(1) Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus holttestét.
(2) A hét első napján, korán reggel, napkeltekor elmentek a sírbolthoz,
(3) és így beszélgettek egymás között: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról?
(4) Amint felnéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt.
(5) És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek.
(6) De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova Őt tették.
(7) De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok Őt, amint megmondta nektek.
(8) Kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert remegés és rémület fogta el őket; és senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek.
(Márk 16,1–8)
(Márk 16,1–4)
A Jézust követő asszonyok, a Biblia leírása szerint, kezdettől fogva – Galileától egészen Jeruzsálemig – hűséggel követték az Urat; hallhatták tanításait, látták és maguk is megtapasztalták csodáit; ott voltak, amikor Jézus meghalt a kereszten (Márk 15,40–41), szemtanúi voltak a temetésének; távolról figyelték azt, hogy melyik sírkamrába helyezi el arimátiai József Jézus testét (Márk 15,47).
A közelmúlt istentiszteletein ezekre az Igékre, és az abból megszólaló üzenetekre figyelhettünk.
A Jézust követő asszonyok azonban eljutottak húsvétig, Jézus feltámadásának csodájáig (Márk 16,4–6).
Az élő hit mindig Jézus feltámadásának minket is felemelő csodájával kezdődik.
*
TANÚSKODNI (4).
A Jézust követő asszonyokat érte az a szentlelkes megtiszteltetés, hogy Jézus feltámadásának is ők lehettek az első tanúi, és erről a mindent megváltoztató csodáról tanúskodó hírvivői.
Röviden ismételjük át azokat, amelyeket erről a három asszonyról tudunk.
Őket hármójukat említi név szerint Márk a kereszt tövében, Jézus temetésekor és most a húsvéti üres sírnál is, miként ezt már többször említettem.
A Magdalából származó Máriáról azt olvassuk, hogy Jézus hét ördögöt, hét démont űzött ki belőle (Márk 16,9). Mai gondolkodásunkra és értelmezésünkre lefordítva, ennek az asszonynak valami komoly lelki betegsége, megkötözöttsége lehetett. Valószínű, hogy ez az asszony is – miként a vérfolyásos asszony – minden pénzét az akkori gyógyítókra költötte (Márk 5,26), de azok nem tudtak rajta segíteni, így sok orvostól sokat szenvedett, gyógyulás nélkül. Jézus volt az, aki isteni hatalmával megszabadította őt megkötözöttségéből. Magdalai Mária megtapasztalta Jézus Krisztusban az Isten szabadító, gyógyító hatalmát, ezért hálából követte az Urat.
A „másik” Máriáról, a kis Jakab és József anyjáról annyit tudunk, hogy őt pedig egy súlyos testi betegségből gyógyította meg Jézus (Lukács 8,2). Ez a „másik” Mária is megtapasztalta Isten gyógyító hatalmát, szabadító irgalmát a Jézus Krisztusban. Ezért mind magdalai Mária, mind pedig ez a „másik” Mária hálából, kezdettől fogva mindvégig, követték az Urat.
A harmadik asszony Salómé volt. A bibliai összefüggésekből annyit tudhatunk meg róla – őt csak Márk evangélista említi meg név szerint –, hogy ő lehetett Zebedeus fiainak, a tizenkettes tanítványi körhöz tartozó Jakabnak és Jánosnak az anyja (Máté 20,20; Máté 27,56).
Ők hárman, kezdettől fogva mindvégig követték Jézust: tanúi voltak a tanításának, csodáinak, szabadító hatalmának, helyettes keresztáldozatának, temetésének, és most itt, a világtörténelem legnagyobb örömhírének, Jézus feltámadásának tanúi lehettek.
Tehát, ezek az asszonyok hitben járó asszonyok voltak; megtapasztalták Jézus szabadító hatalmát, követték Jézust, a vagyonukból áldoztak Jézus szolgálatának támogatására, ténylegesen is segítették az Úr szolgálatát, hogy Ő csak az Isten országának építésére tudjon figyelni.
Mégis, amikor Jézus meghalt és eltemették, akkor ezek az asszonyok hitük mélypontjain jártak, éppen csak pislákolt a hitük.
