(12) Szeretném, ha tudnátok, testvéreim, hogy az én helyzetem inkább az evangélium terjedését szolgálja,
(13) mert ismertté lett az egész testőrségben és mindenki más előtt is, hogy Krisztusért viselem bilincseimet,
(14) úgyhogy többen azok közül, akik testvéreink az Úrban, fogságom körülményeiből bizalmat merítve félelem nélkül, bátran szólják Isten igéjét.
(15) Némelyek ugyan irigységből és versengésből, de mások jóakaratból hirdetik Krisztust:
(16) ezek szeretetből, mert tudják, hogy az evangélium védelmére rendeltettem,
(17) azok pedig számításból, nem tiszta lélekkel hirdetik Krisztust, mert azt hiszik, hogy gyötrelmet okoznak nekem fogságomban.
(18) De mit számít ez? Az a fontos, hogy bármilyen módon, akár színlelésből, akár meggyőződésből: Krisztust hirdetik, és én ennek örülök. Sőt még inkább örülni fogok…
(Filippi 1,12–18)
(Textus: Filippi 1,18)
Virágvasárnap szól hozzánk a Filippi levél első fejezetéből felolvasott igeszakasz, amely nem direkten virágvasárnapi textus, de mégis gazdagon ragyog fel a virágvasárnapi evangélium ebből az igerészből is.
Virágvasárnap ugyanis koncentrálódik a Krisztus–esemény, és elindul célja felé Jézus Krisztus küldetése.
Virágvasárnap elkezd felragyogni Jézus Krisztus személye, megváltói munkája, annak üdvösséges áldása; – ezzel pedig a keresztyén üzenet lényege is világossá lesz, annak szíve hevesebben ver.
Az apostol felteszi itt a kérdést: Miről is van szó? (18)
Miről van szó a keresztyén üzenetben, mit hirdetünk, mit képviselünk, miben, kiben hiszünk?
Ez kezd el felragyogni virágvasárnaptól kezdve. Eddig is ragyogott mindez az evangéliumokban, de ettől kezdve, egészen a mennybemenetelig most mindenben, mindenütt ez ragyog! Mintha minden fényforrás felvillanna! Nem, mintha felkelne a nap, és ezer színben ragyogna az égboltozat.
Erről lesz ma szó, virágvasárnap ünnepén, a keresztyén üzenetről, annak lényegéről, a legfontosabbról, ami nélkül minden csak „blabla”, meg hiábavalóság (Prédikátor 1,2).
1.
Miről is van szó?
Tisztázzuk a lényeget!
ARRÓL VAN SZÓ, HOGY JÉZUS KRISZTUST HIRDETIK! (18)
Most az lényegtelen, hogy miként, színből vagy szívből, de az Úr nevét hirdetik. Ez a fontos.
Mert a keresztyénség lényege Jézus Krisztus hirdetése!
Pontosan fogalmaz az apostol: Krisztust hirdetik!
Itt Pál szándékosan a Krisztus nevet említi, mint messiási felségjelzőt.
Azt a Jézust hirdetjük, aki a Krisztus, aki messiás, szabadító, megváltó, megtartó.
Ezt vallotta meg a Krisztus–himnusz, amit Pál idézett is, mint korának hitvallását, ebben a levélben (2,6–11).
Ezt vallotta meg az első keresztyén nemzedék: Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó.
Ezt vallották meg bátran a keresztyénüldözések idején is, amikor a homokba halat, mint ennek szimbólumát rajzolták le a keresztyének. A hal görög kezdőbetűi ennek a hitvallásnak kezdőbetűit adják ki: Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó.
A keresztyén üzenet lényege Jézus Krisztus.
Az sem véletlen, hogy az apostol a Krisztus hirdetését emeli ki.
Sok más módszer is adatik Jézus Krisztus hirdetésére. Ezeket a mai modern világban bőséggel alkalmazzuk is. Ettől azonban nem lett eredményesebb az evangélium kommunikálása! Sőt!
