(13) Ezután átment Dávid a túlsó oldalra, megállt messze a hegy tetején, úgyhogy nagy volt a távolság köztük.
(14) Így kiáltott Dávid a hadinépnek és Abnérnak, Nér fiának: Abnér, nem válaszolsz? Abnér így válaszolt: Ki vagy te, hogy így kiáltozol a királynak?
(15) Dávid ezt felelte Abnérnak: Te lennél az az ember, akihez fogható nincsen Izráelben? Miért nem vigyáztál uradra, a királyra? Hiszen bement valaki a nép közül, hogy megölje uradat, a királyt!
(16) Bizony, nem végezted jól a dolgodat! Az élő Úrra mondom, hogy halál fiai vagytok, mert nem őriztétek uratokat, az Úr fölkentjét! Nézd csak meg, hová lett a király lándzsája és a vizeskorsó a feje mellől?
(17) Saul megismerte Dávid hangját, és ezt kérdezte: Nem a te hangod ez, Dávid fiam? Dávid így felelt: De az én hangom, uram, királyom.
(18) Miért üldözi szolgáját az én uram? – kérdezte. – Mit követtem el, vagy miféle gonoszságon járna az eszem?
(19) Most azért hallgassa meg, uram, királyom, szolgájának a szavát! Ha az Úr ingerelt föl ellenem, ő kiengesztelhető áldozattal. De ha emberek, akkor legyen rajtuk az Úr átka, mert elűztek engem, hogy ne tartozzam az Úr örökségéhez, és ezt mondták: Eredj, szolgálj más isteneknek!
(20) Ne hulljon azért vérem a földre az Úr színétől távol! Mert hadba vonult Izráel királya, hogy megkeressen egy árva bolhát; mint fogolymadarat, üldöz a hegyeken.
(21) Akkor ezt mondta Saul: Vétkeztem! Térj vissza, Dávid fiam! Nem követek el többé ellened gonoszságot, hiszen megkímélted ma az életem! Bizony, ostoba voltam, és súlyos hibát követtem el.
(22) Dávid így válaszolt: Itt van a király lándzsája. Jöjjön át egy legény, és vigye el!
(23) Az Úr mindenkinek megfizet a maga igazsága és hűsége szerint, mert az Úr a kezembe adott ma téged, de én nem akartam kezet emelni az Úr fölkentjére.
(24) Ahogy én ma megkíméltem a te életed, úgy kímélje meg az én életemet is az Úr, és mentsen meg engem minden nyomorúságtól!
(25) Akkor ezt mondta Saul Dávidnak: Légy áldott, Dávid fiam! Bármibe fogsz, véghez fogod vinni. Akkor Dávid elment a maga útjára, Saul pedig visszatért a maga lakóhelyére.
(1Sámuel 26,13-25)
(Textus 26,25)
Advent negyedik vasárnapja az idén december 24–e, így nem este, hanem délelőtt tartunk istentiszteletet.
Az ünnep idején is folytatjuk Sámuel első könyvének magyarázatát, hiszen a folyamatos igemagyarázat elvének éppen az a lényege, hogy az üdvtörténeti ünnepeken is a soron következő fejezetet, illetve igeszakaszt veszi alapul, ahogy ezt Kálvin is tette.
Húsvét is pünkösd ünnepén is tartottuk magunkat ehhez az írásmagyarázati elvhez, így teszünk most, karácsonykor is.
Kálvin ugyanis vallotta, hogy az egész Biblia, annak minden fejezete Jézus Krisztusról tesz bizonyságot.
A mai ószövetségi igeszakasz témája okán tehát nem ígérhetek a mai ünnepre készülő gyülekezetnek karácsonyi romantikát, de annál inkább a karácsonyi evangéliumot.
1.
Két párbeszéd alkotja a mai szakaszt.
Ezek eltérnek egymástól.
Elsőként Dávid és Abnér párbeszédét olvashatjuk. Abnér Saul király hadseregparancsnoka volt.
Ez a párbeszéd rámutat AZ ALAPÁLLAPOTUNKRA, MINDEN EMBER, MINDENKORI ÁLLAPOTÁRA, NYOMORÚSÁGÁRA (13–16).
Ez a párbeszéd rámutat arra a sötétségre, amiben élünk, és amit ilyenkor, decemberben ténylegesen is megtapasztalunk, hiszen a korai sötét akarva–akaratlanul ráül a lelkünkre, az életünkre ilyenkor, már délután négytől.
A szentíró kihangsúlyozza, hogy nagy távolságból kiabáltak egymásnak, Dávid és Abnér.
