(1) Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete.
(2) Amint meg van írva Ézsaiás próféta könyvében: „Íme, elküldöm előtted követemet, aki elkészíti utadat;
(3) kiáltó szava hangzik a pusztában: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!”,
(4) megjelent Keresztelő János a pusztában, és hirdette a megtérés keresztségét a bűnök bocsánatára.
(5) Akkor kiment hozzá Júdea egész vidéke, és a jeruzsálemiek is mind, és amikor megvallották bűneiket, megkeresztelte őket a Jordán folyóban.
(6) János teveszőr ruhába volt öltözve, derekán bőrövet viselt, sáskát evett és vadmézet.
(7) Ezt hirdette: Utánam jön az, aki erősebb nálam, és én arra sem vagyok méltó, hogy lehajolva saruja szíját megoldjam.
(8) Én vízzel kereszteltelek meg titeket, Ő pedig Szentlélekkel fog megkeresztelni.
(Márk 1,1–8)
(Márk 1,3–4)
Harmadik alkalommal vesszük fel alapigeként ezt a szakaszt, Márk evangéliuma első fejezetének első nyolc versét; azzal a különbséggel, hogy minden egyes vasárnap más és más igeverset emeltünk ki, így mindig más igei szempontból kaptunk aktuális üzenetet, ugyanarra az igeszakaszra nézve.
Ha emlékeznek rá a testvérek, két héttel ezelőtt a hetedik verset emeltük ki, Keresztelő János bizonyságételét: „Utánam jön, aki erősebb nálam.” Így mutatott Keresztelő János Jézus Krisztusra. Nagyon fontos üzenet hangzott el ezzel kapcsolatban, többek között a vízzel való keresztség és a Szentlélek keresztség kapcsán.
Egy héttel ezelőtt az első vers lett hangsúlyossá, amelynek alapján az evangéliumról, az evangélium lényegéről, az evangéliumi szolgálatról szóltunk. Az első vers így hangzott: „Ez Jézus Krisztusnak, az Isten Fia evangéliumának kezdete.”
A mai alkalommal a harmadik és negyedik versek, mint kiemelt versek optikájából figyelünk ugyanerre a szakaszra, és megint másfajta üzenetet kapunk.
Ezzel is bizonyságként adatik nekünk az a felismerés, hogy milyen gazdag az Isten Igéje, kimeríthetetlen mennyei gazdagsággal ajándékoz meg bennünket.
A harmadik és a negyedik versek szintén Keresztelő János munkásságára mutatnak rá, aki kiáltó hangjává lett a pusztában, olyannyira, hogy sokan meghallották, életük pusztaságában ezt a kiáltó szót: Térjetek meg, keresztelkedjetek meg bűneitek bocsánatára!
Erről lesz ma szó, ezen az istentiszteleten.
*
Keresztelő János KIÁLTÓ HANGJÁVÁ LETT A PUSZTASÁGBAN (3; 6).
Induljunk ki ebből a kifejezésből, hogy pusztaság.
Nagyon fontos kifejezés a pusztaság a Szentírásban.
Mi jut eszünkbe a pusztaságról?
Általánosan az jut eszünkbe a pusztaságról, hogy a pusztaság sivár, száraz, szomorú, szürke, kietlen, reménytelen, ahol nincsenek meg az életfeltételek, nincs étel, nincs ital; az ember csak egy ideig bírja, hogy a pusztaságban éljen.
Ez azonban csak az első gondolat, egyfajta átalános gondolat a pusztasággal kapcsolatosan.
A pusztaság a Bibliában szimbólumként, képként jelenik meg.
Ha ebbe belegondolunk, akkor mindjárt egy fontos üzenetet kapunk.
A pusztaság kifejezi az Isten nélkül élő emberlét állapotát, amelytől mindannyian szenvedünk és amellyel kapcsolatban mindannyiunknak vannak tapasztalataink.
Engedjétek meg, hogy néhány támpontot mondjak ezzel kapcsolatban, és a Szentlélek ezt majd élővé és hatóvá teszi. Egyiket sem részletezem, a magatok helyén gondoljátok ezeket tovább.
A következő támpontokat adom a pusztaság, mint szimbólum kapcsán.
