Loading...

Higgyetek Istenben!

(20) Korán reggel, amikor elmentek a fügefa mellett, észrevették, hogy az gyökerestől kiszáradt.

(21) Péter visszaemlékezve így szólt hozzá: Mester, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt.

(22) Jézus így válaszolt nekik: Higgyetek Istenben!

(23) Bizony mondom nektek, hogy aki azt mondja ennek a hegynek: Emelkedjél fel, és vesd magad a tengerbe! – és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, az megtörténik, annak megadatik az.

(24) Ezért mondom nektek: higgyétek, hogy mindazt, amit imádságotokban kértek, megkapjátok, és megadatik nektek.

(25) És amikor imádkoztok, bocsássatok meg annak, aki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket.

(26) Ha pedig ti nem bocsátotok meg, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a vétkeiteket.

(Márk 11,20–26)

(Márk 11,22)

Jézus és tanítványai ismét elhaladtak a fügefa mellett, amelyen Jézus gyümölcsöt keresett, de nem talált, és megállapította annak gyümölcstelenségét (Márk 10,12–14), addigra gyökerestől kiszáradt.

Péter ekkor így szól Jézushoz: Nézd Mester, a fügefa, amelynek megállapítottad gyümölcstelenségét, gyökerestől kiszáradt.

Nem pontosan így fogalmazott Péter. Néhány prédikációval ezelőtt, e sorozatban, részletesen magyaráztam ezt az igerészt, most nem idézem fel.

Inkább arra figyeljünk, hogy Jézus mit válaszol Péter észrevételére.

Olyan egyszerű, tömör, mindent megoldó, gyönyörűséges Jézus válasza: Higgyetek Istenben!

Ez a mai üzenet. Két szó, Jézus két szava, amely áldott, mennyei felszólítás: Higgyetek Istenben!

Higgyetek Istenben! Ez az egyetlen megoldás.

Nincs más esély, nincs más lehetőségünk arra nézve, hogy tartalmas, értelmes, boldog, ne pedig gyümölcstelen, kiszáradt, más életeket is kiszárító legyen földi életünk, és ne valljunk kárt, hanem megmeneküljünk, e-világban új életet, „odaát” örök életet nyerjünk.

Higgyetek Istenben!

Jézus a mai igeszakaszban, végig arról tanít, hogy mit jelent Istenben hinni.

Tehát a mai textusunk alapján, azt a teljes Írás összefüggésébe helyezve, mi is figyelünk ma arra, hogy mit jelent Istenben hinni!

*

AZ ISTENHIT DEFINÍCIÓJA (20–22).

Hogyan definiálhatjuk, hogyan határozhatjuk meg az istenhitet?

Márk evangélista határozottan fogalmaz, amikor Jézus szavait leírja: Higgyetek Istenben!

Az istenhit egy feltétlen istenhit, minden feltétel fölötti istenhit, amely minden helyzetben, minden körülmények között bizonyossággal tudja, hogy mindenható Istene van, akinél minden lehetséges.

Embereknél lehetetlen, de Istennél lehetséges, hallhattuk a gazdag ifjúról tartott öt egységes sorozat mindegyik igehirdetésének végén: embereknél lehetetlen, de Istennél lehetséges (Márk 10,27).

Hatalmas Istenünk van, nálunk lehetetlen, mi törékenyek vagyunk, gyarlók, esendők, kételkedők vagyunk, életünknek határa van; nálunk sok minden lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.

Mindenható Istenünk van, akiben feltétel nélkül, mindenek felett bízhatunk, mindenkor számolhatunk Istenünkkel, és részesülhetünk Istenünk mindenható hatalmának biztonságából.

