(25) Szükségesnek tartottam azonban, hogy visszaküldjem hozzátok Epafroditosz testvéremet, munkatársamat és bajtársamat, akit ti küldtetek, hogy szükségemben szolgálatomra legyen,
(26) mivel vágyódott mindnyájatok után, és nyugtalankodott, mert meghallottátok, hogy beteg.
(27) Meg is betegedett halálosan, de Isten megkönyörült rajta, sőt nemcsak rajta, hanem énrajtam is, hogy szomorúságomra szomorúság ne következzék.
(28) Hamarabb elküldöm tehát, hogy viszontlássátok, és örüljetek, és hogy én is kevésbé szomorkodjam.
(29) Fogadjátok az Úrban teljes örömmel, és becsüljétek meg az ilyeneket,
(30) mert Krisztus ügyéért került közel a halálhoz, amikor életét kockáztatta azért, hogy helyettetek szolgáljon nálam.
(Filippi 2,25–30)
(Textus: Filippi 2,25)
Mintha ma írták volna ezeket a sorokat, olyan aktuális, ma is elevenen érvényes témával foglalkozik a Filippi levél soron következő szakasza.
Hisszük, hogy Isten Lelke által mindannyiunk számára megszólítóvá lesz az üzenet, amely az apostol kétezer évvel ezelőtt leírt mondataiból megnyílik felénk.
Szükséges azonban néhány háttérismeretet megosztanom a gyülekezettel, hogy pontosan értsük, miről is van itt szó, és ezáltal Isten Igéje még élőbb és hatóbb erővel szólalhasson meg közöttünk ezen a vasárnapon.
A filippi gyülekezet és az apostol között igen bensőséges, testvéri és baráti kapcsolat alakult ki.
Az összes gyülekezet közül, amelyeket Isten segítségével az apostol alapíthatott, talán a legszorosabb közösség volt ez, Pál és a filippiek között.
Ezért amikor Pál római fogságba került, és a hatóságok döntése által lehetőség kínálkozott az apostol meglátogatására, a filippi gyülekezet azonnal élt ezzel a lehetőséggel, szeretetcsomagot készített a raboskodó apostolnak, amelyet egy gyülekezeti küldöttel, név szerint Epafroditosszal továbbított az apostol számára (25).
Epafroditosz Timóteust váltotta az apostol mellett, így egy darabig segítséget nyújtott az apostolnak, római fogságában.
Timóteus pedig addig, a tervek szerint, meglátogatni készült a filippi gyülekezetet, ahogy erről az előző vasárnap értesültünk is (19).
Epafroditosz tehát nemcsak szeretetcsomagot vitt a fogoly apostolnak, hanem Timóteust váltotta az apostol melletti segítő szolgálatban.
Közben azonban történt valami.
Pál apostolnak idő előtt vissza kellett küldenie Epafroditoszt (25; 28).
Mi történt?
Miért kellett Epafroditoszt hamarabb hazaküldeni, mint azt eltervezték, ami miatt Timóteus sem indulhatott el Filippibe?
Hamarosan kiderül a részletes magyarázatból, hogy Epafroditosz nem tudott helyt állni az ottani szolgálatban, kudarcot szenvedett, és emiatt kellemetlen helyzet alakult ki, amely minden érintettet meggyötört.
Nem kertelek, ma így mondanánk mindazt, ami Epafroditosszal történt: Epafroditosz megbukott, mégpedig csúfosan.
Az egyházban is így mondjuk ezt egymás között, még ha hivatalosan soha nem fogalmazunk ekként; – sőt, azt is hozzátesszük, hogy imádkozunk a kudarcot szenvedettért, miközben kaján, rejtett kárörömmel pletykálunk róla.
Nézzük meg közelebbről ezt a helyzetet.
A mai igehirdetésnek azt a címet adhatjuk: A kudarc nyomorúsága, avagy miként kezelhetjük a kudarc nyomorúságát.
1.
Először vizsgáljuk meg azt a kellemetlen helyzetet, amely a történet minden szereplőjét érintette, így mindannyian átélték, megszenvedték a kudarc nyomorúságát.
A KUDARC NYOMORÚSÁGA tehát nemcsak Epafroditoszt érintette, akitől közvetlenül eredt ez a nehéz helyzet, hanem sokakat másokat is.
A kellemetlen helyzet Epafroditosztól eredt.
