(35) Hozzálépett Jakab és János, Zebedeus két fia, és így szóltak hozzá: Mester, szeretnénk, ha megtennéd nekünk, amit kérünk.
(36) Jézus megkérdezte tőlük: Mit szeretnétek, mit tegyek meg nektek?
(37) Ők pedig ezt mondták neki: Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobb, másikunk a bal kezed felől üljön majd a Te dicsőségedben.
(38) Jézus így válaszolt: Nem tudjátok, mit kértek. Vajon ki tudjátok-e inni azt a poharat, amelyet én kiiszom, és meg tudtok-e keresztelkedni azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?
(39) Ők pedig így feleltek neki: Meg tudjuk tenni. Jézus ezt mondta nekik: Azt a poharat, amelyből én iszom, kiisszátok, és azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, megkeresztelkedtek,
(40) de hogy ki üljön jobb vagy bal kezem felől, azt nem az én dolgom megadni, hanem azoké lesz, akiknek elkészíttetett.
(41) Amikor ezt a többi tíz meghallotta, megharagudott Jakabra és Jánosra.
(42) De Jézus odahívta őket, és így szólt hozzájuk: Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, zsarnokoskodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak fölöttük.
(43) De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok;
(44) és aki közöttetek első akar lenni, az legyen mindenki rabszolgája!
(45) Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.
(Márk 10,35–45)
(Márk 10,38–40)
Erről a szakaszról már elkezdtük az igemagyarázatot.
Egy héttel ezelőtt is ezt a gyönyörű és fontos igerészt magyaráztuk, kivéve ezt a középső szakaszát, amit most textusként felolvastam előttetek.
Legszívesebben itt, az igehirdetés kezdetén megkérdezném – közvéleménykutatást tartva –, hogy ki értett valamit ebből az igeszakaszból?
Ki mit értett meg a most hallottakból, így első olvasásra?
Valaki értett-e egyáltalán abból valamit, vagy teljesen idegenül csengett az egész?
Kinek milyen kérdései támadhattak a felolvasott igerész kapcsán? Hiszen nem könnyű megérteni ezt az igeszakaszt.
Valljuk, hogy minden református igehirdetés egyben igemagyarázat is.
Vagyis szeretnénk megmagyarázni a Biblia nehezen érthető részeit is.
Az igemagyarázat során pedig mindig azért fohászkodunk, hogy adassék a csoda: egyre jobban értve az adott igerészt – a nehezebb igerészeket is –, közben a holt betű is megelevenedjék, Isten Igéje megteljék mennyei tartalommal, gazdagsággal, értelemmel, örömhírrel, szólítson meg bennünket és személyes üzenetté váljék számunkra.
Ez volt az én fohászom is most, erre az igehirdetésre készülve: egyrészt sikerüljön valamennyire megvilágosítani, megmagyarázni ezt az Igét előttetek; másrészt legalább egy-egy személyes üzenetmorzsát ki-ki vihessen el magával ebből a mai, nem könnyű igerészből.
*
MEG TUDJÁTOK TENNI? (38)
Az alaphelyzet már ismerős egy héttel ezelőttről: Elhangzik itt egy kérés (35–37).
Jézus két tanítványa, akik a belső tanítványi körhöz tartoztak, odaálltak Jézus elé: Mester végezd el azt, hogy majd a dicsőséges uralkodásod idején, mi a legközelebb lehessünk Tehozzád, rendezd el, hogy mi ülhessünk a jobb kezed és a bal kezed felől!
Ha ezt a kérést, a tartalma szerint értékeljük, akkor elmondhatjuk azt erről a kérésről, hogy tartalma szerint ez egy fontos, jó kérés. Ez a két tanítvány arra utal, hogy szeretnének egészen Jézus közelében lenni, mert valamit csak megtapasztaltak a Jézusban közölt isteni szeretetből.
Valóban, Isten színe előtt lenni jó, Isten szeretetében részesülni jó, Jézus Krisztus közelében lenni jó, Ővele közösségben lenni az egyetlen megoldás az emberlét számára. Ez a megoldás: a bűnbocsánat, az új élet és az örök élet. Mi ezt már tudjuk, a feltámadott Jézus Krisztusra tekintve.
Ez a kérés a tartalmát illetően egy fontos kérés volt.
Közelebb, még közelebb szeretnénk lenni Uram hozzád!
Már most a Te közeledben vagyunk, de egyre közelebb szeretnénk kerülni Tehozzád, egyre elmélyültebb, áldottabb közösségben szeretnénk lenni Teveled.