Megtapasztaljuk a hétköznapok pusztaságát, még a jóléti társadalmakban is, amelyről Reményik azt írja: „a hétköznapok szörnyű szürkesége”, a „minden nap ugyanaz” verklije, küzdelmei, a mai rohanó világ gürcölései. Igen, ezek mind a hétköznapok pusztaságához tartoznak. Hozzáteszem – nem akarok előre szaladni – hogy a hétköznap akkor pusztaság, ha nem hitben éljük meg azt. A hétköznapok mennyei gazdagsággá lehetnek, az Úrban…
Aztán szóljunk az emberi kapcsolatok pusztaságáról, sivárságáról. Mondhatjuk itt is a példákat, megint csak általánosan… Konkretizáljátok magatokban! Sok házasságban, családban, munkahelyen, egymáshoz való viszonyulásban, kis és nagy mértékekben egyaránt megtalálható a kapcsolatok sivársága. Nektek is van ezzel kapcsolatban tapasztalatotok, és hallatok másoktól is, sok mindent. Sok személyes lelkigondozói beszélgetést folytatok. Ez a lelkipásztori szolgálat egyik lényeges eleme, a pásztoráció; amely egyébként mindannyiunknak feladata lenne, az egyetemes papság elvét vallva, a magunk helyén. Ehelyett gyakran mi is csak egyfajta szerepjátszásig jutunk. Persze a látszat fenntartása, a rend fenntartásának egyik eszköze, amely nem mindig képmutatás, de ha nem tudjuk tartalommal megtölteni, előbb-utóbb a kirakat mögé láthatnak mások is. Én, lelkipásztorként, elmondhatom azt, hogy amikor feltárul egy emberi élet, és bizalommal, az Isten színe előtt, történik az őszinte beszélgetés, kiderül, hogy milyen pusztaság egy-egy ember élete, az említett területeken. Ezzel csak általánosságokat mondok, nem sértek lelkigondozói titkot. Mennyi nyomorúság, szürkeség, sivárság van az életükben, a kapcsolataink terén is. Még akkor is, ha valakik mesterei a „kirakatnak”, még maguk előtt is csak azt rendezgetik! Élő hit nélkül ezt is jelenti a pusztaság.
Aztán továbbhaladva, egy újabb támpont: a közélet pusztasága, kiskörökben, településeken, hazánkban, világméretekben, sok minden ide tartozik. Tudjátok, hogy miről van szó: mennyi érdekellentét, mennyi indulat, sokszor gyilkos indulat feszül a közéletben, akárcsak az emberi kapcsolatokban, minden tekintetben, már-már belefárad az ember.
Ami még szomorúbb – de erről csak pár gondolat –: az egyházi élet sivársága, pusztasága. Nemcsak az egymáshoz való viszonyulásunkban, hanem mindjárt jobban értjük, ha hozzáteszem, hogy a hitéletünk sivárságáról, pusztaságáról is szó van. Hiányzik belőlünk az első szeretet olcsó rajongás nélküli tüze, hiányzik a bizonyosság, a bizonyságtevés, a bizalom az Úr Jézus Krisztusban. Olyan sivár sokszor az egyház is, annyira embertelenné lehetünk itt is. Mi mások vagyunk, tényleg másként élünk, jobban, hitelesebben, nagyobb szeretetben? Arra gondolok, amit Jézus mond a tanítványoknak, amikor a Jakab és János nagyobbak akarnak lenni a másik tíznél: „Tiközöttetek nem ez a rend!” (Márk 10,43)
Ha mindezeket végiggondoljuk, akkor értjük, hogy mit jelent a pusztaság, mint szimbólum a Bibliában: az emberi élet alapállapotára, a bűn zsoldjára mutat rá, amit az Úr nélkül élünk meg (Róma 6,23). Ez a pusztaság. Ne vegyétek túlzásnak, de bibliai kifejezés ez: a halál árnyékának völgyében vagyunk, a halál pusztaságában, halálos pusztaságban, miközben az Isten életet akar, és életet akarna nekünk ajándékozni (Máté 4,16).
De – és a mai Igében inkább ez a lényeg, nagyon fontos, hiszen Keresztelő János kivonult a pusztaságba – a pusztaság még ennél is több (6).
Ha az Isten kivisz bennünket a pusztaságba, akkor valamit el akar végezni az életünkben. Javunkra lesz a pusztaság nyomorúsága és keserűsége (Ézsaiás 38,17).
