(1) Egyébként pedig, testvéreim, örüljetek az Úrban! Hogy ugyanazt írjam nektek, az engem nem fáraszt, titeket viszont megerősít.
(2) Óvakodjatok a kutyáktól, óvakodjatok a gonosztevőktől, óvakodjatok a megmetéltektől!
(3) Mert mi vagyunk a körülmetéltek, akik Isten Lelke szerint szolgálunk, és Krisztus Jézussal dicsekszünk, és nem a testben bizakodunk.
(4) Pedig nekem lehetne bizakodásom a testben is. Ha másvalaki úgy gondolja, hogy testben bizakodhat, én még inkább:
(5) nyolcadik napon metéltek körül, Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus,
(6) buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam.
(7) Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért.
(8) Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.
(9) Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján…
(10) Mindezt pedig azért teszem, hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához,
(11) hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.
(Filippi 3,1–11)
(Textus: Filippi 3,10)
Az élő Isten húsvétkor elfogadta a karácsonykor született Jézus Krisztus nagypénteki áldozatát azzal, hogy feltámasztotta Őt a halálból.
A mai igevers arra figyelmeztet bennünket, hogy minden vasárnapi istentisztelet valójában húsvéti istentisztelet.
Nem tévedés történt, amikor húsvéti énekeket énekeltünk ezen a nyári vasárnapon.[1]
Jézus Krisztus feltámadásának erejéről szól itt Pál apostol.
1.
Azt mondja itt az apostol: MINDEZT ÉN AZÉRT TESZEM, hogy megismerjem Őt, az Ő feltámadásának erejét.
Mindezt azért teszem…
Mit?
Pál apostol Jézus Krisztus feltámadásának erejéről a mai Igében úgy beszél, hogy először megvizsgálja az előzményeket.
Azokról az előzményekről van szó, amelyeket a korábbi igehirdetésben részleteztem.
Pál erős kifejezésekkel kárnak és szemétnek ítéli azt, amit korábban nyereségnek tartott és amivel dicsekedett.
Az apostol kárnak ítél minden testben való bizodalmat, testben való dicsekedést, testben való életet.
Pál kárnak és szemétnek ítél mindent a Jézus Krisztus ismeretének páratlan gazdagságáért.
Az apostol is dicsekedett testben.
Leírja Pál, hogy neki volt oka testben dicsekedni, szó szerinti értelemben is, hiszen körülmetélték; – dicsekedett azzal, hogy Izrael nemzetségéből való volt.
Ő héber a héberek közül, azaz a legkiválóbb héber, valamint buzgó, feddhetetlen farizeus.
Abban a korban így dicsekedtek.
Ma hogyan dicsekszünk testben?
Milyenek vagyunk, amikor testben bizakodunk és testben élünk?
Beszélünk arról manapság is, hogy honnan származunk, milyen a családfánk, kik vagyunk.
A fiatalabbak dicsekszenek azzal, hogy milyen a megjelenésük, milyen a kinézetük, a ruházatuk, a testalkatuk.
Aztán szívesen dicsekszünk azzal, hogy mivé lettünk ebben a világban, mi a végzettségünk, a beosztásunk, a pozíciónk.
Nagyon tudunk azzal dicsekedni, hogy mink van: pénzünk, hatalmunk, ezzel járó lehetőségek; siker, eredmények, karrier.
Egyszerűsít ez a felsorolás, tudom, de ahhoz segít, hogy belássuk, a mai világban az élet minden területén ilyenek vagyunk: testben dicsekszünk, testben bizakodunk, testiek vagyunk.
Ennek a testi létnek pedig van néhány súlyos velejárója.
Nevezetesen az, hogy ha van lehetőségem testben dicsekedni és testben bizakodni, akkor hajlamos vagyok öncélú életet élni: hajlamos vagyok önmagam körül forogni, és pillanatok alatt elfelejtem azokat, akiknek nincs okuk dicsekedni.
Ilyenkor elfelejtjük azokat, akik nehéz helyzetben, szorult helyzetben vannak, akik tévedtek, akik lecsúsztak, akik az élet peremére kerültek, akik betegek, vagy éppen a halál árnyékának völgyében járnak.
