(1) A zífiek elmentek Saulhoz Gibeába, és jelentették neki: Dávid a Hakílá–halmon rejtőzik, a sivatagtól keletre.
(2) Ezért elindult Saul, és elment a Zíf–pusztába háromezer válogatott izráeli emberrel, hogy megkeresse Dávidot a Zíf–pusztában.
(3) Saul a Hakílá–halmon, a sivatagtól keletre, az út mellett ütött tábort. Dávid is a pusztában tartózkodott. Amikor megtudta, hogy Saul utánajött a pusztába,
(4) kémeket küldött ki Dávid, és megtudta, hogy csakugyan megérkezett Saul.
(5) Ekkor elindult Dávid, és odament arra a helyre, ahol Saul táborozott, és megnézte Dávid azt a helyet, ahol Saul és hadseregparancsnoka, Abnér, Nér fia feküdt. Saul ugyanis a szekértáborban feküdt, a hadinép pedig körülötte táborozott.
(6) Dávid ekkor megkérdezte a hettita Ahímelektől és Abísajtól, Cerújá fiától, Jóáb testvérétől: Ki jön el velem Saul táborába? Abísaj így felelt: Én elmegyek veled.
(7) Amikor Dávid és Abísaj éjjel bement a hadinép közé, látták, hogy Saul ott fekszik és alszik a szekértáborban, lándzsája pedig a földbe szúrva ott van a fejénél. Abnér és a hadinép pedig körülötte feküdt.
(8) Akkor ezt mondta Abísaj Dávidnak: Most kezedbe juttatta Isten az ellenségedet. Hadd szögezzem hát a földhöz a lándzsámmal! Egyetlen döfés is elég, másikra már nem lesz szükség!
(9) Dávid azonban ezt felelte Abísajnak: Ne öld meg, mert ki emelhet büntetlenül kezet az Úr fölkentjére?!
(10) Majd ezt mondta Dávid: Az élő Úrra mondom, hogy megveri őt az Úr: vagy úgy, hogy eljön halála napja, vagy úgy, hogy harcba megy, és ott vész el.
(11) Az Úr őrizzen meg attól, hogy kezet emeljek az Úr fölkentjére! Csak a lándzsát vedd el a feje mellől meg a vizeskorsót, és menjünk!
(12) Fogta hát Dávid a lándzsát meg a vizeskorsót Saul feje mellől, és elmentek. Senki sem látta, senki sem vette észre, senki sem ébredt fel, hiszen mindenki aludt, mert az Úr mély álmot bocsátott rájuk.
(1Sámuel 26,1–12)
(Textus 26,11)
Az Úr őrizzen meg! – olvassuk Dávid imádságát a mai igeszakaszban, amely igazi adventi imádságként szólalhat meg bennünk, advent második vasárnapján (11).
Dávid hozzáteszi ehhez az imádsághoz, erre a világra vonatkozó, konkrét kérését: „Az Úr őrizzen meg attól, hogy kezet emeljek az Úr felkentjére!” (11)
Mindannyian hozzátehetjük a mondat második tagmondatához a saját adventi imakéréseinket: azt, hogy miben, kik között, miktől, kiktől őrizzen meg bennünket az Úr.
Mindenki maga tudja, milyen helyzetben van, és mire vonatkozzék imádságának tárgya.
Isten Szentlelke által engem is megérintett ez az igevers, ez az adventi imádság, és magam is hozzátettem a saját konkrét adventi kéréseimet, folytatva az imádság második tagmondatát.
Ahogy mindezt végiggondoltam, a felolvasott ószövetségi Igét hallva, imádságként „utánamondva”, azonnal felvillant bennem ennek újszövetségi párhuzama, amelyet Péter apostol első levelének első fejezetében, az ötödik versben olvashatunk: „Titeket pedig az Isten hatalma őriz, hit által, az üdvösségre…” (1Péter 1,5).