A pusztaság a Szentírásban, az előbb felsoroltakon túl, a visszavonulásnak, az egy időre való kivonulásnak, az elcsendesedésnek a pusztasága, a készületnek a pusztasága, amikor az ember önvizsgálatot tart, amikor kiszakad a gürcölésből, amikor elcsendeseik, megáll az Isten színe előtt, amikor töredelmes szívvel elgondolkodik.
Amikor Keresztelő János sáskát és vadmézet evett, az azt jelenti, hogy böjtölt, megregulázta a testét (6).
Ilyen értelemben a pusztaság egy előkészület az Úrral való életfontosságú, életmegújító találkozásra, és felkészülés a szolgálatra.
Ezt is jelenti a pusztaság. Mai Igénkben különösen. Merjük így is érteni a pusztaságot! A mai Igében speciálisan, az előbb elmondottaknak is igazat adva, ezt jelenti most a pusztaság.
Pusztaság: ebből a nyilvánossággal teli, ingerdús világból, egy időre kivonulni.
Pusztaság: amikor az Isten egy időre, például egy váratlan helyzet által kivon bennünket, hogy készüljünk, hogy felkészüljünk, önvizsgálatot tartsunk, és ez javunkra lesz. Ezzel az Úr hitre akar bennünket segíteni, hitünkben akar megerősíteni a mi Urunk, Jézus Krisztus a szolgálatban. Ezt jelenti a pusztaság.
*
Mindezt azért teszi az Úr, hogy aztán megtörténjék a csoda, ami az egyház szolgálatának lényege: KIÁLTÓ HANGJÁVÁ LEGYÜNK AZ ÉLET PUSZTASÁGÁBAN (3).
Ez az a szolgálat, amit ránk bízott az Úr, és amit mindannyian végezhetünk, a magunk helyén, azzal a karizmával, azokkal az Úrtól kapott adottságokkal, és azok között a lehetőségek között, amit mi kaptunk.
Ezeket az adományokat, az Úrban, mindannyian megkapjuk, hogy biztos zengésű trombitaként, kiáltó hangjaként hirdessük meg a pusztában az evangéliumot.
Ez az egyház speciális szolgálata, amit, ha mi nem végzünk el, akkor senki más nem végzi el ezt helyettünk.
Annyi mindent csinál az egyház, építkezik, közösségeket szervez, menedzseregyház vagyunk, technokrata egyház vagyunk. Bizonyos tekintetben ezek a tevékenységek is fontos, de a lényeg nélkül, azok nem töltődnek meg mennyei tartalommal.
A lényeg pedig az, hogy pusztaságban élünk, az Úr nélkül, és nekünk kiáltó hangjaként kell hirdetni, hogy forrás fakadhat a pusztaságban (Ézsaiás 35,1).
Úgy kell kiáltanunk, mint ahogy Keresztelő János kiáltott, aki kivonult a pusztaságba – ami akkor a készület helye volt számára –, és olyannyira kiáltó hangjává tudott lenni, hogy ezt mások is meghallották, és ők mentek ki hozzá a pusztaságba, hogy szintén találkozhassanak az Úrral.
Vagyis az a kérdés, hogy eljut-e a hangunk másokhoz, értik-e az emberek a beszédünket, látják-e a hiteles életünket, kiáltó hangjává tud-e lenni az egyház a mai világban, az élet pusztaságában?
Ennek a kiáltó szónak két, egymással szorosan összetartozó természete van. Mindegyik kiderül a mai Igéből, és mindegyik nagyon fontos.
Ez a pusztaságban felhangzó, kiáltó hang egyrészt prófétai hang, amely int, figyelmeztet, felráz.
A prófétai hang, mint az ószövetségi próféták esetében, egy konkrét élethelyzetben szólal meg. Nem beszél mellé, hanem van egy konkrét élethelyzet, egy történeti szituáció, egy ember, egy közösség szituációja, egy adott helyzet, és abban a prófétai beszéd konkrétan rámutat arra, hogy ne legyenek illúzióink, az Isten nélkül ilyen az élet, pusztaság, de nem kell, hogy az maradjon.
A prófétai hang, a kiáltó hang rámutat arra, hogy nem jó az, ahogy most van. „Ez és ez” nem jó az életünkben, nem kedves az Istennek, nem az Isten akarata szerint való, és ezt konkrétan, prófétai bátorsággal a nevén is nevezi.