Epafroditoszról Rómában, a helyszínen, a szolgálat nehézségei között derült ki, hogy igazából nem alkalmas erre a feladatra. Értékes, hívő ember lehetett ez az Epafroditosz, de nem erre a feladatra volt alkalmas. Mindenki ott tudja áldottan szolgálni az Urat, ahol az Istentől kapott ajándékaival örömmel helyt tud állni, és annak látható eredményei vannak, saját maga épülésére és sokak javára.
Epafroditosz nehezen bírta az apostol melletti folyamatos jelenlétet, a börtönviszonyok zártságát, ridegségét, korlátozottságát.
Aki pedig olyan helyzetbe kerül, amelyet egyre nehezebben visel, azt idegenben gyötörni kezdi a honvágy. Epafroditosz vágyódott haza, ahogy ezt az apostol is megemlítette (26).
A börtönviszonyok nehézsége és a honvágy elhatalmasodása egyre tehetetlenebbé alázta Epafroditoszt. Miközben ezt a helyzetet csak növelte az, hogy ezt az apostol is észrevette, majd a filippiek is megtudták. Nemcsak ma, a multimédia korában terjed el minden azonnal, hanem abban a korban is szárnyaltak a hírek. Epafroditoszt szinte lebénította az, amikor megtudta, hogy kudarca nyilvánosságra került, és mindenki beszéli azt, hogy nem tudott helytállni. Akkor is, ma is mindenki mindent tudott, beszélt, és ha beszélünk, akkor mindig feltupírozzuk az amúgy is nyomorúságos helyzeteket. Nem enyhítjük mások nyomorúságát, hanem „dagasztjuk”, növeljük azt.
Ennek aztán az lett a következménye, hogy Epafroditosz megbetegedett, mégpedig halálosan (27). Mai diagnózissal élve, pszichoszomatikus tüneteket produkált, a felszültség megbetegítette a testét.
Az Epafroditosz kudarca nyomán kialakult kellemetlen helyzet az apostolt is érintette.
Gondoljunk csak bele, hogy egy idős, beteg, fogságban lévő, akár mártírhalálára készülő ember, akinek valójában segítségre lett volna szüksége, azt éri meg, hogy most is neki kell segítenie. Hiszen az a segítség, akit küldtek számára, az igazából teherré lett.
Erről a helyzetről külön, hosszan lehetne szólni. Gyakran előfordul ugyanis, hogy a segítség valójában teher is lehet. Egyetlen példa erre. Kérem, senki ne értse félre, mert kiragadott példáról van szó. Egészen más szemléltetést is idehozhattam volna. Gyakran mondják, hogy segítenek megírni egy pályázatot. Utána pedig az történik, hogy a segítség elkezd nekem diktálni, adatokat, mellékleteket, dokumentumokat kérni, elkezd számonkérni, elkezd engem dolgoztatni, miközben gyakran én fizetek neki. Ilyenkor mindig megköszönöm a segítséget, elköszönünk egymástól, mert egyedül olcsóbb, egyszerűbb, békésebb, és sokkal gyorsabb.
Itt nem pont erről van szó, ezért a fenti példa csak részben kifejező. De annyiban mégis ide illő, hogy a segítség itt is teherré lett, még akkor is, ha önzetlen és jószándékú segítségről volt itt szó, Epafroditosz esetében.
Az Epafroditosz kudarca nyomán kialakult kellemetlen helyzet a filippi gyülekezetet is elérte.
A gyülekezet ugyanis tényleg őszintén segíteni akart, jót akart; – önzetlenül, krisztusi szeretetből; – és mégis gondot okozott; – így a jószándékból baj lett.
Hasonlót is tapasztalhattunk már. Tényleg csak segíteni akartunk, és olyan ügybe keveredtünk, hogy alig bírtunk belőle kievickélni, miközben magyarázkodnunk kellett, és örülhettünk, ha súlyosabb következmények nélkül megúsztuk az egészet.
Ettől kezdve az ember mindig meggondolja, hogy igazából mikor, hol segítsen, mert nem tudja, hogy hol, mibe tenyerel bele, még a krisztusi szolgálat buzgóságától vezérelten is.
Legyünk tehát bölcsek a krisztusi szolgálat buzgósága kapcsán is. Nem mindenben kell segítenünk, nem mindenben kell jelen lennünk, mert lehet, hogy nem segítünk, hanem csak megnehezítjük a másik életét.
Olyan ez, mint amikor egy súlyos beteg hiába kéri, ezer ok miatt, hogy ne látogassák meg, mégis kínozzák a látogatók, és még meghalni sem tud nyugodtan. Pedig gyakran krisztusi szeretetből és buzgóságból imádkoznak és sürgölődnek az ágya körül, nem várt testvérek.