Istennek úgy tetszett, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg az Ő népét (1Korinthus 1,21).
Ma, a multimédiák korában még inkább belátjuk, hogy továbbra is érvényes, manapság is érvényes, hogy a hit hallásból van, az Ige és Jézus Krisztus hirdetése által.
Minden más módszer csak ezután következhet, mert ezt áldja meg az Úr, a mag eszköztelenségében is, vagy éppen azért. Itt ugyanis nincs helye emberi trükköknek, csak az Isten kegyelme munkálhat a Szentlélek által, cselekedve a csodát, ami által a gyarló emberi beszéd Isten szavává lesz (Róma 10,17).
Krisztust hirdetni azt jelenti, hogy az örömhírt hirdetni.
Nincs ennél nagyobb örömhír, hiszen Jézus Krisztusban örök életet adott nekünk az Isten (1János 5,11).
Minden valóságos öröm, ebben a földi világban, az örök élet tényéből fakad.
Jézus Krisztus virágvasárnap bevonult Jeruzsálembe, szenvedett, nagypénteken miattunk, érettünk és helyettünk meghalt, harmadnapra pedig feltámadott a mi feltámadásunk zálogaként (1Korinthus 15,20).
Megvilágítom ezt az örömhírt!
Az elmúlt héten Győrben jártam, a római katolikus megyés püspöknél.
A megbeszélés után püspök úr lekísért a bazilika előtti főtérre.
Elmondta, hogy felújítják, szakralizálják a teret, ezért pont aznap délelőtt állítottak fel egy keresztre feszített Krisztus szobrot a téren.
Tudta, hogy mi erről másként vélekedünk, noha nálunk is keresztyén szimbólum a kereszt, de korpusz, test nélkül, mert kerüljük a Krisztus–ábrázolást. Engem azonban ismer – mondta – nekem meg meri mutatni. Már vezetett is a kereszthez. El sem tudtam mondani, hogy azért ez a kérdés nálunk sem ilyen egyszerű…
Én egy szokványos katolikus keresztre számítottam, de amit ott láttam, attól egy pillanatra megálltam…
A kereszten a megfeszített test, a mi Urunk, a kereszt irgalma és botránya (Galata 5,11). De csak az egyik keze rögzített a kereszthez, a másik – hirdetve a kereszt evangéliumát – kimozdul a pillanatban, aláhajol a kereszt alatt lévőkhöz, hozzánk, és kezét felénk nyújtja, hogy felemeljen bennünket, övéit, nemcsak a keresztre, hanem az üdvösségbe.
Hiszen Ő elhordozta a minket illető kárhozatos gyalázatot.
A finom, visszafogott és ihletett evangéliumi alkotás alatt az igehely, amely szintén a megváltás, virágvasárnap, nagypéntek, húsvét evangéliumát hirdeti, azaz az örömhírt adja tudtul: „Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket” (János 12,32). Sokkal gazdagabb ez az Ige, mint amit most elmondhatunk róla. De a lényeg most ez. Jézus Krisztust hirdetjük, aki meghalt, feltámadott, és lehajolt érettünk, hogy felemeljen bennünket, kiemeljen a halálból.
Kell–e ennél nagyobb örömhír?
Krisztust hirdetjük, Őt hirdetjük, az örömhírt hirdetjük, és mindezt örömmel tesszük.
A Filippi levél az öröm levele, a „mégis” öröm levele, a körülményektől független, állandó, valóságos, Úrban megélt öröm levele.
Az Úr ugyanis olyan örömöt ad, amely mindenkor, a bajban, a fogságban, a halál árnyékának völgyében is velünk van.
Ez nem rajongó, hamis, mesterkélt, hanem valóságos, örök öröm; – az örök élet „előíze”, hírnöke.
Ha a Filippi levélről szólunk, erről az örömről mindig szólni kell! Nem baj, ha ismétlés, ránk fér ez az ismétlés.
Lehetetlen, hogy aki az örömhírt hirdeti, az örömtelen, megkeseredett ember legyen.