Hitéletünk gyakran hullámzó, egyszer fenn, másszor lenn. Bizony, a hitnek is vannak mélypontjai, amikor fogy a hit mécseséből az olaj, és alig tudunk világítani, ezért csak pislákol ez a mécses. Mindhárom asszony ebben az állapotban volt.
Isten Lelke azonban nem hagyta el ezeket az asszonyokat, hitük mélypontján sem; sőt, így is felkészítette őket a húsvéti örömhírről szóló tanúskodásra.
Az élő Isten az övéit nem hagyja el, a hit mélypontjain sem, hanem továbbra is óvja, védi őket, fogja a kezüket, felkészíti őket a húsvét örömüzenetére, mert Jézus feltámadásával pecsételte meg igazából Isten Jézus Krisztus váltságáldozatát. A húsvéti örömüzenet által mondhatjuk el: Igen, megváltott, megszabadított, megtartott, üdvözült emberek vagyunk.
Isten Lelke ezeket az asszonyokat most, a hit mélypontján, arra készítette fel, hogy majd újból felemelje őket, és tényleg a lényegről tudjanak tanúskodni: Valóban feltámadott az Úr (Lukács 24,34).
A keresztyén bizonyságtételnek, tanúskodásának, és az egyház szolgálatának lényege a húsvéti evangélium.
Böjt ötödik vasárnapjára esett, Márk evangéliuma folyamatos magyarázatának sorában, a húsvéti történet, de ez az üzenet kitart egészen húsvétig; miközben soha ne felejtsük el, hogy valójában minden vasárnapi istentisztelet húsvéti istentisztelet.
Az egyház csak akkor tölti be a küldetését, ha a feltámadott Jézus Krisztust hirdeti, és ennek nyomán a bűnbocsánat, az új élet és az örök élet örömhírét; hiszen Jézus Krisztus feltámadott a halálból, Ő legyőzött minden rosszat, legyőzte a bűnt, a betegséget, a halált, a gonosz hatalmát. Az egyház tanúságának mindenkor ez az egyetlen tartalma; minden egyéb szolgálata ebből következik.
Ha azonban az egyház mindenfajta szolgálatában nem ez a fő üzenet, akkor az egyház hűtlenné és hitetlenné lesz…
Ezeket az asszonyokat az Úr most készíti a húsvéti evangéliumról szóló csodálatos tanúskodásra.
Kiderül ugyanis, hogy Jézus halála miatt, jó ideig nem voltak készen erre a tanúskodásra; a megrendülésük következtében ugyanis remegés és döbbenet fogta el őket, és egy ideig nem mondtak senkinek semmit, mivel féltek (Márk 16,8); de aztán a Lélek által erőre kaptak, és vitték a feltámadás örömhírét másoknak is (Márk 16,9−13).
Isten nem hagyja gyermekeit és szolgáit sokáig a hit mélypontja tehetetlen megrendülésének völgyében; ott érlel, felkészít; és megújultan hoz ki onnan.
*
ADNI (1).
Ezek az asszonyok, Jézus követése során, mindvégig időt, pénzt áldoztak az Úr ügyére; ezek az asszonyok adtak…
Hiszen ezek az asszonyok, a hét első napján, Jézus sírjához mentek, hogy drága pénzen vásárolt, illatos kenetekkel megkenjék Jézus testét.
Az evangéliumi híradások összefüggéseiből tudjuk, hogy a három asszony mellett, arimátiai József és Nikodémus is nagy vagyont, nagy összeget költhetett arra, hogy Jézus testét méltóképpen helyezzék el a sírkamrában (Máté 27,57−61; Márk 15,42−47; Lukács 23,50−55; János 19,38−42).
Jézus temetése során őket nem egyfajta kegyeleti érzés vezette, hanem igei parancsot teljesítettek, hiszen Mózes törvénye kimondta, hogy akit kivégeztek és estig meghalt, azt le kell venni a fáról és el kell temetni (5Mózes 21,22−23).
Most csak pislákol a hitük a Jézust követő asszonyoknak, de mégis engedelmesek, mégis reménységgel vannak, továbbra is adnak.