Isten hatalma megtartó, megváltó, mindeneket megújító hatalom. Ez a mindenható isteni hatalom, jóságos hatalom, szeretettel és irgalommal teljes, éltetni akar, megszabadítani, megmenteni akar bennünket. Nekünk, embereknek, a hatalomhoz sok rossz érzésünk tapad, mert az ember mindig gyarló módon él, és gátlástalanul visszaél a hatalmával. Ez az emberi történelem tragédiája. Isten azonban a történelem Ura is. Isten mindenható hatalma jóságos hatalom; az egyetlen hatalom, amely jóságos, szabadító megtartó hatalom.

Amikor Isten Igéjére figyelünk, mindig erre utal Isten kijelentése: Isten hatalma embert és világot éltető, megtartó, megmentő hatalom. Ez azt is jelenti, hogy az Istenbe vetett hitet, annak tartalmát, alanyát és tárgyát, csakis a kijelentésből, a Bibliából kiindulva, az Isten Igéjére figyelve lehet definiálni, meghatározni. Hiszen a hit hallásból van (Róma 10,17). Napi kegyességünknek része, hogy Isten Igéjéből, a Bibliából, újból és újból erőt merítünk arra nézve, hogy mindenható és kegyelmes Urunk van, hiszen csakis Isten Igéjéből kiindulva erősödhetünk az istenhitben. Csakis az Igére figyelve támad, erősödik, érlelődik az igaz hit. Isten Igéjére figyelve határozhatjuk meg igazán, hogy mi ennek az istenhitnek a tartalma.

Isten hatalma minket szerető, megtartó hatalom. Ez a jóságos hatalom koncentrálódott Isten egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban. Ezért, ha definiálni akarjuk az istenhitet, akkor tekintsünk Jézus Krisztusra. Jézus maga mondja: Aki engem látott, az látta az Atyát (János 14,9). A mindenható Istenbe vetett hit, az Ő jóságos hatalmába vetett hit, így valójában a Jézus Krisztusba vetett hit, aki meghalt és feltámadott, aki megváltott bennünket.

Hadd hangsúlyozzam Márk interpretációját, ahogy ő Jézus szavát továbbadja: Az egyetlen megoldás, higgyetek Istenben! Márk radikálisan fogalmaz, teljes meggyőződéssel.

Pál apostol mondja: Meg vagyok győződve (Filippi 1,6).

Ez egy százszázalékos evidencia.

Márk nem ismeri a kicsinyhitűséget, nem ismeri a kételkedést. A kicsinyhitűség, a kételkedés, Márk értelmezése szerint, valójában hitetlenség.

A kiszáradt fügefa példája szemlélteti ezt.

A gyökerestől kiszáradt fügefa nemcsak azt tárja elénk, hogy Jézus Krisztusban gyökeresen vége a réginek, a régi zsidó kultusznak, a régi kegyességnek, a régi istentiszteletnek, a régi óemberi életnek, és elközelített az új, a Jézus Krisztusban való üdvösséges új, vagyis a régiek elmúltak, és újjá lett minden (2Korinthus 5,17).

Hanem a kiszáradt fügefa látványa meghirdeti azt, hogy csak az élő, egyetlen Istenbe vetett hittel élhetünk tartalmas életet, Őnélküle kiszáradt pusztaság az életünk, Isten nélkül nincs esélyünk.

A kiszáradt fügefa azt is „láttatja”, igazolja, hogy amit az Isten megmond – nemcsak az ítélet, mint a gyümölcstelen fügefa esetében, hanem a kegyelem tekintetében még inkább – az megtörténik, az úgy van, az igaz, arra alapozhatunk.

Mindenható Urunk van, aki Őbenne bízik, az nem csalódhat és nem szégyenülhet meg.

Vegyük komolyan ezt a radikális megfogalmazást, ezt a radikális interpretációt, nekem magamnak is tanítás ez: Higgyetek Istenben, teljes meggyőződéssel, minden kételkedés, minden kishitűség nélkül, hiszen ez az egyetlen esélyünk, a mai bizonytalan helyzetben, és minden körülmények között! Csak az Isten tarthat meg! Csak Ő adhat üdvösséget, új és örök életet, megoldást. Csak az Isten végezheti el, hogy az örömben, el ne bízzuk magunkat; a bánatban, a próbatételekben pedig, kétségbe ne essünk.

