(18) Átvettem mindent, és bővelkedem. Megvan mindenem, miután megkaptam Epafroditosztól, ami tőletek jött jó illatú, kedves, Istennek tetsző áldozatként.
(19) Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az Ő gazdagsága szerint dicsőséggel Krisztus Jézusban.
(20) A dicsőség pedig Istenünké és Atyánké örökkön-örökké. Ámen.
(21) Köszöntsetek minden szentet Krisztus Jézusban! Köszöntenek titeket a velem levő testvérek.
(22) Köszöntenek titeket a szentek mind, főként pedig a császár udvarából valók.
(23) A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen a ti lelketekkel!
Filippi 4,18–23
(Filippi 4,21–22)
Karácsony ünnepén egy hármas sorozatot tartottunk a Filippi levél záró dicsőítéséről: „A dicsőség pedig Istenünké és Atyánké örökkön-örökké. Ámen.” (4,20)
Isten dicsősége rávilágít emberlétünk nyomorúságos állapotára, de rávilágít az egyetlen, megváltó megoldásra is.
Isten dicsősége felragyogott a Jézus Krisztusban, és felragyog rajtunk is.
Ezért dicsőség a mi Istenünknek mindörökké!
A záró dicsőítés után, végezetül a levél záró köszöntését magyarázzuk, az esztendő utolsó vasárnapján, majd az utolsó napján, két igehirdetésben.
Szinte gondviselésszerű, hogy éppen december 31-én fejezhetjük be a Filippi levél magyarázatát, amelynek üzeneteit a 2018-as esztendőben, összesen 37 igehirdetésben szólaltathattunk meg.
2017-ben, a Reformáció 500. évfordulóján Sámuel első könyvét magyaráztuk végig, folyamatos igemagyarázatban; most pedig a Filippi levelet.
Az Úr nagy kegyelme ez, számomra is.
Áldott legyen az Isten, hogy lehetővé tette mindezt.
A Filippi levél záró köszöntését olvasva ezeket a szavakat, kifejezéseket ízlelgettette velem a Szentlélek: köszönni, köszönteni, megköszönni, elköszönni.
A levél záró köszöntésének gondolatmenetét követve, ízlelgessük mi is ezeket a kifejezéseket a 2018. esztendő utolsó két napján.
Miközben ezt tesszük, szilveszter estéjén fel fog ragyogni előttünk a levél záró verse, már 2019-re mutatva: „A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen a ti lelketekkel! (23)
1.
KIK KÖSZÖNTENEK?
Pál, a levél írója írja ezt a záró köszöntést.
Az apostol úgy diktálta a leveleit, de a záró köszöntéseket a saját kezével írta, mintegy azzal hitelesítette azokat. Egy-két levél esetében, például a Galata levelet említhetjük, bizonyos okok következtében, többnyire a helyi feszültségek miatt, a záró köszöntések is elmaradtak. De, ahol megtaláljuk a záró köszöntéseket, ott az apostol a saját kezével írta azokat (1Korinthus 16,21). Viszont a Galata levélben sem maradt el az apostoli, saját kezű hitelesítés (Galata 6,11).
Pál apostol, a hagyomány szerint a római fogságából írja ezt a levelet, Kr. u. 60-ban.
Az apostol ügye még nem dőlt el. Addig testőrök őrizték az apostolt, római pretoriánus katonák, de tarthatta a kapcsolatot az ottani testvérekkel. Az apostol ügyének végső kimenetele halál is lehetett. Pál tudatában volt ennek: erre utal a Filippi levél első fejezetében (1,21).
Micsoda mennyei erő: az apostol mégsem esik kétségbe, nem szomorú, hanem szolgál. Az utolsó napig, amíg csak teheti, hűséggel végzi a feladatát. Az első fejezetben olvastunk arról, hogy a fogságában kiderült, hogy Krisztusért viseli bilincseit; vagyis az apostol még a testőrök között és a hatóság előtt is bizonyságot tett (1,13). Visszatérünk még erre.
Csak rövid kitérőként hadd tegyek ide szóban egy lábjegyzetet.
A levél keletkezési helye kapcsán, a bibliatudósok között több álláspont alakult ki, hogy valójában melyik fogságából írta Pál a Filippi levelet. Ezek a háttérismeretek fontosak, de egyre inkább úgy látom, hogy az üzenet szempontjából csak ritkán van szerepük ezeknek az elméleteknek, szakmai érveknek és ellenérveknek.