Miként az egyik énekünk énekli: Közelebb, közelebb, közelebb Uram Hozzád!
A két tanítványa kérése mégis képtelen kérés volt.
Tehát a kérés lelkülete, a kérés módja már nem értékelhető jónak, hiszen a két tanítvány megfogalmazásában mégis valami önhitt önzés tükröződik: Uram, mi a belső tanítványi körhöz tartozunk, minket felvittél a Megdicsőülés hegyére, nekünk jogunk van azt kérni, hogy mi ott, a dicsőséges uralkodásod idején is, a legközelebb legyünk Tehozzád, pont azon a két helyen, a jobb kezed és a bal kezed felől.
A tartalma ennek a kérésnek rendben van, de a módja, a lelkülete nincs rendben.
Ez a kérés nem számol a többiekkel. A többiek fölé helyezi magát ez az önző, önhitt kérés, beképzelve: hát nekünk ez jár, mi kiérdemeltük azt, hogy ott legyünk Temelletted, Uram, és a Te jótéteményeidből mindenki előtt bőségben részesülhessünk. A többiekkel nem számol ez a kérés. Tudjuk az evangéliumi leírásból, hogy amikor ezt a kérést a többi tanítvány meghallotta, akkor meg is sértődtek Jakabra és Jánosra, e kérésük miatt (41).
Jézus is jelzi Jakab és János felé, hogy lelkületében, módjában nem jó ennek a kérésnek a megfogalmazása. Sőt ez a kérés, merő képtelenség.
Azért, hogy ennek a kérésnek ily módon való képtelenségére rámutasson az Úr, egy kérdést tesz fel Jakabnak és Jánosnak, de a többi tanítvány füle hallatára.
Azt kérdezem tőletek: Ha ti ezt kéritek tőlem, ki tudjátok-e inni azt a poharat, amit nekem ki kell innom, és meg tudtok-e keresztelkedni, azzal a keresztséggel, amellyel nekem meg kell keresztelkednem? (38)
Itt Jézus az Ő megváltó szenvedésének a poharára gondol, a keresztáldozatra, amellyel a világ minden bűnét magára vette, valamint a megkeresztelkedés kapcsán is, itt a keresztáldozatról van szó. Mind a pohár, mind a megkereszteltetés, Jézus megváltó szenvedését és halálát jelzi ebben az összefüggésben (45).
Azért, hogy érthetőbb legyen Jézus kérdése, akkor a felolvasott igeszakasz végéből kiindulva, lefordítom egy kicsit ezt a jézusi kérdést.
Jézus azt mondta, hogy aki első akar lenni, az legyen utolsó, és aki a legnagyobb akar lenni, az legyen mindenki rabszolgája (43–44).
Jézus kérdezi: Jakab, János, tanítványok, Jézus mai tanítványai, tudtok utolsók lenni, tudtok alulmaradni, tudtok hátralépni, tudtok szenvedést vállalni, szeretetben szolgálni egymásnak, tudtok nem csak önmagatoknak élni?
Gondoljunk bele ezekbe a kérdésekbe, és ne csak a templom falainak ünnepélyes hangulatában, hanem gondoljunk a hétköznapjainkra, a küzdelmeinkre, az ütközeteinkre, az érdekeinkre, a sokféle gyarlóságainkra!
Ki tudjátok inni Jézus poharát? Meg tudtok keresztelkedni Jézus megváltó halálának keresztségével? Tudtok krisztusiak lenni? Tudtok úgy elsők lenni, hogy utolsók vagytok? Tudtok szeretetben szolgálni egymásnak? (Galata 5,13) Tudtok a másik rabszolgája lenni? Tudtok mindeneknek mindenné lenni, ahogy olvassuk az evangéliumban? (1Korinthus 9,22–23)
Bizony, Jézus megváltó halálából következően ez lenne a Krisztuskövetés lényege. Ő a Krisztus! Mi „csak” krisztusiak lehetünk. De tudunk krisztusiak lenni? Tudjuk egymást úgy szeretni, ahogy Jézus szeretett bennünket? (János 13,17; 13,34)
Ez tehát a kérdés: Meg tudjátok mindezeket tenni?
*
MEG TUDJUK TENNI! (39)
Döbbenetes a tanítványok válasza.
Látszik, hogy Jézus rátapintott a tanítványok lelkületének a lényegére.
A tanítványok azt felelik erre a kérdésre: Meg tudjuk tenni, ki tudjuk inni azt a poharat, amit Te kiiszol; és meg tudunk keresztelkedni azzal a keresztséggel, amellyel Te meg fogsz kereszteltetni.