Egyéni és közösségi értelemben egyaránt vegyük komolyan ezt a szent felszólítást, hitre hívó biztatást: Higgyetek Istenben, teljes bizonyossággal! Kegyelmi állapot, ha mindezt meghalljuk, komolyan vesszük, hitre jutunk és hitünkben erősödünk.

*

AZ ISTENHIT MEGNYILVÁNULÁSA (23–24).

Tehát, a mai Ige alapján próbáltam elétek tárni, hogy mit jelent ez a két szó: hinni Istenben.

Ezek után tegyük gyakorlatibbá az eddigi fontos üzeneteket!

Hogyan nyilvánul meg az istenhit?

Erről is beszél Jézus Krisztus a mai igeszakasz középső részében, amikor az imádságról ad nekünk tanítást.

Imádkozzatok! Imádkozzatok és buzgón kérjetek! (475. dicséret 1. verse) Így énekeltük az imént.

Az istenhit megnyilvánulási formája, Isten népének életében: az imádság.

Az imádság napi kegyességünk nélkülözhetetlen eleme.

Sőt, szüntelenül imádkozunk (1Thesszalonika 5,17), a mindennapokban is, miközben tesszük a dolgunkat, magunkban imádkozunk, hogy imádságos szívvel végezhessük a feladatainkat, Isten dicsőségére és sokak javára.

Mi az imádság?

Az előbb elmondottak kishitűségre vonatkozó radikalitását oldva, az imádságban az történik, hogy mi gyarló, kérdésekkel, kételyekkel, félelmekkel teli, törékeny, bűnös, halandó emberek újból és újból odafordulunk a mindenható, élő Istenhez, és belekapaszkodunk az Ő megtartó hatalmába.

Ez az imádság: önmagunk gyarlóságától, kishitűségétől ismét és ismét odafordulunk a hatalmas Istenhez.

Mert megvalljuk, Urunk, sokszor kételkedünk. Urunk, növeld a mi hitünket! Urunk, csak az elkövetkezendő időkre tekintve, annyi bennünk a félelem, a bizonytalanság. Urunk, annyi kérdés, kétely, kicsinyhitűség gyengít bennünket. Urunk, taníts minket imádkozni, növeld a hitünket! Hiszen nincs más megoldás, mint hinni Tebenned, Terád hagyatkozni, Tehozzád fordulni és a Te megtartó hatalmadba kapaszkodni.

Ez az imádság, ez az odafordulás valójában a „metanoia”, a megtérés, alapvető irányváltás, a hit útján való elindulás, megújulás az értelmünkben, a szívünkben, egész valónkban. Ettől kezdve az isteni, örökkévaló optikából szemlélek mindent.

Most, az istentisztelet kezdetén is, közös imádságunkban odafordultunk az Úrhoz, hogy megerősödjünk ebben az örökkévaló irányban és elhagyjunk minden gyarlóságot.

Jézus, az istenhit megnyilvánulását, vagyis az imádság gyakorlását részletesebben elénk tárja.

Hadd magyarázzam hát én is részletesebben ezt a részt.

Az Istennek kedves imádság több részből áll: magasztalás, hálaadás – még a bajban is megköszönni azt, ami hálára indít, és arra tekinteni –, bűnvallás, kérések, végül a közbenjáró könyörgések.

A kérésekben magamat is odavihetem az Úr elé, de a közbenjáró könyörgések már nem saját magammal kapcsolatosak. Ezekben a könyörgésekben mindig másokat viszek oda az Úr elé, miközben ezzel a magam problémája is kisebbedik, hiszen ha mások bajának enyhítésében tevékenykedem, imádságos szívvel, a magaméi eltörpülnek, már azért is, mert nem a saját terheimmel foglalkozom, nem a saját sebeimet nyalogatom.

