„(14) Mert Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt;
(15) és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.
(16) Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük.
(17) Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.
(18) Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát.
(19) Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét.
(20) Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel!”
(2Korinthus 5,14-20)
Az idei ökumenikus imahét vezérigéje az imént felolvasott bibliai szakasz, amely a reformáció ötszáz éves jubileumának esztendejében nemcsak az ökumenikus imanyolcadot, hanem reformációi ünneplésünket is meghatározza.
Ennek a gyönyörű Igének „szíve” a 17-18. versekben olvasható üzenet: „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával.”
A békéltetés szolgálatának forrása, tartalma, ereje ez az Istentől való „új” (18). Fontos tehát, hogy megértsük, megtapasztaljuk ezt a krisztusi újat, és részesedjünk abból.
1.
Ennek az Istentől való „újnak” forrása JÉZUS KRISZTUS SZERETETE (14).
A Károli fordítás kifejezőbb itt, amely így fordítja a 14. verset: a Krisztus szerelme. Ezt a kifejezést hallva, mindjárt jobban értjük, miről van szó, hiszen a szerelem adott időre „megújítja”, megváltoztatja az embert. A szerelem, úgy tűnik, hogy minden akadályt legyőz; nem titkolható, mert látszik az emberen; a szerelem szenvedélyes, amiben az is benne van, hogy szenvedést is vállal szerelme tárgyáért.
Jézus Krisztus szerelme azonban csak részben hasonlítható a férfi-nő közötti szerelemhez, mert Krisztus szerelme, amellyel szeret bennünket az Isten, lényegében más.
Krisztus szerelme örökkévaló, és nem múlandó.
Krisztus szerelme önzetlen, és nem érdekeken alapul, amely valójában a szerelmet is két önzés titkos párbajává torzítja (Szabó Lőrinc).
Krisztus szerelme egyetemes, ahogy igeszakaszunk is hangsúlyozza, mindenkit megérinthet, sokakat átformálhat.
Jézus Krisztus szerelme tehát egészen más, mint az emberi szeretet-szerelem. Hiszen ez a szerelem annak az egyetlen, leghatalmasabb Istennek az ölelése, aki egyszülött Fiában meghalt és feltámadott érettünk, kiengesztelte önmagával a világot, és ránk bízta a megengesztelődés szolgálatát (18). Minden újnak, minden valódi megújulásnak egyetlen forrása az élő Isten, aki Jézus Krisztus által örökkévaló szerelemmel szeret bennünket.
2.
Ennek az újnak gyümölcse, tartalma az ÖNMEGTAGADÁS: „… azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (15).
Ritkán beszélünk a Szentlélek eme gyümölcséről, az önmegtagadásról. Pedig akit Jézus Krisztus szerelme újjászült, az attól kezdve nemcsak önmagának él. Sőt, életének legjellemzőbb megnyilvánulása az önmegtagadás.
Isten kiengesztelte a világot önmagával, és ránk bízta a megengesztelődés szolgálatát (18).
Ezt a kegyelmi ajándékot először önmagunk között kellene gyakorolnunk, hogy aztán a világban is éretten és helyesen legyünk önmegtagadók, és Istennek kedves módon gyakoroljuk a világban a megbékéltetés szolgálatát (19).
Önmegtagadás nélkül a keresztyénség nagy családjában olyan falak épülnek felekezetek, tanítások, írásértelmezések, kegyességi irányzatok között, amelyek áttörhetetlenek, szétszabdalják a Krisztus testét ezernyi lakhatatlan szobácskára, lassan egyszemélyes bunkerekre, miközben az egész keresztyénséget, magát a keresztyén üzenetet erőtlenítik el.
Az idei ökumenikus imahéten a szimbolikus cselekmény tizenkét egyforma méretű dobozból egy falat formál. Ezeken az „építőelemeken” azok a bűnök szerepelnek, amelyek elválasztanak bennünket egymástól, és amelyeknek mindegyike az önmegtagadás hiányából fakad.
Az Úr tehát azt kívánja tőlünk (Mikeás 6,6-8), vagyis az az Úr útja (Zsoltárok 25,1-5), hiszen Ő előbb szeretett bennünket (1János 4,19-21), hogy tagadjuk meg önmagunkat: „Mert, aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt” (Máté 16,24-26).