Ez tehát a kudarc nyomorúsága.
Epafroditosz kudarcából indul ki az egész, amely kellemetlen helyzetbe hozza nemcsak a kudarcot szenvedettet; – hanem magát az apostolt is, tehát a segítettet; – és a gyülekezetet, vagyis a krisztusi szeretettel segítőt ugyancsak.
Minden érintett kellemetlen helyzetbe került itt.
A kudarc nyomorúságát összegezve: mindezt csak tetézi, hogy valahány kudarcos helyzet velejárója egymás vádolása, felelősségre vonása. Ilyenkor ugyanis elkezdjük vizsgálni, kutatni, jogi érvekkel és bizonyítékokkal alátámasztva, vagy csak megjegyzésekkel fűszerezve, hogy ki hibázott, és kinek van igaza.
Teológiai szintre emelve a problémát, elmondhatjuk, hogy az emberi élet bűnrontotta valósága nem más, mint a kudarc valósága, hiszen a bűn kudarcot szül, minden területen. Legnagyobb kudarcunk pedig maga a halál.
2.
És itt még nincs vége.
A legnagyobb nyomorúság nem a kudarc nyomorúsága, hanem A KUDARC NYOMORÚSÁGÁNAK NYOMORÚSÁGOS KEZELÉSE.
A kudarc nyomorúságos kezelése kezdődik annál, aki kudarcot vallott.
Az ilyen ember egyrészt reagálhat úgy, hogy valósággal „megvadul”, dacosan bizonyítja a saját igazát, nem ismer el semmit, ellent áll a végsőkig, zsarol, ha a vesztét érzi, magával akar rántani mindenkit.
A kudarcot vallott ember reagálásának a másik véglete, hogy az illető teljesen összeomlik.
A két véglet között pedig szinte minden előfordulhat.
A kudarc nyomorúságának nyomorúságos kezelésében bőven részes az a környezet, amely körül veszi a kudarcot szenvedett embert.
Hiszen a kudarcos embert leírják. Aki valamiben megbukott, az elmagányosodik, azt kerülik, még a legjobb barátai is elfordulhatnak tőle.
Persze a kudarc természetétől, és a társadalmi berendezkedéstől függ, hogy egy ilyen kudarcnak, bukásnak lesznek-e súlyosabb következményei.
Nem akarom félrevinni az igehirdetést, de a napokban felfedeztem egy 1982-ben készült magyar dokumentumfilmet, amit csak jóval később mutathattak be, és ami az 1948. júniusi, úgynevezett „pócspetri” esetről szólt. Nézzünk utána, ha valakinek mindez ismeretlen. Persze, ez egy végletes példa! De akkor is döbbenetes, hogy mire képes az ember, hogyan hagyhatja magára egyik a másikát, vagy hogyan csinálhatunk egymásból bűnöst, áldozatot, kiszolgálva érdekeket, és sorolhatnám…
Teológiailag most nem az a kérdés, hogy a kudarcot szenvedett ember jogosan bukott-e meg, vagy igaztalanul. Itt most a kudarcot szenvedett környezetének reagálásáról van szó, függetlenül attól, hogy az illető vétkezett-e vagy sem.
Még mindig nincs vége, nagyon sajnálom.
Az ugyanis a fő kérdés, hogy a kudarc nyomorúságának kezelése milyen egy krisztusi környezetben, vagyis az Isten népe, a testvérek, a gyülekezet közösségében?
Sajnos ki kell mondani, hogy többnyire a kudarc nyomorúságát mi is ugyanolyan nyomorúságosan kezeljük, mint a világ.
Vannak persze áldott példák, de több az aggasztó tény arra nézve, ami a fenti állítást igazolja.
Ezt a tényt csak visszataszítóbbá teszi az a kegyes máz, amivel mi gyakran leöntjük gyarlóságunkat, és leplezzük azt.
Kérem tehát a gyülekezetet, hogy ne legyünk már annyira képmutatók, amellyel azt a látszatot keltjük, mintha közöttünk ez másként működne. Nem akarok tapintatlan lenni, és direkt példákat idehozni. Nem is tehetem. Mi is magára hagyjuk azt, aki valamiben megbukott. Látványosan persze segítjük, ha kirakatra van szükség.
A kudarc nyomorúságánál nagyobb tehát a kudarc nyomorúságos kezelése: – a kudarcot szenvedett részéről ugyanúgy; – mint annak környezete; – vagy akár az egyház, a Krisztus-hívők közösségének részéről is.
3.