2.
PÁL APOSTOL JÉZUS KRISZTUST HIRDETTE, RÓMÁBAN IS (12–17).
A római gyülekezetet nem Pál alapította.
A gyülekezet eredetét pontosan nem ismerjük.
Amikor Pál megérkezett Rómába, ott már kialakult gyülekezet működött.
Az apostol régóta emlegetett terve volt, hogy eljuthasson Rómába is.
Lám, el is jutott a birodalom fővárosába, fogolyként, az Apostolok Cselekedetei leírása szerint (Cselekedetek 27–28. fejezetek).
Az apostolt először házi őrizetben, majd börtönben tartották fogva, hozzáláncolva egy római őrhöz.
Pál azonban a fogságában is Jézus Krisztust hirdette a fogvatartóinak (12–13).
Ezek továbbmondták a Jézus Krisztusról hallottakat a testőrségnek, meg a családtagjaiknak.
Ezért fogalmaz úgy levelében az apostol, miszerint ismertté lett az egész testőrségben, meg a többiek között is az, hogy Krisztusért viseli a bilincseit.
Az apostol a bilincsek között is, szorongatott helyzetében is, még mártírhalálára készülve is hirdette az Urat.
Nem tehette, hogy ne hirdesse Jézus Krisztust, mert az csontjaiba rekesztett tűz volt (Jeremiás 20,9).
Az apostol helyzete tehát még itt is az evangélium terjedését szolgálta.
De hadd tegyem hozzá, hogy biztos vagyok abban: az apostol nem úgy hirdette az evangéliumot, hogy folyamatosan arról beszélt.
Ez ugyanis – ma így fogalmaznánk – kontraproduktív lett volna.
Vannak olyan, egyébként nagyon komoly, hívő emberek, akikkel nem lehet másról beszélni, csak erről. Ez fárasztó, néha taszító. Mintha semmi emberi gondolatuk nem lenne ezeknek, pedig olykor az időjárásról is szívesen beszélgetnénk velük, csak tartsanak már egy kis szünetet a misszióban.
Pál nem ilyen volt. Ő tudott hallgatni és tudott szólni, kellőképpen megkülönböztetve az alkalmakat.
Az apostol egész életével hirdette az Urat, akkor is, amikor nem direkten szólt az Úrról. Nem tökéletes, de mégis hiteles élet volt az övé.
Amikor persze szólni kellett, akkor nem hallgatott: „Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt, a kedvező alkalmakat jól használjátok fel” (Kolossé 4,5).
Az apostol fogságában is hirdette a Krisztust.
Ebben bátorítást adott neki a filippi gyülekezet, akikkel a legtestvéribb kapcsolatban volt. Filippiben imádkoztak érte, adományt gyűjtöttek neki, és eljuttatták azt a számára. Éppen ezt az adományt köszöni meg ebben a levélben.
A filippi testvérek mellett azonban a helyi, római gyülekezetből is sokan igaz, őszinte szeretettel vették körül az apostolt.
Ez a szeretet megbátorította az apostolt, bizonyosságát erősítette, erőt adott neki, hogy fogságában tovább hirdesse a Krisztust, félelmek nélkül (14; 16).
Miközben Pál erős hite megbátorította, bizonyossággal vértezte fel, megerősítette, félelem nélkülivé tette az őt szerető római testvéreket is.
Kölcsönösen bátorították egymást.
Nagy áldás, hitet, szolgálatot erősító áldás, ha a gyülekezeten belül vannak olyanok, akikkel tisztán, őszintén szerethetjük és bátoríthatjuk egymást a Krisztusban.
Ez nem „reklám–szlogen”, miszerint a krisztusi szeretet szárnyakat ad.
Ez a szeretet erősít lelkészt, gondnokot, presbitert, gyülekezeti tagot a szolgálatban: – ez a szeretet kölcsönösen erősít; – hogy még inkább, félelem nélkül merjük hirdetni az Urat és Isten Igéjét, a megváltás evangéliumát.
