„(1) A karmesternek: Fúvós hangszerre. Dávid zsoltára.
(2) Figyelj beszédemre, Uram, vedd észre sóhajtozásomat!
(3) Figyelj hangos kiáltozásomra, Istenem, királyom, mert hozzád imádkozom!
(4) Hallgasd meg szavamat reggel, Uram, reggel eléd készülök, és várlak.
(5) Istenem, te nem leled örömöd a bűnben, nem talál otthonra nálad a gonosz.
(6) Nem állhatnak meg szemed előtt a dicsekvők, gyűlölsz minden gonosztevőt.
(7) Elpusztítod a hazudozókat; a vérszomjas és álnok embert utálja az Úr.
(8) De én bemehetek házadba, mert te nagyon szeretsz engem, és szent templomodban leborulok, mert tisztellek téged.
(9) Vezess, Uram, igazságodban, mert ellenségeim vannak, egyengesd előttem az utat!
(10) Mert nem jön ki szájukon őszinte szó, belül romlottak, nyitott sír a torkuk, sima a nyelvük.
(11) Derítsd ki vétküket, Istenem, bukjanak bele fondorlataikba! Taszítsd el őket sok vétkük miatt, mert ellened lázadtak!
(12) Mind örülnek majd, akik hozzád menekülnek. Örökké ujjonganak, mert oltalmazod őket. Örvendeznek általad, akik szeretik nevedet.
(13) Mert te, Uram, megáldod az igazat, körülveszed kegyelmeddel, mint pajzzsal.”
(Zsoltárok 5)
Örömmel hangzik fel a zsoltár írójának vallomása: „De én bemehetek házadba…” (8).
Itt vagyunk ebben a piciny, de tele templomban, „az Isten garázsában”. Ez önmagában csoda, hiszen Isten hívott bennünket, és mi meghallhattuk a hívást, így a vasárnap délelőttjét ide „áldozhattuk”. Érzed-e ennek örömét, amely a zsoltár írójának öröme? „De én bemehetek házadba…” (8)
1.
Mit jelent ez az örömteli vallomás: „DE ÉN BEMEHETEK HÁZADBA…” (8).
Isten háza nem csupán egy épület, hiszen Őt az egek egei sem fogadhatják be (1Királyok 8,27).
Isten háza az Ő áldó, óvó, megváltó jelenlétének és közelségének megjelenítése.
Erre az „épületre” nem Istennek, hanem nekünk, embereknek van szükségünk, hogy a gyülekezet közösségében az Úr szavára figyeljünk, és egymás hite által épüljünk.
Itt, Isten házában, a gyülekezet közösségében, Isten Igéjének közelében „koncentráltan” tapasztaljuk meg az Ő nélkülözhetetlen jelenlétét, hogy aztán „templommá” lehessen az a hely is, ahol éppen a mindennapokban járunk.
A templom ugyanakkor Isten látható népének, gyülekezetének, egyházának jele, amely hitvallásosan hirdeti, hogy az élő Istennek, aki Jézus Krisztusban megváltott bennünket, az adott helyen van népe.
A zsoltár írója felettébb örül annak, hogy bemehet az Úr házába.
A zsoltár írójának korában, Isten népe számára az élet szerves része volt az istentisztelet.
Egy évben egyszer Isten népe minden tagjának el kellett zarándokolnia a jeruzsálemi templomba.
A külső parancs azonban belső igénnyel társult: nemcsak a törvény parancsa miatt, hanem a szív parancsa miatt is mentek; hiszen, ahogy említettem, az élet nélkülözhetetlen része volt az élő Istennel való találkozás, az Ővele való megbékülés, és így a „dolgok” megnyugtató rendeződése.
A jeruzsálemi templomban a szent Isten színe elé járulhatott a bűnös és halandó ember. Ennek azonban, éppen Isten szentsége, és az ember nyomorúsága miatt feltételei voltak.
A törvény előírása szerint különböző tisztulási szertartások végrehajtása, és áldozatok bemutatása által lehetett bejutni Isten házába. A papok még ezen felül mutattak be áldozatokat önmagukért, hogy beléphessenek a szentélybe, és aztán áldozatokat mutathassanak be a népért is. A főpap pedig, egy évben egyszer, különleges tisztulási szertartások elvégzése után léphetett be a szentek szentjébe, jeruzsálemi templom „szívébe”, Isten jelenlétének teljességébe.
A zsoltár írója azonban más indoklást fűz ahhoz, amiért bemehet az Úr házába. „De én bemehetek házadba, mert te nagyon szeretsz engem…” (8)
Ez a zsoltár túlmutat saját korán, az Ószövetségtől eljut az Újszövetségig.
A zsoltár írója örömmel kiáltja hírül, hogy bemehet az Úr házába.
De indoklásként nem azt fogalmazza meg, hogy bemehet az Úr házába, mert bemutatta az előírt áldozatokat, így megtette azt, ami őrá tartozott, hogy megállhasson az Isten színe előtt.
