Loading...

Ki ez?

(35) Ugyanezen a napon, amikor este lett, így szólt hozzájuk: Menjünk át a túlsó partra! 

(36) Ők pedig otthagyva a sokaságot, csatlakoztak Őhozzá (magukkal vitték Őt), minthogy Ő már a hajóban volt; de más hajók is követték Őt. 

(37) Ekkor nagy szélvihar támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni. 

(38) Ő pedig a hajó hátsó részében a vánkoson aludt. Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk? 

(39) Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: Hallgass el, némulj meg! És elült a vihar, és nagy csendesség lett. 

(40) Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek? 

(41) Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?

(Márk 4,35–41)

(Márk 4,41)

Kegyelem nekünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Ő egyszülött Fiától, a mi Urunk Jézus Krisztustól. Ámen.

Istentiszteletünk kezdetén énekeljük a 136. zsoltárt: „Dicsérjétek az Urat…”

  1. Dicsérjétek az Urat, / Mert ő jókedvet mutat. / És az ő kegyessége / Megmarad mindörökre.
  2. Áldjátok Istenteket, / Isteneknek Istenét, / Mert az ő kegyessége / Megmarad mindörökre.

Imádkozzunk! Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten! Teljes szívünkből magasztalunk Téged, amiért most is kész vagy hozzánk szólni, hogy megörvendeztess a Te Igéddel. Megvalljuk, mennyire nem vagyunk méltók ajándékaidra. Mégis, Jézus Krisztusért, alázattal kérünk, töröld el bűneinket, töltsd ki reánk Szentlelkedet, hadd tündököljék most is az evangélium! Jézus Krisztus szent nevében. Ámen!

Hallgassuk meg Isten Igéjét, ahogy az szól hozzánk, Márk evangéliuma 4. fejezetéből, a 41. versből ekképpen: „Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?”

Jézus lecsendesítette a tengert. A tanítványok ezt a csodát látva kérdezik, félelmek között, hogy ki ez a Jézus, aki ezt a csodát tette velük? Ki ez a Jézus, aki őket elhívta, aki tanítja őket az Isten országára, aki csodákat tesz velük? Ki Ő valójában? Az evangélista így fogalmaz: Félelem fogta el a tanítványokat, és így tanakodtak egymás között, ki ez, aki lecsendesítette a tengert? Ez a félelem – ahogy egy héttel ezelőtt kifejtettük ezt – már nem a gyarló, hitetlen emberi félelem, hanem ez a félelem, már Isten Lelke által, az istenfélelem kérdése.

Az istenfélelem az a kegyelmi állapot, amely hallja az Isten szavát, látja az Isten csodáit, kegyelmes, szabadító tetteit, és ezért hálát tud adni. A tanítványok kérdésében ott van az istenfélelem. A tanítványok azért tehették fel ezt a kérdést, mert hallották az Úr szavát, látták a csodát, amely megtörtént velük, és ezért hálát tudtak adni.

Az istenfélelem az a kegyelmi állapot, amely képes visszajelzést adni az Isten szabadító tetteire. Hányszor vagyunk ellenkező helyzetben? Amikor gyenge a hitünk, nem halljuk az Isten szavát – nem jut el hozzánk az Isten szerető és figyelmeztető szava –, nem látjuk az Ő kegyelmes tetteit, miközben tele van a szívünk perlekedéssel. Ilyenkor nincs bennünk istenfélelem, éppen ezért nem fakad belőlünk visszajelzés sem, az Isten szerető tetteire; még csodálkozó kérdés szintjén sem.