A közöttük és csapataik közötti viszony miatt, érthetően most nem mertek közelíteni egymáshoz.
Szinte szimbolikussá nőtt előttem ez a kifejezés, hiszem, a Szentlélek által: „…nagy volt a távolság közöttük” (13).
Ma, a kommunikációs robbanás korában, amikor szinte egy nagy faluvá lett az egész világ, és minden percünk több szálon fut, miközben a földteke legtávolabbi pontját is egy kattintással elérjük; – szóval ma, amikor a legtávolabbi pont is egészen közel került hozzánk a világháló által; – mégis soha nem kerültünk ennyire távol egymástól, mint éppen ma.
Tóth Árpád sorait „tökéletesen” megéljük, hiszen köztünk a roppant jeges űr lakik…
Bárcsak remélhetnénk, hogy az egyházban, a gyülekezetben, a testvérek közösségében ez másként van???
Dávid és Abnér nagy távolságból kiabáltak egymásnak: egyik hegyről a másik hegyre (14).
Ez tipikus: ahol nagy a távolság, ott kiabálnak egymással az emberek.
A kiabálás konkrét is lehet, egy kiélezett helyzetben, de akkor is, ha már a legkisebb sérelem ér minket, nem is említve az érdek–sérelmeket.
Sőt, nemcsak az fordulhat elő, hogy egyszerűen megemeljük a hangunkat ilyenkor, hanem ténylegesen kiabálunk egymás között, a másik felé, a másikkal.
Nem akarom úgy említeni ezt a jelenséget, hogy „üvöltözünk” egymással; – de bizony ez is előfordulhat.
Kellett már szólnom: Kérlek, hogy ne kiabálj velem! Mert észre sem vette magát az illető.
Persze, ez az egymással való kiabálás a legtöbb esetben nem nyíltan, hanem rejtetten történik, ügyes megjegyzésekkel, bántásokkal, betartásokkal, az egyházban „imádságosan kegyes leszámolásokkal”; – mert előbb–utóbb mindenhol, mindenért benyújtják a számlát, és a közöttünk tátongó űr miatt végül is bekövetkezik az egymásnak, egymással való „kiabálás” valamiféle módja.
Ez az ember állapota, ebben vagyunk, élő hit nélkül: nagy távolságból kiabálunk egymásnak és egymással, miközben tele vagyunk „kivagyisággal”.
Ez a tény „üvölt”, nemcsak a mai igeszakaszból, hanem egész életünkből, világban és egyházban egyaránt (15–16).
A közöttünk tátongó űr tünete a kiabálás, tartalma pedig a kivagyiság.
Dávid magabiztosan átkiabál Abnérnak.
Abnér visszakiabál, kikérve magának már a közeledés tényét is: Ki vagy te, hogy meg mersz szólítani engem, meg a királyt; – ki vagy te, hogy idáig merészkedsz? Ki vagy te, hogy próbálkozol a mi köreinkkel: nem vagy méltó hozzánk, sem rangban, sem tudásban, sem más ban…
Erre Dávid azonnal, kritikusan visszavág: Ki vagy te, aki így végzed a munkádat, aki így vigyázol a királyra, hogy éjszaka egészen közel mehettünk hozzá, elrabolva a lándzsáját és a kőkorsóját, akár meg is ölhettük volna! Te beszélsz, aki nem jól végzed a dolgodat? Ki vagy te?
Na ez is tipikus, közöttünk is, állandóan a másikat, a másik munkáját kritizáljuk, mert mi jobban tudjuk, hogyan kellene. Az egyházban ez a legnagyobb nyomorúság, itt mindenki beleszól a dolgokba, tudja, hogyan kell, kellene jobban, mert ehhez mindenki ért. Sőt, az egyház hivatalos szolgái is képesek egymást marcangolni, mert ők ugyan csődöt vallottak egy adott helyen, de ennek ellenére, azt pontosan tudják, hogyan kellene a szolgatársuknak jobban. Persze, ha nekik szólnak, azt már nem viselik el.
Ezeket a „kivagyi” kiabálásokat összegezhetjük: Ki vagy te, hogy közeledsz? Ki vagy te, hogy így mered végezni a dolgodat? Ki vagy te, hogy kritizálsz? Ki vagy te, hogy dicsérsz? Mert ilyet is hallottam már.
Utálatos ez a „kivagyi” kiabálás…
Nagy tehát a sötétség.
Nyomorúságos ez az állapot.
Ki is mondja az Ige a diagnózist: „Halál fiai vagyunk” (16).
