-
(1) A karmesternek: „A szőlőtaposók” kezdetű ének dallamára. Kórah fiainak zsoltára.
(2) Mily kedvesek a Te hajlékaid, ó, Seregek Ura!
(3) Sóvárog, sőt eleped a lelkem az Úr udvarai után. Testem és lelkem ujjongva kiált az élő Istenhez.
(4) Még a veréb is talál házat, és a fecske is fészket, ahova fiókáit helyezi oltáraidnál, Seregek Ura, királyom és Istenem!
(5) Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek Téged! (Szela)
(6) Boldog az az ember, akinek Te vagy ereje, aki a Te utaidra gondol.
(7) Ha a Siralom völgyén mennek is át, források völgyévé teszik azt, az őszi eső is elárasztja áldásával.
(8) Újult erővel haladnak, és megjelennek Istennél a Sionon.
(9) Uram, Seregek Istene, hallgasd meg imádságomat! Figyelj rám, Jákób Istene! (Szela)
(10) Istenünk, pajzsunk, nézz ránk, tekints fölkented személyére!
(11) Bizony, jobb egy nap a Te udvaraidban, mint máshol ezer. Jobb az Isten háza küszöbén állni, mint a bűnösök sátraiban lakni.
(12) Mert nap és pajzs az Úr, kegyelmet és dicsőséget ad az Isten. Nem vonja meg javait az Úr azoktól, akik feddhetetlenül élnek.
(13) Seregek Ura, boldog az az ember, aki Benned bízik!
(Zsoltárok 84,1–13)
(Zsoltárok 84,13)
Erre a zsoltárra figyelve zárhatjuk az úgynevezett „Kórahita zsoltárok” magyarázatát, befejezve a gyülekezetben, Isten kegyelméből, egy újabb sorozatot.
Azért a 84. zsoltár került a sorozat végére, mert ez a legismertebb zsoltára ennek a sorozatnak, egyben megkoronázása is.
A 84. zsoltár sóvárgás – talán fogságban íródott ez a zsoltár – az Isten háza, a szent hajlék, a testvéri közösség, az Isten népe után.
Természetesen ebből következően, ez a zsoltár sóvárgás az Isten után.
A szent hajlék, a templom, és Isten népének közössége, a gyülekezet, a látható egyház – erről többször szólt a Kórahita zsoltárok számos eleme – mindig az Isten jelenlétére utal.
Ez a zsoltár sóvárgás Isten háza, temploma, a szent hajlék, Isten népe után; mert sóvárgás az élő Isten után, az élő Isten jelenléte után, az élő Istennel való közösség után, az után a boldog tapasztalat után, hogy velünk az Isten – az Újszövetség nyelvén megfogalmazva –, minden napon, a világ végezetéig (Máté 28,20).
Ebben a zsoltárban három boldogságmondást is találunk (5–6; 13), amelyek éppen így összegezhetők: A boldogság Isten jelenléte, Isten közelsége, Isten velünk léte.
A boldogság az üdvösség.
Boldog ember az, aki az Úrban bízik.
Boldog ember az, aki megtapasztalja az Isten jelenlétét, az élő Isten megváltó szeretetét, mindenre elégséges közelségét.
Sok mindent el lehet mondani a boldogságról, de bibliai értelemben ez az egyetlen igei definíció: Isten jelenlétéből, Isten közelségéből fakad – egyéni és közösségi értelemben egyaránt – a boldogság, az üdvösség.
„A Te jelenléted megvidámít, éltet, bátor szívet ad!” (294. dicséret 1. verse)
Így szólunk ma a boldogságról, mint Isten jelenlétéről, közelségéről, a zsoltár gondolatmenetét követve. A boldogság Isten jelenléte, Isten közelsége, Isten velünk léte (13).
*
ISTEN JELENLÉTE, KÖZELSÉGE: VÉDELEM, FÉSZEK.
Boldog az az ember, aki megtapasztalja az Isten, mindenre elégséges, közelségét (4).
A fogságban, a sóvárságban, Isten népe szívében felidéződik egy kép.
Amikor rendszeresen látogathatták a templomot, a templom udvarait, akkor az oltár közelében, az oltár rejtett zugaiban, még az égi madarak is fészket raktak: még a veréb és a fecske is talált fészket az Úr oltárainak közelében.
Ez a kép egyből utal az üzenetre: Isten közelsége fészek.
Isten közelsége megváltó szeretettel körbeölel bennünket.
Isten közelsége véd, óv, elrejt, szent elrejtettséggel ajándékoz meg.
Egy durva világban fészekmeleggel ajándékoz meg minket az Úr, miközben Ő szeretetében is megmarad Úrnak és királynak. Ezt egy tagmondatban hangsúlyozta is ez a zsoltár (4).
Jó ebből a fészekből kirepülni a mindennapok feladatai, küzdelmei közé, ahova az Úr állított bennünket, ott is természetesen folyamatosan megtapasztalva az Isten közelségét; aztán jó visszatérni ebbe a fészekbe.
Szükségünk van erre a fészekre!
Szükséges számunkra az a fészek, amit nem mi teremtettünk meg magunknak.
De ennek a fészekmelegnek természetesen e-világi terei is vannak, ahol az Isten közelségét megtapasztaljuk: gyülekezet, család.