Ebből látszik, hogy ezek a tanítványok még semmit nem értenek Jézus küldetésének lényegéből.
Mind Jézus Krisztus küldetését, mind Jézus Krisztus dicsőséges uralmát, ugyanúgy félreértik, mint Jézus Krisztus hatalmát, amely mindig a szolgáló szeretet hatalma.
A tanítványok semmit nem értenek abból, hogy mit jelent Jézus Krisztus dicsőséges uralma, amely hit által elkezdődik ebben a világban, de „odaát” lesz teljessé. Ők ebben a világban akarnak uralkodni. Jézus Krisztustól csak e-világi megoldást várnak, mint afféle politikai messiástól.
A tanítványok félreértik Jézus Krisztus hatalmát is. Nem látják, hogy Jézus Krisztus hatalma a szolgáló szeretet hatalma. Ők e-világban akarnának hatalmat, uralmat, győzelmet, diadalt, sikert mások fölött.
A tanítványok semmit nem látnak Jézus Krisztus személyének titkából.
Egészen Jézus feltámadásáig, valamint pünkösdig – amikor a Szentlélek által kapják a hit ajándékát – nem látnak semmit világosan abból, hogy ki is valójában Jézus Krisztus.
Nem ragyog fel előttük, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó, akiben az Isten szeretete öltött testet, és aki a mi kárvallott, csődöt mondott életünk minden mélységét magára vette, elhordozta, hogy bennünket felemeljen, és azt a megoldást ajándékozza nekünk, amit egyedül csak az élő Isten megváltó, irgalmas szeretete adhat nekünk, éppen Jézus Krisztusban.
Márk kiemelten hangsúlyozza, hogy a tanítványok sokáig nem értik és látják a krisztusi lényeget, ezért Jézus Krisztus küldetését lebecsülik, a saját szerepüket pedig felértékelik.
Döbbenetes az a magabiztosság, amit ez az evangéliumi jelenet elénk tár.
Jézus kérdez: Meg tudjátok tenni?
Erre rávágják a tanítványok: Meg tudjuk tenni!
Ez az önhittség, ez az önző gőg, amely mindig is fenyegette Isten népét.
Nincs elkeserítőbb, kiábrándítóbb, mint amikor gőgös, önhitt, önző hívő emberrel találkozunk, aki még a kegyelemre hivatkozva is az érdemkeresztyénség útján jár.
Meg tudjátok tenni? Meg tudjuk tenni!
*
NEM TUDJÁTOK MEGTENNI! (38–40)
Jézus nem haragszik meg a tanítványokra, és újból próbálkozik velük.
Újból maga mellé veszi őket, újból elkezdi őket – és bennünket is – tanítani, majd szeretettel korrigálja a tanítványokat: Nem tudjátok megtenni, nélkülem nem tudjátok megtenni!
Ezt is mondja: Nem tudjátok, mit kértek; nem tudjátok, hogy mit beszéltek (38).
Jézus megismétli a tanítványok válaszát, amelyet az Ő kérdésére feleltek: Azt mondjátok, hogy ki tudjátok inni azt a poharat, amit nekem kell kiinnom, és meg tudtok keresztelkedni azzal a keresztséggel, amellyel nekem meg kell megkeresztelkednem (39).
Jézus ezzel az ismétléssel mintegy aláhúzza a tanítványok válaszának képtelenségét.
Jézus itt egyértelműen kinyilvánítja: Minden kegyelem, minden az Isten ajándéka.
Az Ő ajándékai hit által már e-világban megtapasztalhatók, „odaát” pedig kiteljesednek.
Az üdvösség kegyelem.
Életünk minden perce kegyelem.
A hit – mi mondjuk így, a feltámadott Jézus Krisztusba vetett bizonyosság – kegyelem.
Ebből következően a szolgálat lelkülete, úgy ahogy azt Jézus Krisztus ebben az Igében is elénk tárta, kegyelem, az Isten ajándéka.
Minden kegyelem, minden isteni ajándék, amelynek háttere az Atya döntése. Szintén hallhattuk a mai Igéből, hogy Isten döntött hitünk és üdvösségünk, valamint szolgáló lelkületünk felől, kiválasztó kegyelme által.
Jézus Krisztus olyannyira „alázatos”, hogy azt mondja: Mindez a döntés nem is az én dolgom, ez kizárólag az Atya döntése (40).