Ez egyébként szószerinti értelemben is halálos állapot, vagyis a halálba kergetjük egymást.
Ugyanakkor azért viselkedünk így, mert a halálban vagyunk, mert nem tértünk meg igazán, mert az a nevünk, hogy élünk, pedig halottak vagyunk (Jelenések 3,1).
A kettő összefügg, megtérésre hív.
2.
Aztán az igeszakasz második felétől elkezdődik egy másik „párbeszéd”, Dávid és Saul között.
Ez fordít a „hangulaton”.
Ez valami más…
Mintha pirkadna, mintha oszlana a sötétség, és megmutatkozna néhány reménysugár.
A „párbeszéd” legfontosabb elemit ujjhegyre szedtem, függetlenül attól, hogy ki mondja azt, mert önmagában reménységre ad okot ez a másfajta kommunikáció.
Ez a beszélgetés A NYOMORÚSÁGOS ÁLLAPOTBÓL MUTAT VALAMIFÉLE KIUTAT, MEGOLDÁST (17–25).
Valójában a megbékélés lépéseit látjuk itt magunk előtt.
Igazi teológiai csemege ez.
Először is egyértelművé lesz, hogy az egész folyamat az Isten színe előtt zajlik le, Ő tartja kézben ezt a szent és áldott folyamatot.
Minden megbékélésben valójában az Úr cselekszik, és nem a gyarló ember, aki ezekre a lépésekre saját erejéből soha nem lenne képes.
Ezt hangsúlyozza is az igeszakasz, amikor kimondja, hogy ha Isten ellen vétettünk, őt ki lehet engesztelni, de az embert soha, az ember bosszúálló és gonosz vég nélkül (19).
Isten a megbékélés Ura és végrehajtója.
Ezért ég és föld a különbség kibékülés és megbékélés között, mert a kibékülés emberi produktum, ezért nagyon törékeny, a megbékélés pedig Isten megváltó cselekvése, ezért maradandó. Ezekről holnap részletesen szólunk majd.
Először megszólítjuk a másikat!
A megszólítás lényege eleve egy más lelkületet feltételez, mint amit az előbbi „kivagyi” kiáltozásban tapasztalhattunk.
A másik megszólításában tulajdonképpen nem is párbeszédről van szó, hiszen az elviekben egyenrangú felek dialógusa. A másik megszólításában pont arról van szó, hogy én teszem meg a másik felé a szeretet és az alázat első lépését, én engedek, én alázkodok meg, én maradok „alul”, én kezdeményezek… (17–18).
Ezt a lelkületet a Szentlélek munkálja ki bennünk.
Ez a Lélek most Saulban és Dávidban is munkál, ezért mindketten készek a másik megszólítására.
A másik megszólítása után viszont el kell hallgatni, és meg kell tudni hallgatni a másikat.
Tehát megszólítás, majd meghallgatás…, ahogy Jakab említi, miszerint legyünk gyorsak a hallásra és késedelmesek a szólásra (Jakab 1,19).
A másik megszólítása után elhallgatok, csendben maradok, és mindenféle „kiabálást” abbahagyva figyelek a másikra, mert nem csak önmagammal vagyok tele, hanem az a másik ember is „érdekel”, akit az Úr éppen mellém vezetett egy adott helyzetben.
Annyi minden tisztázódhat, rendeződhet már ebben a két lépésben is, a megszólítás és a meghallgatás kegyelmi állapotában.
De igeszakaszunk ennél is tovább megy, amikor hangsúlyozza a megbékélés harmadik lépését, a bűnvallást: megszólítás, meghallgatás, megvallás (17–23).
Ebben a megvallásban helye lehet az őszinte panasznak is, ahogy Dávid is kiönti szívét Saul előtt, elpanaszolva sok keservét, bujdosását, számkivetettségét, megélt sérelmeit (19–20). Igaz, hiteles bűnvallás nincs vallomás nélkül, amelyben kimondom mindazt, ami fáj, amit átéltem, amit elkövettek ellenem; – még ha ez csak az én nézőpontom is lenne. Legalább egyszer kimondom ezt az érintett illető előtt is, aki (szerintem) ellenem vétkezett, és nagyon meggyötört. Csak így rendeződhetnek a dolgok.
Ez a vallomás nem ismer semmiféle kivagyiságot, megalázza magát, ahogy Dávid is „árva bolhának” és „fogoly madárnak” minősítette magát; – kicsinek, törékenynek, sebezhetőnek (20). Aki magát megalázza… (Máté 23,12).