Álljunk meg itt egy pillanatra! Mennyire van visszajelzés bennünk, közöttünk, családban, gyülekezetben, egyházban, világban, az Úr szabadító kegyelmére? Hiszen ebből élünk, minden nehézség ellenére, nap, mint nap. Szeretnék még konkrétabb lenni. Mennyire köszönjük meg az Ő megtartó kegyelmét minden nap, amit megtapasztalunk – minden nehézség ellenére is – saját életutunkon? Mennyire zeng visszajelzés bennünk az Isten szabadító szavára és cselekvésére, Igéjére, „köznapi” és hatalmas csodáira e gyülekezetben? Mennyire fakad visszajelzés bennünk, közöttünk egy-egy konkrét igehirdetésre? Mennyire látod – még a pusztító járvány ellenére is – a megtapasztalt áldásokat? Mennyire van visszajelzés bennünk az Úr felé, miszerint a világ eseményeiben is megtapasztaljuk az Isten megtartó kegyelmét? Valljuk meg őszintén, hogy fukarok vagyunk a visszajelzésben. Bizony ritka és nehéz az őszinte Isten-imádat, Isten minden körülmények közötti magasztalása, tisztelete, a hálaadás és a konkrét visszajelzés.

Magam is megrettenek, amikor mindezeket végiggondolom. Nehéz és ritka a valóságos visszajelzés, az Úr magasztalásával. Persze bőven látunk és hallunk a magasztalásról, hálaadásról; abban a körben mindenképpen, ahol én folyamatosan élek. De ezek gyakran szerepek, műviek, valóságos értékük kétséges. A tanítványok visszajelzéséről szóló híradás azért lep meg minket, mert az evangélista így ír erről a visszajelzésről: „Nagy félelem fogta el a tanítványokat…” Ez a magasztalás nem valami lelkendező, rajongó lecke része; ebben ott van a gyarló, félelmekkel terhelt, de mégis felemelt, megszabadított ember. Ez az istenfélelem kegyelmi állapota, amely hallotta az Isten szavát, amely észrevette a csodát, és hálás szívvel fakadt fel belőlük a magasztaló kérdés – nem is állítás, hanem kérdés –: Ki ez a Jézus?

Ez egy központi kérdés: Ki Ő valójában?

Ez a kérdés rámutat Jézus hatalmára. Hét alkalommal magyaráztuk ezt a gyönyörű szakaszt: Jézus lecsendesíti a tengert.

Sokan azt mondanák erre a történetre, hogy olyan hihetetlen, meseszerű, legendaszerű ez a történet. Azt felelem erre, hogy éppen az az ajándék, hogy ez a történet – Jézus más csodáival együtt –, az emberi értelem előtt olyan hihetetlennek tűnik. Jézus Krisztus csodáiban ugyanis az Isten megtartó hatalma mutatkozik meg. Ezekhez a csodákhoz nem férhet hozzá az emberi értelem. Mindazt, amit Jézus cselekedett, azt nem lehet az emberi értelemmel, mértékkel, logikával megérteni, értékelni. Jézus Krisztus nem szorítható bele az emberi kategóriarendszerekbe, mert az Úr szavai és cselekedetei éppen arra mutatnak rá, hogy ki is Ő valójában.

Áldott legyen az Isten, hogy ez a történet – éppen a felfoghatatlanságával, emberen túli megoldásával – összefüggésben van mindazzal, amit Isten Igéje, a teljes Biblia, Jézus Krisztusról kijelent, amit elmond az Úr csodálatos születéséről, a hatalommal kijelentett tanításairól, minden egyéb csodáiról; amit kijelent a váltsághaláláról, a feltámadásáról, a mennybemeneteléről; a tényekről, és előtte az Ószövetségben az ígéretekről. Ezek mind beleillenek abba a gyönyörű folyamba, abba a gyönyörű egységbe, amit Isten az Ő Igéjében Jézus Krisztusról kijelentett nekünk, és amit ez a történet is elénk tár.

A tanítványok kérdése is Jézus mindenekfeletti hatalmára utal: Kicsoda ez? Ki Ő valójában?

Nincs más válasz, nincs más magyarázat, csak amit a Biblia kijelentett: Ő Isten Fia, Megváltó, Ő értünk jött, Őbenne az élő Isten öltött testet. Ő az az Isten, akinél minden lehetséges (Márk 10,27), hiszen Őnéki adatott minden hatalom mennyen és földön (Máté 28,18). Ő nem fér bele az emberi értelembe, hanem minden értelmet felülhalad (Filippi 4,7).