Mi emberek pedig csak leborulhatunk az Isten üdvösséges kegyelmi döntése előtt, amelyben, ha részesültünk, csakis alázatra indíthat bennünket, nem pedig arra az önhitt lelkületre, amely azt harsogja: Meg tudjuk tenni, mindent meg tudunk tenni, csak akarni kell, még arra is képesek vagyunk, amire az Isten.
Jézus válasza nemcsak arra utal, hogy minden kegyelem – az üdvösség kegyelem, életünk minden perce kegyelem és a szolgálat lelkülete kegyelem –, hanem arra is utal, hogy amíg nem látjuk be azt, hogy minden kegyelem, addig – ha van is az életünkben látszólag szolgálat, áldozathozatal a másikért – az nem igazi áldozathozatal, az erőltetett, az nem hiteles, az zsarolhat…
Mielőtt erre mélyebben kitérnék, egy kortörténeti összefüggést is meg kell itt magyaráznom, amely szintén a hiteltelen áldozathozatal veszélyeire figyelmeztet minket.
Márk evangéliuma a Krisztus-esemény után íratott le, még akkor is, ha ez a legkorábbi evangéliumunk.
Már Márk evangélista is megfogalmazza azt, hogy Jézus Krisztus tanítása határozottan nemet mond az úgynevezett mártírteológiára, amely az első keresztyénekre szintén jellemző volt. Azóta számos szektára és vallási fanatikusra ugyancsak jellemző ez: önmagamat odaáldozom, feláldozom, és ezáltal kiérdemlem a jutalmat, az üdvösséget, miközben áldozathozatalommal sakkban tarthatom a másikat, rossz lelkiismeretet támaszthatok, zsarolhatom a másikat. Lelkileg is lehet zsarolni valakit.
Minden ilyen öncélú önfeláldozásra nemet mond a mi Urunk.
Minden kegyelem. Az üdvösség kegyelem. A szolgálat kegyelem. Nem pedig érdem.
Ha nincs Jézus Krisztusba vetett bizonyosságunk, ha az Úr kegyelme nem szült újjá bennünket, akkor nincs önzetlen szolgálat sem.
Jézus hangsúlyozza: nincs szükség öncélú önfeláldozásra!
Nem is kell erre törekednünk, mert mindez hibavaló, ha ezáltal csak ki akarjuk érdemelni a kegyelmet. Bizony, a „nagy hívőket” is örökké fenyegeti az önmegváltás veszélye, az érdemkeresztyénség kísértése, életükben, szolgálatukban is.
Amíg nincs bizonyosságunk arra nézve, hogy minden kegyelem, addig a másikért hozott minden áldozatunk erőltetett. Sőt, az nem épít, hanem rombol, zsarolja a másikat és nem hiteles.
Mondok egy példát. Miközben tesszük a dolgunkat reggeltől estig, hangoztatva, hogy a másikért tesszük, azonközben elfáradunk és elkezdünk panaszkodni: Mennyi mindent teszek, de nem veszik észre, nem értékelik, elfáradtam! Már ez a panasz jelzi azt, hogy valójában ez nem egy hiteles, valódi bizonyosságból fakadó áldozat. Sőt ezzel a panasszal, nagyon sokszor, igazából rá akarunk telepedni a másikra: Nézd, mennyi mindent tettem érted, akkor most te jössz, áldoztam érted, akkor add vissza, akkor most már ugrálj úgy, ahogy én fütyülök! Elnézést a profán kifejezésért.
Ott konkrétan is, egy adott történeti helyzetben, a keresztyénség egy adott helyzetében is nemet mond Jézus Krisztus az öncélú mártírteológiára, de Ő nemet mond minden hamis áldozathozatalra, amely rombol és nem épít, amely nem hiteles, és amely valójában zsarolni akarja a másikat.
Amíg nincs bizonyosság, hogy minden kegyelem, addig nincs hiteles, áldott, gyümölcsöző szolgálat sem.
Addig nem a kegyelemre, hanem a saját érdemeinkre alapozunk.
*
ÉN TUDOM MEGTENNI (38; 42–45).
Itt jön a lényeg, ezt vigyétek haza!
Jézus kérdezi: Meg tudjátok tenni?
A tanítványok önhitten felelik: Meg tudjuk tenni!
Jézus korrigálja őket: Ti magatok nem tudjátok megtenni! Én, mint az Isten Fia, Megváltó tudom ezt egyedül megtenni: csak én tudom kiinni Isten jogos ítéletének poharát, hogy Isten könyörülhessen a világon; csak én tudok isteni hatalmam szeretetével és alázatával szolgálni, csak én tudok utolsó lenni.