Vagyis a prófétai hanghoz bátorság kell.
A prófétai hang ma nagy dilemmát okoz az egyháznak: „Hogyan szólítsuk meg az embereket, mennyire szolgáljuk ki a hallgatók igényeit?” Ha csak simogatjuk a hallgatókat, ha csak szépeket mondunk, akkor elmarad a prófétai hang, a konkrét helyzetben megszólaló intés, figyelmeztetés, miszerint az Úr nélkül pusztaság az emberi élet, „nem jó” az emberi élet, nem Istennek kedves, nem Isten akarata szerint való, amin változtatni kell és lehet, az Úrral.
Ennek a kiáltó szónak a másik jellemzője – mondom, a kettő összetartozik, a prófétai hang bátorsága mellett – a krisztusi hang.
A prófétai hang csakis féltő, krisztusi szeretettel szólalhat meg, nem pedig Igékbe csomagolt, gyarló emberi indulatok leplezőjeként.
A krisztusi hangon keresztül az Isten maga szól általunk, mert megtapasztalható abban az Isten megváltó, szabadító, életmegújító szeretete.
Ez a krisztusi, féltő szeretet azt akarja, hogy forrás fakadjon a pusztaságban.
Gondoljatok bele – egy egyszerű példával élve – ha én úgy kiáltok rá valakire, hogy az szívinfarktust kap, mert annyira megijed, akkor mi értelme a szigorú hangnak?
Egyszerre intő, prófétai és ugyanakkor krisztusi szeretettel teli ez a kiáltó hang, amely mutatja a megoldást, hogy ez az élet pusztaság, de itt van a forrás! Arrafelé kell járulni, és utat kell készíteni a forrásnak a pusztaságba, hogy az élet vize oázissá tegye a pusztaságot!
Jézus Krisztusban ez megadatott nekünk!
Így lehet, kiáltó hangjaként készíteni az Úr útját, mások számára, a pusztaságban, hiszen mi már meghallottuk ezt a kiáltó szót és ittunk az élet vizéből.
Ez az egyház szolgálata: a pusztaságban kiáltó hangjává lenni, prófétai hanggá és krisztusi hanggá egyszerre. Nem lehet ezt a kettőt kijátszani egymással szemben, mert a prófétai hang, a krisztusi hang féltő szeretete nélkül letaglóz, depresszióssá tesz – gondoljatok az előbb említett példára –, és félelmekkel tölt el. Ugyanakkor csak féltő szeretettel simogatva általánosan csak mellébeszélünk, hiszen a kiáltó hangnak, prófétai módon, mindenkor rá kell mutatnia arra, milyen helyzetben vagyunk, és miből készített nekünk szabadulást az Isten.
*
Kiáltó hangjává lehetünk a pusztában, miként Keresztelő János azzá lett.
Keresztelő János úgy lett kiáltó hangjává, Jézus Krisztus útkészítőjévé, a pusztában, hogy volt egy konkrét tartalma a bizonyságtételének: a megtérés evangéliuma.
Keresztelő János kiáltó hangja volt a pusztában, aki ezt hirdette: TÉRJETEK MEG, BŰNEITEK BOCSÁNATÁRA, KERESZTELKEDJETEK MEG, mert utánam jön, aki erősebb nálam, és Ő majd Szentlélekkel keresztel meg benneteket! (4)
Engedjétek meg tehát, hogy röviden még ennek a pusztaságban felhangzó, kiáltó szónak a tartalmát is végigmagyarázzam!
Itt sem tudom az üzenetet kifejteni, csak utalok arra.
Térjetek meg!
A megtérés az az életmegújító, az életet száznyolcvan fokosan megfordító irányváltás, amely a mi életünk görbeségeit kiegyenesíti.
„Egyengessétek ösvényeit!” (3) Más fordítás szerint: „Legyen a görbe egyenessé!”
Ezt a csodát csak Isten végezheti el, ember nem végezheti el. A megtérés Isten hatalma által történik. Ő hív bennünket, Ő térít meg bennünket az Ő útjára, az örökkévaló üdvösséges irányba, hogy aztán haladjunk és éljünk, az örökkévaló értékrendszer szerint. Ezt csak az Úr végezheti el! Ennek megtapasztalása kegyelmi állapot.