Pál apostol maga említi, hogy többször vetették fogságba Krisztus nevéért (2Korinthus 6,5; 11,23).
A bibliai iratokból tudunk az apostol filippi fogságáról, amikor az ottani börtönőr is megtért, és házanépével együtt megkeresztelkedett (Cselekedetek 16,22–34); olvashatunk a cézáreai fogságról (Cselekedetek 23–26. fejezetek), valamint a római fogságról (Cselekedetek 27–28. fejezetek; 28,29–31), és egy feltételezett, kevéssé ismert efezusi fogságról olvasunk utalást (2Korinthus 4,8).
Ha az efezusi fogságból írta az apostol ezt a levelet, mint ahogy a Korinthusi második levelet is, akkor Kr. u. 55-ben keletkezett a Filippi levél. Amennyiben Rómából írta az apostol a Filippi levelet, akkor Kr. u. 60-ra datálhatjuk a levél keletkezését.
Mindezek az elméletek figyelembe veszik a távolságok akkori legyőzését, az üzenetek akkori közvetítését, miszerint Róma és Filippi között nagy volt a távolság, Efezus és Filippi között jóval kisebb.
Problémaként vetődik még fel az is, hogy a Filippi levélben egy más hangvétel olvasható a 3. fejezetben, a tévtanítók elleni harc során. A levél elején még nyoma sincs annak, hogy a gyülekezet hite bármi okból is megrendült volna. A 3. fejezetből viszont ez olvasható ki. A harmadik missziói út során meglátogatta a filippi gyülekezetet is (Cselekedetek 20,6). Ekkor tapasztalta a veszélyt. Amikor Korinthusba ért, akkor fogalmazhatta a 3. fejezetet. Ezt a részt tehát valószínűleg Korinthusból írta az apostol, Kr. u. 58-ban.
Pál írja a záró köszöntést, azok nevében is, akik vele vannak.
Említettük már, hogy az apostol őrizetben van, de az ítélet meghozataláig őrizete nem szigorú fogság. Találkozhatott az ottani testvérekkel.
Az Ő nevükben is írja ezeket a záró sorokat: „Köszöntenek titeket a velem levő testvérek.” (21).
Őket máshol testvéreinek, munkatársainak, bajtársainak nevezi (2,25). Külön igehirdetést hallhattunk akkoriban erről, hogy milyen nagy áldás, ha valaki testvér, még a munkában, sőt még a bajban is! Mint ahogy ezt itt látjuk: az apostol mellett vannak fogságában, bajában is a testvérei. Az a testvérünk, aki mellé a bajban is odaállunk, és aki mellénk áll a bajban is. Ilyen értelemben egy szűk körben gyakorolhatjuk ezt a testvériséget, ha nem akarunk felmorzsolódni. Én átéltem ezt! Igyekeztem mindenki mellé odaállni a bajban, aki csak megkeresett, és nemcsak felmorzsolódtam, hanem még én kaptam szemrehányást. Már elengedtem. Csak egy szűk körben működik ez, de ott működnie kell. Sok ilyen szűk kör jöhet létre a Krisztusban, akik magasabb szinten összekapcsolódnak majd.
Az apostollal van Timóteus, ifjú munkatársa is, akinek hitét, hűségét, szolgálatát; lelkületét és őszinte törődését külön kiemeli az apostol. Nincs hozzá hasonló (2,20).
Az apostollal van egy ideig, az adományt Filippiből Rómába elhozó, Epafroditosz is (2,25).
Vele vannak még sokan mások, névtelenek, de az Úr előtt nevesek. Ez a fontos: neveink fel vannak írva a mennyben (Lukács 10,20). Az Úr előtt nem az számít, hogy ebben a világban kivé lettünk, mennyire lettünk neves emberek. Ki ma már a „neves ember”, meg meddig az? Csak az számít, hogy az Úr előtt legyen nevünk. Ő pedig tud rólunk, ismer bennünket név szerint, az Övéi vagyunk (Ézsaiás 43,1).
Akik Pállal vannak, azok közül egyikük sem tökéletes, gyakran a maguk hasznát keresik (2,21), és mégis szentek mind. De erről majd külön szólunk.
Pál apostol, a hűséggel mellette lévő testvérei nevében, valamint a császár udvarából való testvérek nevében is írja ezeket a záró üdvözléseket.