A KUDARC NYOMORÚSÁGÁNAK KRISZTUSI KEZELÉSE az, ami a mai igeszakaszunk fő üzenete.
Ide akartam megérkezni én is ebben az igehirdetésben, mert Isten Lelke különösképpen ezt bízta rám a mai alkalommal.
Kérem, tehát a gyülekezetet, hogy az előbbi nehéz gondolatok önvizsgálatra késztető tükre ellenére az evangéliumot, és az ebből következő boldog lehetőséget vigyük haza templomunkból.
A mi Urunk Jézus Krisztus az egyetlen, aki az emberi bűn minden kudarcos nyomorúságát megváltó szeretettel kezeli, mert azt isteni erejével magára vette, azokat helyettünk elhordozta, hogy azokból megszabadítsa népét, újjászülje gyermekeit.
A mi Urunk Jézus Krisztus megváltó szeretete által van lehetőség arra, hogy a bűnös élet kudarcos nyomorúsága ne halálos lavinaként nyomjon agyon bennünket.
Jézus Krisztus megváltó szeretete megtérít, újjászül, megszentel, krisztusi emberekké formál bennünket, hogy a kudarcos nyomorúságokat krisztusi szeretettel gyógyítsuk.
Valójában nem mi gyógyítunk, hanem az Úr Jézus Krisztus megváltó szeretete gyógyít bennünk és általunk.
Nincs más megoldás, ez az egyetlen lehetőség, ez az egyetlen esély.
Egyébként maga alá temet bennünket a bűn lavinája, az egymást vádoló emberi önzés és nagyravágyás, valamint kegyes képmutatás halálos kudarca.
Jézus Krisztusban megtérésre, újjászületésre, megszentelődésre van szükségünk, valamint ezekben való erősödésre, a Szentlélek által, hogy alapvetően változzanak a dolgok, elsőként legalább Isten népe körében.
Ez a megtérés, újjászületés, megszentelődés, az ezekben való megerősödés mindenestől az Isten cselekvése.
Olyan ez, mint amikor eszembe jut valami, egy fontos gondolat, ezért azt gyorsan leírom, legépelem azt. Mivel azonban ekkor a gondolat vezérel, sok a csapongás, kialakul egy nagy körmondat, mire megnyugtatóan a gondolat végére érek. Amikor aztán újra olvasom az egészet, rájövök, hogy ez egy bonyolult mondat, kívülálló nem érti, egy hónap múlva én magam sem biztos, hogy értem, mit akartam lejegyezni. Ekkor nekiállok szétszedni a mondatot, ám szóismétlések keletkeznek; – ettől nem lesz jobb… Újra nekiveselkedek, módosítom, mire rosszabb, és nem jobb az eredmény. Aztán megint átalakítom. Többnyire csak vacakabb és érthetetlenebb lesz az egész mondat, elfedi a gondolatot a szövegtest. Végül nincs más megoldás, mint kijelölni az egész mondatot, kitörölni; – és nyugodtan, újra átgondoltan, leírni az egészet.
Ez az új lap, ez az új kezdet az, amit Jézus Krisztus ajándékozhat nekünk.
Erre a megújulásra van szükség a kudarcos nyomorúságok krisztusi, gyógyító kezeléséhez.
Nem valami keresztyén etikáról van szó itt, hanem sokkal többről: a megváltott, üdvösséget nyert élet e-világi megjelenéséről.
Krisztusi, ahogy az apostol viszonyul ehhez a kudarcot szenvedett emberhez, a megbukott Epafroditoszhoz.
Olvassuk csak el még egyszer, hogy milyen sorok kíséretében küldi vissza Pál apostol Epafroditoszt.
Egy szóval nem említi Epafroditosz kudarcát.
Az apostol krisztusi oltalmazó, mentő szeretettel fogalmaz, mint aki igazán aggódik Epafroditoszért, mint aki szomorkodik miatta, mint aki igazán együttérez vele, és tényleg hitből imádkozik érte (27). Az apostolt tehát érdekli Epafroditosz sorsa. Valljuk meg őszintén, minket alig érdekel a másik, főleg, aki kudarcot szenvedett. Még családokban is hallottam erre nézve rettenetes példákat.
Ez nem a dolgok szépítése, hanem a krisztusi, újjászületett ember nézőpontja, aki nem a teljesítményt nézi, vagy másként fogalmazva, a kudarcok mögött is látja a „teljesítményt”, az áldást, azt, amit még a kudarcot szenvedett ember életében is Isten cselekvése, látható eredmény. Milyen kár, hogy nekünk nincs szemünk ezeket észrevenni. Mi csak a kudarcot látjuk, azt felnagyítjuk, és végképp nem fedezzük fel a jót, a bukások mögött végképp nem. A legnagyobb baj pedig, hogy irgalmatlanok vagyunk.