Éppen ezért hit által, istenfélelemben, az istenfélelem ajándékával lehet Őt – szavát és tetteit, csodáit is – megragadni.

A tanítványok kérdése rámutat Jézus Krisztus üdvözítő hatalmára.

Kedves Testvérek! A koronavírus-járvány harmadik hullámának online istentiszteletein, március 14-től kezdtük el magyarázni ezt az evangéliumi történetet; versről versre haladtunk. Isten úgy rendelkezett, hogy éppen a karantén-istentiszteletek végeztével fejezhetjük be ezt a sorozatot, hiszen pont most érkeztünk el az evangéliumi szakasz utolsó verséig. Május 2-től szeretettel hívunk mindenkit – itt a prédikációban mondom szándékosan – a személyes templomi istentiszteletre.

Ez a kérdés, „kicsoda Ő”, ennek a történetnek az utolsó versében, rámutat Jézus Krisztus üdvözítő hatalmára.

Az egész szakasz, ennek minden egyes verse, valójában erre a kérdésre felel. Ki is valójában Jézus Krisztus? Ki ez a hatalmas Úr, és mit jelent az, hogy Ő üdvözítő hatalommal szeret bennünket? Így – összegzésként – idézzük fel a legfontosabb üzeneteket. Ki is Jézus Krisztus valójában?

Ő az, aki velünk van életünk minden percében, életünk utolsó percéig, akkor is, amikor „beesteledik” (35).

Ő az, aki megszólít bennünket, hatalmas szavával, és üdvösséges irányba állítja az életünket. „…amikor este lett, így szólt hozzájuk: Menjünk át a túlsó partra!” (35)

Ő az, akit felvehetünk életünk hajójára. Az is kegyelmi állapot, hogy felvehetjük Őt életünk hajójára, és így üdvösséges irányba tarthat az életünk. Pont az különböztet meg bennünket másoktól, hogy a mi életünk hajóján ott van Jézus Krisztus. Ebben a történetben az evangélista hangsúlyozta, hogy más hajók is voltak ott körülöttük, amelyeken nem volt ott Jézus Krisztus. Alázattal mondjuk, egy kegyelmi állapot az, hogy a mi hajónkon ott lehet Jézus Krisztus. Kegyelmi állapot az, hogy magunkkal vihettük Őt az útra, miközben más hajókra is reménységgel tekintünk (36).

Ő az, akiből a menny békessége árad, hiszen Ő még a viharzó tengeren is tudott aludni. Így Ő az, aki nekünk békességet ajándékoz, minden körülmények között, a békétlenség idején is. Ő ad erőt nekünk, hogy ne hozzunk olcsó kompromisszumokat, amikor békétlenséget kell átélnünk. Ő az, aki megerősít, hogy számos életviharunk között is hitvalló módon kitartsunk, és a békétlenségek idején is békesség legyen a szívünkben (37–38).

Ő az, akit a baj idején „felébreszthetünk”. Ő az, akihez kiálthatunk, és Ő legyen az első, akihez kiáltunk. A viharban, legvégül ugyan, de a tanítványok is észrevették, hogy Őhozzá fordulhatnak. Ez a kiáltás Jézus Krisztushoz, Jézus Krisztus előtt, az igazi nagy ébredés, amikor Az Úrhoz fordulunk. Valójában nem Jézus Krisztus ébredt fel, hanem a tanítványok ébredtek rá erre a lehetőségre. Forduljunk Őhozzá! Ahogy vagyunk, jöhetünk Őhozzá. Ő nem akarja, hogy elvesszünk (38).

Ő az, aki egyetlen szavunkra, irgalmas szeretettel felkel és segít. Sőt, Ő úgy „kelt fel” – a teljes evangélium fényében fogalmazva –, hogy „felkelt”, feltámadott a halálból, legyőzte a halált és végérvényesen segített rajtunk (39).