Tehát, Isten parancsát teljesítették azok, akik Jézust eltemették; lehet, hogy akkor éppen csak pislákolt a hitük, de azzal, hogy erre mégis komolyan áldoztak a vagyonukból, miközben kockáztatták egzisztenciájukat, életüket, mégiscsak arról a reménységről tettek bizonyságot, hogy Jézust nem nyelheti el a halál. Jézus kijelentései, szavai, ígéretei, tettei, megtapasztalt hatalma hitük pislákolásában is ott munkált bennük.
Miért jutott a hitük hullámvölgybe ezeknek az asszonyoknak?
Megrendültek Jézus halálán, kínhalálán, gonosztevők között szenvedve.
Mindannyian így lennénk ezzel: valakiben bízunk, és így végzi… Magam is tapasztaltam hasonlót, amikor életem nehéz szakaszában sokan elfordultak tőlem.
Aztán valljuk meg azt is őszintén, hogy amikor a halál tényével szembesülünk – mert ez a világ halál felé való lét, a bűn zsoldja a halál (Róma 6,23), vagy ha a legközvetlenebb szeretteink meghalnak, esetleg mi magunk jutunk halálos betegségre –, akkor megrendülünk. Nyilván, mások szenvedéseit, gyászát, azt kevésbé tudjuk átérezni, de a szeretteinkét inkább, vagy még inkább azt, ha mi magunk járunk a halál árnyékának szenvedésekkel kikövezett völgyében. Az ilyen helyzetek, még hívő emberként is megrendíthetnek bennünket, a hitünket is próbára tehetik. Közben azonban ezzel is érleli a hitünket az Isten.
Ez a három asszony ezt élte át: követték Jézust, megtapasztalták szabadító hatalmát, és most meghalt az, akiben bíztak, mint egy gonosztevő, majd eltemették.
Pedig ezekhez az asszonyokhoz is eljuthatott Jézus háromszori kijelentése tanítványaihoz – ezek a jézusi kijelentések pedig még a tiltás ellenére is bejárták szerte az akkori területeket –, miszerint Jézus meghal, de bízzanak, harmadnapra feltámad a halálból (Márk 10,33–34).
Jézus halálának és temetésének ténye azonban most még olyan megrendítően elevenen munkált bennük, hogy nem tudtak visszaemlékezni Jézus kijelentéseire; pislákoló hittel csak gyászoltak, sírtak és keseregtek (Márk 16,10).
Nagy probléma ez! Halljuk a feltámadás csodáját, örömhírét, és amikor valami baj történik, amikor gyászesemény ér bennünket, vagy amikor mi magunk szenvedünk próbatételeket, akkor olyan gyorsan meggyengül a hitünk abban, hogy Jézus feltámadása által a halál már nem előttünk, hanem mögöttünk van.
Az Isten azonban pislákoló hitünk és reménységünk idején sem töri össze életünk mécsesét, hanem megtölti azt a világításhoz szükséges olajjal.
Az asszonyok tehát megvásárolták a drága, illatos keneteket, és be akarták fejezni Jézus temetését: megkenték Jézus testét, az előírások szerint, és méltó módon lezárták ezt a kegyeleti szertartás, a már említett igei parancsnak is eleget téve.
Jézus temetését azonban nem lehetett befejezni. Éppen ezért a húsvét csodája, az üdvtörténet csúcsa és a világtörténelem legnagyobb eseménye.
Jézus Krisztus „elrontotta” a saját, szépen megrendezett temetését, mert feltámadott a halálból; és ettől kezdve elrontott minden temetést.
Ezeknek az asszonyoknak csak pislákol most a hitük, és ha pislákol a hitünk, akkor bennünket is ugyanaz mozgat, mint ezeket az asszonyokat: becsülettel befejezni a „régi projektet”, aztán gyógyulásképpen elkezdeni valami újat. Befejezni a régit, hogy kezdődhessen valami új. Sőt, ebben a kapkodó világban még be sem fejeztünk egy projektet, már két újabb projektet nyitunk.