Ennek a kiemelésnek külön üzenete van: akik a császár udvarából valók. Külön ki is emeli az apostol őket, amikor a köszöntést küldőket egybefogja: „Köszöntenek titeket a szentek mind, főként pedig a császár udvarából valók.” (22)
Kikre gondolhatunk itt? Azokra, akik a császár testőrségében felügyelték Pált; valamint a császári adminisztrációban lévőkre, ahol a perét előkészítették. Az apostol az első fejezetben utalt arra, hogy az egész testőrségben ismertté vált: a Krisztusért viseli a bilincseit (1,12–13). Az apostol még a fogság idején is bizonyságot tett. A záró köszöntések szerint is, voltak olyanok, aki ezek közül, azaz a császár udvarából valók közül Krisztushoz tértek, hitre jutottak, megváltott emberekké lettek.
Ez Néró császár ideje, hamarosan lángolni fog Róma, amit a keresztényekre fognak, és elkezdődnek a keresztyénüldözések. És lám: ezekben a nehéz időkben is terjed az evangélium; még a császár udvarában is! Jólétben zsírosabb az emberi szív, nehéz időkben terjed az evangélium. Még a császár udvarában is! Szinte a lehetetlen válik lehetségessé. Ez csoda! Ez a mindenható Isten cselekvése. Emlékszem, a múlt rendszerben is tele voltak a templomok, amikor tiltották a templomba járást. Nehezebb időkben terjed az evangélium. Ma viszont sokkal „foghíjasabban” vagyunk.
2.
KIKET KÖSZÖNTENEK?
Filippiben lévő testvéreket köszönti ez a záró üdvözlet, a levél címzettjeit. Ez idáig egyértelmű.
Ahogy azonban az apostol ezt kifejezi, az üzenetértékű.
Erre figyeljünk most!
„Köszöntsetek minden szentet Krisztus Jézusban! (21)
„Köszöntenek titeket a szentek mind…” (22)
Minden Filippiben élő szentet köszöntenek, a Rómában élő szentek mind, az Úr Jézus Krisztusban.
Az apostol szenteknek nevezi a filippi hívőket.
Rómában és Filippiben egyaránt mindenkit szentnek nevez az apostol; azokat, akik az Úr Jézus Krisztusban hisznek.
Tisztázzuk, mit jelent a szentség fogalma a Bibliában!
A szent ember, a szent gyülekezet, Isten szent népe: – ugyan nem tökéletes; – de Isten kegyelme által, a Jézus Krisztusban elkülönített; – megváltott, üdvözített; – megtisztított; – ezért Őáltala őrzött, védett; – szolgálatra elküldött; – Isten rendje szerint élni igyekvő, az Úr erejével megszentelődő…
Mindegyik kitételt külön ki lehetne fejteni, erre most nincs idő, de forgassuk a szívünkben ezeket, mert részben önmagukért beszélnek.
Isten szent egyedül. De népét a maga számára – kiválasztó, megmagyarázhatatlan kegyelme által – elkülönítette, a maga tulajdonává tette őket.
Ezeket megváltotta, kiváltotta a nyomorúság börtönéből.
Ezeket megtisztította Isten, aki Jézus Krisztus tökéletességén keresztül tekint ránk, és az Úr Jézus Krisztus igazságát nekünk tulajdonítja.
Akiket pedig a maga számára elkülönített, azokat megőrzi és megvédi ebben a világban az Isten. Akkor is így van ez, ha „testi szemekkel” úgy látszik, nem őrzött meg, vagy elhagyott minket, mert olyan nagy baj ért bennünket.
A szenteket mindig szolgálatra hívta el az Isten: szolgálni, szeretni, segíteni, irgalmasnak lenni… Önmagunknak is élünk. De közülünk senki sem élhet csak önmagának (Róma 14,7–9).
A szentek tehát kegyelemből szentek, de Isten erejét kérve egyre inkább megtisztul az életük: Isten rendjében élnek, mert csak az Ő rendjében élve teljesedhet ki az emberi élet.
Isten rendjében élni annyit jelent, mint amikor betartjuk a közlekedései szabályokat, vagy még konkrétabb példát említve, mint amikor felhajtunk az autópályára. Onnantól kezdve szigorúan be kell tartani az ott előírt haladási irányt, sebességet, sávváltást, előzési szabályokat, lehajtósáv igénybevételét, az autópályadíj befizetését, és még sorolhatnánk.