Jézus kijelentése alapján elmondhatjuk: mindezekre mi csak akkor vagyunk képesek, csak akkor tudunk Istennek kedves módon szolgálni, csak akkor tudunk krisztusi módon áldássá lenni a világban, csak akkor tudjuk kiinni a szenvedés poharát másokért, csak akkor tudunk „áldott áldozatot” hozni, ha a feltámadott Jézus Krisztus elkezd munkálkodni bennünk.
Ez maga a hit csodája.
Én is sokat panaszkodom, engem is megítél ez az Ige. Sokszor dúlok-fúlok magamban. Így nekem is szól az Ige, magamnak is mondom.
Akinek igazi bizonyossága van a megváltó Úr Jézus Krisztusban (45), aki tudja, hogy Jézus Krisztus egyszeri és tökéletes áldozata mindenre elégséges, így a másokért való önzetlen, áldott, megtartó, megváltó szenvedés poharát senki nem ihatta ki, csakis Ő, a keresztáldozat mindeneket helyreállító, „áthidaló” keresztségével csakis Ő keresztelkedhetett meg; aki tudja, hogy Jézus Krisztus egyszeri, tökéletes áldozata mindent rendezett az életünkben, így mi igazából Őelőtte elsők vagyunk, sokakkal együtt – mert nemcsak két hely van az Ő házában, az Ő dicsőséges uralkodásának helyén, hanem sok lakóhely van ott –; aki tudja, hogy az Úrban minden a miénk, hiszen Jézus Krisztus feltámadott a halálból, Ő mindent rendezett, Ő megváltott, mindenünk megvan; aki a napi kegyességben rendszeresen erősödik ebben a bizonyosságban, és így indul el a napi feladatok közé; csak annak az embernek van lehetősége arra, hogy „áldottan szolgáló” életet éljen, Istennek kedves áldozatot hozzon, tudjon utolsó is lenni, képes legyen ne csak önmagának élni.
Nem mi, hanem a bennünk munkáló Krisztus végzi el ezt a csodát az életünkben, általunk…
E bizonyosság által, mivel már első vagyok és mindenem megvan, tudok a hétköznapok küzdelmeiben, konfliktusaiban akár utolsó lenni, alul maradni, önmagamat megtagadni, nem csak önmagamnak élni.
Önfeláldozni nem kell magunkat! Kivételes, Istentől rendelt „időktől” eltekintve nincs szükség önfeláldozásra. Kivételes helyzetben, kivételes mennyei erővel felruházott emberek küldetése az önfeláldozás, amely soha nem ránt másokat a halálba magával együtt, soha nem kérkedik önfeláldozásával, nem ettől várja a jutalmat és az üdvösséget, a hamis öröklétet biztosító hős mítoszát…
Önmegtagadásra van szükség, nem önfeláldozásra. Az önmegtagadás azt jelenti, hogy nem csak önmagamnak élek. Önmagamnak is élek, hogy tudjak adni aztán másoknak is. Krisztusi bizonyossággal a szívemben – már minden az enyém – tudok építő, hiteles módon, önzetlenül, szeretettel és jó lelkiismerettel adni a másiknak.
Amit tudok adni, azt adom örömmel, hálával, reménységgel, tiszta tekintettel, panasz nélkül, elvárások nélkül. Nem akarok kiérdemelni semmit, nem várok érte semmit, nem tartom pórázon ezzel a másikat, hiszen már minden az enyém. Ez a hiteles, áldott szolgálat lényege.
Mindig erre gondoljunk, amikor halljuk ezt a gyönyörű Igét: aki első akar lenni, az legyen utolsó, és aki még nagyobb akar lenni, az legyen mindenki rabszolgája (43–44).
Ha van bizonyosságunk, akkor áldottá lesz az áldozathozatalunk, hogy szeretetben tudjunk szolgálni egymásnak, hiszen a szolgálat áldozatát igazából nem mi hozzuk, hanem a bennünk munkálkodó Jézus Krisztus.
Hogy mondja a mi Urunk? A pogányok hatalmasai és fejedelmei uralkodni fognak fölöttetek visszaélve hatalmukkal (42). Aki így tesz, abban pogány lelkület van. De tiközöttetek nem ez a rend (43–44), ti egymásnak testvérei vagytok.