De ebben a vallomásban odáig merek megalázkodni, erre is a Szentlélek vezethet el bennünket, hogy panaszomban nem a másikat okolom, nem hárítom rá a felelősséget, sőt megvallom: én vagyok a hibás, én is vétkes vagyok, nekem is részem van abban, hogy idáig jutottak a dolgok, én is ostoba voltam és nem jól cselekedtem (21). Nemcsak Dávid, hanem Saul is, most igazán példát mutat ebben.
Amikor így bűnt vallok, akkor azért nem „hárítok”, mert tudom azt, hogy nem a másik ellen, hanem a gonosz ellen van harcunk (Efezus 6,12)
A megbékélés része valamiféle jóvátétel is.
Nem mindent tudunk jóvá tenni, valamit végleg elrontottunk, vannak olyan dolgok, amit ezen a világon nem másíthatunk meg, nem tehetünk jóvá sehogy sem. Ezért az isteni kegyelem nélkülözhetetlen ebben a folyamatban.
Mégis, a legnyomorultabb helyzetben is mondhatunk legalább annyit, hogy „bocsánat”; – vagy azt, hogy „köszönöm”.
Ma olyan világban élünk, hogy szinte képtelenek vagyunk kimondani azt, hogy „bocsánat”, vagy azt, hogy „köszönöm”.
Még az egyházban sem megy ez nekünk. Csak kritika, csak észrevételek, csak vádaskodás, csak a másikra mutogatás; – alig egy „elnézést”, vagy egy „köszönöm”. Rettenetes egy állapot ez! Meg kellene térni!
De a megbékélés során nem elégségesek csupán a szavak, valami tett is kell: jóvátétel! vagyis valami apró gesztust is kell tennünk, amivel legalább szimbolikusan kifejezzük jószándékunkat. Valami apró, látható, jelentéktelen dolog ez, de mégis jelentős, mert láttatja a lelkületet, a Szentlélek jelenlétét, a jóvátétel szándékát.
Ilyen jóvátétel például az, hogy ha az a csoda ér, hogy valaki bocsánatot kér tőlem, akkor bocsássak meg (Máté 6,12).
Ezek a tettek pedig attól hitelesek, hogy tartósak. A jóvátétel attól áldott, hogy ebben a világban már nem törjük össze a helyreállt bizalmat, újabb gonoszságot nem követünk el a másik ellen. Saul részéről ilyen látható jóvátétel az, hogy megfogalmazza, térjen haza nyugodtan Dávid, nem fogja őt üldözni tovább, nem esik bántódása (21). Persze ezt nem elég mondani, ezt meg is kell tartani. A jóvátétel nem lehet hazug, hiteltelen, ismét becsapva, rászedve a másikat, mert akkor később rosszabb lesz a helyzet (Máté 12,45), már emberileg gyógyíthatatlan.
A jóvátétel lelkületét nem lehet szebben megfogalmazni, mint ahogy azt itt olvassuk: „Ahogy én ma megkíméltem a te életed, úgy kímélje meg az én életemet is az Úr… (24). Megkímélni a másik életét, egyáltalán kímélni a másikat. Értjük, miről van szó? Tapintat, türelem, részvét, könyörület, irgalom, szelídség, őszinte szánalom, ahogy József sem akarta Máriát megszégyeníteni (Máté 1,19)…
Végezetül, a megbékélés folyamata attól áldott, hogy nem lehet benne képmutatás.
Miután Dávid és Saul rendezték a dolgaikat, mindenki ment tovább a maga útján (25).
Tehát nem borultak egymás nyakába, mert ahhoz túl sok nyomorgatás történt már előtte.
A múlt ugyanis továbbra is terhel. Annyi történt a megbékélésben, hogy nem szaggatják fel többé a sebeket, hiszen bűnbánattal megszólították, meghallgatták egymást, és jóvátételként kifejezték bocsánatkérésüket és bocsánatukat, majd így tisztázva a múltat, elengedték azt. Minden áldott megemlékezés is csak ezt a fajta megbékélést segítheti elő, és nem a sebek felszaggatását.
De, ismét mondom, Dávid és Saul nem borultak képmutató módon egymás nyakába. Az ízléstelen és hazug lenne, hanem ment mindegyik tovább a maga útján.
3.
De nagyon keveset mondanék karácsony szent ünnepére készülve, ha csak a megbékélés lépéseiről szólnék.
Hiszen ez, annak minden fontosságával és mélységével együtt mégis csak egy „erkölcsprédikáció” lenne.