Micsoda bizonyosság ez, amelyet Péter levelében olvashatunk, Isten minket megőrző hatalmára és kegyelmére vonatkozóan.
Hiszen Isten hatalmának az a jellemzője, hogy ez a hatalom mindig az Ő kegyelmében, megváltó szeretetében mutatkozik meg, vagyis Isten hatalma mindig a megváltó szeretet hatalma.
Ezért így is fordíthatjuk ezt az Igét: Titeket pedig az Isten kegyelme őriz, hit által, az üdvösségre.
Tehát advent második vasárnapján ez az üzenet: – Az Úr őriz bennünket ebben a világban; – miközben megőriz bennünket az öröklétre; – és a kettő együttes bizonyossága, tapasztalata maga az üdvösség.
Ezért advent második vasárnapján, a felolvasott igeszakasz alapján arról lesz szó, hogy miként őriz bennünket az Isten kegyelme, hogyan munkál az Isten kegyelme bennünk, közöttünk, általunk; – és vajon tudunk–e mi erről?
1.
Figyeljünk először a felolvasott Igénk első kiemelt szereplőjére, Saulra.
SAUL EGÉSZEN KÖZEL VOLT A KEGYELEMHEZ (1–3).
Saulra tekintve, mi, – akik ebben a világban élünk, az Isten által teremtett időben, tükör által homályosan látva (1Korinthus 13,12–13) – csak annyit mondhatunk Saullal kapcsolatban, hogy Isten kegyelme őt is hívja.
Vagyis Isten Sault elvetette, mint királyt; – de nem vetette el, mint embert.
Saul számára is tartott a kegyelmi idő.
A kegyelmi idő (Máté 24,44; János 14,19) pedig, az ember oldaláról, az az áldott lehetőség, hogy meghallja Isten hívó szavát, megtapasztalja kegyelmét, megtérjen és éljen (Ezékiel 18,23; 33,11).
Persze csak akkor hallhatjuk meg Isten hívó szavát, ha ez az ajtó az Isten felöli oldalról is megnyílik, az Ő kegyelme által.
Isten kegyelme hív, Isten kegyelme türelmes, Isten kegyelme időt ad, Isten kegyelme megtérést akar.
Isten kegyelme azonban valódi megtérésre hív, amelynek akkor is vannak látható gyümölcsei, ha ebben a világban soha nem leszünk tökéletesek.
A valódi megtérést a hosszútávfutóhoz tudom hasonlítani.
A maratoni futó lohol, küzd, igyekszik, kitartóan megfeszíti minden erejét, túljut holtpontokon; – majd hullafáradtan megragadja, ha megragadhatja, a célszalagot.
Ekkor azonban holtfáradtan a földre roskad, és kilihegi magát, megadja magát, kiterül.
Aztán hazamegy, forró fürdőt vesz, lemossa magáról az izzadtságot, és ezután érzi, hogy most jobb a közérzete, tisztább az élete, valami új kezdődhet…
Mindezt lefordítva a teológia nyelvére, a megtérés kapcsán: – Egy darabig erőlködünk, megfeszítjük maradék erőnket, megizzadunk, túljutunk holtpontokon; – de Isten kegyelme végzi el azt, hogy megragadhassuk a célszalagot, vagyis az Ő irgalmát; – és megadhassuk magunkat mindenestől ennek a kegyelemnek, ráhagyatkozva erre az irgalomra; – amely megtisztít, újjászül, és valóságos megtérésben, látható módon mássá formál bennünket.
Isten kegyelme tehát hívta Sault; – elvetette ugyan, mint királyt; – de nem vetettel el, mint embert.
Mi mindössze ennyit mondhatunk, a többi nem ránk tartozik.
Vagyis emberi oldalról nyitva van a kegyelem ajtaja…
Hogy Isten oldaláról is nyitva van–e ez az ajtó, és létrejön–e az üdvözítő találkozás; – az végül is Isten döntésén múlik; – de ez titok, ez nem tartozik ránk.
Viszont figyeljünk a látható jelekre!