Az indoklás ehelyett így hangzik: „De én bemehetek házadba, mert te nagyon szeretsz engem…” (8).
Ez egy újszövetségi indoklás, hiszen nem nekem kell először megtennem valamit, hogy aztán Isten áldó jelenlétét kiérdemeljem; hanem Isten mindent megelőző szeretete, értem való cselekvése nyitja meg számomra Isten megváltó közelségének ajtaját.
Ha pedig Isten szeret bennünket, márpedig ezt az Úr Jézus Krisztusban megmutatta, akkor nagy baj nem érhet bennünket.
Ez a különbség óriási, figyeljünk fel rá. Az Ószövetségben a szombatot ünneplik, a hetedik napot: hat napon át dolgozunk, végezzük minden munkánkat, és a hetedik napon miénk a megérdemelt pihenés. Az Újszövetség üzenete pont az ellenkezője. Nem véletlenül ünnepeljük a hét első napját, a vasárnapot. Ezért nem is értem, hogy keresztyén felekezetek között erről egyáltalán vitát lehet nyitni. Isten a hét első napján cselekedett érettünk, Jézus Krisztus feltámadt a halálból, a mi feltámadásunk zálogaként. Ő minket megelőzve cselekedett. Isten már a „hét elején” megteszi értünk a legfontosabbat, mert határtalanul szeret bennünket; és mi ebből a szeretetből fogunk élni, cselekedni egész héten át, vagyis egész életünkben. A két gondolkozásmód közötti különbség akkora, mint amilyen messze van egymástól az ég és a föld (Zsoltárok 103,11).
A zsoltár írója pontosan ezt hangsúlyozza: „De én bemehetek házadba, mert te nagyon szeretsz engem…” (8).
2.
Aki pedig bemehet az Úr házába, és örömmel teszi ezt, azzal csodák történnek Isten közelében. Bemehetek házadba, és RÁD FIGYELHETEK, URAM (9; 12-13).
Ez mindennél fontosabb számomra. Fogalmazzunk többes számban, noha a zsoltár, műfajánál fogva egyes számmal fogalmaz, az mégis többes számban értendő. Bemehetünk házadba, és rád figyelhetünk, Urunk; ez pedig mindennél fontosabb számunkra.
Szükségünk van oltalmadra, Urunk!
Hozzád menekülünk (12).
Minden bizonytalan körülöttünk, a következő perc, és a következő nap is.
Egyedül Te vagy a mi erős várunk.
Szükségünk van vezetésedre, Urunk!
Vezess minket igazságodban (9).
Részletesen kifejti ennek a kérésnek minden mozzanatát a zsoltár írója: – leborulok előtted, mert tisztellek téged (8); – mindenben rád figyelek, a Te Igédre; – és rád hagyatkozok, hogy Te vezess engem.
Nagy szükségünk van erre is, hiszen naponta állunk fontos döntések előtt, és gyakran nem látjuk a helyes utat, amit hívő emberként is jó lelkiismerettel meghozhatunk; nem is beszélve azokról a helyzetekről, amikor emberi logikával áttekintve a döntési lehetőségeket, csakis két rossz közül választhatunk.
Ilyenkor nagy szükségünk van vezetésedre; sőt, szabadító irgalmadra.
Szükségünk van az örömödre, Urunk!
A zsoltár írója az utolsó két versben csak erről énekel (12-13): bemehetett az Úr házába, az Úrra figyelhetett, így az Úr oltalmában és vezetésében részesült, ezeknek nyomán pedig abban az örömben is, amit csak az Úr közelsége adhat az embernek (12).
Ez az öröm Isten megváltó szeretetéből fakad, örök öröm, ugyanakkor életöröm is.
Tehát ez az öröm nem csupán valamiféle megmagyarázhatatlan mennyei öröm, amit majd „odaát” élhetünk meg igazán, hanem már itt, ebben a világban megtapasztalható örömről van szó. Minden körülmények között átélhető életörömöt ajándékoz nekünk az Úr.
Nagy szükségünk van erre az örömre, mert sokszor, sokféleképpen vagyunk szomorúak.
Az ígéretes mennyei örömre ugyanúgy szükségünk van, mint a földi élet buktatói között tovább segítő életörömre.
Ez az öröm csak az Úrnál van, az „Úr házában”, az Ő megváltó szeretetének közelében. Ezt így fejezi ki a zsoltár írója: Általad örülök (12).
Összegezve az eddigieket: bemehetünk Isten házába, ahol Őrá figyelhetünk, miközben oltalmában, vezetésében, örömében részesülünk, amelyekre nagy szükségünk van.
Ne felejtsük el azt sem, hogy ez a zsoltár egy reggeli imádság (4).
Akkor énekelte Isten népe, amikor bemutatták a reggeli áldozatokat, vagyis, amikor ténylegesen elkezdődött a nap.
A rendszeres kegyesség kapcsán többször hangsúlyoztuk már, hogy naponta meg kell, meg lehet állni az Úr színe előtt.
