(1) Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület,
(2) akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek.
(3) Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál;
(4) és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.
(5) Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt…
(Filippi 2,1–5)
(Textus: Filippi 2,5)
Jézus Krisztus követéséről van szó a mai igeszakaszban.
Az apostol azonban nem elméletet tanít, most nem teológiai magasságokban fogalmaz, hanem konkrétumokat sorol fel Jézus Krisztus követésére nézve.
Ezért mai igeszakaszunk világos, gyakorlati, „kézzel fogható” tanítás Jézus Krisztus követéséről.
Jézus Krisztus követésének lényegét így összegzi Pál apostol: „Azt törekedjetek megvalósítani magatokban, ami Krisztus Jézusban is megvolt…” (5). Itt szándékosan az 1975-ös új fordítást használom, mert az számunkra most kifejezőbb az egész igeszakasz üzenetét illetően.
Az alábbiak szerint haladunk.
– Vizsgáljuk meg először azt, hogy milyen volt a mi Urunk, Jézus Krisztus; – illetve Őrá tekintve milyennek kellene lennie Jézus Krisztus követőjének?
– Aztán tartsunk önvizsgálatot arra nézve, hogy milyenek vagyunk mi?
– Végezetül tegyük fel a kérdést: Hogyan lehetünk krisztusi emberekké, krisztusibb emberekké?
1.
MILYEN VOLT A MI URUNK, JÉZUS KRISZTUS? (1–5)
Az apostol itt valójában Jézus Krisztus „alakját” rajzolja elénk.
Másként megfogalmazva: a Szentlélek gyümölcseinek felsorolását olvashatjuk itt is.
Arról van itt szó, hogy milyen volt a mi Urunk, Jézus Krisztus, és Őt követve milyennek kellene lennünk nekünk, az Ő népének.
Jézus Krisztus vigasztalt (1).
Hemzsegnek az evangéliumok az ezzel kapcsolatos példáktól. Én csak egy klasszikus esetet említek, azt, amikor a halott Lázár családját látogatta meg, és együttérző szeretettel, velük együtt sírva vigasztalta őket az Úr (János 11,1–44). Igaz, hogy Ő ott, akkor ennél sokkal többet is tett, hiszen feltámasztotta a halott Lázárt, előtte pedig kijelentette a gyászoló családnak és minden gyászolónak a halál feletti diadal evangéliumát: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él…” (János 11,25). Ebben a történetben azonban a halál felett győzedelmeskedő isteni hatalom mellett a vigasztalás isteni hatalma is ugyanolyan hangsúlyos; – sőt, a kettő összefügg egymással.
Jézus Krisztus követője vigasztal.
Vigasztaljuk azokat, akik testi szemekkel látható módon szomorúak, elkeseredettek, sokféle fájdalomtól meggyötörtek.
Vigasztaljuk azokat, akik elismerik, hogy vigasztalásra szorulnak, és kérik is ezt a vigasztalást.
A vigasztalás szolgálata azonban több ennél, hiszen sokan vannak olyanok, akik nem tudják, hogy vigasztalásra szorulnak. Őket is vigasztalnunk kell, mégpedig minden tolakodás és tapintatlanság nélkül; – úgy, hogy ők észre se vegyék a mi jelenlétünket, de megtapasztalják a vigasztaló Isten jelenlétét (2Korinthus 1,3–4).
Az emberlét alaptermészete az, hogy mindannyian vigasztalásra szorulunk, azok is, akiken ez még nem látszik, és azok is, akik másokat vigasztalnak. Az apostol hangsúlyozza a filippi testvéreknek, hogy tegyék teljessé az ő örömét (2). Lám, az apostol hívő ember volt, igazi megtért, de ő sem tapasztalta meg ebben a világban a „teljességet”. Ebben a világban minden töredékes, darabokban, részekben élünk, amíg e testben élünk. Ezért mindannyian vigasztalásra szorulunk.
Jézus Krisztus irgalmas és könyörületes volt (1).
Gondoljunk csak a vak Bartimeus történetére (Márk 10,46–52). Ez a vak ember könyörületért kiáltott az arra járó Jézus Krisztus felé, és noha többen el akarták hallgattatni ezt a vak embert, az tovább kiáltozott irgalomért, valódi gyógyulásért. Jézus pedig megállt és könyörült rajta.
Jézus Krisztus követője irgalmas és könyörületes.
Ez azt jelenti, hogy nem okoz senkinek szándékosan fájdalmat, enyhíti a szenvedők fájdalmait, miközben isteni bölcsességgel azt is tudja, hogy miként kell úgy irgalmasnak lenni, hogy egyszerűen csak békén hagyom a másikat.
