(35) Ugyanezen a napon, amikor este lett, így szólt hozzájuk: Menjünk át a túlsó partra!
(36) Ők pedig otthagyva a sokaságot, csatlakoztak Őhozzá (magukkal vitték Őt), minthogy Ő már a hajóban volt; de más hajók is követték Őt.
(37) Ekkor nagy szélvihar támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni.
(38) Ő pedig a hajó hátsó részében a vánkoson aludt. Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?
(39) Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: Hallgass el, némulj meg! És elült a vihar, és nagy csendesség lett.
(40) Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek?
(41) Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?
(Márk 4,35–41)
(Márk 4,40)
Kegyelem nekünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Ő egyszülött Fiától, a mi Urunk Jézus Krisztustól. Ámen.
Istentiszteletünk kezdetén énekeljük a 294. dicséretet: „Jézus vigasságom…”
- Jézus, vígasságom, / Esdekelve várom / Áldó szavadat! :/: A te jelenléted / Megvidámít, éltet, / Bátor szívet ad. / Légy velem, / Ó, mindenem! / Nálad nélkül nem is élek: Te vagy örök élet.
- Jézus, Menedékem! / Hű oltalmam nékem / Te vagy egyedül! :/: Lelkem a viharból, /
Bűnből, minden bajból / Hozzád menekül. / Bár a föld / Mind romba dőlt, / S ha a pokol hada hány tőrt: Jézus maga áll őrt! - Jézus, Üdvösségem! / Te vagy földön-égen / Örök örömem! :/: Kik szeretjük Istent, / Zengjünk neki itt lent / S otthon: odafenn! / Lelkem esd, Hogy Te vezesd! / S hazahívó szavad várom, / Jézus, Vígasságom!
Imádkozzunk! Jézus, vígasságunk, esdekelve várjuk áldó szavadat! A Te jelenléted megvidámít, éltet, bátor szívet ad. Légy velünk, ó, mindenünk! Nálad nélkül nem is élünk, Te vagy örök élet. Mi el nem térünk Tetőled! Csak életünket erősítsed! És dicsérjük szent nevedet. Úr Isten, vigasztalj minket! Világosítsd színed rajtunk, és mi nyilván megtartatunk. Ámen.
Hallgassuk meg Isten Igéjét, ahogy az szól hozzánk, Márk evangéliuma 4. fejezetéből, a 40. versből ekképpen: „Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek?”
Jézus lecsendesítette a viharzó tengert és szabadulást adott tanítványainak.
Fedezzük fel, hogy ezt a csodát Ő ma is cselekszi, feltámadásával pedig örök szabadítást ajándékozott nekünk!
Erre a végső szabadításra utalva kérdezi Jézus a tanítványait, bennünket is: „Miért féltek?”
Ezzel a kérdéssel Jézus valójában arra kérdez rá, hogy hiszünk-e ebben a végső, valóságos szabadításban, az Ő ajándékában.
„Miért féltek?”
Bizony, Jézus kérdése előtt csakis tényleges valónkkal állhatunk meg, beismerve az Úr előtt, hogy sokfajta félelem gyötör bennünket.
A szorongásnak, nyugtalanságnak nem mindig nevezhető meg a konkrét tárgya, ami miatt szorongunk. Valljuk meg őszintén: sokszor szorongunk, gyakran vagyunk nyugtalanok!
A konkrét félelem esetében azonban már megnevezhető a „tárgy”, amitől félünk.
Ennek pedig túlhajtott formája a kétségbeesés, amikor úrrá lesz rajtunk a félelem.
Mi mindentől félünk, mi emberek… Félünk jövőtől, egymástól, önmagunktól. Félünk helytállás és megélhetés miatt. Féltjük a szeretteinket. Félünk a kudarctól, a szenvedéstől, a haláltól.
Félünk, mert az „Eredetünktől”, az élő Istentől elszakadva az emberlét kikerülhetetlen része a félelem.
Valljuk csak meg félelmeinket az Úr előtt, ahogy a 460. dicséretben tesszük ezt: „kívül harc, bennünk félelem”.
Jézus kérdése arra is utal, hogy Ő tud a félelmeinkről, sőt emberlétében átélte ezt a félelmet, hiszen mindenben osztozott velünk, emberekkel. Ugyanakkor Ő, isteni hatalmával, mindig azonnal és teljes bizalommal ráhagyatkozott a mennyei Atya megtartó erejére. Erre utal a Gecsemáné-kerti imádság is: „Abbá, Atyám! Minden lehetséges Teneked; vedd el tőlem ezt a poharat; mindazátal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint Te.” (Márk 14,36).
Jézus nemcsak egyszerűen megkérdezi a tanítványait a félelmeikkel kapcsolatban, hanem megdorgálja őket ezért.
Ez a történet Jézus nagy dorgálásával zárul, mondja Ravasz László.
Egyrészt Jézus megdorgálta a vihart, a szeleket, a tengert – olvassuk –, és lecsendesítette az elemeket, hiszen mindeneknek Uraként, az elemek háborgását is képes lecsendesíteni: „Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: Hallgass el, némulj meg! És elült a vihar, és nagy csendesség lett.” (39)
Jézus ezután megdorgálta a tanítványokat: „Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek?”(40)
Kétféle félelemről van szó a Bibliában.