Azt a sokféle „görbeséget”, amellyel tele van az életünk, azt emberi erő nem tudja kiegyenesíteni. Mint ahogy anno a Tüzépeken körbetekercselt vashuzalt lehetett kapni, amit a vasbetonhoz használtak. Én hiába kalapácsoltam, hogy kiegyenesítsem. Gyerekkoromból emlékszem, úgy egyenesítették ki apámék az ilyen körbetekercselt vashuzalt – akkor ez volt a módszer –, hogy egy villanyoszlophoz kötötték az egyik végét, a másik végét pedig egy traktorhoz; aztán a traktorral megrántatták; mert emberi erő elégtelen volt a kiegyenesítéséhez.
Így adja a megtérést, a görbeségeink kiegyenesítését, ezt az üdvözítő irányváltást, az Úr.
De ehhez az Úr felhasznál emberi eszközöket: igehirdetést, igehirdetőket, a keresztyén ember bizonyságtételét, minden nyomorúsága ellenére az egyház szolgálatát, adott élethelyzeteket is, ahogy már említettem. Így használta fel az Úr Keresztelő Jánost is, így használhat fel téged és engem is, miként a mi életünkben is küldött emberi eszközöket, akik az Úr hatalmas cselekvését munkálták.
A megtéréshez a bűnvallás kapcsolódik. Ez a megtérés másik oldala, éppen a görbeségeink kiegyenesítése által, amelynek ajándéka a bűnbocsánat.
Amikor az ember megtér, Isten kegyelméből bűnbánatot tart. Ettől kezdve nem a másikra mutogat, hanem magán kezdi az önvizsgálatot, ahogy a katolikus liturgia ezt mondja: „Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem!”
A bűn mindig konkrét vétkekben mutatkozik meg. A megtérésig nem szeretünk erről hallani, sem a bűnről, sem a vétkekről. Amikor valaki megtér, akkor odajárul az Isten elé, és megvallja bűnös állapotát, de a konkrét vétkeit is az Úr elé tárja: „Uram, ezek és ezek azok a konkrét vétkek, amelyek most különösképpen terhelnek, amelyek még nem elrendezettek az életemben, szabadíts meg tőlük, tisztítsd meg egyre inkább az életemet!”
A megtérésből következik a bűnök, a konkrét vétkek, valamint az emberi nyomorúságunk megvallása, miként ezt a Heidelbergi Káté is így mondja: „Milyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom! Uram, töredékes az életem, amíg ebben a világban élek, hívő emberként is; törékeny cserépedény az életem, Terád szorulok; minden napom kegyelem.”
A megtérésből következik a bűnvallás, az elmondottak értelmében, a bűnbocsánat boldog ajándékával.
Ehhez járul a külső jegy, amit itt, a mai Igében a vízkeresztségnek nevez Isten Igéje.
Én nagyon szeretem azt a gyönyörű bibliai, teológiai igazságot kifejező gyakorlatot, hogy mi valljuk a gyermekkeresztséget, a csecsemőkeresztséget.
Ez egy nagyon fontos igazságra mutat rá, miszerint Isten megelőző kegyelme az, amely döntött rólunk, és amely által Ő megtérésre segít bennünket, és bűnbocsánatot ajándékoz nekünk. Mi nem tehetünk ezért semmit, mert kegyelme munkálja azt bennünk.
Ezt a kegyelmet pecsételi meg Isten, már gyerekkorunkban a „vízkeresztséggel”.
Luther Márton ezért kiáltott fel így, hitének és életének mélypontjain: „Meg vagyok keresztelve, nincs semmi baj, az Isten megváltó szeretetétől senki és semmi el nem választhat!”
Ehhez kapcsolódik a Szentlélek-keresztség.
Ez egy nagy téma, nem tudok belemenni. Ez egy külön előadás, vagy egy tanítói igehirdetés része lehetne, hogy mi a vízkeresztség és a Szentlélek-keresztség közötti különbség, vagy hogy miként értelmezzük ezt mi, és miként a kisegyházak. A sorozat első igehirdetése utalt erre részletesebben, két héttel ezelőtt. A Keresztelő János féle és a jézusi keresztség közötti különbség témájának kifejtése is ide tartozna.
