„(1) Egyszer ezt mondta Sámuel Saulnak: Engem küldött az Úr, hogy felkenjelek népe, Izráel királyává. Most azért hallgass az Úr beszédére!
(2) Ezt mondja a Seregek Ura: Számon tartom, hogy hogyan bánt Amálék Izráellel, hogy útját állta, amikor kijött Egyiptomból.
(3) Most azért indulj, verd le Amálékot, és irts ki mindent, amije van! Ne kíméld, hanem öld meg a férfiakat és a nőket, a gyermekeket és a csecsemőket, a marhákat és a juhokat, a tevéket és a szamarakat!
(4) Ekkor mozgósította Saul a hadinépet, és számba vette Teláímban: kétszázezer gyalogost és tízezer embert Júdából.
(5) Amikor Saul eljutott Amálék városáig, lesbe állt a folyóvölgyben.
(6) De a kénieknek ezt üzente Saul: Menjetek el innen, távozzatok el az amálékiak közül, hogy ki ne irtsalak velük együtt titeket is, mert ti szeretettel bántatok Izráel fiaival, amikor kijöttek Egyiptomból. Erre eltávoztak a kéniek az amálékiak közül.
(7) Saul pedig vágta Amálékot Havílától egészen a Súrba vezető útig, amely Egyiptommal szemben van.
(8) Agágot, Amálék királyát élve fogta el, de az egész népet fegyverrel irtotta ki.
(9) Saul és a hadinép azonban megkímélte Agágot meg a juhoknak és marháknak a legjavát, azaz a másodellésüket meg a bárányokat és mindazt, ami szép volt. Ezeket nem akarták kiirtani, hanem csak a hitvány és értéktelen jószágot irtották ki.”
(1Sámuel 15,1-9)
(Textus: 1Sámuel 15,6)
Pünkösd előtti vasárnapon nehéz Ige jutott nekünk.
A Reformáció 500 éves évfordulójának legméltóbb megünneplése az, ha a reformátorok által, így Kálvin által is gyakorolt folyamatos igemagyarázás elvét követve történik az igehirdetés. Gyülekezetünkben az idén ezt az elvet követve ünnepeljük a reformációt, folyamatosan igehirdetésekben magyarázva Sámuel próféta első könyvét. Maga az említett könyv sem könnyű olvasmány, de ez a fejezet különösen nehéz, csak a teljes Írás összefüggésében magyarázható helyesen. Őszintén szólva, készülésem során alig találtam ehhez a fejezethez segédanyagot, mert publikált igehirdetés alig található erről a fejezetről. Éppen ezért sokat készültem, és bízom abban, hogy érthetően el tudom mondani a rám bízott üzenetet, bízva Isten Szentlelkének nehéz Igéket dióként feltörő munkájában.
A mai Igét csak az értheti meg igazán, aki Isten Igéjét hittel eleve komolyan veszi (1), benne a teljes Ószövetséget is, persze a teljes Írás krisztusi összefüggésében. Ugyanis csak az Ő Igéje előtt, annak igazsága előtt leborulva lesz áldássá számunkra a mai igeszakasz. Ez a hit vallja azt is, hogy Isten mindent jól cselekszik, azt is, amit éppen akkor nem értünk, vagy amin jóléthez szokott, „álérzékeny” lelkünk esetleg meg is botránkozna. Ez a hit vallja, hogy Isten mindent jól tesz, mindent jobban tud, mint mi, és mindent népének javára fordít.
A hatodik versből kiindulva megfogalmazhatjuk azt a tételmondatot, hogy Isten megbánhatatlanul szereti az Ő népét, és az Ő népén keresztül szeret minden népet; – vagyis úgy tetszett Istennek, hogy az Ő népén keresztül nyerjen áldást a föld minden nemzetsége (1Mózes 12,3). Tehát nagyon fontos teológiai értelemben a sorrend: Isten szereti az Ő népét, és rajta keresztül szereti a többi népeket.
A fejezet megértéséhez némi előzetes alapismeretek is szükségesek. Saul király Sámuel prófétától azt az utasítást kapja Isten parancsaként, hogy vonuljon fel az amálekiták ellen, és semmisítse meg őket (3). Ezen a parancson nincs mit szépíteni, szó szerint így hangzik el. Az amálekiták Jákob testvérének, Ézsaunak az utódai. Tehát Izrael olyan rokonnépéről van szó, akikkel végig testvérháborúban álltak, és akik Palesztinától délnyugatra éltek. Tudjuk azt is, hogy amikor Isten népe kivonulhatott a szolgaság házából, Egyiptomból, és Jézus Krisztus szabadító irgalmának előzményeként megtapasztalhatta az Úr szabadító hatalmát, akkor Amálék népe útját állta a kimerült fáradt népnek, hátba támadta őket, és a lemaradtakat, gyengéket, betegeket, asszonyokat, gyerekeket nagy számban lemészárolta (5Mózes 25,17–19).