Amikor a kórházban a súlyos betegek elé paravánt húzunk, akkor többek között azért is tesszük ezt, mert nem akarunk szembesülni azzal, hogy egyszer mi is ilyenekké lehetünk.
Szeretnénk elfeledkezni a majdani nyomorúságról, a betegségről, a halálról.
Még inkább el akarnánk feledkezni arról a tényről, hogy öncélú életünk kiharcolt, kiügyeskedett eredményei, de tehetségünkből fakadó, „jogos” eredményei is, valójában sok időn, küzdelmen, önző áldozaton, aránytévesztésen, kompromisszumon alapulnak, és végül elmúlnak…
Igen, mindennek, a testi létnek is ára van.
Ezeket az eredményeket bármikor elveszíthetjük, bármikor elvehetik tőlünk.
És mi marad?
Egy fiatalember gyászjelentésénél olvastam az alábbi verset hosszú évekkel ezelőtt, a megyei napilapban: „Az élet hó, hamar olvad, és ami ma minden, semmi holnap.”
Így akarunk testiek maradni, testben bizakodni, testben dicsekedni?[2]
Ezt jelenti testben dicsekedni, testben bizakodni…[3]
2.
Pál apostol azt mondja: – Mindezt azért teszem, azaz mindezeket azért ítélem kárnak és szemétnek, hogy megismerjem Őt, megismerjem a feltámadott Jézus Krisztus erejét!
Ez a fordulat a mai Igében.
Mindezeket: a testi életet, a testi dicsekvéseket, a csupán e–világi értékrendet kárnak és szemétnek ítélem önmagában.
Nem a földi élet a kár és szemét, szó nincs erről, hanem az ahhoz való hitetlen viszonyulásunk.
Mindezt azért teszem, azaz mindezeket azért ítélem kárnak és szemétnek, hogy megismerjem Őt, MEGISMERJEM A FELTÁMADOTT JÉZUS KRISZTUS EREJÉT!
Ez az igazi húsvét!
Nincs húsvét, nincs keresztyénség e megismerés nélkül.
Na de mit jelent: Megismerni a feltámadott Urat?
Nem csupán ismeretről van szó.
Persze a hit mindig ismeret is.
Ismerhetem mindazt, amit a Biblia ír Jézus Krisztusról.
Akár kívülről fújhatom a Bibliának sok sorát Ővele kapcsolatban.
Ismerhetem ezzel kapcsolatban a kortörténeti, művészeti megállapításokat, amit az irodalom, a versek, a regények, a képzőművészet, a zene, a filmek fejeznek ki Jézus Krisztussal kapcsolatban.
Lehet véleményem ezen a területen, akár komoly teológiai tudással is rendelkezhetek, képes lehetek beszélgetni, vitatkozni erről.
Ez az ismeret fontos, de önmagában édes keveset jelentenek, a lényeget illetően.
Ezek az ismeretek Jézus Krisztust csak „kultúrcikké” silányítják, a testi dicsekedésnek egy újabb lehetőségévé.
Az eredeti szövegben ennél a kifejezésnél, a szövegösszefüggést is komolyan véve, nemcsak megismerésről, hanem felismerésről van szó.
Felismerem az Urat, mint életem egyetlen megoldását!
Felismerem Őt, mint Isten Fiát, Megváltót.
Az ismerethez így társul a szívbéli bizalom, hogy teljes legyen a hitünk…
Mondjak példákat erre a felismerésre?
Vegyük sorra a feltámadott Jézus megjelenéseinek eseményeit, János evangéliuma 20. és 21. fejezeteiből, valamint a Lukács evangéliumának 24. fejezetéből.
János az üres sír láttán „látott és hitt”, mert felismerte, hogy Jézus Krisztus él, Jézus Krisztus feltámadott, ahogy megmondta.
Magdalai Mária válságban volt, a pártfogója, az „orvosa” halt meg. Ezért sírt, kétségbeesve, nyugtalanul járkált. Majd felismerte a „kertészben” a feltámadott Jézus Krisztust, és boldogan vitte a húsvéti hírt: – Láttam az Urat!
