Nézzünk fel Krisztus Jézusra!
Nem a testben bizakodunk, hanem Krisztus Jézussal dicsekszünk
(1) Egyébként pedig, testvéreim, örüljetek az Úrban! Hogy ugyanazt írjam nektek, az engem nem fáraszt, titeket viszont megerősít.
(2) Óvakodjatok a kutyáktól, óvakodjatok a gonosztevőktől, óvakodjatok a megmetéltektől!
(3) Mert mi vagyunk a körülmetéltek, akik Isten Lelke szerint szolgálunk, és Krisztus Jézussal dicsekszünk, és nem a testben bizakodunk.
(4) Pedig nekem lehetne bizakodásom a testben is. Ha másvalaki úgy gondolja, hogy testben bizakodhat, én még inkább:
(5) nyolcadik napon metéltek körül, Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus,
(6) buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam.
(7) Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért.
(8) Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.
(9) Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján…
(Filippi 3,1–9)
(Textus: Filippi 3,3)
Az apostol azt hangsúlyozza itt a harmadik fejezet elején, hogy ugyanazt írni a filippieknek, és más gyülekezeteknek, őt nem fárasztja (1).
Az apostol vallja, hogy az ismétlés nem hiábavaló, megerősíti az ismétlőt, és azt is, aki hallja az ismétlést.
Ez minden ismeretanyaggal így van.
Jézus Krisztus evangéliumával kapcsolatosan pedig különösképpen hasznos és fontos az ismétlés.
Az igehirdetés alapvető szabálya, hogy minden vasárnap ugyanarról szólunk.
Az igehirdetés egy olyan műfaj, ahol nincs helye a kreatív változatosságnak, mert minden Ige Jézus Krisztus evangéliumát hangsúlyozza.
Az ismétlés tartalma tehát Jézus Krisztus evangéliuma, a megváltás örömhíre.
Minden vasárnap ezt kell hirdetni, ezt hallhatjuk, ebben erősödhetünk Isten Igéje és Szentlelke által.
A változatosság abban van, hogy mindig más igeszakasz mutat rá ugyanarra az örömhírre.
Isten Igéje gazdag és változatos, ezért az igehirdetés soha nem „unalmas”.
Halljuk meg ma is ezt az örömhírt, a megváltás evangéliumát, a mai igeszakasz alapján.
Akire hallgatunk, azt követjük, mert arra felnézünk.
Hallgassunk a mi Urunkra, kövessük Őt, nézzünk fel Őrá (Zsidókhoz írt levél 12,1–3).
1.
TESTBEN BIZAKODUNK? (3–6)
Nem testben bizakodunk?
Ez az első üzenet, ami ma hangsúlyos, és amelyen keresztül közelebb jutunk az evangéliumhoz.
Nézzük meg közelebbről, hogy mit jelent a testben bizakodni?
Az ember nyomorult állapotáról lesz most szó, amelyből szabadulást ajándékoz nekünk az evangélium.
A „test” kifejezés itt az ember legjellemzőbb tulajdonságát fejezi ki (3).
Arról a tulajdonságról van szó, amely az Istentől elszakadt, bűnös ember letagadhatatlan sajátossága, miszerint az ember:
– mindig önmagát képviseli;
– mások ellenében;
– gátlástalan indulattal, amely nem ismeri a megelégedettséget.
Minden emberre ez jellemző, mint ahogy egyes csoportokra is, mint érdekcsoportokra ugyanez az indulat hat leginkább.
A hívő embert és az egyházat is folyamatosan ugyanez az indulat kísérti.
Az ember önmagát képviseli; – bármit tesz, bármire hivatkozik, valójában ott mindig az önző „énről” van szó.
Az önérvényesítés azonban többnyire a másik ellenében valósítható meg, sokszor a másik kárára, a másik eltaposásával, mások életének romjaira „építkezve”.
Így van ez az állatvilágban is.
De a bűnös ember állapota ennél is rosszabb, mert az állat, ha jóllakott a másik húsával, akkor egy darabig elnyugszik.
Az ember azonban erre nem képes. Az embernek soha nem elég az, ami van. Az ember mindig nyugtalan, az embernek mindig több kell. Ezért az ember határtalanul gátlástalan.
Ez az ember igazi nyomorúsága.
Ez az indulat jelenik meg itt a „test” kifejezésben.
Ez az indulat jellemző a „vallásokra” is, azaz a „vallásos korokban” is testben bizakodunk (3–6).