Ebből csak az egyik lényeges szempontot mondom el, amit számomra most a legfontosabbá tett az Úr.
Ott van rajtunk a külső jegy, a keresztség. Aztán életünk egy pontján felragyog előttünk a Krisztus (Efezus 5,14), megtérünk, megvalljuk a bűneinket, bűnbocsánatot nyerünk, hitre jutunk, majd a hitünk egyre inkább erősödik. Aztán ez a külső jegyben, a keresztségben megtapasztalt külső keret, végre megtelik mennyei tartalommal, hittel, szolgálattal.
Ennek nyomán felvállaljuk a látható egyházzal való közösséget, bármilyen töredékes is az a látható egyház. Mindig csoda, hogy itt vagytok, hálát adunk a népes gyülekezetért, mert ez a jelenlét is ennek a csodának a jele: a vízkeresztség, a Szentlélek-keresztség; a megtérés és a bűnbánat már együtt munkál bennünk, hiszen meghallottuk az Úr kiáltó hangját életünk pusztaságában, és mi magunk is kiáltó hangjává lehetünk mások életének pusztaságában. A külső keret tehát megtelik mennyei tartalommal. Ez a vízkeresztség és a Szentlélek-keresztség közötti kapcsolat egyik fontos tartalma.
Egy nagyon egyszerű példát elmondok erre, talán ekkor jobban érthető lesz, miről is van szó. A megtérés által nem leszünk tökéletesek, de egyre inkább jobbá leszünk.
Egy mindenki számára ismert ember, művészember tett bizonyságot arról, hogy amikor megtért, igenis jobbá lett, igyekezett jobbá lenni, és folyamatosan ezért imádkozott.
A példa igen hétköznapi, mindennapi. Ma tele vannak az utak. A rengeteg autót nem bírja el az úthálózat, az infrastruktúra. Magam is mindig rettegek a dugóktól, mert időben kell odaérni mindenhová. Hétvégén, kiemelt időszakokban, nagyvárosokban és látogatott helyeken ez különösképpen probléma, de lassan már ezektől függetlenül is általános a jelenség. Figyeljétek meg, az emberek gyakran türelmetlenek az ilyen helyzetekben, lehúzzák az ablakot, kikiabálnak, az öklüket rázzák bizonyos szituációkban. Minkét is kísért ez. Magam ezt mindennap átélem, noha Almádi kisváros, de gyakran az az érzetem támad, mintha világvárosban élnék, mert én a nagykapun soha nem tudok úgy kijárni, azt gyorsan bezárni, hogy a fenti dupla kereszteződés irányából, kétfelől ne hajtanának rám, mégpedig a templom mögötti kanyarban nagy sebességgel. Ekkor gyakori a dudálás és egyéb kellemetlen jelenségek is. Minden második, harmadik esetben előfordul ez.
Észrevettem – mondja ez az említett művész is –, ilyenkor imádkoznom kell, hogy ne ragadjon magával engem is az indulat, hanem türelmesen félreálljak és elengedjem a másikat. Ez egy nagyon egyszerű példa; de a türelem a Szentlélek gyümölcse (Galata 5,22).
Amikor megtérünk, bűnbocsánatban részesülünk, és a keresztség külső kerete megtelik mennyei tartalommal, a Szentlélek által. Ennek nyomán elmondhatjuk, hogy jobbá leszünk, a megszentelődés útját járjuk, és egyre inkább megtisztul az életünk.
Sokan járultak Keresztelő Jánoshoz, sokan meghallották a kiáltó szót: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg, bűneitek bocsánatára!”
Mit jelent ez a „sokan”?
Sokan vagyunk-e vagy sem; ez relatív.
De Jézus Krisztus azt mondja, hogy ahol ketten, vagy hárman együtt vannak az Ő nevében, Ő már ott van velük, az már sok (Máté 18,20).
Mert a számok – mindig erre törekszünk egyébként – fontosak ugyan, bizonyos értelemben, de Isten hatalma nem a számoktól és a statisztikai adatoktól függ.
Sokan vagyunk, akik az Övéi vagyunk, miközben mi mindenkire csak reménységgel tekinthetünk.
Sokan, előbb vagy utóbb, akár életük utolsó percében is, meghallhatják ezt a kiáltó szót, és megkaphatják az Úrhoz térés csodáját; az Úr megnyerheti őket is az üdvösségnek.