Isten kegyelme hívta Sault, és ennek több bizonyítékát is olvassuk itt.
Saul tudta, ismerte Isten szándékát Dáviddal kapcsolatban. Ezt ő maga is beismerte, két fejezettel előrébb (24,21). Ő maga mondta el Dávidnak, hogy ismeri Isten akaratát, tudja, hogy ő lesz Isten népének következő királya.
Valamint Isten kegyelmi hívása abban is látszik Saul életében, hogy kétszer is töredelmes szívvel megbánta tetteit, gyilkos indulatát, gonoszságát Dávid iránt. Ugyancsak két fejezettel ezelőtt, a már idézett helyen olvashatunk erről is. Valamint mai fejezetünk folytatásaként szinte ismétlődik a korábbi jelenet, hiszen Saul ismét meggyőződhetett Dávid iránta való jóindulatáról, ezért Saul ismét bocsánatot kért, megbánva Dávid és Isten színe előtt saját bosszúálló lelkületét (26,21).
A döbbenetes azonban az, hogy noha Isten kegyelme hívja Sault, számára is tart még a kegyelmi idő; – lám, ennek bizonyítékai az előbb elmondottak.
Saul mégsem ragadja meg ezt a kegyelmet.
Miért mondhatjuk ezt?
Azért, mert Saul mégsem hagyta abba, ezek után sem Dávid üldözését, pedig ismerte Isten szándékát, pedig többször megbánta tetteit; – és mégsem hagyta abba a gonoszkodást, nem állt félre, „nem állt le”, nem lett mássá; – csak a szája mondta, amit az élete nem cselekedett.
Saul megtérése nem volt valóságos megtérés.
Amíg csak mondjuk a megszokott Igéket, Istenre hivatkozó mondatokat, Jézus kegyelmére utaló, bevett sablonjainkat; – miközben mégsem hagyjuk abba azt, amit az Isten nyilvánosan megítélt az életünkben; – addig megtérésünk nem valóságos megtérés.
Hangsúlyozom, hogy a megtérés után sem leszünk tökéletesek, de mégis látható módon elindultunk az Isten útján, harcoljuk a hit harcát, járjuk a megszentelődés útját, és letesszük a nyilvánvaló bűnöket (2Korinthus 4,2), teremjük a megtérés gyümölcseit, amely másokat is táplál (Máté 7,17).
Sault tehát hívta Isten kegyelme, számára is tartott még a kegyelmi idő, ennek látható jelei voltak az életében, és ő mégsem ragadta meg a kegyelmet.
Saul közel volt a kegyelemhez; – de ez kevés.
2.
Az eddig elmondottak fontosságát akkor értjük meg igazán, ha látjuk azt a kontrasztot, ellentétet, amit Dávidra tekintettel fogalmazhatunk meg.
Dávid élete kapcsán is sok bűnt, konkrét vétket, számos eltévelyedést olvasunk a Bibliában.
Mégis megfogalmazhatunk egy alapvető különbséget Saul és Dávid között.
Saul közel volt a kegyelemhez, DÁVIDBAN AZONBAN, MINDEN NYOMORÚSÁGA ELLENÉRE, MUNKÁLT AZ ISTEN KEGYELME (4–12).
Mindezt a mai igeszakasz alapján szeretném, röviden összegezve bizonyítani.
Dávidban munkált Isten kegyelme, például abban, ahogy Isten oltalmat ajándékozott neki, amikor ő indult fel, és bosszúállóan embertársa, Nábál ellen indult (25,2–13).
Isten kegyelme oltalmazta meg őt akkor, és emberi eszközt, segítséget, „angyalt”, Nábál feleségét küldte elé, aki által Isten maga akadályozta meg, hogy kivetkőzzön önmagából, hogy túllépjen egy olyan határon, amelyen hívő ember, valóságosan megtért ember soha nem léphet túl.
Isten oltalmat ajándékozott számára; – nem engedte, hogy „kivetkőzzön” magából.