A reggeli, indulás előtti „szent megállás”, „bemenetel az Úr házába” áldott lehetőségünk. Másként indul a nap a reggeli kegyesség után; – és egészen másként dőlnek el a dolgok aznap, ha ez kimaradt.
Már a nap kezdetén hálával éljünk ezzel a lehetőséggel, mert szükségünk van az Úr oltalmára, vezetésére, örömére, minden napon.
3.
Ezek után fordítsuk meg a fent már kifejtett gondolatot, hiszen a zsoltár írója is megteszi ezt. Bemehetünk házadba, ott rád figyelhetünk, Urunk; miközben csodák történnek velünk, megtapasztalva a Te közelséged oltalmát, vezetését, örömét. Ennek a csodának része az is, hogy miközben mi rád figyelhetünk, URUNK, KÖZBEN TE RÁM-RÁNK FIGYELSZ (2-7; 10-11).
Amennyiben mi az Úrra figyelünk, és mindig ezzel kezdjük a napot, közben megtapasztaljuk azt a kegyelmi állapotot, hogy az Úr ránk figyel.
A zsoltárban váltakozik ez a két téma egymással. Uram, rád figyelek, és Te közben rám figyelsz.
Anélkül, hogy hangsúlyoznám, Te látod, Uram, hogy emberből vagyok, sóhajokkal és kiáltásokkal teli (2-3).
Te látod, hogy ember vagyok, és hogy miben vagyok, milyen helyzetben vagyok.
Hosszan részletezi ezt a zsoltár írója (2-7; 10-11), amelyeket az alábbiakban csoportosíthatunk.
Miközben ezt röviden felvázolom, sokszoros zárójelben hadd említsem meg, hogy véletlenül sem magamról beszélek, hanem az Igét magyarázom. Annyiban beszélek magamról, amennyiben mindnyájunk kínzó tapasztalata az, amit a zsoltáros megfogalmazott közel háromezer évvel ezelőtt.
Miben vagyunk?
Teológiai értelemben a bűn és a gonosz mindent szétszóró hatalmáról vall a zsoltár írója (5).
Ezt tapasztalati értelemben is kifejti, amikor dicsekvésről, hazugságról, vérszomjas ellenségeskedésről panaszkodik a szentíró (6-7). Ne felejtsük el, hogy Pál apostol a Római levél harmadik fejezetében, amikor az ember egyetemes bűnösségéről ad tanítást, akkor ezt a zsoltárt idézi: „Nincs igaz ember egy sem, nincs, aki érti, nincs, aki keresi az Istent… Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak…” (Róma 3,10-13).
Uram, Te látod, hogy emberből vagyok; látod, hogy miben vagyok, és azt is látod, hogy mi lesz a vége mindennek: belebukunk.
A zsoltár írója kéri ellenségének elbukását (11), ez a lelkület valójában azt jelenti, hogy nincs olyan konfliktus, amelyben lehetne a végén tartós győztes. Valójában mindkét fél belebukik a gonosz küzdelembe.
Uram, Te látod, hogy mi lesz ennek a vége: bukás, halál, kárhozat.
Itt csendül fel ebben a zsoltárban ismét az evangélium: Isten nem engedi, övéi életében a bűn, a gonosz, a dicsekvés, hazugság, vérszomj és örök bukás diadalát.
Ezt újból és újból hangsúlyozza az Ige: „…nem leled örömöd a bűnben, nem talál otthonra nálad a gonosz, nem állhatnak meg szemed előtt a dicsekvők…” (5-7).
Isten közbelép, Jézus Krisztusban könyörül, szabadítást ajándékoz.
*
Gondoljuk summaként végig az 5. zsoltár gondolatmenetét
Magával ragad bennünket a hála, mert mi is bejöhettünk az Úr házába, az Ő mindent megelőző szeretete által.
Itt Őrá figyelhettünk, és oltalmában, vezetésében, örömében részesülhettünk. Mindez felülről való ajándék, csoda.
Közben pedig újabb csodát tapasztalhattunk meg, mert aki elsőként mindig az Úrra figyel, az átéli, hogy minden panaszkodás nélkül, az Úr figyel rá (ránk). Tehát nekünk nem kell folyton a saját bajunkat szajkózni, mert azzal csak dagad, és nem megoldódik a probléma.
Elég az Úrra figyelni, és miközben Őrá figyelünk, Ő figyel ránk.
Ő tudja, és megoldja életünk bajait, vagy erőt ad azok elhordozásához. Aki azonban csak magával foglalkozik, az beleveszik saját bajaiba.
Mindennap, először Őrá figyelve, egyszerre csak megoldottá, súlytalanná lesz a magam baja.
Így küld el az Úr az adott nap feladatai közé, szolgálatba állít, velünk van (13).
Nem mindegy tehát, mivel, kire figyelve kezded a napot.
Tapasztaljuk meg, hiszen tart még a kegyelmi idő, a zsoltár írójának örömét: „De én bemehetek házadba, mert te nagyon szeretsz engem…” (8).
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2016. szeptember 18.
Textus / Lekció: Zsoltárok 05,08
Igehirdető: Steinbach József