A tanítványok féltek, bezárkóztak, és amikor felismerték a feltámadott Urat, kapták a békességet, a Szentlélek ajándékát.
Tamás a racionálisan gondolkodó ember típusa, aki meg akarta érinteni az ujjával a szögek helyét a feltámadott Jézus testén. Ám, amikor felismerte a feltámadott Urat, leborulva vallotta meg: „Én Uram és én Istenem!”
Péter, csalódottan vissza akart menni régi életébe, ahonnan Jézus Krisztus elhívta, vissza akart menni halászni. Amikor azonban Péter felismerte a feltámadott Urat a parton, boldogan kiáltott fel: – Az Úr van itt!
Az emmausi tanítványok szomorúan, csalódottan kullogtak hazafelé. Nem ismerték fel a hozzájuk csatlakozó idegenben az Urat. Amikor Jézus Krisztus megtörte a kenyeret, akkor megnyílt a szemük és a szívük, és elmondták a legtömörebb, legszebb húsvéti hitvallást: „Valóban feltámadott az Úr!” (Lukács 24,34)
Pál apostol is ezt a felismerést élte át a damaszkuszi úton (Cselekedetek 9,5).
De ez a hit nem csak megismerés, nem csak felismerés, hanem elismerés is.
Ez az elismerés az ismeret és a bizalom mellett az engedelmesség, ha már az igaz hit ismertetőjegyei mentén is megfogalmaztuk a „megismerés, felismerés, elismerés” kifejezések árnyalatait.
Vagyis húsvéti hite annak van, aki bűnbánattal elismeri, hogy mindenben a megváltó Urra szorul, az Ő páratlan nagyságára. [4]
Olyan ez az elismerés, mint amikor próbálom kirakni a Rubik Kockát, és nem megy, nem sikerül. Akárhogy forgatom, akárhogy igyekszem, nem megy, nekem nem megy… Ilyen az életem is, Uram, hiába csűröm-csavarom, nem működik az életem, sehogy sem jó, valami soha nem passzol, nincs rendben. Uram, nem megy Nélküled, csak Veled!
Mindezt összefoglalva, nemcsak megismerni, felismerni, elismerni, hanem leborulva megtapasztalni az Ő feltámadásának erejét.
Isten ereje ez, aki Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból.
Ez az erő, ez a Krisztust feltámasztó erő kiveri a pótszereket a kezünkből.
Ezzel az erővel letesszük a régit, kárnak merjük azt ítélni, azért az újért, amit Isten adott nekünk.
Közben elmondjuk, még ha nyomorultak vagyunk is, hogy mindenre van erőnk a Krisztusban, aki minket megerősít (Filippi 4,13), mert nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben (1Korinthus 4,20).
Ezt az erőt akarja közölni velünk az igehirdetés és a sákramentum, az úrvacsora: a feltámadás erejét, a mi Urunk, Jézus Krisztust.
Vagyis nem ismeret ez a megismerés, hanem a feltámadott Jézus Krisztus felismerése, az Ő megváltó szeretetének elismerése; – azaz üdvözítő tapasztalat: a feltámadott Jézus Krisztussal való élő közösség.
3.
És végezetül még egy gondolat, amit Pál említ a mai Igében: Mindezt azért teszem, hogy megismerjem őt, feltámadásának erejét, és megismerjem az Ő SZENVEDÉSEIBEN VALÓ RÉSZESEDÉST”.
Mit jelent a Jézus Krisztus szenvedéseiben való részesedés? Fontos ezt tisztázni, nehogy félreértsük az Igét?
Semmiképpen sem Jézus Krisztus megváltó szenvedéséről, nem az abban való részesedésünkről van szó, mert az Úr megváltó isten–emberi szenvedése egyetlen és tökéletes, amely miattunk, érettünk, helyettünk minden bűnünkért eleget tett.
Elsősorban nem is a mi „hasadt” emberlétünk szenvedéseiről van szó; – amelyeket az ember Jézus ismert, megszenvedett, hiszen ő is éhezett, szomjazott, elfáradt, gyötrődött, sírt, megkísértetett; – de amelyeket Ő, isteni hatalmával magára vett, elhordozott.