–
Örüljünk annak, hogy mi itt vagyunk, már részesei vagyunk ezeknek az ajándékoknak!
Örüljünk annak, hogy mi, a szó Bibliai értelmében, és nem a kifejezés elcsépelt, világi értelmében, boldogok vagyunk; hiszen az élet pusztaságában kaptuk a visszavonulás, az önvizsgálat lehetőségét, hogy meghalljuk a kiáltó hangot, Isten minket megszólító szavát!
Örüljünk annak, hogy ennek nyomán mi magunk is, Keresztelő Jánosként, kiáltó hangjává lehetünk mások életének pusztaságában!
Örüljünk annak, hogy miénk a megtérés, miénk a bűnbocsánat, miénk a külső jegy, és miénk a Szentlélek ajándéka, hogy aztán másoké, sokaké lehessen ez a csoda!
Forrás fakad a pusztaságban! Ezt zengi Ézsaiás (Ézsaiás 35,1), miként Márk evangélista is Ézsaiást idézi (2–3; Ézsaiás 40,3), Keresztelő János kapcsán.
Jézus Krisztusban mindez beteljesedett: forrás fakadt a pusztaságban!
Imádkozzunk!
Áldunk Téged, élő Istenünk, mert Te megbocsátod minden bűnünket, meggyógyítod minden betegségünket, megváltod életünket, kegyelemmel és irgalommal koronázol meg.
Hálát adunk Neked, Urunk, hirdetett Igéd üzenetéért, az evangéliumért, a Te szabadításodért, a Jézus Krisztusban.
Őrá tekintve valljuk, hogy minden jó adomány és tökéletes ajándék Tetőled száll alá.
Fogadd el azért Urunk amikor önmagunkat ajánljuk fel a Te dicsőséged, felebarátaink javának szolgálatára, egyházad javára, országod építésére, ebben a világban.
Köszönjük, hogy kiáltó hangjai lehetünk a pusztában, mások életében, mert Te rajtunk könyörültél. Köszönjük, hogy boldog emberek vagyunk, a megtérés útján elindulva, megszabadulva, megtisztulva. Köszönjük a keresztség külső jelének pecsétjét, bizonyosságát, csüggedéseink között is. Köszönjük, hogy Te mindezt megtöltöd, Szentlelked által, mennyei tartalommal. Köszönjük, hogy lehetséges, egyre inkább a lényegre figyelni, Terád figyelni, és egyre inkább jobbá lenni, hogy kiformálódjék bennünk a Krisztus.
Erősíts meg bennünket, Lelked által, akkor is, amikor a nyár végeztével visszatérünk mindennapi feladataink közé. Urunk, Istenünk, az őszi időszakban áldj meg bennünket, vigyázz ránk, óvj meg bennünket; add, hogy a vírusjárvány ne térjen vissza, hogy ékes és szép rendben, a Te dicsőségedre élhessünk.
Közbenjáró könyörgést mondunk egymásért, népedért, az elesettekért, hazánkért, vezetőinkért, az egész világért.
Most különösképpen közbenjáró könyörgést mondunk gyászoló testvéreinkért, akik a tegnapi napon, szerettük koporsójánál álltak meg. Köszönjük Teneked, Urunk, elköltözött, hazahívott testvérünk, Erzsike néni életét, szolgálatát, aki gyülekezetünk alapító lelkészének, férjének oldalán hűséggel építette Isten országát sok-sok évtizeden keresztül. Áldott légy mindazért, amit Te, Urunk, rajta keresztül elvégeztél. Köszönjük, hogy az örök élet reménységében gondolhatunk rá! Kérünk Téged, hogy Te adj vigasztalást, megnyugvást, békességet, erőt, pihenést a gyászoló családnak! Áldd meg közöttünk az ő emlékét; tudva, hogy akié a Fiú, azé az élet!
Hallgass meg minket élő Istenünk, Jézus Krisztusért kérünk!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. augusztus 16.
(Illusztráció: „Miskolc avasi templom”, 2020. augusztus 14.)
33. hét – Szentháromság utáni 9. vasárnap.
Az igehelyről sorozat hangzott el az alábbiak szerint:
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 1998. július 19.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2015. október 11.
Textus / Lekció: Márk 01,01-08 (03-04)
Igehirdető: Steinbach József