1.
A mai Igéből kiderül, hogy ISTEN NEM ENGEDI AZT, HOGY TARTÓSAN BÁNTSÁK AZ Ő SZERETETT NÉPÉT.
Még akkor sem engedi ezt, ha népe méltatlan erre a szeretetre, és próbatételekkel kényszeríthető csak megtérésre.
Isten azonban megbánhatatlanul szereti az Ő népét (Róma 11,29).
De Isten nem személyválogató (Cselekedetek 10,34).
Isten minden embert szeret, az Ő választott népén keresztül. Itt a kiválasztottságot újszövetségi értelemben értjük.
Isten nem enged tartósan bántani más népeket sem.
De Isten végképp nem engedi tartósan bántani saját népét, mert megbánhatatlanul szereti az Övéit.
Azért kell ezt hangsúlyozni, és nem véletlen, hogy ez a nehéz Ige éppen a mai napra esett, mert olyan dolgok történnek a világban, amelyekkel kapcsolatosan nem lehet többé hallgatni, noha még mindig nagy a hallgatás e tekintetben (Lukács 19,40).
Mondjuk ki, aki Európát bántja, akármilyen elvilágiasodott és hitetlen is ez az Európa, az a keresztyén kultúrát bántja. A múlt héten is történt egy merénylet, egy európai nagyvárosban, mégpedig gyermekek és fiatalok ellen, valamint a rájuk váró szüleik ellen, mégpedig hátba támadva, sok halottal és sebesülttel, mint ahogy az amálekiták tették akkor.
Nem is beszélve arról, hogy a kopt keresztyének ellen újabb merényletet hajtottak végre. Itt is rengeteg a halott és a sebesült.
A számok is azt mutatják, hogy mindenkor és most is a világ legüldözöttebb vallása a keresztyénség. Gondoljunk csak bele, hogy négypercenként hal meg egy keresztyén testvérünk a hitéért, szerte a világon.
Ebben a helyzetben számomra megnyugtató az a tény, hogy Isten megbánhatatlanul szereti az Ő népét, és tartósan nem engedi az Ő népét bántani.
Sőt, a mai Ige azt is hangsúlyozza, hogy számon tartja, és számon kéri azokat, akik az Ő népét valaha bántották (2).
Ez a tény erőt ad, ugyanakkor arra indít bennünket, hogy mi, mint Isten népe se bántsunk másokat, sőt más népeket is a „szelídség lelkületére” vezessünk. Erről azonban még fogok szólni.
2.
Isten tehát nem engedi, hogy az Ő népét tartósan bántsák. Isten azonban nem azonnal ítéli meg azokat, akik bántották az Ő népét vagy bárki mást. ISTEN AD MEGTÉRÉSI IDŐT. Isten ad kegyelmi időt!
Isten több száz évig várt az amálekiták megítélésével is.
Tehát Isten több száz évet várt arra, hogy amálekiták megtérjenek, durva, agresszív, harcos magatartásukból szelídebb néppé, az Ő népévé legyenek. Isten ad kegyelmi időt.
Ezt a kegyelmi időt a mai Igében is látjuk, hiszen, amikor Saul megtámadta az amálekitákat, előtte szólt a kénieknek, akik szeretettel bántak Isten népével, hogy ők menjenek ki az amálekiták közül, mert menekülést adott nekik az Isten (6).
Ugyanakkor, mivel nem személyválogató az Isten, ezt a kegyelmi időt saját, sokszor méltatlan népének is felajánlotta az Isten, a jogos ítélet előtt. Erről olvasunk a Jeremiás 18-ban, ahol a próféta Isten népének tolmácsolja a megtérésre hívó szót, aztán ezt minden népre vonatkoztatja: „Megtörténik, hogy kimondom egy népről vagy országról, hogy kitépem, kiirtom és elpusztítom. De ha megtér gonoszságából az a nép, amelyről beszéltem, akkor én is megbánom, hogy veszedelmet akartam rá hozni.” (Jeremiás 18,7–8)
Isten tehát megbánhatatlanul szereti népét, és nem engedi, hogy tartósan bántsák az Övéit.
Isten azonban az Ő népén keresztül minden népet szeret, és megtérésre hív.
Isten ad időt saját népének és más népeknek is a megtérésre, ahogy kegyelmi időt adott az amálekitáknak is.