Az apostol a szeretetből fakadó intést is megemlíti (1). Valóban, ez is irgalom és könyörület kérdése. Hiszen az irgalom és a könyörület nem azt jelenti, hogy minden felett szemet hunyunk, elnézve azt is, ami Isten akaratának nem kedves. Szó nincs erről. Az irgalomnak éppen az a természete, hogy féltő szeretettel int és figyelmeztet, amikor Isten akaratával ellentétes dolgokat és történéseket tapasztal, amelyben végül is a gonosz akar aratni. Ez az intés azonban soha nem lehet agresszív, ez az intés nem a mi lelkünk, indulatunk, akaratunk terméke, hanem az Isten Lelkének munkájával fakad, azaz krisztusi szeretetből, irgalomból, könyörületből. Ezért a szeretetből fakadó intés arra is vonatkozik, aki azt Isten eszközeként éppen akkor tolmácsolja.
Jézus Krisztus alázatos volt (3–4).
Ezzel kapcsolatosan konkrét Igét jelentett ki nekünk a mi Urunk: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.” (Máté 11,29)
Jézus Krisztus követője alázatos.
Az apostol a mai igeszakaszban direkten fogalmaz, amikor úgy ír, hogy semmit ne tegyünk önzésből, se hiúságból, se dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsuk a másikat magunknál, és ne csak a magunk hasznát nézzük, hanem a másikét is.
Ez az „is” szócska egy külön prédikációt érdemelne, de most erre nem térek ki, mert az alázat fontosságára kell figyelnünk.
Jézus Krisztus „egyet akart” … (2).
Jézus Krisztus „egyet akart”, és ezzel az egységet munkálta, hiszen az egyetlen szükséges dologra hívta fel a figyelmet, és ezzel az egyetlen szükséges dologgal ajándékozott meg bennünket, amely mellett minden más eltörpül, de amelynek birtokában minden apró részlet is a helyére kerül (Lukács 10,42).
Jézus Krisztus ilyen értelemben imádkozott egységért népe számára, főpapi imádságában (János 17,21).
Jézus Krisztus követője is „egyet akar”, ezt az egy szükséges dolgot, amelyből minden valódi egység (2), és közösség (1) fakad.
Ez az egy szükséges dolog pedig a Jézus Krisztus megváltó szeretetéből nekünk ajándékozott üdvösség.
Jézus Krisztusra tekintve lehet Isten népe eggyé, testvéri közösséggé, valódi gyülekezetté, egyházzá, a Krisztus testévé.
Ez az egység nem egyformaság, de mégis ugyanaz a krisztusi szeretet jellemző rá, az egy szükséges dolog, az üdvösség megtapasztalásának öröme, reménysége, gazdagsága, túl minden emberi bölcsességen, filozófián, teológián, tanon, kegyességen, liturgián, keresztyén kulturális specialitáson…
Olyan ez az egység, mint amikor a passaui Spitznél az Inn és a régi Duna egymásba ömlik, és nagy Dunaként halad tovább egy mederben a Fekete-tenger felé. A felszín sokféleképpen „fecseghet”, sokféle hullám tarajozhat azon, de a meder vitathatatlanul ugyanaz, valamint a cél, az irány, és a megérkezés bizonyossága is. Ha a mederből „kiáradnak” engedetlen hullámok, azokat elnyeli a föld, és soha nem érkeznek meg a tengerig.
2.
Láttuk tehát, hogy milyen volt a mi Urunk, Jézus Krisztus.
A mi Urunkra tekintve láthattuk azt is, hogy milyennek kellene lenni Jézus Krisztus követőjének.
Tartsunk önvizsgálatot, vizsgáljuk meg azt, hogy MILYENEK VAGYUNK MI VALÓJÁBAN? (1–5)
Mielőtt ezt az önvizsgálatot megtennénk, néhány alapvető szempontot hadd fogalmazzak meg, segítendő ezt az önvizsgálatot.
Fontos szempont, hogy az apostol a filippi gyülekezetnek írja ezeket a sorokat, tehát Isten népét, gyülekezetét, egyházát kéri számon Isten Igéje ezekben a versekben, nem pedig a világot. Ez itt nekünk szól, ez itt ránk vonatkozik.
Az apostol megfogalmazása már eleve tükröt tart elénk, Isten népe elé: „Ha tehát van vigasztalás…” (1). Mindegyik tulajdonságra nézve ilyen feltételes módban fogalmaz az apostol: Ha van vigasztalás, ha van irgalom és könyörület, ha van alázat, ha van krisztusi szeretetből fakadó egység… Tehát az az alapvető kérdés, hogy vannak-e mindezek, mégpedig közöttünk? Mennyire vagyunk mi Krisztus népe, valóban Őt követő emberek?