Az imádság imént említett részei közül a kérések a legproblematikusabbak.

Jézus is a kérésekről szól részletesebben.

Jézus hangsúlyozza, hogy bármit kérünk az Istentől, ha hittel kérjük, akkor azt megkapjuk (24).

Mi azonban már mindent megkaptunk, a feltámadott Jézus Krisztusban!

Az eredeti görög szövegben itt befejezett múlt időt olvasunk: Bármit hittel kértek, azt megkaptátok.

Ez a befejezett múlt idő teszi lehetővé az imádság teológiájában a kérések lényegét megérteni.

Eleve úgy fordulunk az imádságban – a kéréseinkben is – az Úrhoz, hogy bizonyosságunk van arra nézve – nekünk, az Újszövetség népének különösképpen –, hogy mi már mindent megkaptunk.

Isten, minket megelőző szeretettel döntött, a javunkra, az Ő tökéletes, üdvözítő gondolata és akarata szerint.

Mindent megkaptunk már.

Jézus Krisztus feltámadott a halálból (Lukács 24,34), megváltott emberek vagyunk.

Az apostol hangsúlyozza: Minden értetek van (2Korinthus 4,15), minden a tiétek, már minden megtörtént, minden elintéztetett az Úr; van bűnbocsánat, van új élet, van örök élet, legyőzetett a gonosz, legyőzetett a halál. Minden a tiétek, mindent megkaptatok már.

A mi Urunk Jézus Krisztus, Lázár sírjánál a „már mindent megkaptam” bizonyosságával imádkozott, a csoda megtörténte előtt: Uram, köszönöm, hogy meghallgattál; tudtam is mindig, hogy meg fogsz hallgatni (János 11,41–42).

Éppen ez a múlt idő óv meg bennünket attól, hogy az imádságot, főleg az imakéréseinket, valamiféle varázseszközként használjuk arra, hogy a mi akaratunkat ráerőltessük az Istenre, mintegy az Istent a mi akaratunk szolgájává törpítsük.

Ezzel a lelkülettel már elkezdhetjük sorolni a magunk konkrét kéréseit is.

Mindent megkaptunk már, a feltámadott Jézus Krisztusban, tehát hitben odavihetjük az Úr elé a saját konkrét kéréseinket is: Urunk, annyi minden mocorog és feszül bennünk, kérések, gondolatok, elképzelések, tervek, vágyak; nemcsak saját magunkkal kapcsolatosan, szeretteinkkel, egyházunkkal, hazánkkal, a közélettel, a világ eseményeivel kapcsolatosan is.

Igen, mindezek kapcsán, konkrét kéréseinket is az Isten színe elé vihetjük, ott pedig ezek a kérések szentté lesznek, miközben betagolódnak, a tökéletes, üdvösséges isteni rendbe. Egyedül ez szolgálja a mi javunkat is.

Tehát gyakran előfordulhat, hogy azt tapasztaljuk: Isten nem teljesíti, vagy nem úgy teljesíti, végképp nem azonnal teljesíti kéréseinket. Akkor nem hallotta meg a kéréseinket? Isten minden kérést meghall, amelyet hittel mondunk el, majd pedig az Ő tökéletes gondolata és akarata szerint hallgatja meg, és teljesíti azokat. Ismét mondom: egyedül ez szolgálja a mi javunkat is.

Jézus Krisztus ekként imádkozott a Gecsemáné-kertben: „Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint Te.” (Márk 14,36) Ezután következett a kínhalál, a kereszt, de legvégül az eseményeket mégis a feltámadás és a megdicsőülés csodája zárta. Isten tökéletesen meghallgatta Jézus kérését.

A Cselekedetek könyvében olvassuk: Péter és Jakab is börtönbe kerültek, mindketten imádkoztak szabadulásért, a gyülekezet is imádkozott értük. Péter kiszabadult a fogságból, Jakab mártírhalált halt (Cselekedetek 12,1–5). Melyik imádságot hallgatta meg az Isten? Mindkettőt, csak másként.