Az apostol testvérének, munkatársának és bajtársának nevezi Epafroditoszt (25).
Kiemeli, hogy Epafroditosz a filippiek küldötteként, helyettük szolgált, igen nehéz körülmények között, ezért becsüljék meg testvérüket, és ne legyenek elbizakodottak, mert soha nem tudják azt, hogy ők közülük valaki miként állt volna meg hasonló helyzetben (29).
Azt is hangsúlyozza az apostol a filippieknek, hogy fogadják örömmel Epafroditoszt, értékeljék római, nehéz szolgálatát, mert Krisztus ügyéért közeljutott a halálhoz, amikor az életét kockáztatta az apostolért, a filippiek helyett (30).
Az apostol krisztusi szeretete azonban józan szeretet. Ez a szeretet tud nemet mondani. Ez a szeretet visszaküldi Epafroditoszt, noha értékeli annak szolgálatát, de nem élhet tovább annak hiányosságaival. Az apostolnak, nehéz helyzetében tényleg segítségre lett volna szüksége, hiszen idősen, betegen, fogságban, a halál árnyékának völgyében már az ő számára is erő feletti volt, hogy segítségét is ő segítse és lelkigondozza. Az apostol vallotta, hogy mindenre van ereje a Krisztusban (4,13), még arra is, hogy határozottan letegye azokat a terheket, amelyeket nem az Isten helyezett rá, és amelynek elhordozására semmi szükség nincsen, amelynek elviselése értelmetlen áldozat lenne, és amelyhez sem isteni felhatalmazást, sem erőt nem kapott adott helyzetében.
Ez a józan szeretet szintén a krisztusi, másokat mentő szeretet része. Ebben is tanulhatunk az apostoltól. Vagyis a krisztusi szeretet is tud nemet mondani.
És mi?
Mi krisztusian kezeljük a körülöttünk élő kudarcos nyomorúságok sorát?
Jézus Krisztus az, aki az emberi bűn halálos kudarcából, Isten erejével megszabadít, azokban megvéd, és hitünkben, megtérésünkben megerősítve, az újjászületett ember megszentelődésének útján megtartva lépteinket elvégzi azt, hogy minden nehézség ellenére mi is krisztusi módon kezelhessük az életünk megannyi területén jelentkező kudarcos nyomorúságokat.
Ne felejtsük el, hogy ma engem ér kudarc, és én szorulok krisztusi támogatásra; – holnap a másikat éri kudarcos nyomorúság, és számít az én irgalmamra.
Ma nekem, holnap neked.
De az irgalom mindig időszerű, és először mindig azokkal, akik pont mellettünk élnek.
Vedd észre, a közvetlen környezetedben azt az egy embert, aki éppen most éli át a kudarcos nyomorúságok gyötrelmeit, és függetlenül az okoktól és következményektől, légy irgalmas, segíts, légy krisztusi ember, légy „homo christianus”.
Jöjj, Szentlélek Úr Isten, kezed gyúrjon át, formáljon újjá bennünket, mint az elrontott köcsögöt újraformál, ékes edénnyé igazít a fazekas.
*
Nehéz lecke volt a mai; – de fontos, önvizsgálatra vezető, és hitünkben megerősítő üzenetet kaptunk; – amit megköszönünk az Úrnak.
A bűnös élet Isten nélkül kudarcos nyomorúság.
Ezt az állapotot csak tetézi az élet kudarcos nyomorúságának nyomorúságos kezelése, az élet minden színterén, és ebben gyakran az egyház sem kivétel.
Jövel, Szentlélek Úr Isten!
Jézus Krisztus megváltó szeretete öltsön testet bennünk; – hogy minden nyomorúságunk ellenére az élet kudarcos nyomorúságát krisztusi szeretettel tudjuk gyógyítani ebben a világban, legalább egy-egy ember életében; – hogy aztán a magunk életében mi is megtapasztalhassuk ezt az irgalmat, ha kudarcaink nem kerülnek el bennünket; – vagy amikor már mindenünket egyre inkább el kell engednünk ebben a kudarcos világban, akkor is a Jézus Krisztusba vetett hitünk vezessen reménységes irgalomra, önmagunk felé is.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. június 17.
Textus / Lekció: Filippi 02,25-30 (25)
Igehirdető: Steinbach József