Ő az, aki hatalmas szavával lecsendesíti a vihart. Már lecsendesítette, és eljön az az idő, amikor egészen lecsendesíti a tengert. Ez az „egészen” azt jelenti, hogy teljes megoldást, teljes megváltást ad, amelynek egy része hit által már „itt” a miénk (39).

Ő az, aki a gyarló emberi félelmeinket – „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek?”  – istenfélelemmé formálja Szentlelke által. Hisszük, hogy ebben a sorozatban is ezt tette (40).

A tanítványok is a gyarló félelmeikből megszabadulva, istenfélelemmel kérdezték: „Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?” (41)

Ez a kérdés tehát rámutat Jézus Krisztus üdvözítő hatalmára, aminek részleteit ez a történet is olyan gyönyörűségesen kifejti előttünk. Lám, ennek az evangéliumi történetnek minden egyes verse arra felel, hogy ki ez a Jézus, akit mi hirdetünk, ki ez a Jézus, a mi üdvözítőnk.

Végezetül; mi következik ebből? Az következik ebből, hogy hívjuk az Urat, miként a tanítványok tették ezt a viharzó tengeren.

A tanítványok tanakodó kérdése – „Ki ez?” – nem egy cinikus, nem egy provokatív kérdés, nem valami tagadásra irányuló kérdés, hanem bizonyosságból fakad, a csoda tényéből fakad, és még nagyobb bizonyosságra vágyik. Kérdésben kifejezett hitvallás ez, amit így fogalmaznak meg a tanítványok: „Ki ez, hogy a tenger is, a szél is engednek neki?”

Az elemek is engednek Jézusnak. És mi emberek? Engedni Jézus Krisztus hatalmának! Erre biztat a mai igevers. Részesülni Jézus hatalmából! Erre irányul a tanítványok kérdése.

Senki sem spórolhatja meg ezt a kérdést: Ki számomra Jézus Krisztus? Fakadjon fel belőlünk ez a bizonyosságra vágyó kérdés, most – reménység szerint – a koronavírus-járvány végeztével. Ki ez? Ki ez a hatalmas Úr?

Bizony az istenkérdést nem lehet megspórolni. Nem mehetünk el úgy ebből a világból, hogy Isten ne szembesítene bennünket az istenkérdéssel. Az istenkérdés legpontosabb definiálása az, hogy kicsoda személy szerint számomra Jézus Krisztus? Engedni az Úrnak, beengedni Őt az életembe! Mindez rímel a tanítványok kérdésére: „Kicsoda ez, hogy a tenger és a szél is engednek neki?”

Ez a kérdés Jézus hatalmára mutat. Az egész evangéliumi szakasz arra mutat rá, hogy milyen üdvözítő hatalma van a mi Urunknak. Hívjuk be Őt az életünkbe! Engedjünk Őneki, növekedjünk a hitben, ahogy haladunk az életúton!

Jézus Krisztus megengedi, hogy engedjünk neki, hogy beengedjük Őt egyre inkább az életünkbe, megszabadulva minden engedetlenségtől, és Ő soha nem enged el bennünket. Atyai szeretete mindörökké velünk lesz. Áldott legyen Ő ezért, mindenkor!

Imádkozzunk!

Örökkévaló Istenünk, Mennyei Atyánk, áldunk Téged Igédért, amely létrehozta a mennyet és a földet, és létrehozza azt a békességet – a békétlenségek között, és azok ellenére is –, amit egyedül Te adhatsz meg egyházban, világban, és személyesen nekünk is.

Áldott légy, hogy hirdetted közöttünk, és szerte a világon, ezekben a nehéz időkben is, a Te szent Igédet, az örömhírt, tisztán, az akadályok ellenére is akadálytalanul. Köszönjük, hogy üzentél: Te szánsz, szeretsz, hívogatsz mindannyiónkat. Köszönjük, hogy Te vezetsz bennünket, Szentlelked által.