Elsősorban tehát nem úgy részesülünk Jézus Krisztus szenvedéseiből, hogy mi emberek, sokféle földi szenvedéseinkkel részesülnénk abból.
Jézus Krisztus szenvedéseiből való részesedés abban áll, hogy a feltámadott Úr Jézus Krisztus hűséges, hitvalló követésében bennünket érő szenvedéseket felvállaljuk.
– Ez a szenvedés, Jézus Krisztust követve, a hit harcának, küzdelmének szenvedése (1Timóteus 6,12), a megszentelődés úján járva.
Ez a harc nem mások ellen irányul, hanem önmagunk bűnös valója ellen!
Naponta fel kell ugyanis vennünk a harcot ó–emberünkkel.
Hitre jutva az életünk nem könnyebb, hanem nehezebb lett, mert magas a krisztusi mérce; – de életünk így már itt, ebben a világban is szebb, teljesebb, mert üdvöséges élet.
– Ez a szenvedés, Jézus Krisztust követve, a bátor, hűséges hitvallás szenvedésének, áldozatának, szolgálatának önátadó felvállalása (1Péter 3,15).
Mered-e felvállalni a hitedet a mindennapokban, családban, munkahelyen, döntésekben érdek-, lobbi-, konfilktushelyzetekben, vagy egy éppen melletted káromkodó mellett?
– Ez a szenvedés, Jézus Krisztust követve, hívő szeretetszolgálat.
Ezért a Krisztus szenvedéseiben való részesedés említése a diakóniára, a szeretetszolgálatra való inspirálás.
Vagyis a húsvéti embernek megnyílik a szeme a körülötte szenvedőkre.
Az élő Isten nem a világ összes nyomorúságát kéri rajtunk számon, hanem csak azoknak a nyomorúságát, akik a közvetlen környezetünkben élnek.
Észrevesszük- e őket?
Ki az adott időszakban Isten által rád bízott egy–két ember.
Az Úr arra akar motiválni bennünket, húsvéti embereket, hogy konkrét segítő szándékkal vigyük a húsvéti örömhírt, hogy segítő szeretetünk nyomán ők is megismerjék a feltámadás erejét, Isten kegyelme által.[5]
– Erről a Jézus Krisztust követő, hit harcát harcoló, hitvalló, hitben szeretetszolgálatot válalló „szenvedésről”, küzdelemről, odaadásról annyit azért mindenképpen mondjunk el, hogy a húsvéti ember számára ez egy örömteli szenvedés.
Jól értsük: egy örömben megélt szenvedésről van szó itt, hiszen a teljes öröm felé irányuló szenvedés ez, mert odaát már nem lesz szenvedés, hanem Isten lesz minden mindenekben (1Korinthus 15,28), mert teljes öröm van Őnála (Zsoltárok 16,11).
Ez a szenvedés olyan, hogy miközben másoknak enyhülést, segítséget, örömöt ajándékoz; – közben az ő szenvedése is örömbe fordul; – mert jobb adni, mint kapni (Cselekedetek 20,35).
*
A balatonalmádi református templomról készült egykori képeslap hátulján rövid húsvéti ige olvasható a cím alatt: „Valóban feltámadott az Úr!” (Lukács 24,34)
Ha ezt a képeslapot adom valakinek, akkor ezt a húsvéti Igét adom annak, aki itt Balatonalmádiban járt
A feltámadott Úrban
– a régit, a testben való dicsekedést kárnak tudjuk ítélni,
– azért az örökkévaló gazdagságért és nyereségért, amit Jézus Krisztus megismerése, felismerése és elismerése, vagyis a feltámadás ereje ajándékozott nekünk, mindannyiunknak;
– hogy a feltámadott Urat követve a hitharc, a hitvallás, a hitből fakadó diakónia küzdelmét, szolgálatát, „szenvedését” vállaljuk fel;
– örömteli reménységgel.
A fentiekre hivatkozva az igeszakasz tagmondatainak kapcsolatáról hadd szóljak még egy gondolatot!
Mindezeket azért tehetem, azért ítélhetem kárnak és szemétnek a korábbi, régi életemet (nem a világ dolgait, azok ajándékok, hanem az azokhoz való eddigi, hitetlen viszonyulásomat), mert megismerhettem az Urat.