A szentekről úgy beszél az apostol, hogy Isten népének tagjai közül mindenki ide tartozik, kivétel nélkül.
Minden Filippiben élő szentet köszöntenek, a Rómában élő szentek mind, az Úr Jézus Krisztusban.
Akkor nem voltak felekezetek, de már kezdettől fogva voltak villongások, viszálykodások, pártoskodások, ezt a Korinthusi levéből is tudjuk (1Korinthus 1,10–13).
De akkor mindenki, aki Jézus Krisztust Isten Fiának, Megváltónak tartotta, az testvér volt: az egy, szent, egyetemes anyaszentegyház tagja.
Szintén csak „lábjegyzetként” jegyzem meg a következőket. A tévtanítóktól az apostol elkülönül (Filippi 3. fejezet), de ez az elkülönülés nem az embertől, hanem az emberért való elkülönülés. A másik ember ugyanis – a ránk bízottakon kezdve – mindig feladat, szolgálat. A végletes helyzetek kivételek, amelyek erősítik a szent, krisztusi aranyszabályt. Mert akik durva erőszakkal, agresszivitással, gyilkos indulattal akarják terjeszteni a saját nézeteiket, elveiket, gyarló igazságaikat, azoktól ténylegesen elkülönülünk, azokkal nem tudunk közösséget vállalni. De azokért is könyörgünk, Isten színe elé visszük őket, mint az ellenséget (Máté 5,44).
Ezek a szentek mind összetartoztak.
Ennek a szent összetartozásnak kifejezése volt, hogy az istentiszteleteken felolvasták ezeket a leveleket, így hagyományozódtak. De még az első századokban is szokás volt, hogy az istentisztelet keretében felolvasták az egyes gyülekezetek vezetőinek, és a távoli testvéreknek az üdvözleteit. Így erősítették egymást a hitben, így élték meg összetartozásukat.
A Dunántúli Református Lapban ezért szerepelnek gyülekezeti hírek, az újság kétharmadában, hogy tudjunk egymásról: nem vagyunk egyedül, egy nagy család részei vagyunk, akikkel valamilyen formában testvéri kapcsolatunk van. Sokan azt említik, hogy ezek unalmasak, vagy legalábbis közömbösek sokak számára. Nem szabadna ezekkel a hírekkel az egyházkerületi újság nagy részét kitölteni. Nem is értem az ilyen megjegyzést.
A magyar reformátusok közössége áldott példa a szentek összetartozására. Nagy szükségünk van egymásra. Nemcsak nemzeti, hanem hitvallási közösségben vagyunk egymással. Szükségünk van arra, hogy rendszeresen találkozzunk, erősítsük és számontartsuk egymást, egymás hite által épüljünk: a Kárpát-medencei és a nyugat-európai vagy tengerentúli „szórványokban” élő testvéreket mind ideölelve. Nekünk nagy szükségük van rájuk, nekik pedig ránk.
A keresztyének nagy családjának összetartozását most nem is említem.
3.
MIT FEJEZ KI EZ A KÖSZÖNTÉS?
A szentek közösségét!
A Rómában élő szentek köszöntik a Filippiben élő szenteket, és kettejük között közösség jön létre, még a távolság ellenére is.
A Filippi levél záró köszöntése tehát lehetőséget ad nekünk arra, hogy tanítást adjunk arról, amit az Apostoli Hitvallásban minden alkalommal megvallunk, miszerint hisszük a szentek közösségét.
Mit jelent a szentek közössége? Az egyik nehezen érthető tétele ez az Apostoli Hitvallásnak. Talán most sikerül jobban megértetnünk, mit jelent hitvallásunk eme fontos tétele.
Segítségül hívjuk a tanításhoz a Heidelbergi Káté 55. kérdés-feleletét. Ennél tömörebben, pontosabban és világosabban ugyanis nem lehet arra a kérdésre választ adni, hogy mit jelent a szentek közössége?
A szentek közösségének tagjai azok a hívők, akik Jézus Krisztust Úrnak vallják, Isten Fiának, Megváltónak; és akik az Ő nevét segítségül hívják.
Akár egyenként, akár együttesen teszik ezt, mindegyik esetben a szentek közösségének tagjai azok, akik Jézus Krisztust Megváltónak vallják, és Őt segítségül hívják.