Először a szűk testvéri körben, a gyülekezetben, az egyház közösségében, az Isten népe körében kell átélni ezt a csodát, sokszor nehézségek, nézetkülönbséget, konfliktusok között is, tanbéli és kegyességi viták, érdekellentétek sokaságában, hiszen Isten népeként is olyan sokfélék vagyunk. Mégis egy Úrban bízunk! Együtt átélni a valóságos egységet a megváltó Úrban, egymás hite által épülni, és szeretetben szolgálni egymásnak.
Tiközöttetek nem ez a rend! Tiközöttetek krisztusi rend van, nem pedig pogány, fejedelmi „rend”, amelyben mindenki többnek gondolja magát a másiknál, és majd győz az önzés és a fizikai erő, meg az Istentől kapott hatalom, adományok és javak istentelen felhasználása.
Először a magunk sorait kell rendezni: felekezet és felekezet között, kegyességi irányzat és kegyességi irányzat között, számos óemberi önzés között. Mert annyi óemberi indulatnak adunk teret az Isten népének körében is.
Először belül kell megvalósítani a krisztusi szolgáló, áldott áldozathozatal csodáját, hogy aztán kifelé is – a világban, a magunk helyén is – hitelesek lehessünk a krisztusi szolgálatban, másokat is hívogatva az evangéliumhoz.
–
Jézus kérdezi: Meg tudjátok tenni?
Ne feleljük erre a kérdésre önhitten azt, hogy mi meg tudunk tenni mindent, mi perfekt keresztyének vagyunk, nálunk már szinte minden működik, mi mindenre képesek vagyunk.
Olyan ez a felelet, mint a hitetlen világ módszerének biztatása: Meg tudod tenni, csak akarni kell, sikerülni fog, képes vagy rá!
Semmit sem tudunk megtenni az Úr nélkül!
Az Ő kegyelme nélkül még levegőt sem tudunk venni.
Legyen az a kiindulás!
Vegyük komolyan Jézus szavát: Saját erőnkből, az Ő kegyelme nélkül „tudatlanok és képtelenek” vagyunk mindenre, arra végképpen, hogy átéljük az Ő mennyei világának gazdagságát, és megtapasztaljuk az üdvösség e-világi jelét, miszerint szeretetben tudunk szolgálni egymásnak.
Csak ha bizonyosságunk van, csak ha feltámadott Urunk van, csak ha az Atya döntése szerint kegyelem alatt vagyunk…
Urunk, adj hitet!
Urunk, növeld a mi hitünket! (Lukács 17,5)
Urunk, erősíts minket a bizonyosságban!
Urunk, vezess minket a megszentelődés útján, azzal a bizonyossággal, hogy Tebenned már minden a miénk elvehetetlenül, ezért tudunk önzetlenül és hitelesen adni másoknak!
Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus! (Galata 2,20)
Ámen.
Imádkozzunk!
Áldunk Téged, jóságos Istenünk, mert Te mindent megtettél értünk, mert minden már a miénk.
Áldott légy, mert Te megbocsátod minden bűnünket, Te meggyógyítod minden betegségünket, megváltod életünket, kegyelemmel, irgalommal koronázol meg.
Hálát adunk Teneked, hirdetett Igéd üzenetéért, az evangéliumért, a Te szabadításodért Jézus Krisztusban.
A mai Ige üzenetébe kapaszkodva valljuk, hogy minden kegyelem, minden jó adomány és tökéletes ajándék Tetőled száll alá.
Köszönjük, hogy kegyelem az üdvösség, köszönjük, hogy kegyelem a hit, amellyel ezt megragadhatjuk, és köszönjük, hogy kegyelem az építő, hiteles, áldott, panaszmentes szolgálat.
Kérünk, fogadd el Urunk, amikor önmagunkat ajánljuk fel a Te dicsőséged, felebarátaink javának szolgálatára, egyházad javára, országod építésére ebben a világban.
Erősíts meg bennünket ebben Lelked által.
Így mondunk közbenjáró könyörgést egymásért, az itt jelenlévőkért, örvendezőkért és szomorú szívűekért, egészségesekért és betegekért, fiatalokért és idősekért. Urunk, áldd meg a Te népedet ezzel a szolgáló szeretettel egységben, hogy só és kovász lehessünk a világban. Te könyörülj a világon, Te adj békességet, Te adj megoldást, élő hitet.
Élő Istenünk, egyszülött Fiadért, Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg minket!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2022. május 22.
20. hét.
Húsvét utáni 5. vasárnap. Rogate vasárnap. Szüntelenül imádkozzatok (1Thesszalonika 5,17).
Márk sorozat: 73.