Az önmegtagadás lényege a következő!
Jobban szeretem Krisztust, mint önmagamat. Fel merjem tenni a kérdést, hogy jobban szeretjük-e Jézus Krisztust, mint a saját felekezetünket, a saját belső csapatunkat, a saját tanainkat, a saját írásértelmezésünket, és a saját kegyességünket? Így értsük az önmegtagadás lényegét: Jobban szeretem-e Krisztust, mint önmagamat?
Jobban szeretem Krisztust, mint önmagamat; és jobban szeretem a Krisztusban testvéremet, mint önmagamat. Tehát vallom-e, hogy aki hiszi, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó, az nekem Krisztusban testvérem? Csak a testvér önmegtagadó szeretete után lehet bármilyen szinten beszélni arról, hogy miként valósulhat meg a keresztyén önmegtagadás a világban, az élet farkastörvényei között. Ez egy izgalmas, bonyolult kérdés, de most nem ide tartozik.
Az önmegtagadás az a csodálatos ajándék, amelyben feltámad az ember, valóban új életre jut Jézus Krisztus szerelme által, aki meghalt és feltámadott. Vagyis: egyedül csak az önmegtagadásban teljesedhet ki az én életem is. Az önmegtagadás tehát nem önmegsemmisítés, ellenkezőleg, az önzés az, ami megsemmisít. Az önmegtagadás soha nem jelenthet önmegvetést, az egyén szempontjából.
A keresztyénség nagy családjára nézve, mindez azt jelenti, hogy mivel az önmegtagadás, a nagy parancsolat mintájára (Máté 22,34-40) mindig Isten szeretetéből indul ki, és úgy közeledik a másik emberhez, ezért a keresztyén önmegtagadás, a keresztyénség nagy családjára nézve, sohasem lehet azonos az önfeladással. A keresztyén önmegtagadás mindig a szelíden határozott, bátor bizonyságtételben mutatkozhat csak meg. Ezt korunkban sajnos fontos hangsúlyozni, és üzenjük mindenkinek, aki ezt a kettőt összekeveri egymással.
3.
Fontos a megújulás, de soha nem öncélú megújulásra van szükség, hanem mindig az Isten cselekvéséből fakadó új segíthet csak rajtunk.
Ennek az újnak forrása Jézus Krisztus szerelme.
Ennek az újnak tartalma, testet öltése a keresztyén önmegtagadás.
Isten Igéje az idei ökumenikus imahéten SÜRGETI EZT A VALÓSÁGOS MEGÚJULÁST, és ez a sürgetés az idők jeleiben, tényleges eseményekben is igazolódik.
A Krisztus szerelme szorongat bennünket erre a megújulásra (14-15).
Sokféleképpen lehet fordítani a „szorongat” kifejezést.
Enyhébben fogalmazva így is mondhatjuk: Krisztus szerelme ösztönöz, inspirál, indít, motivál bennünket, így sürgeti a megújulást.
Keményebben fogalmazva azonban azt mondhatjuk, hogy Krisztus szerelme nemcsak késztet, hanem kényszerít bennünket!
Olyan ez a kényszerítés, mint amikor hajótörést szenvedtünk mindannyian, és csak egy nagy mentőöv áll rendelkezésünkre, így mindnyájan kénytelenek vagyunk ebbe a mentőövbe kapaszkodni, és az egyetlen látható szigetre együtt kijutni.
Ez az egyetlen mentőöv, ez az egyetlen látható sziget a mi Urunk Jézus Krisztus.
Egyedül Krisztus (solus Christus)!
Katonaként Marcaliban, a nyolcvanas évek elején különböző felekezetekből való teológusok minden fenntartás nélkül együtt újultunk meg Jézus Krisztus színe előtt, így megálltunk, egyébként elmerültünk volna a hullámok között.
*
„Ezért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme, új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával, Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát” (17-18).
Istentisztelet, Balatonalmádi-Balatonfűzfő, 2017. január 22.
Ökumenikus imahét, Budapest, Kaposvár, Zirc, Esztergom, Veszprém, Pápa, Székesfehérvár, 2017. január 15-22.
Textus / Lekció: 2Korinthus 05,14-20 (14)
Igehirdető: Steinbach József