Ennek nyomán vállalhatom fel az Úr követéséből fakadó „szenvedést”, hogy soha el ne felejtsem a feltámadott Úr evangéliumát, a hamis, mindig támadó önbizalmam és számos ó–emberi tulajdonságom miatt.
Minden kegyelem.
Ővele meghaltunk, Ővele feltámadtunk! (10–11)
A magyar vizslánk megöregedett.
A kiszabott ideje lassan letelik.
Hófehér a pofája, tele van csomókkal a teste, alig lát, szinte süket, sokat fekszik, nehezen jár…
Mégis, amikor hazaérek, és észleli, azonnal ugrana, jönne elém, többször próbálkozik felkelni, visszazuhan, de leküzdi a testi fájdalmat, megrázza magát, és az „agg eb”, farkát csóválva siet, ahogy csak tud, a megismert és felismert gazdi felé.
Megújul, kivirul ebben a találkozásban, nem enged el, amíg nem történt meg az érintés, a simogatás, az üdvözlés.
„Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz engem.” (1Mózes 32,27).
Gyökössy Endre „Mennyei gazdának” nevezte az Urat.
Aki Őt megismerte, aki egyszülött Fiában felismerte a Megváltót, és Őt elismerte élete egyetlen megtartójának, megoldásának; – az minden körülmények között áldott, annak üdvössége van.
Szeretem ezt a köszöntést, amit a „világi” levelezésekben is használunk: Üdvözlettel…
Mennyei gazdánkat keressük mindenhol; – Őt akarjuk megismerni, felismerni, elismerni; – Őrá figyelünk, Őrá tekintünk; – ugrunk, ha szólít!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. július 8. (2004. április 11.)
[1] Húsvét az élet, az öröm és a hit ünnepe.
Így is fogalmazhatnék: húsvét a valóságos élet, a valóságos öröm és a valódi hit lehetőségének ünnepe, minden ember számára.
Egy szép énekünk mondja: „Örvendezzünk, vigadjunk Krisztus lett a vigaszunk, halleluja.”
[2] Pedig a testi dicsekedés lehetőségének, vagyis az eredményeknek komoly ára van, testvérek.
Mert miközben ezeket az eredményeket elérjük, elmegyünk az élet szép dolgai mellett, az Istentől kapott hatalmas ajándékok mellett: elhanyagoljuk a rohanásban a megszentelt emberi kapcsolatokat, akár a szeretteinket is, és közben tele vagyunk stresszel, félelemmel.
Így éljük az életünket?
Ahogy Mészáros Éva írja kifejező versében: „Csak hajtasz egyre feljebb, hogy te légy a nyertes, és elmész az élet szép dolgai mellett.”
Igen, mindennek, a testi létnek is ára van.
Ezeket az eredményeket bármikor elveszíthetjük, bármikor elvehetik tőlünk.
És mi marad?
Marad a csüggedés, a közömbösség, a rezignáltság; – vagy marad az a lelkület, amit Pál apostol említ: „…együnk, igyunk, mert holnap úgy is meghalunk.” (1Korinthus 15,32)
Hány ember életére jellemző ez a lelkület!
[3] Mindezt, a sok küzdelemmel, harccal elért eredmények hiábavalóságát szenzációsan, zseniálisan fejezi ki Kosztolányi Dezső „Fürdés” című novellája.
Röviden elmondom ennek a novellának a lényegét.
Ez egy Balaton-parti történet.
Az egyik diák, annak rendje-módja szerint megbukott latinból.
Az apja mérgesen megbüntette: – Nem mehetsz le fürdeni, egész nyáron tanulnod kell, neked jogásznak kell lenned!
A fiú tanult, szomorúan, de szorgalmasan.
Egyszer csak az apja, egy hónap után, elindult a Balatonra fürdeni.
És a fiú is titkon vette a fürdőnadrágot, majd somfordált utána.
Mentek együtt szótlanul, elől az apa, utána a fiú.
Az apa egész úton nem szólt fiához egy szót sem.