Pál apostol is konkrét kéréssel könyörögött azért, hogy az Isten vegye ki a testéből a testi kínt okozó tövist. Tudjuk, hogy Isten meghallgatta Pált, nem adatott gyógyulás, maradt a testi betegség és fájdalom, miközben Isten válasza így hangzott az apostol felé: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm a te erőtlenséged által végeztetik el (2Korinthus 12,9).

Tehát, ha úgy tűnik számunkra, mintha Isten nem hallgatta volna meg a konkrét kéréseinket, akkor jusson eszünkbe, hogy a feltámadott Jézus Krisztusban már eleve minden a miénk. Urunk a konkrét kéréseinket is hallja, tökéletes akarata szerint pedig javunkra meghallgatja azokat.

Ezért soha abba ne hagyjuk az imádságot! Maradjunk meg az Isten tökéletes gondolatában, szeretetében!

Amit az Isten tesz velünk, az adott pillanatban gyakran nem értjük, de egyszer majd megértjük (János 13,7). Minden, amit Isten tesz, vagy éppen nem tesz meg értünk, az mind-mind a javunkat szolgálja

Ha tehát Isten nemet mond – vagy egyelőre nemet mond –, egy-egy konkrét kérésünkre, akkor azzal nemcsak megpróbálja a hitünket, hanem érleli, tisztogatja, és egy magasabb szintre is helyezi a hitünket. Bizony, a hitnek egy magasabb szintjén vagyunk, ha a teljesületlen kérések előtt bizonyossággal állunk. Ezekkel a tapasztalatokkal még közelebb kerülhetünk az élő Istenhez.

Higgyetek Istenben! Nincs más megoldás, mint odafordulva megragadni az Isten mindenható, megtartó hatalmát, és az imádság által, amely az istenhit megnyilvánulása, részesülni az Isten megtartó hatalmából, minden körülmények között, még akkor is, ha nem adatik testi szemekkel látható szabadulás.

*

AZ ISTENHIT JELE (25–26)

Harmadszor, a teljes igeszakaszt magyarázva, tegyük fel azt a kérdést is, hogy mi a jele az istenhitnek?

Itt egészen gyakorlativá lesz az Isten Igéje.

Azt mondja Jézus Krisztus: Higgyetek Istenben, imádkozzatok, valamint bocsássatok meg egymásnak!

Isten rendezte velünk – az embervilággal – a viszonyát. Megbékéltette a világot önmagával.

Isten úgy szerette a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, aki hisz Őbenne, el ne vesszen (János 3,16).

Isten rendezte a viszonyát az embervilággal.

Ezért az istenhit látható jele, hogy mi is rendezzük az egymással való viszonyunkat, az ember és ember közötti viszonyt, mindenféle színtéren: házasságban, családban, gyermeknevelésben, munkahelyen, egyházban, felekezetek és kegyességi irányzatok között, hazában, közéletben, ebben a háborúskodó világban.

Egészen gyakorlatian mondom: az istenhit jele, mércéje mindig az, hogy milyenek az emberi kapcsolataink.

Itt nem lehet mellébeszélni.

Lehet szépeket mondani, prédikálni a hitről, az hiteltelenné lesz, ha közben folyamatos konfliktusban vagyunk egymással.

Még tovább megyek. Milyen a kapcsolatod azokkal, akik egészen mást gondolnak a világról, mint te? Tudod, itt is vizsgázik a mi keresztyén hitünk.

Ezért mondja a mi Urunk: Higgyetek Istenben, imádkozzatok, és bocsássatok meg!

Miként fogalmaz Jézus? Ti bocsássatok meg, hogy Isten is megbocsásson nektek! (25)

Jól értsük ezt az összefüggést!