Az egyik fajta félelem a hitetlen félelem, mert ez a félelem azt gondolja, hogy Isten nem erősebb a világ összes hatalmasságánál. Van ebben a bizalmatlanságban valami lázadás, bálványimádás. Ez a félelem Isten dicsőségének a megkisebbítése. Az ilyen hitetlen félelem, még vallásosságában is babonás, mert valójában nem az élő Isten előtt hódol, aki mindeneknek Ura, és aki szeret bennünket. Isten Igéjének üzenetét hallva, szégyellem is minden nyugtalanságomat, félelmet és kétségbeesésemet, amely kicsiny hitemre utal. Csak így fohászkodhatunk: Urunk, növeld a hitünket! (Lukács 17,5)
Jézus e félelem kapcsán dorgálta meg tanítványait. Ezért hangsúlyozza az Úr: „Miért féltek ennyire, miért nincs hitetek?” Miért féltek ennyire? Tudom, hogy féltek, de miért lesz úrrá rajtatok a félelem? Miért nem hisztek jobban? Miért nem menekültök hozzám? Miért nem borultok le előttem, miért nem kéritek a kegyelmet, a hit ajándékát?
A másik félelem tehát – a gyarló, hitetlen félelem ellenében – az istenfélelem. Ezt a félelmet is látjuk a tanítványokon, ebben az igeszakaszban, amit így ír le az evangélista: „Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?” (41) Ez a félelem akkor töltötte el a tanítványok szívét, amikor látták Krisztus dicsőségét, isteni hatalmát, miként lecsendesítette a tengert. Ebben az istenfélelemben boldog áhítat van. Ez a félelem elsősorban nem az Istentől való félelem – az is, hiszen jó, ha félünk az Úrtól, azaz tiszteljük Őt –, hanem ez a félelem az Isten előtti félelem, hódolat, alázat, dicséret. Az istenfélelem az a pillanat, amikor az ember Istent, a Jézus Krisztusban, a legnagyobbnak látja. Amikor az ember istenfélelemre jut, akkor múlik a hitetlen félelem.
Jézus dorgálásában tehát megtartó szeretet van, ha az övéit dorgálja. Jézus dorgálásának célja az, hogy gyarló félelmünkből istenfélelem legyen. A félelmet ugyanis az Isten is kézbe veheti, érdekünkben, és ezáltal is munkálhat bennünk. A félelem, az Isten hatalmas keze által, alázatban tart, Istenhez vezet, Istennel találkoztat és Istennél tart. „Ne légy elbizakodott, hanem félj!” (Róma 11,20) Isten a gyarló félelmet is fel tudja használni a maga számára, az életünkben. De adódhat úgy, amikor Ő maga támaszt félelmet bennünk, hogy önhitt énünket letörje. A félelem mindaddig megemésztő félelem, amíg Jézus felé nem visz, amíg ellenállok a félelemben megszólaló isteni hívásnak, és csupán magam akarom megoldani életem problémáit, miként a tanítványok is először maguk igyekeztek úrrá lenni a viharon.
A megoldás akkor adatott nekik, amikor Jézushoz fordultak.
Erről a szent félelemről is gyakran szól a Biblia: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” – így borult le Péter az Úr előtt (Lukács 5,8). Ézsaiás próféta ugyanezzel a szent félelemmel hódolt az Úr előtt. Ez a félelem látja azt, hogy milyen az ember valójában, de látja azt is, hogy milyen hatalmas, irgalmasan szerető és újjászülő az Isten. Ez az istenfélelem naponta az Úrnál tart, naponta arra kényszerít, hogy a magam gyarlóságait és gyarló félelmeit is letegyem az Ő kezébe, és leborulva Őelőtte, megtartó kegyelmére bízzam életem. Isten Lelke bizony félelemmel és rettegéssel is munkálja üdvösségünket (Filippi 2,12), és naponta odakényszerít minket az Úrhoz.
Így lesz Jézus félelmekkel kapcsolatos dorgálása biztatássá és üdvösségesen megnyugtató örömhírré végezetül, ahogy azt az evangélium 6. fejezetében olvassuk: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (Márk 6,50)
Amíg nincs hitünk, marad a megemésztő félelem! Jézus kérdése, dorgálása erre az állapotunkra is rámutat: „Miért nincs hitetek?” Amíg nincs hit, elemészt a félelem; nemcsak bennünk feszít a félelem, hanem elemészt. A megemésztő félelem az emberi önhittségben a legnagyobb, leplezni akarván a félelmet. Hit nélkül a „nincsen” nyomorúságát tapasztaljuk meg a „van”-ban is.
Jézus azonban segítségünkre siet, dorgáló szeretetével félelmeinket kezébe veszi, alázatra és hitre segít, naponta növeli a hitünket, hogy rádöbbenjünk, nem vagyunk elveszettek! Üdvösségünk van, Üdvözítőnk van!