Pál apostol így tekint vissza a megtérése előtti életére, „vallásos ó-emberére”.
Szándékosan használom itt a „vallásos” kifejezést, a hívő helyett.
Pál, a maga vallásos korában testben bizakodott, testben dicsekedett.
Ez azt jelentette, hogy Pál büszke volt zsidó származására. Pál dicsekedett azzal, hogy Izrael népéhez tartozott, azon belül a legelitebb törzsnek, Benjamin törzsének tagja volt, származása szerint. Héberek közül hébernek nevezi itt saját magát. Kiemelve ezzel azt, hogy ő egy igazi héber, hithű zsidó, héberek hébere… Vagyis ez a kifejezés sokkal többet jelent, mint pusztán azt a ténymegállapítást, hogy Pál még tud a héber, szent nyelven, miközben sok zsidó, a szétszóratásban már régen elfelejtette a saját szent nyelvét.
Pál dicsekedett azzal is, hogy ő Isten választott népének tagja lehetett, és hogy ennek külső jegyét, a körülmetéltséget hordozta a testén. Így szószerinti értelemben is testben való dicsekedésről beszélhetünk itt.
Pál bizakodott abban, hogy ő a törvény szerint farizeus volt, vagyis ahhoz a szigorú vallási kegyességi iskolához tartozott, akik nagyon komolyan, betű szerint értelmezték és számonkérték Isten törvényét. Az önmagában soha nem lehet baj, ha valaki Isten törvényét, Isten szavát, Isten Igéjét és rendelkezését szentül komolyan veszi. Soha nem állítanánk ilyet. Nem az Isten törvényével van a baj, hanem az ahhoz való viszonyulásunkkal. Azzal van a baj, hogy a „farizeusok” számonkérése mindig elsősorban a másikra vonatkozott, soha nem irányították ezt a törvényi számonkérést saját maguk felé.
Pál azzal is dicsekedett, hogy igazság szerint feddhetetlennek nyilvánította magát, hiszen ő, mint farizeus kérte számon másokon a törvényt, ő maga pedig feddhetetlennek számított. Ez ugyanaz a helyzet, mint egy bírósági tárgyalás esetében, amikor az soha nem lehet kérdés, hogy a bíró feddhetetlen-e?
Ma, a vallások tekintetében, nem sokat változott a helyzet, a testben való bizakodást és dicsekvést illetően.
Hiszen csak a keresztyénségen belül számos felekezet, akár egy felekezeten belül többféle kegyesség és teológiai iskola látható a kirakatban, akik akár látványosan is dicsekednek saját magukkal, és vitatkoznak egymással.
Akkor még nem is beszéltünk a világvallások egymáshoz való viszonyáról.
A testben való dicsekvés, „vallásos terepen” sem problémamentes, mert „mindenki” önmagát képviseli, mások ellenében, sokszor gátlástalanul.
A testben való bizakodás és dicsekvés jellemzői egy szekularizált, elvilágiasodott korban, lényegét illetően ugyanezek; – legfeljebb csak ruhát váltanak.
Ma a testben való bizakodás és dicsekvés – nagyon leegyszerűsítve, és elnézést is kérek ezért az általánosító egyszerűsítésért, de így átláthatóbb lesz az üzenet – azt jelenti, hogy szépek, okosak, tehetségesek vagyunk, vagy ezek közül valamelyik jellemző ránk.
Ezekben bízunk, ezekre építjük az életünket.
Sokszor az is elég, ha szépnek, okosnak, tehetségesnek tartjuk magunkat.
Ugyanakkor manapság kitűnni valamivel; – ahhoz már valami extra dolog is szükséges. Sőt ma olyan magas az ingerküszöb, hogy az „extra extrasága” sem elég ehhez. Az irigység pedig ma már eleve nem ismer el semmit és senkit, csak saját magát, meg az érdekei szerint valót.
Aki pedig befolyásos, függetlenül attól, hogy mennyire szép, mennyire okos és tehetséges, az bizonyos helyzetekben már önmagában elég lehet. Látszólag legalábbis.
Természetesen, Isten szemében mindenki szép, okos, tehetséges valamiben, és ezt felfedezni már a megtérés ajándéka, de akkor nem a testben bizakodás és dicsekvés lelkületével történik mindez.
Ki kell még emelnünk itt egy mondatot, amit Pál a testben való bizakodás jellemzőjeként hangsúlyoz; – miszerint ő buzgó, vallásos, feddhetetlen farizeus volt, aki ebben a buzgóságban üldözte az egyházat (6).