Ezt azért kell hangsúlyozni, mert ez a szeretet egyesek gyűlöletének elhordozásához is erőt adott, az apostol szolgálatában (13; 17).
Bizony, a római gyülekezetben voltak olyanok, akik nem szerették az apostolt.
Erről nyíltan szól a mai szakaszban Pál.
Említettem már, hogy ezt a gyülekezetet nem Pál alapította, kialakult viszonyokkal működött már itt a gyülekezet, amikor az apostolt ide hurcolták fogságba.
Mégis, voltak olyanok a gyülekezetben, akik megijedtek, Pál megérkezése hallatán: Mit akarhat itt?
Ezek féltékenyek lettek, az irigység, a versengés nem tiszta indulatával behálózta őket a gonosz.
Ezek féltették a gyülekezetben betöltött szerepüket, rangjukat.
Igen, így van ez, ha Jézus Krisztus ügyét csak a magunk ügyének vitrolájába akarjuk befogni. Azonnal úrrá lesz rajtunk az irigység, a versengés, a féltékenység tisztátalan indulata.
Persze, melyikünket ne kísértené meg az irigység, a világban, az egyházban, a szent ügy szolgálatában egyaránt. Nincs tökéletes ember, nincs tökéletes szolga, nincs tökéletes egyház. Csak a mi Urunk tökéletes, mi az Ő kegyelmében csak úton vagyunk efelé, de csupán „odaát” lehetünk azzá.
Ugyanakkor Isten erejével könyörögni lehet és kell, hogy szabadítson meg bennünket az Úr az irigység, a versengés tisztátalan lelkületétől. Nem hiába kérjük ezt, ha igazán kérjük! (Máté 7,7)
A legnagyobb baj azonban az, ha az irigység átcsap gyűlöletbe; – imádság, a hit harca helyett ilyenkor győzedelmeskedik a gonosz.
Láttam már ilyen álszentül alattomos pillantást én is!
Mennyi gyötrelmet okoztak ezek az irigy gyűlölködők az apostolnak. Olvassátok el az igeszakaszt újra. Csak arról szólok, csak azt magyarázom, amit olvastunk.
Nehogy azt higgye valaki, hogy kiprédikálom. Aki azonban mégis magára ismer, az a Szentlélek munkája.
Sőt, az a Szentlélek–áldás, ha én is, aki ezt hirdetem, megszomorodva magamra ismerek, és töredelmes szívvel leborulok a kereszt alatt (345. dicséret 3. verse). Ez méltó készület a húsvéti úrvacsorára.
Igen, sok gyötrelmet okoztak ezek Pálnak, de az Isten szeretete és a római testvérek magjának szeretete erőt adott neki ezek elhordozásához, hogy együtt bátran, bizonyossággal, félelem nélkül hirdethessék az Igét. Ő a fogságában, a többiek a gyülekezetben, a testőrök a testőrségben, mindenki a maga helyén.
Mert a lényeg mégis csak az, hogy Jézus Krisztust hirdetik, szívből vagy színből, de hirdetik, és ennek örül az apostol.
3.
Jézus Krisztust hirdetik!
Az apostol is hirdette Rómában Jézus Krisztust.
MI IS HIRDETJÜK JÉZUS KRISZTUST! (18)
Az apostol hangsúlyozza: csak ez a lényeges, hogy Jézus Krisztust hirdetik.
Mindenhogy: Sokféle lélekkel, szívből vagy színből, de hirdetik az Urat.
Mindenütt: Szerte a világon hirdetik Jézus Krisztust: – hitetlen, elzsírosodott jólétben ugyanúgy, mint a nagy nyomorúságban, vagy ellenséges keretek között is.
Mindenkor: Hirdették és hirdetni is fogják Őt, amíg világ a világ. Erre ígéretünk van (Máté 28,20). Soha nem halkul el az evangélium üzenete.