Dávidban munkált Isten kegyelme, nemcsak közel volt ehhez a kegyelemhez.
Dávidban úgy is munkált Isten kegyelme, hogy mindig tevékenyen cselekedte azt, amit az adott helyzetben éppen tenni lehetett, Isten dicsőségére és a rá bízottak javára (4–7).
Dávid tette azt, amit éppen tehetett.
Pedig mondhatta volna azt, hogy belefáradtam már az élet–halál harcba; – belefáradtam már abba, hogy nincs vége Saul gonoszkodásának; – „beleközömbösültem” már a helyzetembe, abba, hogy nem látom a próbatételek végét, helyzetem megnyugtató megoldását.
De nem lett elege; – ma így mondhatnánk, „nem égett ki”; – hanem felkelt, újrakezdte, és ezerszer újrakezdte; – tette azt, amit az adott helyzetben tenni lehetett.
Ezt a mai Igében úgy látjuk, egész egyszerűen csak úgy, hogy amikor meghallotta, hogy Saul ismét ellene indult, háromezer emberrel, akkor ő maga is előőrsöt küldött, hogy tájékozódjon a helyzetről, majd segítőjével, nővérének fiával, Abísajjal elindult, hogy Saul őt üldöző táborát felderítse, ahonnan aztán egy lándzsát és egy korsót hoztak el. Nem akarom újra ismételni a történetet, hallottuk.
Csak „zárójelesen” megjegyzem, hogy Saul úgy kezdte ismét üldözni Dávidot, hogy a zífiek feljelentették őt (1). Ezek a feljelentések, még akkor is, ha nem akarunk bűnpártolók lenni??? Ami jogos, és „igazságos” a paragrafusok szerint; – az egyáltalán nem biztos, hogy erkölcsös is; – végképp nem biztos, hogy az élő hit talaján „hiteles” is lehet.
Dávidnak tehát nem lett elege, nem lett közömbös, nem égett ki, hanem újrakezdte, és tette, amit az adott helyzetben tenni lehetett.
A többit pedig Istenére bízta.
Ez a valóban megtért ember boldog lehetősége, hogy élete utolsó percéig, amíg csak ép az elméje, nem adja fel, és teszi, amit éppen tehet, elkéri hozzá felülről az erőt és a reménységet, a többit pedig Istenre bízza.
Tudom, nagyon kemény, amit mondok, és azt is tudom, hogy emberileg nagyon bonyolult kérdésről van szó; – teológiailag mégis meg kell fogalmaznunk azt a tételt, hogy az az ember, akiben Isten kegyelme munkál, az nem lehet kedélybeteg, nem lehet depressziós, nem éghet ki…
Persze sokféleképpen elegünk lehet, megfáradhatunk, kiéghetünk, de éppen abban mutatkozik meg az Isten bennünk munkáló kegyelme, hogy nem hagy bennünket ebben az állapotban.
Ezt az állapotot elsősorban nem a „lelkigondozás”, a lelki, meg pszichológiai technikák fogják megoldani; – noha ezek fontosak, és soha nem lehetnek feleslegesek; – hanem mindenekelőtt Isten bennünk munkáló kegyelme.
E tekintetben egyedül az Úr adhatja a gyógyulást és a maradandó megoldást, miközben persze felhasználhatja elhívott és szakmailag képzett eszközeit is!
Dávidban tehát munkált Isten kegyelme, mert oltalmazta őt, amikor felindult, hogy ne lépjen túl egy határon; – valamint tevékeny cselekvésben tett őt aktívvá, és nem engedte, hogy belefáradjon a szolgálatba.
Valamint Dávidban úgy is munkált Isten kegyelme, hogy tiszteletet ébresztett ez a kegyelem Dávidban mások iránt.
Egy tiszteletlen és pökhendi világban ez nagyon fontos üzenet.