Jézus Krisztus feltámadása azt hirdeti, hogy Ő egyszer s mindenkorra befejezte egyszeri és tökéletes áldozatával a mi megváltásunk művét, és megnyitotta azt az újat, amely örökkévalóan új, és amely soha nem fog többé megfakulni. Jézus Krisztus feltámadása az egyetlen, győztes „projekt”, amely úgy befejezett, hogy soha nem avul meg, amely mindig eleven, ezért nem kell a magunk erejéből érdemi, új ügyekbe kezdeni; vagy ha igen, akkor csakis az Úr indítására, az Ő kegyelméből és erejével. Igen, Jézus Krisztusban megnyugodhat az emberi élet minden gürcölő tevékenységmániától, Őáltala elmúlt a régi és újjá, örökké lett minden (2Korinthus 5,17).
Ez az örömhír engem mindig megvigasztal, ebben a pulzáló világban, ha soha semmi nem kész, miközben mindig újabb és újabb ügyekbe kényszerülünk… Nyugodjunk meg, Jézus Krisztus váltsághalála befejezett. Ő olyan újat hozott el erre a világra, ami örökkévaló; és az örökkévalóságnak ez a maradéktalan tágassága körbeöleli földi életünket!
Erről a mennyei gazdagságról tanúskodhatnak majd a Jézust követő asszonyok, és ennek nyomán nemcsak beszédben, hanem cselekedetekben is adhatnak másoknak.
Jézus Krisztus meghalt és feltámadott; egyszeri és tökéletes áldozatával mindenért eleget tett. Ennek a váltsághalálnak pedig az a gyümölcse, hogy nekünk már nem kell beáldoznunk egymást; nem kellene újabb vérontás, semmilyen jelszavas ügyben; élhetnénk békében, szeretetben; nem kellene önfeláldozó életet élni, hanem adhatunk, mert már minden a miénk, így a mennyei világ gazdagsága túlcsordul rajtunk keresztül mások felé.
Jézus Krisztus, megváltó halála és feltámadása által, e gazdagság felé vezeti ezeket az asszonyokat, valamint Nikodémust, arimátiai Józsefet; és minket is.
Tudsz adni?
Olyan önző ez a világ; mindent meg akarnánk tartani magunknak.
Amíg nincs feltámadásba vetett hitünk, addig nincs igazi tanúskodás, nincs Istennek kedves beszéd, csak önhitt fecsegés − hiszen mi is lehetne beszédünk tartalma, ha Jézus a mi számunkra nem támadt fel a halálból −, és nem tudunk igazán adni sem; ennek nyomán nem tudunk szeretni, beáldozzuk a másikat, és az önfeláldozásunk is hamis.
Jézus feltámadott: tanúskodhatunk.
Jézus feltámadott, adhatunk.
Csak ne pislákoljon a hitünk!
Adj, Urunk, ébredést, a feltámadott Jézusba vetett hitet.
Valójában az tud tanúskodni és adni – minden ajándékozás által is mennyeien többet adni −, aki örök életet kapott a feltámadott Úrtól.
*
KEGYELEMBŐL ÉLNI (2).
Üzenete van annak is, hogy Jézus a hét első napján támad fel (2).
Jézus temetésének is bibliai, teológiai üzenete volt: Ő valóban meghalt, tehát valóban feltámadott, nem pedig valamiféle alvásból kelt életre.
A hét első napján történt feltámadásnak is adott ez a bibliai, evangéliumi üzenete.
Azt írja az evangélista: A hét első napján, a szombat elmúltával, amikor már véget ért az ünnep (1−2), az asszonyok elindultak, hogy megkenjék Jézus testét.
Ezek az asszonyok, pislákoló hitükkel, még át sem látták, hogy a hét első napja milyen rendkívüli nappá lesz; az üdvtörténet és a világtörténelem legnagyobb napjává.
Egészen más az ószövetségi és más az újszövetségi gondolkodás.
Az ószövetségi gondolkodás szerint, hat napon át munkálkodj, végezd minden dolgodat; de a hetedik nap, a nyugalom napja, mely az örök élet előíze is. Tehát, ha hat napon át szorgalmasan dolgoztál, akkor kiérdemelted a hetedik napot, az Istennel való közösséget, a boldog nyugalmat (2Mózes 20,8−11).
Az Újszövetségben, Jézus Krisztus feltámadása megfordította a sorrendet:
Először Isten cselekszik érted, mindent Ő tesz meg érted, mindent megelőző, kiválasztó szeretettel; Te pedig az Ő kegyelmére hagyatkozhatsz.