A buzgóság a testben való bizalom és dicsekvés lényegi vonása.
Ebben az állapotban pedig – akár vallásosan, akár vallástalanul, de valójában mindkét esetben istentelenül – életveszélyes bármiféle buzgóság.
A buzgó ember, nem Istenben, hanem saját „testében” bizakodva, bizonyos dolgokat és elveket támogat, másokat azonban halálra üldöz.
Természetesen a buzgó ember, testben bizakodva mindig a saját igazát, a saját hitét és érdekeit támogatja, minden mást pedig sorvaszt vagy „gyilkol”.
Ezt kár tagadni, ez így van.
Isten őrizzen meg bennünket a vallásos vagy vallástalan buzgóktól.
Valódi megtérés kell!
2.
Ilyenek vagyunk.
Ilyen a nyomorult ember: Testben bizakodik.
Pál azonban azt hangsúlyozza, hogy nem testben bizakodunk, hanem a KRISZTUS JÉZUSSAL DICSEKSZÜNK (3; 7–9).
Ez a fordulat a mai üzenet, egyben az első fontos evangélium, örömhír, amely kimozdít bennünket abból az alapállapotból, amelyről eddig szóltunk.
Nem testben bizakodunk, hanem Krisztus Jézussal dicsekszünk.
Ez a dicsekvés azt jelenti, hogy megvalljuk: Mindent a feltámadott Úr cselekszik életünkben.
Ő cselekszik, mint a gazda a saját földjén, a saját tulajdonán, amikor ott szánt, vet, és a növekedés csodája közben gondozza a vetést, egészen az aratásig.
Ez a kép azért fontos, mert a gazda az, aki „aktív”, aki dolgozik, aki cselekszik; – és a föld ebben az esetben „passzív” a lényeget illetően, mint aki elfogadja, befogadja, hagyja a gazda áldott cselekvését.
Nem testben bizakodunk, hanem Krisztus Jézussal dicsekszünk (7).
Hiszen mindent Ő cselekszik, és az Ő cselekvése nyomán kivirul a határ: beérik a búza, áldássá lesz a gabona, aranylik a napraforgó, táplálásra kész a zöldség és a gyümölcs, illatozik a virág…
– Az Ő cselekvése, az Ő ajándéka, hogy kiválasztottak vagyunk.
Ez mindenestől Isten ajándéka, senki sem dicsekedhet önmagával, csak Krisztussal (Efezus 2,8–10).
– Az Ő cselekvése, hogy kiválasztottságunk külső jele, a lelki körülmetélés, a keresztség által rajtunk van, mint kegyelmi pecsét, mint külső jegy (3).
Ez a külső jegy hirdeti, hogy Jézus Krisztus cselekvése, üdvözítő szeretete megelőzi a mi cselekvésünket.
Ez a külső jegy hirdeti, hogy minden kegyelem; – az üdvösség ajándéka végképpen az.
Ezért keresztelünk meg jó lelkiismerettel csecsemőket is.
Ezt a hittitkot vallotta meg Luther, amikor életének mélypontjain hittel és reménységgel felkiáltott: Meg vagyok keresztelve!
Ez a külső jegy a keresztségen túl, a sokat kritizált „templombajárás”.
Minden személyes hiten túl – hiszen a hit nem mérhető úgy, mint egy kiló kenyér – már maga a puszta tény, hogy itt vagytok, hogy egy fárasztó hét után eljöttetek, hogy noha annyi minden mást tehetnétek, mégis itt vagytok; – már ez a puszta tény, külső jegy, pecsét, jel; – hogy az Úr már cselekedett érettetek.
Természetesen ez soha nem valami automatizmus, de mindenképpen megfogalmazandó és kimondandó kegyelmi állapot, a mai Ige alapján.
A „templombajárás”, a látható egyházzal való közösségvállalás, annak minden nyomorúsága ellenére: – hitvallás ez, a Jézus Krisztus ügyéről.
– Az Ő cselekvése, a feltámadott Úr Jézus Krisztus cselekvése a Szentlélek által, hogy megismerhettük Őt (8), az Urat, mint Isten Fiát, Megváltót, aki meghalt és feltámadott, aki nekünk bűnbocsánatot, új életet, örök életet ajándékozott, aki megszabadított bennünket a gonosz hatalmából.