Ez fogalmazza meg a kiemelt igeszakaszban Dávid imádsága: „Az Úr őrizzen meg attól, hogy kezet emeljek az Úr felkentjére!” (11)
– Dávidban úgy munkált az Isten kegyelme, hogy tisztelte Sault a tisztségében, aki elvetett király volt, de még hivatalban álló királyként funkcionált.
Tisztelni a másikat a tisztségében, miközben mi minden tisztségviselőt folyamatosan csak szidunk; – igen, ez lehetne Isten bennünk munkálkodó kegyelmének egyik biztos jele.
– Ugyanakkor nemcsak a tisztségre vonatkozik ez a felkenetés iránti tisztelet.
Dávid úgy is tisztelte Sault, mint embert.
Tisztelni a másikat, mint ember, így meglátni a másikban az Úr felkentjét, aki az Isten teremtménye, akit az Isten a saját képmására teremtett.
– Persze, aki Isten teremtménye, az nem biztos, hogy Isten gyermeke is egyben.
De mi csak reménységgel tekinthetünk Isten minden teremtményére, mint aki Isten gyermekévé lehet.
A többi nem a mi dolgunk.
– Dávidban tehát munkált Isten kegyelme: – mert tisztelte az Úr felkentjét a tisztségében; – tisztelte, mint embert; – tisztelte, mint Isten teremtményét; – tisztelte, mint Isten gyermekét, és tisztelte, mint Isten lehetséges gyermekét (4–7; 8–12).
– Nagyon fontos üzenet ez: Meglátni a másikban – függetlenül attól, hogy kicsoda az illető – az Úr felkentjét.
Meglátni az Úr felkentjét egy szemtelen kamaszban, aki olyat mond nekünk, ami húsz évvel ezelőtt még egy kamasz szájából is elképzelhetetlen lett volna; – és meglátni ezt egy elgyengül idősben, akit már teljesen leírtak ebben a világban, és aki magányosan gyötrődik a maga betegségében és elárvultságában.
Meglátni az Isten felkentjét egy éppen sikeres és pökhendien gőgös emberben ugyanúgy; – mint egy elbukott, kudarcot szenvedett embertársunkban, aki lehet, hogy a saját bűnei miatt jutott oda, ahová jutott.
Meglátni az Úr felkentjét a saját ellenségeinkben, akik gonoszságot terveztek ellenünk, akik kibeszéltek bennünket, akik megrágalmaztak, akik tönkretettek…
Meglátni az Isten felkentjét azokban, akik nem e világ sémái szerint szépek, okosak, tehetségesek.
Tényleg, felteszem a kérdést: Tudunk mi valamit kezdeni azokkal az emberekkel, akik nem e világ szerint szépek, okosak és tehetségesek? Válaszolok a Testvérek helyett: Nagyjából semmit sem tudunk kezdeni ezekkel, még az egyházban sem. Mi is az evilági sémák szerinti szépeket, okosakat és tehetségeseket részesítjük előnyben, és nem tudunk mit kezdeni a világ normái szerint csúnyákkal, butákkal és tehetségtelenekkel; – akik egyébként nem azok, csak másban lennének szépek, okosak és tehetségesek, mint amit ez a világ fontosnak tart.
Nem akarom szaporítani a szót, de ehhez a tisztelethez tartozik az az erő, amit Dávid megkapott akkor, amikor hadseregparancsnoka, Abísaj nyomása ellenében, mégsem állt bosszút, illetve nem engedte, hogy Abísaj bosszút álljon (8).
Korábban őt bíztatták bosszúra emberei (24,5), most seregének parancsnoka akarna bosszút állni az ő jóváhagyásával (8).
Nagy „nyomás” nehezedik Dávidra.
Mindig Isten ereje munkálja ki azt, hogy ellent álljunk a gonosz nyomásának, pedig az életünk hányszor kerül ilyen, szinte elhordozhatatlan, összeroppantó nyomás alá.