Csak, amikor belépett a vízbe, akkor tekintett hátra, és azt mondta a fiának: – Na, gyere te mamlasz!
Aztán ez a feszült hangulat játékos agresszivitásba fulladt.
Az apa elkezdte dobálni fiát a vízbe, és az egyik dobásból nem jött fel a fiú.
Akkor hörögve, kétségbeesve mutatta ki az apa, elkésett szeretetét: – Jaj nekem, jaj nekem!
Könyörtelen elvárások, könyörtelen emberi kapcsolatok, aztán könyörtelenül egyedül maradunk, legvégén a könyörtelen halál.
Ez a fosztóképző jellemző a testi életre: könyörtelen, engedetlen, békétlen, reménytelen, boldogtalan.
Ilyenek vagyunk testben.
[4] Uram, olyan vagyok, amilyennek Te valójában látsz.
Annyi hiányosság van az életemben, olyan gyenge, törékeny vagyok, és Rád szorulok.
A bűnbánati alkalmakon, nagyhéten, konkrét igehelyekkel tartottunk bűnbánatot: – Uram, sokszor vagyok gyümölcstelen, tisztátalan, erőtlen; – hányszor vagyok képmutató, hányszor van bennem indulat, hányszor vagyok gyáva.
Igen, konkrét Igéken keresztül elemeztük ezeket, Isten tükröt tartott elénk.
Uram, töredelmes szívvel elismerem, eléd hozom ezeket a bűnöket, és szeretném letenni ezeket.
Elismerem a bűneimet, de elismerem a Te hatalmadat is, Uram.
Hiszen neked, Urunk, Jézus Krisztus van hatalmad arra, hogy minket megújíts és megtisztíts.
Ezért mondja Pál: – „Mindezeket azért teszem, hogy megismerjem Őt”; – vagyis megismerjem a Jézus Krisztusban kapott gazdagságot, örökkévaló nyereséget; – hogy megismerjem, felismerjem, elismerjem Jézus Krisztus páratlan nagyságát.
[5] Miért beszél itt Pál apostol szenvedésről?
Miért zárja le ezt a csodálatos ívet az apostol, itt húsvétkor, az öröm ünnepén, a szenvedéssel?
Miért teszi rá az i-re így a pontot, hogy végül is a szenvedésé a végső szó?
Nem azért, mintha a mi szenvedéseinket Jézus Krisztus szenvedéseihez lehetne hasonlítani.
De a húsvéti ember felvállalja Jézus Krisztus szenvedéseiben való részesedést.
Pál apostol azért beszél erről – rendkívül fontos –, mert meg akar bennünket óvni, éppen a megnyert öröm kapcsán mindenféle rajongástól, és alázatra akar inteni bennünket: – Vigyázz, ha ezt az örömöt megnyerted, ha Jézus Krisztust megnyerted, ha húsvét utáni ember vagy, akkor elkezdődik egy harc az életedben, a hit harca. Mert a hívő embert a kísértő még inkább támadja, hogy letérítse erről az útról.
Pál figyelmeztet bennünket arra az Igére, hogy ebben a világban nyomorúságunk lesz, de mi bízzunk, mert Ő legyőzte a világot (1János 5,4).
Pál figyelmeztet arra, hogy ha el is indultunk ezen az úton, ebben a világban soha nem leszünk tökéletesek.
Újból és újból fel kell vállalnunk a hit harcának szenvedést.
Hadd mondjam el még egyszer személyes bizonyságtételemet: – Mióta hívő lettem, az életem nem könnyebb lett, hanem nehezebb lett, sokkal nehezebb; – mert magasabb a mérce, és sokszor beleremegek abba a felelősségbe, ami ránk, hívő emberekre hárul; – olykor szeretném letenni ezt a folyamatos készenlétet, szolgálatot, „szenvedést”, küzdelmet, áldozathozatalt. Ezért újból és újból alázattal le kell borulnom az Úr előtt, és kérnem kell az Isten erejét. Tehát az életem nem könnyebb, hanem nehezebb lett, de szebb lett, és naponta kapom az erőt.
Textus / Lekció: Filippi 03,01-11 (10)
Igehirdető: Steinbach József