Csak ez a fontos, hogy Jézus Krisztust hirdessék, az Ő nevét mondják.
Jézus Krisztust hirdetik mindenhogy, mindenütt, mindenkor!
Ezért mi is, ma is, Jézus Krisztust hirdetjük, az örömhírt, örömmel.
Ez a szolgálat életünk egyetlen öröme.
Ahogy Pál akkor, Rómában is, fogságában is, az ottani gyülekezet ellentmondásos viszonyulásai között is; – úgy hirdetjük mi is, ma, itt és most.
Ahol pedig a feltámadott Jézus Krisztust hirdetik, az Ő nevét szólják, az üzenetet mondják, továbbadják; – ott a Szentlélek, Isten jótetszése szerint munkál, és elvégzi az üdvösség munkáját.
Akár szívből, akár színből hirdetik az Urat, az áldás nem marad el.
Akár hittel, akár hitetlenül: az áldás nem marad el.
Az egyház hite és hitetlensége; – hitelessége és hiteltelensége; – a szolgák alkalmassága és alkalmatlansága ellenére is hangzik Jézus Krisztus neve, szava, örömhíre.
Ezen a szolgálaton a „hírnök” méltatlansága ellenére is az Úr mindenre elégséges áldása nyugszik.
A szolgálat „garanciája” nem a hírnök, hanem a hírnököt elküldő Úr, és annak üzenete, amit az Úr a hírnökre bízott, és amely akkor is elvégzi munkáját, ha a hírnök csak „béres” és nem is érintett abban.
Jobb persze, ha a hírnök tanú is, az ügyben érintett, átadott életű ember; – de mégsem ettől függ az Isten ügye.
Miről van szó? Ezt kérdezi az apostol?
Virágvasárnap, nagyhét, nagypéntek és húsvét küszöbén mondjuk ki: Csak erről van szó a keresztyénség kapcsán, a feltámadott Jézus Krisztusról.
Hadd legyek egy kicsit konkrétabb, ha a keresztyén üzenet lényegéről, szívéről szólunk az ünnep tövében.
Csak a feltámadott Jézus Krisztusról van szó!
Mi a keresztyén üzenet lényege?
Fogalmazzuk meg a választ úgy, hogy kimondjuk: mi az, amiről nincs szó itt!
– Nem közösségépítésről van szó, alkalmak és technikák soráról, amelyeket kommunikálva kimutatjuk, hogy itt sok alkalom működik, meg élő közösség tapasztalható, tehát ez egy élő gyülekezet.
Ez fontos, de önmagában kevés.
Nem civil klub vagyunk, nem kultúrosok vagyunk.
Ezt sokkal jobban csinálják mások, akik ebben profik.
A mi küldetésünk ugyanis nem ez.
– Nem segítő szolgálatról van szó.
Nem szeretetszolgálatról van szó.
Persze ez is nélkülözhetetlen, de önmagában elégtelen, felszínen mozgó látszatszolgálat, a reklám legjobb formája, kikürtöltetve (Máté 6,1–4).
Sok humanista ember, jószolgálati nagykövet van ezen a világon, tiszteljük is őket.
– Nem jól viselkedő, erkölcsös emberek társaságáról van itt szó, akik tudják, mi illik, tudják a szerepüket, és lojálisan úgy is viselkednek a kirakatban.
A keresztyénség nem moralizmus, nem erkölcsteológia.
Fontos a tiszta és hiteles élet, de ez csak a felszín, hiszen gyakran sok minden rothad a mélyben mindannyiónk életében, a szuperhívők között is.
Sok jó, erkölcsös, szabálykövető ember között élünk, még ebben a korrupt világban is, hála Istennek.
– Nem egy tökéletes hittanrendszerről van szó, amit tűzön–vízen át képviselünk, megvallunk és amiből jottányit sem engedünk, akár öncélú teológiai vitákat is folytatva egymással, akár egymással is összeveszve a saját bibliaértelmezésünk és kegyességi meglátásunk tanai mentén.