Az Ő cselekvése, hogy a hitünk külső jegyéhez életünk egy pontján mindig adatik az élő, személyes hit, ha az Ő választottai vagyunk.
A személyes hit tehát fontos, nélkülözhetetlen, de abban az összefüggésben, ahogy az imént azt hangsúlyoztuk.
Itt az ismeret nem tárgyi ismeretet, nem teológiai tudást jelent elsősorban, hanem bizonyosságot, miszerint hit által van igazságunk, üdvösségünk Istentől, a Jézus Krisztusban, a Szentlélek által (9).
– Az Ő cselekvése nyomán ebből a bizonyosságból pedig öröm fakad az életünkben, minden körülmények között (1).
Az apostol ugyanis nemcsak a jól ismert, és sokat idézett Igében, a Filippi 4,4-ben hangsúlyozza az Úrban való öröm ajándékát, hanem már itt, a harmadik fejezet első versében is szól ugyanerről: „Egyébként pedig, testvéreim, örüljetek az Úrban” (1).
Ezért is nevezik a Filippi levelet az öröm levelének, Gyökössy Endre szóhasználata szerint a „mégis öröm levelének”, mert ez az öröm Jézus Krisztusból táplálkozó öröm, amely független a külső körülményektől.
Sokat fogunk még erről az örömről beszélni.
Az apostol más leveleiben is hangsúlyozza ennek a krisztusi örömnek ajándékát és fontosságát.
Mi nem testben bizakodunk, hanem Krisztus Jézussal dicsekszünk; – hiszen mindent Ő cselekszik; – és az Ő cselekvése nyomán van üdvösségünk; – az Ő cselekvése nyomán vagyunk kiválasztottak; – az Ő cselekvése nyomán kapjuk meg ennek külső jelét, pecsétjét; – és annak belső tartalmát, a személyes hitet; – mindezekből pedig öröm fakad az életünkben.
Ezért az Ő cselekvését magasztaljuk!
Ezért nem testben bizakodunk, nem testben dicsekszünk, hanem Krisztus Jézussal dicsekszünk, vagyis Őt magasztaljuk mindezekért.
Ez az egyetlen „legitim” dicsekvés, ami létezhet ezen a földön.
Ennek a dicsekvésnek a lényege valójában az Úr magasztalása, és az Őneki való hálaadás.
Tehát nem testben bizakodunk, hanem Krisztus Jézussal dicsekszünk; – csakis Ővele, Őbenne, Őáltala…
3.
Amikor pedig ezt a két tagmondatot, a harmadik versből kiindulva egymás mellé tesszük, akkor kapjuk meg mai Igénk üzenetének másik evangéliumát, örömhírét.
Nem testben bizakodunk, hanem Krisztus Jézussal dicsekszünk, vagyis azzal az örök nyereséggel, amit Ő ajándékozott nekünk.
Ez a nyereség pedig Jézus Krisztusban szabaddá, bölccsé szül újjá bennünket, és ÁTALAKÍTJA ALAPVETŐ VISZONYULÁSAINKAT (7–8).
Döbbenetes, ugyanakkor mégis evangéliumi, amit az apostol megfogalmaz, miszerint kárnak és szemétnek ítél mindent a Krisztusért, a Krisztusban (7–8).
Pál kárnak és szemétnek ítél mindent Krisztus Jézus, az Ő Ura ismeretének páratlan nagyságáért.
Ezek kemény, szinte durva mondatok, félreérthetőek.
Miről is van itt szó?
Pál apostol azt hangsúlyozza, hogy az Úrban nekünk ajándékozott nyereség minden itteni nyereséget felülír, minden itteni nyereséget „visz”.
Valóban, a Jézus Krisztusba vetett hitünk örökkévaló összefüggésekbe helyezi az életünket, és minden korábbi nyereséget, testben való bizakodást „felülír”.
Így ebben az örökkévaló összefüggésben szemlélhetünk mi is mindent.
Ez egy „felülről” való nézőpont, annak az embernek a nézőpontja; – aki feltekintett az Úrra; – és az Úr őt magát is felvitte a „megdicsőülés hegyére”; – ezért ő maga is „felülről” tekint mindenre; – nem gőggel, de hittel.
A Jézus Krisztusba vetett hit valóban szabaddá formál bennünket, megváltoztatja viszonyulásainkat mindenhez.
Az apostol megfogalmazásával élve, ebben a krisztusi szabadságban kárnak és szemétnek ítélhetünk minden itteni nyereséget, a Jézus Krisztusban megnyert örökkévaló ajándékokhoz képest.