Isten Igéje tehát önvizsgálatra, töredelmes szívvel bűnbánatra hív bennünket, mégpedig pünkösd ünnepe előtt, úrvacsoraosztásra készülve.
Vigyázzunk, mert tudjuk mi produkálni ezeket: tudunk mi vigasztalni, tudunk mi irgalmasan és könyörületesen is bánni a másikkal, tudunk mi alázatosan viselkedni, ha kell, és tudunk mi egységesen is fellépni. Ne becsüljük le a Krisztus-követés látható jeleit közöttünk, sőt adjunk ezekért hálát. De éppen ebben van a veszély is, mert megnyugszunk abban, hogy a Krisztus-követés legfontosabb jellemzőit látványosan megéljük. De nem a látványosságra, hanem egyre inkább a folyamatosságra van szükség, valamint arra, hogy ezek a cselekvések valóban krisztusi szeretetből fakadjanak. Kicsit kisarkítva: – tudunk mi irgalmasan segíteni, akár még a kommunikációs csatornákon is hírül adva segítő szeretetünket; – tudunk mi alázatosan imádkozni; – tudunk mi egymás kezét megfogva énekelni, mint akik egyek vagyunk; – és mindez nagyon szép, de nem elég!
Megvalljuk Urunk, hogy gyakran vagyunk mi is nyomorúságos vigasztalók.
Aki nyomorúságos vigasztaló, az vigasztalásával valójában nyomorúságot okoz, és még nagyobb nyomorúságba taszítja a szenvedőt.
Az ilyen vigasztalás káros. Ahogy Jóbot vigasztalták a barátai, a szenvedő ember fejéhez vágva a szent tant, valamint a szenvedő ember bűneit, amelynek büntetése a szenvedő ember mostani állapota (Jób 16,2).
Megvalljuk Urunk, hogy nagyon sokszor nem tudjuk csak a szenvedő embert magát látni, elvonatkoztatva minden egyéb körülménytől. Éppen ezért leszünk nyomorúságos vigasztalókká.
Arról nem is beszélve, hogy vigasztalásunk sokszor kirakatszerű. Kipipáljuk egy beteglátogatással. Nem imádkozunk igazán az illetőért. Nem vagyunk ott mellette akkor sem, amikor testben mellette vagyunk. Másokat vigasztalva is magunkat helyezzük előtérbe, magunkat vigasztaljuk. Sokszor van olyan is, amikor képtelenek vagyunk vigasztalni, mert egyszerűen elég a magunk baja.
Megvalljuk Urunk, hogy gyakran vagyunk irgalmatlanok és könyörtelenek.
Sokszor ledöbbent a tapasztalat, hogy még a testvérek közösségében is miként vélekedünk, sugdolózunk, fantáziálunk akkor, amikor közülünk valaki bajba kerül: legyen ez konkrét betegség, egy kudarc, vagy valami konkrét vétek következménye.
Úgy viselkedünk, mint akik a kirakatban imádkoznak a bajba kerültért, de közben nagyon is élvezik a másik baját, élvezettel beszélnek erről egymás között a „folyosón”…
Régebben történt, amikor egy közülünk való közszereplő visszavonult. Emlékszem arra az évtizedekkel ezelőtti történésre, amikor szinte vártam, hogy most, amikor már nincs hatalma, azok, akik körülötte hajlongva sürgölődtek, mit fognak kitalálni róla. Nem „csalódtam”, mert sokféle rágalom terjedt el az illetőről, amiről élvezettel pletykálkodtak akkor közöttünk is.
Ez pedig irgalmatlanságunk és könyörtelenségünk legenyhébb formájának példája csupán. Nem megyek mélyebbre.
Az apostol itt említi a szeretetből fakadó intés fontosságát is, az irgalom részeként. Ennek kapcsán megállapíthatjuk, hogy minden figyelmeztetésen és intésen megsértődünk, azonnal visszavágunk, de tegyük hozzá, hogy sokszor nem is krisztusi szeretetből, hanem irigy féltékenységből érkezik a vélemény. Ebben is megmutatkozik irgalmatlanságunk.
Hangsúlyozom, hogy itt nem a világról, hanem rólunk van szó!
Megvalljuk Urunk, hogy gyakran hiányzik belőlünk a krisztusi alázat.
Inkább a képmutató álalázat jellemző ránk, amely még az alázatában is önmagát valósítja meg.