Karácsonykor pedig ennél sokkal több történt: a sötétségből nemcsak pirkadati fénysugarak bújtak elő, hanem meglátogatott bennünket a naptámadat, fény ragyogott fel felettünk, akik eddig a halál árnyékának völgyében jártunk, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára (Lukács 1,78–79).
Ebben az igeszakaszban látjuk: – a saját állapotunk sötétségét; – látjuk a megoldás megbékélő pirkadatát; – hogy aztán felragyogjon előttünk A KRISZTUSI MEGVÁLTÁS KIENGESZTELŐ RAGYOGÁSA.
Minden itteni megoldás, megbékélés forrása egyedül csak ez a krisztusi megváltás.
Egyébként megemészt bennünket a gonoszság és a bűn ezernyi fajtája.
Ugyanis Isten az, aki az első lépést megtette felénk.
Ő az, aki Jézus Krisztusban mindezt, minket megelőzve meglépte felénk isteni hatalmával és irgalmával.
Számunkra azért lehetséges megbékélés, mert Ő kiengesztelte a világot önmagával.
Ez a karácsonyi evangélium.
Ezért minden megbékélésben az Ő kiengesztelő szeretete munkál, amely mindent megelőzött (2Korinthus 5,14–21).
Vegyük csak sorra ezt a minket megelőző, isteni szeretetet!
Ő megérkezett, eljött közénk, aláhajolt mennyei dicsőségéből (Filippi 2,6–11).
Ő megszólított bennünket.
Ő megtérített bennünket, vagyis a „damaszkuszi úton” földre kényszerített bennünket, majd felemelt, magához ölelt minket.
Ő megváltott bennünket a golgotai kereszten, és jóvá tette, rendbe hozta azt, amit mi elrontottunk. Ő megfizette azt, amit a mi bűneinkért nekünk kellett volna elszenvedni: „Az Úr mindenkinek megfizet a maga igazsága és hűsége szerint…” (23). Ez Jézus Krisztus megváltó halálában történt meg.
Ő mindeneknek előtte kiválasztott bennünket.
Minden megbékélés forrása ez a kiengesztelő, minket megelőző, hozzánk megérkező, minket megszólító, megtérítő, megváltó, kiválasztó isteni szeretet.
Valóban áldott lett Dávid, ahogy ezt Saul kérte, hiszen véghez vitte általa azt az Isten, amit eltervezett (25).
Áldott lett Dávid, mert áldássá lett mások számára, sokak számára, hiszen általa jött el az idők teljességében a világ Megváltója.
Áldott lett Dávid, hogy áldottak legyünk mi is, és áldássá legyünk mások számára.
Áldott lett Dávid, mert Isten ígéretei teljesedtek be benne és általa, amelynek bizonysága éppen a karácsonykor megszületett Jézus Krisztus.
Előkerült az a karácsonyi dísz, amit gyerekkorunkban ragasztottunk az öcsémmel. Színes papírokból kivágott szalagok karikái fonódnak egymásba hosszan, körbeölelik fentről lefelé az örökzöld fenyőt, kiemelik „lentre” kitáruló alakját.
Amint megláttam, ezer emlék villant fel bennem, meg belém hasított az is, hogy elrohantak az évek…
Milyen makacsul kapaszkodnak egymásba öt évtizede a színes, szakadt karikák. Szükségük van egymásra. Együtt pedig szükségük van az örökzöld fára, hogy „létüknek” értelme, tartása, tartalma legyen. Az örökzöld fát díszíteni, kiemelni, ragyogtatni; – ezért lettek…
A karácsonyfa keresztyén szimbólummá vált, de arra a Jézus Krisztusra mutat, akiben az örök élet Ura kitárta karjait felénk, irgalmas, örök ölelésre, akárcsak a fenyő „kifelé és lefelé” táruló ágai. Az örök élet Ura eljött hozzánk, hogy egymáshoz kössön bennünket, és megtartó, örök életének „zöldjére” fűzze földi életünk minden mozzanatát.
Ha a mi üdvözítő Urunk „tart” minket, ha Ő hordoz, akkor mi is Őt díszítjük, egymást erősítjük, és múlandó életünk örök értelmet és életet nyer.
*
Tehát karácsony ünnepére készülve:
– látjuk a saját állapotunk sötétségét;
– látjuk a megoldás megbékélő pirkadatát;
– hogy aztán felragyogjon előttünk a krisztusi megváltás kiengesztelő ragyogása.
Istentisztelet advent negyedik vasárnapján, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. december 24.
Textus / Lekció: 1Sámuel 26,13-25 (25)
Igehirdető: Steinbach József