De, hogy pontosan értsük ezt a kemény megfogalmazást, amit az apostol itt használ, világítsuk meg egészen pontosan, hogy mit ért pontosan ez alatt az ítélet alatt!
Mit jelent kárnak és szemétnek ítélni mindent?
Kárnak és szemétnek ítélni mindent; – először is a krisztusi örök nyereség szabadságában megújult viszonyulásunkat jelenti, minden itteni dolgainkhoz.
– Így tehát ez a kemény fogalmazás; – nevezetesen, hogy kárnak és szemétnek ítélünk mindent a Krisztusért; – egészen pontosan azt jelenti, hogy az Ő tökéletes és kegyelmes akaratának mérlegére helyezünk mindent.
– Amit ez az isteni mérleg megítél, azt bűnbánattal eldobjuk, az Úr segítségével.
– Amit pedig ez az isteni mérleg jóváhagy, azzal boldogan élünk, és nem visszaélünk.
– Tehát – hogy jól értsük – kárnak és szemétnek ítélni mindent, nem azt jelenti, hogy mindent meg kell tagadni, hanem Isten akaratának tökéletes és kegyelmes mérlegére helyezve lehet értékelni a dolgainkat.
– Mindehhez azonban hozzá kell tenni, hogy az ember életében eljönnek olyan időszakok, amikor fokozatosan el kell engedni dolgainkat.
Ez az elengedés tudománya.
Ki kell mondani ugyanis, hogy itt minden múlandó.
Ebben az értelemben valóban kár és szemét itt minden.
Ez azt is jelenti, amit mindennapi tapasztalataink is igazolnak, hogy ami nekünk fontos, az a másiknak semmit sem jelenthet; – ami nekünk jelentős, az a másiknak kár és szemét; – akár az érdekek, akár az értékelés szempontjából.
Tehát a „kár és szemét” ebben az értelemben is az emberi múlandóság kifejezése, szemben az isteni örökkévalóval.
Mondjuk ki! Már a nyugdíjban „a kutyát sem érdekli”, hogy kikké lettünk ebben a világban.
Tehát szép lassan maga Isten kényszerít rá bennünket arra, hogy egyre inkább tanuljuk meg elengedni a múlandó dolgokat, és egyre inkább az örökkévaló szerint lássunk és értékeljünk mindent.
– Csak egyetlenegy példát említek ezekre nézve, noha hemzseg az életünk a hasonló példáktól, minden szinten.
Egy világhírű bokszoló először amatőr, majd profi szinten nyerte meg a világversenyeket, szinte megállíthatatlanul.
Aztán amikor, annak idején, váratlanul bekapcsoltam a tévét, csak annyit láttam, hogy egy tétmérkőzésen, már az első menetben kiütötték, és nem is tudott felállni a folytatáshoz.
Ez a kudarc egyben karrierjének a végét is jelentette.
Ez csak egy példa, hiszen maga az eset is tizenhét éve történt, de igazolja mindazt, amiről az imént szóltunk, és amire maga az apostol is utal ebben a kemény megfogalmazásban.
Így múlik el a világ dicsősége, legalábbis Krisztus nélkül.
– Kárnak és szemétnek ítélni mindent tehát a krisztusi örök nyereség szabadságában megújult viszonyulásunkat jelenti, minden itteni dolgainkhoz.
Kárnak és szemétnek ítélni mindent; – továbbá a krisztusi örök nyereség szabadságában megújult viszonyulásunkat jelenti; – nemcsak minden itteni dolgainkhoz; – hanem az emberi kapcsolatainkat illetően is.
Ez is egy nehéz és érzékeny téma.
De az apostol szól róla, ezért mi sem hagyhatjuk figyelmen kívül mindezt.
– Pál úgy fogalmaz, hogy óvakodjunk a kutyáktól (2).
Itt sem finomkodik az apostol.
A kutyák akkor nem egy jámbor háziállatot jelentettek, hanem a zsidóknál kultikus értelemben vett tisztátalan állat jelentésén túl, a kóborkutyákra jellemző megbízhatatlan, veszélyes állatot is kifejezték.
Erre utal itt az apostol.