Sok „szép” eszmerendszer van még a keresztyén tanításon kívül is ezen a világon.
– Miről nincs szó a keresztyénség kapcsán?
Nem közösségről, nem humanizmusról, nem erkölcsös életről, nem szigorú tanításról.
Megvallom nektek, engem ezek önmagukban egyre inkább nem érdekelnek.
Nem is ezért lettem lelkész! Harmincöt évvel ezelőtt sem ezért kaptam az elhívást, hogy ezeket képviseljem és hogy ezeket hirdessem.
Hiszen, ismét mondom, sok jól működő közösség, sok jó és szép életet élő ember található még mindig ezen a világon a kirakatokban, és számos igaz és kizárólagos eszme tör magának utat a multikulturális világban.
De mit változik ezek által a világ, a lényegi problémákat illetően.
Marad minden a régiben.
Miről van szó a keresztyénség kapcsán?
Az evangélium, a feltámadott Jézus Krisztus örömhíre éppen az, hogy nem a kirakatot szépíti, hanem az emberi élet alapvető problémáját oldja meg: a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalmának kérdését.
Ezeknek hatalmából ad szabadulást.
Csak erről van szó!
Képpel világítom meg az üzenetet!
Az Úr átülteti az eperfát, amelynek a legerősebb gyökere volt.
Csak Ő képes az életben maradás esélyével átültetni az „eperfát”, „eperfa életünket” a krisztusi újba, ami olyan mélyen belegyökerezett a régibe (Lukács 17,6).
A közösség, a szeretetszolgálat, a tiszta élet, az Igéből vett ismeretekkel rendelkező érett hit és összefüggő, megvallható tanítás nélkülözhetetlen; – de mindezek ráadásként, következményként adatnak nekünk (Máté 6,33).
*
Összegezve:
Jézus Krisztust, az örömhírt örömmel hirdetik.
Pál is hirdette Jézus Krisztust, még római fogságában, az ellentmondásos gyülekezeti körülmények között is.
Mi is hirdetjük, mert csak ez a szolgálatunk lényege, ezen van áldás, csak erről van szó, és minden egyéb áldás csak így adatik nekünk.
Ugyanazt mondani! – nem szégyellem!
„Egyébként pedig, testvéreim, örüljetek az Úrban! Hogy ugyanazt írjam nektek, az engem nem fáraszt, titeket viszont megerősít.” (Filippi 3,1)
Olthatatlanul parázna óemberi természetünk hozadéka az is, hogy nekünk mindig új, más kell, másként.
Nem élhetjük meg paráznaságunkat a jó erkölcs tisztes kirakatai között, megéljük hát az egyházban: itt mindig új kell, megújulás, új módszerek, új gondolatok, új emberek, frissesség, kreativitás…
Pedig az üzenet ugyanaz: Jézus Krisztus bevonult Jeruzsálembe, szenvedett, meghalt, feltámadott; – megszabadított bennünket.
Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8).
Itt nem kell változatosság!
Ez az egyetlen hely, ahol a bizonytalan világban mindig ugyanazt kapjuk; – azt az egyetlent, akire valóban szükségünk van!
Micsoda kegyelem: Lehajolt érettünk a megfeszített és feltámadott Úr!
Ahogy ezt a győri Krisztus evangéliumi szépséggel megformálta.
Micsoda kegyelem, hogy ez a kéz minket is megragadott, ezért mi is magragadhatjuk Őt (Filippi 3,12).
Ne felejtsük el az üzenetet!
Ne felejtsük el megvallani, hogy hova tartozunk; – mindenkor, most is, az elkövetkezendőkben is.
Soha nem evilági hatalmakat szolgálunk, hanem csakis az Urat, de e gyarló világ keretei között kell hirdetnünk a Krisztust, az örömhírt, örömmel; – mint Pál akkor; – minekünk manapság!
Istentisztelet virágvasárnap, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. március 25.
Textus / Lekció: Filippi 01,12-18 (18)
Igehirdető: Steinbach József