Hangsúlyozom ismét, hogy itt nem a világról, hanem rólunk van szó!
Mi mozgat bennünket valójában?
Nem vagyok feltétlen rajongója a pszichológiának, de a mélypszichológia nagyon fontos megállapításokat fogalmazott meg az emberre nézve. Valójában az emberi bűn természetét fogalmazták meg a mélypszichológia képviselői. Freud azt állította, hogy az embert valójában mindenben a szexus hajtja, és a legnemesebb társadalmi és egyházi szerepeiben is ezeket a vágyakat szublimálja, és emeli társadalmilag, vallásilag elfogadott, magasabb szintre. Adler szerint az embert az érvényesülési vágy hajtja. Jung szerint pedig ez is, meg az is mozgatja az embert, meg még sok minden más is, például az előző generációktól megörökölt ezernyi „ősminta”.
Ezek a tulajdonságok jellemzőek ránk is, ha ó-emberünk ismét uralkodni kezd rajtunk. Ezért van szükség töredelmes szívre, bűnvallásra, a megszentelődés útját járva, a hit harcát harcolva, állandó megújulásra, megerősödésre a Krisztusban.
Mi mozgat bennünket valójában? Ó-emberünk vagy új-emberünk; a gonosz vagy Jézus Krisztus?
Megvalljuk Urunk, hogy gyarló a mi testvéri közösségünk és egységünk.
Nem akarok kitérni arra, hogy hányfélék vagyunk.
Nem ez a gond, hanem az, hogy ritkán fog bennünket össze a krisztusi szeretet, a lényeg, és elveszünk a részletekben; – sőt, igen gyakran gyűlöljük is azt, aki másként tekint ugyanarra az Úrra, mint mi.
Nem a sokféleség a baj, hanem hogy nem ugyanaz a krisztusi szeretet mozgat bennünket, valójában nem az egy szükséges dolog, az üdvösség tapasztalata által törekszünk valamire az egyházban…
Az is megérne egy külön tanulmányt, hogy „működő” gyülekezetekben: – ahol egy sereg alkalmat sorolnak fel a „körlevelekben”, mindenféléket, kirándulásokon és bálozásokon túl sok minden mást is (és ennek mestere a nyugati „missziológia”); – ott mennyiben csupán csak időtöltés sokak számára az egyház, egy lehetséges „civil kör” a sok közül, a lényeg nélkül.
3.
Végezetül tegyük fel a kérdést: HOGYAN LEHETÜNK KRISZTUSI EMBEREKKÉ, krisztusibb emberekké? (1; 5)
Az apostol így fogalmazott: „Azt törekedjetek megvalósítani magatokban, ami Krisztus Jézusban is megvolt…” (5).
Isten Igéje egy szent törekvésre hív bennünket!
Isten Igéje tükröt tart elénk, bűnbánatra hívja az Ő népét, és valódi megtérést akar munkálni közöttünk az Ő Lelke által.
Isten ébredést akar!
Istenünk, a Jézus Krisztusban való megerősödést, az új-ember felöltözését és növekedését (Efezus 4,24) akarja munkálni bennünk és közöttünk, hogy krisztusi, krisztusibb emberekké legyünk.
Mire kell tehát törekedni?
Az eddigiekben konkrét gyakorlati „tulajdonságok”, „gyümölcsök” által láthattuk, hogy milyen volt a mi Urunk, Jézus Krisztus, és milyenné lehet a Jézus Krisztust követő ember.
Ezek után az apostol hatalmas szárnyalással, a Krisztus-himnuszban teológiai magasságokba emeli azt, amit eddig konkrétumokban, gyakorlatiasan fogalmazott meg. Ezzel egyben összegzi is az üzenetet. Jézus Krisztus „alászállt” a mennyekből a földre az emberért, hogy bennünket megmentsen, és az Isten felmagasztalta Őt (6–11).
Az „alászállás” általi felmagasztaltatás csodája, amit isteni hatalmával Jézus Krisztus megélt ezen a földön, és amelyre az Ő követőit is megváltotta.
„… aki magát megalázza, felmagasztaltatik.” (Máté 23,12)
Annak, Jézus Krisztusnak növekednie kell, nekünk pedig alább kell szállanunk! (János 3,30)
Vagyis az egyetlen megoldás: Önállítás helyett önátadás.
Egyetlen vallás, egyetlen bölcs sem tanítja ezt ilyen radikálisan, mint maga a keresztyénség. Sőt, egyes világvallások, akárcsak a mai modern tréningek egyként az önállítás mindenhatóságát hangoztatják, tanítják. Persze nem az a döntő szempont, hogy a keresztyénség ezt tanítja, hanem hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus, és Isten Igéje ezt tanítja nekünk. Nincs más megoldás a világ számára, csak az önátadás. Annak halálos kockázatát is felvállalva.