Ahogy Lámek énekében olvassuk (1Mózes 4,23), úgy állnánk mi is bosszút ellenségeinken, kétszer akkorát csapva vissza, mint amekkorát ránk vertek. – Ehhez képest előrelépés a mózesi törvény, ami a „fogat fogért, szemet szemért” elvet fogalmazza meg (2Mózes 21,24), hiszen itt legalább az egyenlőség elve érvényesül. – Dávidban munkált az Isten kegyelme, mert ellent áll a gonosz nyomásának, és nem ütött vissza (1Sámuel 26,8). – A mi Urunk Jézus Krisztus azonban ennél is többre tanított bennünket a Hegyi Beszédben, amikor azt hangsúlyozta, ha megütnek jobb felől, tartsuk oda a másik orcánkat is (Máté 5,39), és szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat (Máté 22,39). – Az apostol összefoglalásában mindez úgy hangzik, hogy a gonoszt jóval győzzük meg (Róma 12,21).
Dávid tehát tudott türelemmel várni Isten cselekvésére, és nem engedte, hogy ő, vagy helyette mások álljanak bosszút ellenségén (Jeremiás siralmai 3,26).
Ebben is Isten Dávidban munkálkodó kegyelme ért céljához.
Hadakozásunk fegyverei tehát nem testiek, és mégis erősek, evilági erődítmények lerombolására (2Korinthus 10,3–4).
Akiben tehát Isten kegyelme munkál, mint Dávidban:
– az oltalmat nyer felindultságában;
– az tevékeny cselekvést nyer, amikor kiégni lenne oka;
– és az ilyen tiszteletet gyakorol minden helyzetben az Úr felkentje, tisztségviselői, teremtményei, gyermekei és lehetséges gyermekei iránt.
– Akiben az Isten kegyelme munkál, az kap erőt a gonosz nyomása ellenében;
– és kap türelmet is, megadóan várni az Úr szabadításáig (Jeremiás siralmai 3,26).
3.
Saul tehát közel került a kegyelemhez; – Dávidban azonban, minden nyomorúsága ellenére munkált az Isten kegyelme.
Mindezek után felvetődik a kérdés: HÁT MI, HÁT ÉN, HÁT TE?
Mi hol állunk?
Saulok vagyunk vagy Dávidok?
Közel vagyunk a kegyelemhez, vagy munkál bennünk a kegyelem?
Nagy adventi kérdések ezek, amelyek igazból soha nem az ember oldaláról, hanem mindig az Isten kegyelme oldaláról dőlhetnek el.
A mi Urunk Jézus Krisztus említette egy Őt megkérdező írástudónak: „Nem vagy messze az Isten országától.” (Márk 12,34)
Ezt a mondatot megfontolva lesz igazán elevenné a kérdés, szinte felszisszenünk: – mert van, aki messze él a kegyelemtől; – van, aki a kegyelem közelében áll; – és van, aki benne van a kegyelemben; – vagyis akiben munkál Isten kegyelme.
Messze, közel, benne…
Azt kell mondanunk, hogy az első kettő, az eredményt illetően ugyanaz, mert távol lenni a kegyelemtől, vagy a kegyelem közelében élni, az a lényeget illetően nem változtat semmin.
A hal, pár centiméterre az őt éltető víz közelében, megfullad.
Ha csak egy másodperccel késtem le a vonatot, akkor is lekéstem, és nem a vonaton vagyok, hanem a peronon maradtam.
Téli hidegben, a mínusz tíz fokban hiába tekinthetek be az ablakon, egy fűtött ház nappalijába, ahol a kandallóban lobog a tűz, és meleg, ígéretes valóságok tárulnak elém; – én mégis ennek küszöbén, a meleg teljes közelségében, kint megfagyok.
Ezekkel a képekkel láttathatjuk igazán, hogy mi a kettő között a különbség: Saul közel volt a kegyelemhez, Dávidban pedig munkált Isten kegyelme.
Ő, az örökkévaló Isten az; – aki tökéletes bölcsességével; – kiválasztó kegyelme által; –mindent tökéletesen intéz.