3.
Egy határon és időn túl azonban Isten már ebben a világban kimondhatja, éppen az Ő ügye, népének védelme, és más népek érdekében, a sok gonoszság láttán, hogy elég volt. EKKOR ISTEN ÍTÉLETET TART.
Isten tehát, látva a sok tetten érhető, gonosz bűnöket, és ebből következően az ember alapvetően bűnös természetét; – egy határon és időn túl, már ebben a világban közbelép.
Úgy is mondhatnánk, ha már minden határt vég nélkül feszegettünk, se Istent se embert nem ismerve (Lukács 18,2), akkor azt mondja, hogy eddig és nem tovább.
Főleg, ha Isten ügyét, az Ő népének ügyét bántják határtalanul.
De a tetten érhető gonosz cselekedeteket minden népre tekintettel számon tartja.
Isten megítél, bárkit bántottunk, és azt bűnbánattal nem tettük le Őhozzá, nem bántuk meg, és nem tértünk meg az új életre.
Lám, mennyire nem személyválogató az Isten, hiszen noha nem olvastam végig a fejezetet, időszűke miatt, odahaza olvassuk végig, abból kiderül, hogy Isten a saját népe körében is többször mondta azt, hogy elég volt.
Ott megbánhatatlan féltő szeretettel tette ezt.
Ennek a fejezetnek a vége felé az engedetlen Saul elvetésében látjuk ezt (23).
Isten ítéletéből kiderül, hogy az Ő ítélete is kegyelem, mert amikor ebben a világban közbeszól, és azt mondja, hogy elég, akkor sokak életének érdekében teszi ezt. Ki kell mondani, hogy egy kezelhetetlen, őrült ember megállításával, bárki is legyen az, sokak életét menthetjük meg.
Isten ítéletében az által is ott a hatalmas kegyelem, hogy hisszük, a végítéletében az Ő örök rendje szerint végre helyükre kerülnek a dolgok, „kiegyenlítődnek”, és Őneki kedves módon ott senki sem marad adósa senkinek, semmilyen tekintetben sem.
Hogy ez miként történik, nem tudjuk, de történni fog.
Az ugyanis lehetetlen, hogy az sok mocsok, fájdalom, tetten érhető és eltitkolt bűn, amivel telve van ez a világ és amit egymásnak okoztunk, az következmények nélkül maradjon; – még ha testi szemeinkkel látva sokan meg is ússzák az itteni számonkérést. Bár ennek krisztusi, újszövetségi megoldás mindjárt megszólal.
4.
Isten nem engedi a tartós bántalmazást, Ő ad megtérési időt, de egy határon túl megítél, hogy sokakon kegyelmezhessen. Isten ítéletében ugyanis ott a kegyelem. Sőt ISTEN VÉGSŐ SZAVA A KEGYELEM, ahogy ezt Jézus Krisztusban világossá tette számunkra.
Itt tekinthetünk erre a rettenetes történetre az Újszövetség teljes kijelentése felől, miszerint Isten itt ugyan megbüntette az amálekitákat, de a saját népének és a sokféle más népeknek ezernyi bűnét, a világ összes tetten érhető és eltitkolt bűnét végül is egyszülött Fiára, Jézusra Krisztusra terhelte, hogy rajtunk könyörülhessen, és miután igazsága érvényesült, ránk kegyelmét áraszthassa ki. Először saját népére, és azon keresztül minden népre.
Ez a hatalmas kegyelem az, amellyel nem lehet többé visszaélni.
Ez a kegyelem tényleg megtérésre hív.
Az Ő világosságában állva jutunk bűnlátásra, bűnbánatra, az Ő ereje által merjük letenni bűneinket, vállalva ezekért a szégyent is, hogy aztán Ő felemelhessen, megtérésre vezethessen, és új szívet adva újjászülhessen bennünket; – rajtunk keresztül pedig más népekkel is ugyanezt cselekedhesse.
Az Isten kegyelméből fakadó megtérés és újjászületés látható következménye pedig az engedelmesség.
Ez az engedelmesség azt jelenti, hogy Isten népe hiteles nép.
Éppen ez a hitelesség lesz mások számára is áldott, megtérésre hívó bizonyságtétellé.
Ha pedig nem azzá lesz, akkor is vállaljuk, sőt az ezzel járó szenvedéseket is vállaljuk.
Ez a hitelesség pedig azt jelenti, hogy egyre inkább megszabadulunk a tetten érhető bűnöktől, noha soha nem leszünk tökéletesek, de mégis, a megszentelődés útját járva egyre inkább feltisztul az életünk.