Aki pedig segítségül hívja az Úr nevét, az üdvözül (Róma 10,13).
A Káté külön hangsúlyozza, hogy azok, akik Jézus Krisztust Megváltónak tartják és segítségül hívják, azok mind tagok, mind a szentek közösségének tagjai, kivétel nélkül.
Mind tagok!
Mind tagok: időtől, kortól, helytől, kultúrától, felekezettől, kegyességtől, írásértelmezési iskolától függetlenül; – még akkor is így van ez, ha vannak nagy teológiái vitáink, saját felismert igazságaink…
Mind tagok!
A fenti, Káté szerint megfogalmazott, abban bibliai helyekkel alátámasztott feltételeken túl nem tehetünk más egyéb szűkítést.
Pedig nagyon nagy bennünk a kísértés, hogy tegyünk még szűkítéseket, a saját felismert igazságaink alapján, védve a saját felekezeti, kegyességi, írásértelmezési identitásunkat.
Akik tehát Jézus Krisztust Megváltónak tartják és az Ő nevét segítségül hívják, azok mind a szentek közösségének tagjai, vagyis az Úr Jézus Krisztus testének tagjai, és így Jézus Krisztus minden javaiban és ajándékaiban részesek.
Márpedig Jézus Krisztus ajándékainál és javainál nincs bőségesebb, gazdagabb.
Az Ő ajándékai és javai: bűnbocsánat, új élet, örök élet; öröm és erő itt; maradéktalan teljesség odaát; azaz üdvösség.
Kell-e ennél több?
Ez sokkal jobb mindennél (Filippi 1,23).
A Káté hozzáteszi: akik a szentek közösségének tagjai, azok közül mindenki kötelességének ismeri el, hogy a Krisztustól kapott ajándékaival és javaival a többi tagok javára és üdvösségére, készséggel és örömmel munkálkodjon.
Először tehát egymás számára szolgálunk, a magunk helyén; a magunk kis gyülekezetében, a családban; majd a tényleges gyülekezetben, a keresztyének nagy családjának ránk kiszabott területén.
Majd egymás hite által épülve, megerősödve lépünk ki az evangéliummal a világba.
A Krisztustól kapott ajándékokkal és javakkal egészen konkrétan szolgálhatunk egymásnak. Itt egy sereg példát sorolhatnék. Egyet kiemelek most a sok közül.
Egymásnak szolgálhatunk úgy, hogy közösséget vállalunk egymással, közösséget vállalunk a látható egyházzal, a látható gyülekezettel, Isten látható népével. Ez önmagában hitvallás. A látható jelenlét hitvallás. A lábunkkal is szavazunk a Krisztus ügye mellett; – azzal, hogy eljövünk a templomba. Nem baj, ha nem mindig tudsz figyelni, ha nem mindig köt le a prédikáció, ha nem mindig emelkedik fel a lelked, de itt vagy, eljöttél, közösséget vállaltál látható módon is Isten népével. Nem „képmutatás” a templomba járás. Mindig gyere el! Mindig hálát adunk értetek. Valóságos csoda, hogy most is tele van a mi kis templomunk, az „Isten garázsa”. Isten majd cselekszi a lényeget is, felemeli a lelkünket, megszólaltatja Igéjét (Ézsaiás 55,11). Tehát mindig jól teszed, ha eljössz (Cselekedetek 10,33). Mindig jól teszed, ha közösséget vállalsz az Isten népével, és láthatóvá teszed a szentek közösségét, hitvallást téve Jézus Krisztusról, az Ő üdvözítő javairól, valamint egymásról.
*
Köszöntsük egymást, mint a római szentek a filippi szenteket.
Köszöntsük egymást, mint szentek a szenteket, és éljük át a szentek közösségének csodáját együtt mind: Jézus Krisztust Megváltónak vallva, ajándékaiból és javaiból részesülve és egymást örömmel és készséggel részesítve.
Közben pedig Isten csodát cselekszik és a „mai császárok” udvarából is lesznek olyanok, akik meghallják az evangéliumot. Mindig lesznek ilyenek: elegen!
Köszöntsük egymást a keresztyének nagy családjában, a magunk helyén; örüljünk egymásnak, örüljünk az élet Urában; aztán így legyünk jelen, így szolgáljunk a világban!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. december 30.
53. hét – Filippi sorozat 36.
Textus / Lekció: Filippi 04,21-22
Igehirdető: Steinbach József