Még, amikor semmit sem tudtál tenni, sem kiérdemelni, Isten szeretete már megváltott.
Mi azért keresztelünk nyugodt, jó lelkiismerettel csecsemőket és kisgyermekeket, mert a keresztség ezt a csodát ábrázolja ki, miszerint Isten megváltó szeretete mindeneknek előtte cselekedett érettünk, a Krisztus Jézusban.
Mi ráhagyatkozunk erre az értünk cselekvő, krisztusi kegyelemre, és ebből fakad majd minden áldás az életünkben. Először te állsz meg az Úr előtt, a hét első napján, akitől megkaptál mindent, és így egész héten abból a gazdagságból fogsz élni, amit nem lehet kiérdemelni, hanem amely mindenestől ajándék.
Összefoglaljuk az eddigieket:
Jézus Krisztus feltámadott, ez a boldog és értelmes tanúskodásunk − az egyház tanúskodásának − méltó örömhíre.
Jézus Krisztus feltámadott, a mennyei világ gazdagságát árasztotta ránk; tehát lehet adni másoknak is, oldódhat az önzés, miközben Jézus Krisztus tökéletes áldozata újjászül bennünket annak felismerésére és munkálására, hogy nem kell önmagunkat feláldozni, nem kell több véráldozat; élhetünk önmegtagadó életet önfeláldozó élet nélkül.
Jézus Krisztus feltámadott, így az Ő kegyelmére hagyatkozhatunk, mert Ő már mindent megcselekedett érettünk: a hét első napján feltámadott a halálból…
*
MÉGIS TENNI (2−3).
Az asszonyok már említett szándéka − miszerint azért mentek Jézus sírjához, hogy megkenjék annak testét, azaz befejezzék Jézus temetését – mutatja, hogy akkor pislákoló volt a hitük, aludt bennük a reménység, Jézus halálával szembesülve; mintha elfelejtették volna a jézusi ígéreteket, még gyengék voltak a tanúskodásra; ezért képtelenek voltak adni és nem tudtak az Isten kegyelmére hagyatkozni (2).
Aki még nem kapott örök reménységet az élet Urától, annak valójában nincs mit mondania, csak fecseg; nincs mit adnia, és adakozásában is csak tetszeleg; nincs mire hagyatkozni, így halandó önmagában bízhat csupán.
A három asszony alvó reménységét mutatja aggodalmaskodó kérdésük: Ki fogja nekünk a követ elhengeríteni a sírbolt szájáról? (3)
Akkoriban puha mészkövek oldalába vájták a sírokat, és egy több férfierőt igénylő, korong alakú követ hengerítettek a sírbolt szájára.
Arimátiai József sírjába helyezték Jézus testét (Máté 27,60), ahol még holttest nem feküdt (János 19,41). A testet gyolcsokba göngyölték, és a sírboltozatban található kőpadra helyezték el (János 19,40−42).
Máté evangélista külön kihangsúlyozta, hogy a sírt a főpapok és a farizeusok lepecsételtették, és őrséget rendeltek a sír őrzésére, nehogy a tanítványok ellopják Jézus testét és azt híreszteljék, hogy Jézus feltámadt a halálból (Máté 27,66).
Az asszonyok ilyen előzmények után közelítettek a sírhoz, a szombat utáni napon, a hét első napjának reggelén.
Forgasd a szívedben ezt a kérdést: Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sírbolt szájáról? Ez a kérdés kifejezi a halál árnyékának völgyében járó ember minden nyomorúságát. Igen, a halál korlátjai között vergődő emberlét valóságát kifejező kérdés ez. Vannak olyan helyzetek, amelyek előtt tehetetlenül állunk.
A kérdések sorát ugyanis folytathatjuk, amelyekre nincs érdemi válasz Jézus Krisztus feltámadása nélkül… Ki fog életem zártságainak börtönén kaput nyitni? Ki az, aki azt a nehéz „követ” elhordozza, ami nekem erő felett való és összeroskasztó? Ki az, aki a sokféle háborúságból, konfliktusból igazán képes békességre vezetni és megnyugtatni? Ki az, aki a megoldhatatlan helyzetekben szabadító megoldást képes ajándékozni? Ki az, aki ebben az önző és durva világban érdek nélkül és kockázatokat felvállalva merészel szeretni? Ki az, aki utat mutat, amikor már semmilyen emberi erővel és bölcsességgel nem látható a hogyan tovább? Kinek van hatalma pusztítás nélkül diadalt aratni?