Könyörgünk Tehozzád, Örökkévaló Istenünk, ezért a megterhelt és ugyanakkor háborgó, megzavarodott világért. Könyörülj rajtunk! Adj szabadulást, enyhülést, hitet, hitben való növekedést!

Legyen Krisztus az Úr mindenek felett, aki megdorgálja a szeleket, aki úr minden életviharon, aki hullámzó élettengerünket lecsendesíti.

Urunk, légy velünk életünk minden idejében, amíg aztán életünk kicsiny csónakja megérkezik hozzád a túlpartra, ahol bizonnyal Te vársz bennünket.

Áldott légy ezért!

Ámen.

Mondjuk el együtt a mi Urunk Jézus Krisztustól tanult imádságot! Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

Mindezek után, a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, Istennek a mi Atyánknak szeretete és a Szentlélek közössége legyen, maradjon mindenkor mivelünk. Ámen.

Végezetül dicsérjük Urunkat, mindenek Királyát, énekeljük a 485. dicséretet: „Jézus Krisztus, szép fényes hajnal…”

  1. Jézus Krisztus, szép fényes hajnal, / Ki feltámadsz új világgal, / És megáldasz minden jókkal.
  2. Te vagy nékünk egy reménységünk, / Isten előtt közbenjárónk, / Szép koronánk, ékességünk.
  3. Világosítsd a mi szívünket: /Ismerhessünk meg tégedet; / Tanulhassuk szent Igédet.
  4. Az ördögnek csalárdságától, / Lelki-testi nyavalyától, / Őrizz hamis tudománytól.
  5. Az Atyával és Szentlélekkel, / Hogy tégedet tiszta szívvel / Mindörökké áldjunk! Ámen.

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2021. április 25. – reménység szerint utolsó online istentisztelet.

Húsvét utáni harmadik vasárnap

17. hét. – Márk sorozat 35.

Textus / Lekció: Márk 04,41
Igehirdető: Steinbach József

Az igehelyről sorozat hangzott el az alábbiak szerint:

Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 1999. április 18 – augusztus 15.

Az igehirdetésre készülő, ahhoz kapcsolódó, meditatív gondolatok:

(Az igehirdetés előtt leírt anyag)

A gyarló, emberi félelmet istenfélelemmé formálja az Úr Lelke. Egy héttel ezelőtt erről szólt az üzenet. Bizony, a hit útján járva boldog tapasztalatunk, hogy az Isten Lelke munkál bennünk, érlel minket: maradnak a félelmek, de a gyarló – lemondó, vagy indulatos – félelem akként lesz istenfélelemmé, hogy egyre inkább az Úrra hagyatkozunk, látva törékeny és nyomorúságos életünket.

A tanítványok ezzel a félelemmel kérdezték meg, hogy ki ez a Jézus, aki egyetlen szavával lecsendesítette a viharzó tengert. Feltartóztathatatlanul tör ki belőlük a kérdés, amely egyben már az istenfélelem kérdésként megfogalmazott felismerése: Ki ez a Jézus, aki elhívta őket, aki tanítja és gyógyítja életüket? Ki is Ő valójában?

Az istenfélelem ráhagyatkozik az Úrra, mint egyetlen Megtartóra. Az istenfélelem egyik fontos jellemzője az a kegyelmi állapot, amivel visszajelzést képes adni az Úr irgalmas tetteire. Ez a kérdés is egy ilyen „visszajelzés”. Istenfélelem nélkül nem halljuk az Isten szavát, természetesnek vesszük az Úr megtartó csodáit, újat és többet kérünk, mert soha nem elég semmi. Nem adunk visszajelzést az Úr kegyelmére: nem látunk, nem hallunk, legfeljebb negatív visszajelzéssel perlekedünk az Úrral, a nehéz időkben. Újabb és újabb jeleket kérünk (Máté 16,4), pedig Jézus Krisztus feltámadása óta a legnagyobb jel a miénk!