– Ha kortörténeti értelemben vesszük, akkor itt azokra a tévtanítókra céloz, határozott elutasítással az apostol, akik a filippi gyülekezetben is megjelentek, és akik egy törvényeskedő, szigorú kegyességet képviseltek, azzal a speciális feltétellel, miszerint az igaz keresztyéneknek először zsidóvá kell lenniük, körül kell metélkedniük, meg kell tartaniuk a Mózesi törvényt, hogy aztán jó keresztyének lehessenek.
Itt egészen konkrétan ez ellen a teológiai látás ellen tiltakozott az apostol.
– Mindehhez csatlakozva, mi a mai viszonyainkat illetően, továbbgondolhatjuk az apostol üzenetét.
– Egyrészt úgy is megfogalmazhatjuk az üzenetet, hogy óvakodjunk minden olyan írásmagyarázati és kegyességi szélsőségtől, amely nem Jézus Krisztus megváltó evangéliumát helyezi a középpontba, nem innen szemléli a teljes Írást, és nem innen tekint az egész életre, minden emberre.
– Másrészt úgy is megfogalmazhatjuk az üzenetet, hogy a tagmondat elejére helyezzük a hangsúlyt, amely óvatosságra int.
Itt, – hiszem, a Szentlélek által – olyan személyes üzenetet kaptam, amit szeretnék megosztani a gyülekezettel.
Ez az óvatosság az emberi kapcsolatainkat illetően érvényes üzenet.
Vagyis legyünk óvatosak, az emberi kapcsolataink terén.
Ez jelent nyitott szeretetet, bizalmat, és mégis tapintatot, ugyanakkor távolságtartó óvatosságot; – hiszen ne legyenek illúzióink az emberi kapcsolatainkat illetően, még a testvérek közösségében sem.
Ez az óvatosság Jézus Krisztusban megélt óvatosság.
Éppen ez a hitből fakadó óvatosság biztosít szilárdságot minden kapcsolatban, a nyitott bizalom és a tapintatos távolságtartás szent egységében.
Kimondom! Magamra nézve is vindikálom a jogot, hogy meghúzzak egy vonalat mindenkivel szemben, miszerint eddig jöhet, és nem tovább.
Nyilván, a család egy más terület ezen a téren.
Ez az „óvatos távolságtartás” a Jézus Krisztusban „történik”: – a hit, remény és szeretet egységében, és nem valami csalódott rezignáltság okán. Ez egy fontos megkülönböztetés.
– Tehát kárnak és szemétnek ítélni mindent; – a krisztusi örök nyereség szabadságával megújult viszonyulásunkat jelenti; – minden itteni dolgainkhoz; – és az emberi kapcsolatainkat illetően is.
*
Sokat kell Budapestre utaznom.
Az ember csak néz maga elé bambán a forgalomi dugóban, és viaskodik a gondjaival a hosszú várakozásban.
Egyszer csak felnéztem várakozás közben…
Háromnaponta itt autózok el, és nem látom, hogy milyen gyönyörűséges házak emelkednek fölém.
De most felnéztem a gondokba töpörödött bambaságból!
A Ferenciek terén éppen a budapesti Párizsi udvar épülete ragadott meg.
Soha nem jutott el az értelmemig és a szívemig az épület Pazar szépsége, pedig annyiszor láttam már, testi szemekkel.
Megdöbbentem, hogy noha tudtam, eddig nem vettem észre ezt a csodát.
Más tudni valamit, és más részesülni abból.
Mi persze feljebb nézhetünk ennél, sokkal feljebb!
Nézzünk fel az Úrra, a mi feltámadott Urunkra! (Zsidókhoz írt levél 12,1–3)
Nézzünk fel Őrá; – hogy ne testben bizakodjunk; – hanem Krisztus Jézussal dicsekedjünk; – és Őáltala kapott nyereségünk, kárnak és szemétnek merjen ítélni mindent, ami nem kedves Őneki.
Emlékezetből, ma este le is skicceltem pár vonallal a budapesti Párizsi udvar épületét, Sára lányomnak.
Majd a grafika másolatát kitettem a szobámba, hogy emlékeztessen:
– felnézni;
– nem testben bizakodni;
– hanem Krisztussal dicsekedni;
– és krisztusi szabadságban viszonyulni mindenhez és mindenkihez; – valamint ebben a krisztusi szabadságban elengedni az Úr által megítélt kárt és szemetet; – hogy ne legyen tele mindenféle vacakkal a kezünk, a szívünk, az életünk; – és így megragadhassuk az igazi kincseket (Máté 6,20).
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. június 24.
Textus / Lekció: Filippi 03,01-09 (03)
Igehirdető: Steinbach József