Ez az igeszakasz arra is rámutat, hogy a hit ajándék. Az élő hitet Isten munkálja bennünk. A valódi hit minden nap bizonyossággal megerősödhet abban, amit hisz, de soha nem lehet elbizakodott, mert minden kegyelem, még a hit is.
Az élő hit méltó tárgya Jézus Krisztus, aki támasztja bennünk ezt a hitet.
Halljuk meg az Úr szavát: „Ne féljetek!” (Márk 16,16)
Életünk egy pontján felragyogott előttünk a Krisztus.
Azóta naponta, félelmeink is Őhozzá vezetnek minket, meghallva a biztatást, amely mindenre elégséges: „Ne féljetek!” (Márk 16,6)
Ez a biztatás hangzott el Ábrahám felé (1Mózes 15,1), ez hangzott fel Jézus születésekor (Lukács 2,10), és ezt hirdette húsvétkor az angyali követ (Márk 16,6). Ez a biztatás szól most nekünk is: „Ne féljetek!”
Félelmek között, félelmekből szabadulva, minden félelem ellenére megváltva, halljuk meg a biztatást: „Ne féljetek!”
Legyen ez a biztatás – Jézus szava, Igéje – bizonyossággá bennünk: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Ő van, itt van, jelen van, velünk van, értünk van, megvált és harcol értünk!
Aki Isten Igéjét hallja, az Isten szavát hallja, azt a krisztusi szót, amely hatalmas szabadítással cselekszik, amely lecsendesítette a vihart, amely a világot teremtette és újjáteremti. Te, Testvérem, most ezt a szót hallod!
Bizony, Isten az Ő országát diadalra viszi, minden reménytelen helyzeten keresztül. Ezt hirdeti Isten Igéje, itt és most is. Jézus Krisztus feltámadott. Ő végérvényesen, minden reménytelen helyzet felett győzött. A mustármag nagy fává növekszik. Ő megcselekszi, hogy addig is méltóképpen kibírjuk valahogy. Most is Ő szól, Ő cselekszik, Ő munkál, Ő formálja gyarló félelmeinket szent istenfélelemmé és boldog, teljes bizonyossággá.
Ha elfog utamon, félelem és fájdalom, az Úr akkor is, ezek által is, fogja kezemet, felderíti éjemet, felszárítja könnyemet és tévelygésben nem hagyja lelkemet (466. dicséret).
Ezért mindenkor áldjuk Őt, féljük Őt, és minden bizalmunkat csakis Őbelé helyezzük (254. dicséret).
Ámen.
Imádkozzunk!
Téged dicsérünk, feltámadott Urunk! Téged magasztalunk, örök életnek Királya, Üdvözítőnk! Téged áldunk, Krisztusunk, a testvérek közösségének egységében!
Hálát adunk, Szabadító Urunk! Te hatalmasan ráparancsoltál minden háborgó ellenségre. Te rendet, csendet teremtettél ismét. Te legyőzted a bűnt, a betegséget, a gonosz hatalmát, a halált, a kárhozatot. Te megváltást ajándékoztál akkor is, amikor e-világban nincs megoldás. Te megtartatást kínáltál, csodásan, sokféle nyomorúságból, hogy Teneked éljünk. Te nem engedted, hogy elvesszünk! Te örök életet ajándékoztál nekünk, hogy földi életünk is bővelkedő élet legyen, a másik ember bővelkedésében.
Életnek Ura! Töredelmes szívvel kérünk: Könyörülj rajtunk!
Megtartó Urunk! Adj élő hitet! A viharban is, teremts nyugodt, szilárdan szelíd bizonyosságot! Megváltó Urunk! Az örök élet tágasságával gazdagítsd meg jelenünk minden percét. Üdvösség Királya! Ajándékozz mindenkori örömöt, általunk sokaknak!
Terád hagyatkozunk, mindenek Királya, hittel, a megszabadítottak boldogságával, a nyomorúságban is reménységgel.
Dicsőség Teneked, mindörökké!
Ámen.
Mondjuk el együtt a mi Urunk Jézus Krisztustól tanult imádságot! Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.
Mindezek után, a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, Istennek a mi Atyánknak szeretete és a Szentlélek közössége legyen, maradjon mindenkor mivelünk. Ámen.
Végezetül dicsérjük Urunkat, mindenek Királyát, énekeljük a 254. dicséretet: „Mindenkoron áldom az én Uramat…”
- Mindenkoron áldom az én Uramat, / Kitől várom én minden oltalmamat. / Benne vetem minden bizodalmamat: / Mindenkoron dicsérem, mint Uramat.
- Igen vígad és örvendez én lelkem, / Az Istennek segedelmét hogy kérem, / Nyomorultak meghallják, azt örvendem, / Vígadjanak Istenben, arra intem. /
- Igen közel az Úr Isten azoknak, / Töredelmes szívvel akik óhajtnak; /Alázatos lélekkel akik járnak, / Sok ínségből bizton megszabadulnak.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2021. április 18. – online istentisztelet.
Húsvét utáni második vasárnap
16. hét. – Márk sorozat 34.
Textus / Lekció: Márk 04,35-41 (40)
Igehirdető: Steinbach József