Pál apostol a Római levél végén himnikus szárnyalással fogalmazta meg mindezt; – miközben magasztalta is ezt az ember számára felfoghatatlan, kikutathatatlan, mindent tökéletesen intéző, isteni bölcsességet (Róma 11,33–36).
Éppen ezért hadd hangsúlyozzuk, hogy az Övé vagy, ha rácsodálkozol Isten kegyelmére, ha rá tudsz hagyatkozni erre a kegyelemre, ha számolsz ezzel a kegyelemmel, ha könyörögni tudsz érte.
Ezért Dávid adventi imádsága, az ünnepre készülve, ma arra bátorít bennünket, hogy adjunk hálát azért, hogy nemcsak közel vagyunk a kegyelemhez, hanem benne vagyunk ebben a kegyelemben, vagyis Isten kegyelme munkál bennünk.
Csodálkozzunk rá arra, hogy rá tudunk csodálkozni a kegyelemre, hogy fontos számunkra ez a kegyelem, hogy számolunk ezzel a kegyelemmel, és tudunk könyörögni érte.
Csodálkozzunk rá arra, hogy az Övéi vagyunk, az Úréi vagyunk!
Örüljünk ennek, töltsön el bennünket ez a tény bizonyossággal, reménységgel.
Mindezeket összefoglalva: „Boldogok” vagyunk, a szó teológiai értelmében, mint Isten népe és Isten gyermekei; – mert kegyelem alatt, kegyelemben, a kegyelem kezén vagyunk!
– Boldogok vagyunk, mert kegyelem alatt vagyunk, mint zuhogó esőben az esernyő alatt, vagy tűző napsütésben az oltalmazó napernyő alatt.
Már a karácsonyi fények égnek, de véletlenül elém került a nyári fotóm. Egy tengerparti kisvárosban, a tűző napsütés, ma már sajnos káros anyagokat kibocsátó sugaraitól úgy óvták meg a város főterét, hogy ezernyi színes, kinyitott esernyőt függesztettek fel a hatalmas főtér fölé. Csodálatos, ugyanakkor oltalmazó árnyékot teremtő látvány volt mindez. Már a karácsony fényei égtek, amikor ez az eleven nyári élmény egy fotó kapcsán elém tárult. Kegyelem alatt vagyunk, Isten kegyelmének ernyője alatt, mindenkor: zuhogó esőben és tűző napsütésben egyaránt (Zsoltárok 121,6).
– Ugyanezt másként megfogalmazva: Kegyelemben vagyunk, mint hal a vízben, amely az életeleme, mint fa a talajban, mint virág a vázában…
– Kegyelem alatt, kegyelemben és „kegyelmen”, a kegyelem kezén vagyunk, Isten tenyerében (Ézsaiás 49,16).
Ez a kegyelem hordoz bennünket, mint ahogy a mi kezünk hordozza a tárgyakat, és nem engedi, hogy a gravitáció zuhantató törvényei szerint aláhulljanak a mélységbe.
*
Ragyogjon fel tehát advent második vasárnapján Dávid imádságából kiindulva, az üzenet előttünk: Isten őriz bennünket, Isten hatalma őriz bennünket, Isten szeretet–hatalma őriz bennünket!
Vagyis Isten kegyelme őriz bennünket ebben a világban, és őriz bennünket az örök életre; – azaz Isten hatalma, megváltó szeretet–hatalma, kegyelme őriz bennünket az üdvösségre.
Áldott legyen az Isten, hogy nemcsak közel vagyunk a kegyelemhez, hanem kegyelem alatt, kegyelemben, és a megtartó kegyelem kezén van az életünk (az Ő kezén, nem az ellenség kezén).
„Titeket pedig az Isten hatalma, az Isten kegyelme őriz, hit által, az üdvösségre.” (1Péter 1,5)
Istentisztelet advent második vasárnapján, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. december 10.
Textus / Lekció: 1Sámuel 26,01-12 (11)
Igehirdető: Steinbach József