Van-e visszajelzés Isten kegyelmére? Halljuk-e az Úr szavát? Látjuk-e kegyelmének mindennapi és nemcsak mindennapi, hanem hatalmas csodáit? Magasztaljuk-e Őt? Hálát adunk-e? Istenfélelemmel, kitör-e belünk, legalább a kérdés: Ki vagy Te Uram, hogy ennyire szeretsz engem, gyarló embert?

A tanítványok nagy félelemmel – már istenfélelemmel – kérdezték ezt egymás között: „Ki ez?” Miről beszélünk mi egymás között? Bizony a beszédtéma rámutat arra, hogy kik vagyunk mi magunk, és kinek tartjuk az Urat, hol állunk a hitben. Van-e visszajelzés az Úr szavára, kegyelmére? Van-e visszajelzés az igehirdetésre, a szolgálatra, amelyben – minden emberi gyarlóság ellenére is – meglátjuk az Úr üdvözítő munkáját? Bizony, fukarok vagyunk bármiféle áldott, építő visszajelzésben.

„Ki ez?” – kérdezik a tanítványok. A válasz, mai igeszakaszunk szerint, így hangzik: Ő az, aki lecsendesítette a viharzó tengert.

Emberi értelemmel olyan hihetetlen ez a történet, mint minden más jézusi csoda, emberi értelemmel felfoghatatlan.

Éppen ez a lényeg, hogy emberi értelemmel olyan felfoghatatlan ez a történet, mint amilyen felfoghatatlan Jézus valahány csodája, és amilyen felfoghatatlan a váltsághalála és a feltámadása is. Jézus az, aki előtt megtorpan az emberi értelem. Őt nem lehet beszorítani az emberi kategóriákba vagy bármiféle emberi mértékbe. Jézus Krisztus minden emberi értelmet és elgondolást felülhalad (Filippi 4,7). Éppen ez bizonyítja a lényeget, hogy Ő a testet öltött Isten maga.

Jézus Krisztusra csak az egész Biblia összefüggésében tekinthetünk, látva azt, hogy mit ígért a Biblia Jézusról, születéséről, haláláról, feltámadásáról, mennybemeneteléről. A tenger lecsendesítésének csodája beleillik abba, amit Jézus Krisztusról kijelent a Biblia, hiszen Őneki adatott minden hatalom, mennyen és földön (Máté 28,18). Ő teremtő, isteni hatalom és szerető, újjáteremtő irgalom. Őelőtte semmi sem lehetetlen, hiszen Istennél semmi sem lehetetlen (Márk 10,27). Ő képes egyedül legyőzni a bűnt, a betegséget, a gonoszt és a halál hatalmát, valamint a tomboló elemeket. Jobban megismerve Jézus Krisztus hatalmát, jobban bízhatunk Őbenne.

Ki Ő? A teljes Biblia erre a kérdésre válaszol. A tenger lecsendesítésének egész leírása, benne minden igevers, erre a kérdésre felel. A koronavírus-járvány harmadik, gyötrelmes hulláma alatt, az online istentiszteleteken versenként végigvettük ezt a szakaszt, miközben minden alkalommal erre a kérdésre felelt nekünk az Ige. Összegezzük tehát, a sorozat végén, ezeket a válaszokat! Közben adjunk hálát azért, hogy pont a járvány harmadik hulláma idején kaptuk ezeket az üzeneteket, és a sorozat zárása után elkezdhetjük a templomi, személyes istentiszteleteket, folytatva Márk evangéliuma magyarázatát.