Éppen Saul engedetlenségeinek sorából látjuk azt, hogy mit jelent az engedelmesség.
Saul először csak abban volt engedetlen, hogy a szebb juhokat megtartotta magának a zsákmányból.
Mindig egy „kicsi” engedetlenséggel, bűnnel kezdődik a halálos lavina (9).
Ilyen értelemben bűn és bűn között nincs különbség, mert a láncból egy láncszem megszakad, a vödör beleesik a kútba.
Mégis ebben a világban igenis van különbség tetten érhető és másfajta bűnök között, noha teológiai értelemben nem tehetünk különbséget bűn és bűn között.
Saul esetében egy kis bűnnel borult az egész dominósor, mert utána emlékoszlopot állítatott a saját dicsőségére (12), majd amikor Sámuel számon kérte, akkor már hazudott is, miszerint azért tartotta meg magának a zsákmányból a szép jószágokat, hogy azokat az Úrnak áldozza fel (14–15).
Csak pár mondatban jegyzem meg, hogy Jób könyve is azzal foglalkozik, hogy az engedelmes, megtért hívő ember sem tökéletes, de nincsenek tetten érhető bűnei.
Jób ezért nem érti, hogy noha nincs tökéletes ember az Úr előtt, amit a barátai is vallanak, de ő semmiféle konkrét bűnt nem követett el, amiért azt a nyomorúságos büntetést érdemelné, amiben éppen szenvednie kell.
Woody Allen „Bűnök és vétkek” című filmje, amelyet a kritikusok is legjobb alkotásának értékelnek, döbbenetesen foglalkozik ugyanezzel a kérdéskörrel: az engedelmesség, a tetten érhető gonosz bűnök, és azok következményeinek kínzó kérdéseivel.
Tehát az Isten kegyelméből következő megtérés, újjászületés következménye az engedelmes, egyre inkább megtisztuló élet.
Keresztyén értelemben pedig, Jézus Krisztus követésében ennek az engedelmességnek a csúcsa minden körülmények között a megbocsátás.
Még akkor is, ha ezzel csúnyán visszaélhetnek.
A krisztusi ember vallja, hogy Istené az igazságszolgáltatás, és Őneki gondja van Övéire, mert megbánhatatlanul szereti Övéit, és őrajtuk keresztül mindenkit és mindeneket.
Mi tehát minden körülmények között csakis a megbocsátás, a szelídség, a szeretet krisztusi lelkületével élhetünk ebben a világban.
De mivel krisztusi szeretetünk, nekünk gyarló embereknek, a világ csak kis szeletét képes átfogni; – ezért ez a szeretet mindig a közvetlenül ránk bízottak körében ölthet testet elsőként.
Az pedig abszurdum, hogy erre a krisztusi szeretetre hivatkozva a keresztyénektől azt várják, hogy jobban szeresse az „idegent”, mint a sajátját. Hozzátéve, mi mindig csak legfeljebb krisztusiak lehetünk, de nem lehetünk Krisztussá!
Erre az engedelmes, látható gyümölcsöket termő életre a leggyönyörűbb kép éppen ma tárult elém, a gyönyörű májusi napsütésben, sokat fényképezett pirosló cseresznyefánkra pillantva.
Legutóbb pazar virágait fotózhattam, háttérben a templomunk tornyával; – most már a termésben nemcsak gyönyörködöm, hanem az táplál is.
Nem tökéletes ez a fa, be van szorítva, felfelé kénytelen növekedni, mégpedig aránytalanul; – nem permetezzük, itt-ott tetves; – de terem, egyre bővebben terem.
Nem tökéletes, de egyre bővebben terem az, aki felfelé nyújtózik, a kényszerhelyzetekben még inkább.
Ez az engedelmes élet!
*
Összegezve:
– Isten tehát nem engedi tartósan bántani népét, és más népeket sem;
– ad megtérési, kegyelmi időt;
– de egy határon túl megítél, megállítja a bűnös, gonosz, kegyetlen, istentelen tobzódást;
– de azért, hogy végezetül népének, és rajtuk keresztül sokaknak kegyelmezhessen.
Ez a vasárnap, a pünkösd előtti vasárnap „Exaudi” vasárnap: „Exaudi Domine!” „Hallgasd meg Uram, hívásomat!” (Zsoltárok 27,7)
Tehát a fenti nehéz Ige üzenete értelmében valóban hívhatjuk az Urat: Jöjj, Szentlélek Úristen, szülj újjá bennünket, a te népedet, és rajtunk keresztül sokakat!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. május 28.
Textus / Lekció: 1Sámuel 15, 01-09 (06)
Igehirdető: Steinbach József