Az előző három üzenetre visszatérve is folytathatjuk a kérdések sorát: Ki az, aki őszinte és mégis bizonyossággal teljes evangéliumi tanúskodásra segíthet bennünket; ki az, aki megtanít bennünket önzetlenül adni ebben az önző világban, és minden ajándékozásban egyben a mennyei többet is adni; ki az, akinek erős kegyelme megtartja az életünket, és lesodródás nélkül átvezet minket a túlsó oldalra?
Ki az, aki segíteni fog, amikor már nincs segítség? Ezt a kérdést egyetlen ember sem spórolhatja meg magának. Pislákoló hitből fakadnak ezek a kérdések? Nem baj, mert őszinték és emberiek. Aki így kérdez és kiált, az nem marad válasz nélkül.
Sorolhatnám még a kérdéseket. Engedd át az értelmeden és a szíveden ezeket a kérdéseket, és konkretizáld azokat a magad számára, aki most itt ülsz ebben a templomban!
Ahogy ez a kérdés felhangzik, ahhoz képest mégis gyönyörűséges a jelenet folytatása. Ezek az asszonyok hívő asszonyok voltak; de most éppen pislákolt a hitük, még csak most haladtak a húsvéti hit felé.
Ezért teszik fel ezt a kérdést ezek az asszonyok: Ki fogja nekünk a követ elhengeríteni a sírbolt szájáról? Félnek, nem tudják a megoldást; de nem állnak meg, hanem mennek tovább, azzal a reménységgel, hogy az Isten majd cselekedni fog.
Fel ne add, ha éppen nem látod a megoldást!
Természetesen könyörögjél hitért és Isten cselekvő hatalmáért; de ne állj meg csüggedten, hanem haladj tovább, és közben az Isten megváltást ad.
Tehát menj tovább, de az Úr követésében haladj tovább; vagyis nem a magad választotta, önző úton való továbbhaladásról van szó.
Ebben a továbbhaladásban nem arról a lelkületről van szó, amelyet Szerb Antal leírt az „Utas és holdvilág” című regényének végén: Élni fog ő is, mint a patkányok a romok között, de mégis élni, mert amíg az ember él, még mindig történhetik valami.
Az asszonyok továbbhaladása nem ebből a lelkületből fakad. Ez a lelkület lemondó, mintegy megadja magát a halálnak.
Ez a „mégis továbbmenni” nem is a pótcselekvés mai lelkületéből fakad, miszerint itt is fontoskodunk, ott is fontoskodunk és szinte menekülünk a halál elől. Nézve a friss nyugdíjasokat, azon imádkozom, hogy nehogy ilyen nyugdíjas legyek: nem tudnak megállni egy percig sem; pedig most lenne lehetőségük többet pihenni; ám még akadékosabbak, másokat terhelők, életük nagy ügyét most megvalósítani akarók. Az aktivitás nyugdíjas korban életmentő, de nem így: a fontoskodó, megvalósíthatatlan, világmegváltó ötleteimmel másokat terhelve. Ők is, mint minden pótcselekvő – beleértve a fiatalok, és meglettek tömegeit – menekülnek a halál elől.
Az asszonyok szívében most csak pislákolt a hitük, féltek és rettegtek, sírtak és keseregtek, aggódtak, ám mégis mentek tovább, tették az akkor megtehetőt, reménység híján is reménységgel; ám ez a mégis tenni lelkülete nem az egykedvű lemondás és nem is a mások vérét is kiszívó pótcselekvés lelkülete volt. A lemondás megadja magát a halálnak, a sokféle pótcselekvés pedig menekülni akar a halál elől.