Tegyük azonban világossá, hogy nem mi törekszünk, hanem Jézus Krisztus hatalma cselekszik bennünk és általunk!
Gyökössy Endrével együtt kitehetjük a táblát, amit a Balatonban is olvashatunk bizonyos vízmélységen túl, ha nem is pontosan ezzel a szöveggel: Vigyázat! Mély víz! Csak hívőknek!
A válasz csak azok számára hallható meg, akik számára Jézus Krisztus „érv”.
Hiszen az apostol is egyértelműen fogalmaz: Van vigasztalás, a Krisztusban (1).
Valóban van vigasztalás, hiszen valóban feltámadott az Úr (Lukács 24,34).
De ez a vigasztalás csak Jézus Krisztusban adatik nekünk.
Csak Ő formálhat bennünket új emberré.
Csak Őbenne van üdvösség és új élet.
Csak az Ő követésében győzhető le a gonosz.
Csak az Ő követésében újulhat meg az egyház, majd ennek nyomán lehet jobbá a világ.
Ebben a világban nincs tökéletesség, de igenis van új élet a Jézus Krisztusban.
Viszont csak Őbenne; – Jézus Krisztuson kívül nincs megoldás.
A listát végig sorolhatnánk a fentiek szerint: Van vigasztalás, van irgalom és könyörület, van alázat, van szeretetből fakadó egység; – de csakis a Jézus Krisztusban.
Mondjuk azonban ki azt is, hogy mi képtelenek vagyunk, saját erőből, erre törekedni, még keresztyénként is képtelenek vagyunk erre.
Mi nagyon félünk a kockázatoktól, a haláltól, attól a letagadhatatlan ténytől, hogy a gyengét, a magát megalázót azonnal eltapossa a világ, mint ahogy a baromfiudvarban azonnal elkezdik a többiek halálra csipkedni megsebesült társukat.
Mi „csak krisztusiak” vagyunk, emberek vagyunk, mindvégig gyarlók és kegyelemre szorultak.
Egyetlen imádságunk lehet: Jöjj, Szentlélek Úr Isten! Végy bennünk lakozást, szülj bennünket újjá, tölts be bennünket teljesen, elevenítsd meg életünket, és általunk mások életét is, akaratod szerint.
Mi hiába törekszünk, mi hiába akarunk, csak akkor „működik”, ha Te akarod. Urunk, Jézus Krisztus Te szólj, Te mozdulj bennünk és általunk, Te vigasztalj, Te irgalmazz, Te légy alázatos, Te teremtsd meg a szeretetből fakadó egységet bennünk és általunk.
Régi példám, de nem tudok jobbat: A bábu egy sarokba dobott, ócska, porosodó, tehetetlen rongydarab mindaddig, amíg az élő kéz be nem tölti, és el nem kezdi mozgatni azt.
Urunk, a Te megváltó hatalmad mozduljon bennünk!
*
Egy felüljáró alatt bicikliút halad át, valamint egy patak igyekszik ott a Balaton felé.
A felüljáró oldalát, a modern kor művészete egy graffitivel ékesítette, amely egy szmájlit ábrázol. Ma már így üzenünk. Valójában senki nem olvassa már el, amit én itt fentebb leírtam. Ha a lányaimnak írok pár sor sms-t, visszajön rá egy sárga mosolygós arc, röviden, tömören, gyorsan, csak semmi felesleges szöveg.
Ez a graffitis szmájli azonban rendkívüli volt. Nem a megszokott sárga, hanem a rózsaszín valamelyik árnyalatában tündöklött, óriási méretben, és egy glória, szentekhez illő karika díszítette a fejét. Ilyen graffitit és szmájlit még nem láttam.
Az emberekben ott feszül az elvesztett istenképűségükből kipattanó emlék: jobbá lenni, tisztábbá lenni, szentté lenni; – vagyis vigasztalóan, irgalmasan, alázatosan, egységben élni; krisztusivá lenni.
Ezt az emlékezést is Isten Lelke hozza felszínre.
Van remény!
Nem a fenti emlékezés miatt, az önmagában elégtelen lenne, vágy maradna; – hanem mert Jézus Krisztus feltámadott; – Ő a mi vigaszunk, irgalmat nyert életünk; – amely minket is alázatra és szeretetben való egységre indít, az Ő erejével.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. május 13.
Textus / Lekció: Filippi 02,01-05 (05)
Igehirdető: Steinbach József