Ő az, aki velünk van mindenkor, és meggazdagít akkor is, amikor este lesz, amikor bealkonyodik. Az örök élet értelmet ajándékozó reménységével ajándékoz meg minket: „… amikor este lett…” (35)

Ő az, aki szól, megszólít minket, örömben és bajban; aki kijelenti magát nekünk, és ezzel életünk értelmét, üdvösséges irányát nyújtja nekünk: „… így szólt hozzájuk: Menjünk át a túlsó partra!” (35)

Ő az, akit felvehetünk életünk hajójára, mint olyan hű, örök, mindenható társat, aki soha nem hagy el minket! Őt felvenni, és magunkkal vinni, az is az Ő kegyelmes munkája. Őt követni, kegyelmi állapot. Bizony, az igeszakasz szerint, ez az a lényegi jellemző, amely a mi hajónkat megkülönbözteti „más hajóktól”. Ezt a különbséget nem mi mondjuk ki, nem mi éreztetjük, de ez a különbség igei tény, és alázatra indító, kegyelmi állapot. Mi más hajókra is reménységgel tekintünk: „… magukkal vitték Őt, de más hajók is voltak ott.” (36)

Ő az, aki mennyei békességgel ajándékoz meg, minden békétlenség között, és minden felvállalt békétlenség ellenére is, hiszen Ő az, aki a viharzó tengeren is mennyei békességgel aludt (38).

Ő az, aki arra vár, hogy minden bajunkban először Őt keressük, Őhozzá forduljunk, Őt „ébresszük fel”, és Ő megajándékoz minket a nagy ébredéssel, a nagy felismeréssel, miszerint Jézus Krisztushoz fordulva nem veszhetünk el, hanem Őbenne mindenképpen megmenekülünk, bárhogy is alakulna az életünk. Amint vagyunk, jöjjünk Őhozzá! Kegyelmi állapot, ha Őhozzá kiálthatunk (39).

Ő az, aki felkel a kiáltásunkra, aki meghall, és üdvözítő akarata szerint meghallgat bennünket. Ő „felkelt”, feltámadott, legyőzte a halált, Ő él, most is itt van velünk (40).

Ő az – egyedül csak Ő –, akinek van hatalma lecsendesíteni minden háborgó ellenséget. E-világban még sok a vihar, de Jézussal a hajónkban, az „egészen nagy csendesség”, vagyis a teljes megoldás, az üdvösség felé hajózunk (40).

Ő az, aki sokféle, gyarló emberi félelmeinket istenfélelemmé formálja, aki hitet ajándékoz, és amely hitnek egyedül Ő a méltó tárgya (40–41).

Íme, ki ez a Jézus? A teljes igeszakasz válaszol a világ leglényegesebb kérdésére: Ő az Isten Fia, Megváltó, Megtartó.

A tanítványokat is megállni, megdöbbeni kényszerítette Jézus csodája. Közben fakadt fel közöttük ez a kérdés, amely már az istenfélelem szentlelkes visszajelzése volt a csodára.

Minket is megállít ez az Ige. Minket is megkérdez: Ki Jézus Krisztus számomra? Ezzel a kérdéssel szembe kell néznünk! Az istenkérdést senki nem kerülheti meg! Az istenkérdés pedig egészen pontosan így hangzik: Kicsoda nekem Jézus Krisztus? A kérdés kikerülhetetlen. Életünk egy pontján szembe kell néznünk ezzel a kérdéssel!

A tanítványok kérdése nem cinikus, nem provokatív, nem eleve tagadást sugalló kérdés volt, hanem az istenfélelem kérdése, amely még több, azaz egyre teljesebb bizonyosságra vágyik. Ezért tették fel így a kérdést: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?” (41) A tanítványok kérdése egy kérdésként megfogalmazott, megtapasztalt tényre utaló hitvallás: Ő az, akinek a szél és a tenger is engednek. Még az elemek is engednek az Úrnak, hát akkor mi, hát az ember?

Ad az Isten Lelket azoknak, akik engednek Őneki (Cselekedetek 5,32). Engedni Jézusnak! Beengedni Őt az életünkbe, egyéni, egyházi, közösségi értelemben! Ez az egyetlen megoldás. Engedni az Úrnak, hogy az Ő hatalmas szeretete irányítson minket üdvösségesen, és megszabadulva minden engedetlenségtől, Őneki és a ránk bízottaknak éljünk. Jézus engedi, hogy engedjünk Őneki, és Ő soha többé nem enged el bennünket.

Ámen.