Ez a három asszony nem ilyen. Azt nem tudják, hogy ki fogja nekik a követ elhengeríteni a sírbolt szájáról, de pislákoló hitükkel mégis mentek tovább. Ez a „mégis” az Isten szabadító, mindenre képes hatalmának kegyelme. Az asszonyokat ez a kegyelem vitte tovább…
Mire a sírhoz odaértek, meglátták, hogy a kő el van hengerítve, pedig az igen nagy volt (4).
Ez az igevers valójában már a következő igehirdetés tartalma lesz.
Az asszonyok pislákoló hittel és aggódva kérdezték: Ki fogja a követ elhengeríteni…
Ám a kétség ellenére is imádkozó szívvel tették tovább a dolgukat, mégis mentek tovább, nem adták fel, nem csüggedtek el, nem is torzultak buzgó vagy álbuzgó pótcselekvőkké.
Közben pedig az Isten hatalmasan, szabadítóan cselekedett, és elkészítette az emberileg megoldhatatlan problémára is a megoldást, mert mire az asszonyok odaértek, a kő már el volt hengerítve a sírbolt szájáról, pedig igen nagy és súlyos lehetett az.
Hányszor megtapasztaltam ezt a csodát én magam is, amikor emberileg nem láttam a megoldást, de naponta elkérve és kapva a mennyei erőt, haladtam tovább az Úr követésében, és az Úr cselekedett, előttem járt, új utakat nyitott, szabadítást, megoldást adott, csodákat cselekedett; aggodalmaskodásomat pedig megszégyenítette.
–
Nagyon köszönjük azoknak, akik eljöttek gyülekezeti filmklubunk 94. filmjére kedden este.
Egy érzékeny, gyönyörű, száz perces magyar filmet láthattunk 2018-ból, „Egy nap” címmel.
Az alkotás rólunk szól; minden jelenete telitalálat.
Éppen ezért nagyon élénk beszélgetés alakult ki a film után magáról a filmről.
A történet röviden annyi, hogy egy házaspár három gyermeket nevel; egy általános iskolást, egy óvodást és egy bölcsődést. Minden idejüket felemészti a munka, a megélhetés, a hitel törlesztése, a gyermekek nevelése, valamint a végtelen különórákra való hurcolás, amibe a szülők belehajszolják egymást és a gyermekeiket, míg végül a házaspár elhidegül egymástól.
A család egy napját vetíti elénk a film, ahol a férfi a feleség barátnőjével végül megcsalja a feleségét.
Végig azon gondolkoztam, hogy mi lesz ennek a filmnek a csattanója?
Márpedig zseniális lett az utolsó jelenet!
A hölgy másnap reggel szembesül azzal, hogy mindene romokban hever, ő itt kínlódik a gyerekekkel, a férje pedig megcsalta, tönkrement minden, nem tudják fizetni a hitelt, nem látja a kiutat a házassági válságból, a gyermekeket pedig fel kell nevelni; közben a mosogatót még mindig nem szerelték meg, mert egy vödör áll a lefolyó alatt és az állandóan kifolyik a padlózatra.
Ebben a lehetetlen lelkiállapotban csönget a vízvezetékszerelő. − Nem alkalmas! − mondja neki az anya a kaputelefonon, most semmiképpen sem alkalmas, megbeszélünk új időpontot. − De a szerelő feljön a lépcsőházba, és újból csönget, kopogtat, zörög, nem hagyja abba.
A kisfia bebújik az asztal alá, az édesanyja pedig utánabújik, behúzza a széket az asztal mellé. Ezzel ér véget a film.
Arról beszélgettünk a film után, hogy amikor emberileg nem látszik a megoldás, akkor tegyétek ezt lelki értelemben: „bújjatok az asztal alá”; menjetek be a „belső szobába”, nyugodjatok meg, kérjetek erőt és bölcsességet, járuljatok Isten elé, mert Őáltala és Ővele „holnap” ismét lesz lehetőség „mégis cselekedni”, hiszen Ő már elhengerítette az elhengeríthetetlen követ.
Isten már megoldotta a megoldhatatlant: Jézus Krisztus feltámadott; tehát tudsz tanúskodni, adni, tudsz mindenben az Ő kegyelmére hagyatkozni; és képes vagy, Őt követve, továbbmenni az úton.
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2024. március 17.
- hét.
Böjt 5. vasárnapja
Márk sorozat: 143.