Azonnal tegyük mellé a Miatyánk ide vonatkozó kérését: „…bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…” (Máté 6,12)

Tehát, az Isten bocsánata nem függvénye a mi bocsánatunknak.

A mi bocsánatunk jele annak, hogy vettük az Isten bocsánatát, hogy hiszünk Istenben. Aki részesült az Isten bocsánatában, aki hisz, aki szüntelenül imádkozik, az nem tud mást tenni, csak megbocsátani, azaz rendezni az emberi kapcsolatait, mégpedig minden konfliktushelyzetben, egyébként elemésztjük egymást.

Hadd tegyem hozzá, hogy még gyakorlatibb és életszerűbb legyen az üzenet: A megbocsátás nem azt jelenti, hogy el tudom felejteni azt, ami fájdalmat nekem okoztak mások, amikor megaláztak, meggyaláztak, egzisztenciálisan lehetetlenné tettek, megrágalmaztak… Mindenki tegye hozzá a maga sérelmeit ehhez a sorhoz nyugodtan, még akkor is, ha ezek a sérelmek többnyire gyarló és magunk felé részrehajló látásmódmódból fakadnak! Amíg ép az elmém, amíg nem leszek demens, addig nem tudok „delete” gombot nyomni, és csak úgy „törölni” a rossz emlékeket. Sőt, éppen attól kegyelmi állapot a megbocsátás, hogy emlékszem a fájdalmakra, de azokat letettem a Krisztus keresztjéhez, elengedtem, az Úrra bíztam, az Ő kegyelméből megbocsáthattam, és békességet nyerhettem. A megbocsátás csodája az is, hogy mindig én teszem meg az első lépést a másik felé, én vagyok a kezdeményező. Ez a megbocsátás csodája, az elengedés szentlelkes tudománya. Emlékszem rá, de mégis le tudom tenni a vélt és valós sérelmeket, el tudom engedni azokat, és békességszerzővé tudok lenni ebben a világban.

Ha figyelmesen hallgattátok az Igét, azt mondja Jézus, ha hiszünk, hegyeket mozgathatunk meg (23). Ez képes beszéd, áldott üzenettel. A hegyek természetesen jól vannak ott, ahova az Isten teremtette azokat. Nem a hegyeket kell megmozgatni. Megbocsátani kell. Megbocsátani pedig olyan nagy dolog – ha nem sokkal nagyobb dolog –, mint hegyeket megmozgatni.

A hit hiteles jele a megbocsátás. A megbocsátás pedig békességszerzés. A hívő ember soha nem támaszt békétlenséget, vagyis arra törekszik – Isten megbocsátást ajándékozó kegyelmébe és erejébe kapaszkodva –, hogy gyarlósága, önzése, irigysége ne kényszerítse őt a békétlenséget támasztók táborába. Boldogok, akik békességet szereznek (Máté 5,9). Boldogok, akik tudnak értelmes, hitből fakadó kompromisszumokat kötni. Igen, hitből fakadó kompromisszumokat keresni a mindent szétdobáló és minden szinten háborúskodó káoszban! Elkeserítő, mert bizony sokszor nem törekszünk, imádságos szívvel, a hitből fakadó kompromisszumokra. Mindenki a maga önző érdekeit nézi, még az egyházban is! (Filippi 2,21) Mit jelent békét teremteni? Nem békétlenséget támasztani, hanem békességet szerezni, hitből fakadó kompromisszumokkal; ugyanakkor elhordozni a békétlenséget ott, ahol hitvalló módon a hitünkről van szó, mert hitetlen kompromisszumokat soha nem kötünk.

Végigmagyaráztam a mai igeszakaszt.

Nem könnyű, de gyönyörű igerész ez.

Az egyetlen lehetőség: Higgyetek Istenben, imádkozzatok, valamint bocsássatok meg!

Jöjj, Szentlélek Úristen, növeld a mi hitünket!

Ámen.

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2022. július 17.

28. hét.

Szentháromság utáni 5. vasárnap

Márk sorozat: 79.