Ez a biztos fészek Isten ajándéka; nem mi teremtjük meg azt magunknak, hanem Isten ajándékozza nekünk ezt a fészekmeleget, amit durva emberi kezek nem tudnak szétverni; az Isten által ajándékozott fészket nem…
Nagy szükségünk van erre az óvó, védő szeretetre, mert olyan törékeny az emberi élet, minden tekintetben.
Hadd mondjak itt egy példát, erre nézve. A parókia előtt látják a testvérek még a kalitkában az egyetlen megmaradt hullámos papagájunkat. Ezek a papagájok itt keltek ki, a gyermekeink nevelgették őket, és aztán ahogy letelt az életidejük, szépen sorban elpusztultak. Egyetlen egy madárka maradt még meg árván. Mindig, amikor gondoztuk a kalitkában ezeket a madarakat, akkor feltűnt, hogy milyen törékenyek, milyen óvatosan kell hozzájuk érni, mert egyetlen durva mozdulat, és a törékeny testet azonnal összeroppanthatjuk. Megtörtént egyszer az is, hogy egy idegen macska felugrott a kalitka tetejére, a mancsával bekapott a kalitkába, és ennek a még meglévő madárkának a párját megölte: a durva mancsával azonnal felhasította a kis hullámos papagáj mellkasát.
Ez csak egy kép. Ilyen hullámos papagáj törékenységű az emberi élet is. Szükségünk van a védelemre, a fészekmelegre, arra a kalitkára, amit az Isten ad, ajándékoz nekünk. Kellenek a kalitkák – az Úrtól való kalitkák –; és bizony, ha nyitva marad a kalitka ajtaja, a madárka kirepül, és ez a szabadság számára a biztos pusztulást, a biztos halált jelenti. Ez vonatkozik ránk is.
Isten közelsége fészek!
Szükségünk van erre az Istentől készített fészekre.
Itt hangzik fel az evangélium: Jézus Krisztusban fészekké lett az Isten.
Isten, Jézus Krisztusban aláhajolt, közel jött hozzánk, megváltó irgalma szeretetével körbeölelt bennünket.
Ez az üdvösség, Kedves Testvéreim. Ha a teológia nyelvén szeretném megfogalmazni a mai igehirdetés első üzenetét, akkor azt mondhatnám: Igen, Jézus Krisztusban fészekké lett az Isten; Őbenne mindenkor megtapasztaljuk, ebben a védő közelségben, isteni jelenlétben, az üdvösséget; mert az üdvösség Isten jelenléte életünkben, nemcsak „odaát”, hanem már „itt”, ebben a világban. Az üdvösség Isten jelenléte az életünkben, és ebből fakad mindaz a jótétemény és áldás, amiben a Szentháromság Isten egész életünket, testünket és lelkünket, a földön és az örökkévalóságban részesíti.
Ennek az üdvösségnek az előízét már itt megtapasztaljuk: a templomban, ebben a hajlékban, a gyülekezet közösségében, amikor Isten Igéjére figyelünk – ezt hangsúlyozza is a zsoltár.
Igen, ténylegesen megtapasztaljuk Isten népének közösségében, a látható egyház valóságában – annak minden nyomorúsága ellenére –, hogy jelen van, itt van, közöttünk van az Isten országa.
Boldog az az ember, boldog az a nép, amely megtapasztalja az Isten védő közelségét, az üdvösséget, már „itt”, mert az Isten közelsége fészek.
*
AZ ISTEN KÖZELSÉGE: ERŐFORRÁS, és boldog az a nép, boldog az az ember, amely, aki az élet útján megtapasztalja az Isten erejét (6–8; 12).
Isten közelsége erőforrás az életutunkon.
Figyeljük meg – ha figyelmesen hallgattuk a felolvasott zsoltárt, akkor ez feltűnhetett –, hogy itt Isten erejéről egészen konkrét, speciális módon szól a zsoltár: Isten közelsége erőforrás az életutunkra nézve.
Isten közelsége úgy erőforrás az életutunkra nézve, hogy elkérjük ezt az utat – a napi kegyességben újból és újból –, mert ismeretlen az út, le kell borulni, könyörögni.
Ahogy a 25. zsoltár 5. verse teszi ezt: „Vezess Uram, vezess bennünket, a Te igazságodban! Urunk, Te járj előttünk, hogy el ne tévelyedjünk!”
El kell kérni ezt az utat az Úrtól, hogy helyes úton járjunk.
Ennek a kérésnek, ennek a szent koncentrációnak következménye, áldása, hogy isteni, üdvösséges irányba áll az életünk, és valóban kapunk erőt, örömöt, reménységet.
Ez gyakorlatilag a feddhetetlenség is, hiszen engedelmesen elkérve az utat, az Isten útjához, az általa meghatározott irányhoz ragaszkodunk. A feddhetetlenség kifejezés is szerepel ebben a zsoltárban (12).
Isten közelsége erőforrás az életutunkra nézve, mert elkérjük ezt az utat.
Elkéred-e naponta, rendszeresen az Isten útját?
Nemcsak elkérjük ezt az utat, hanem – és ez micsoda vigasztalás és egyben erőforrás – látjuk is ezt az utat, ha elkértük (5; 8; 12).
Még az úttalanságban is látjuk ezt az utat, a megérkezés boldog örömével és bizonyosságával; el egészen az út végéig, a beteljesedésig.
Ezt így fogalmazza meg az ismert sor, a zsoltár himnikus szárnyalása: Nap és pajzs az Úristen (12).
Sokszor úgy fészek az Úr, hogy pajzs: Ő védelmez minket.
Az Úr nap, aki világosságot ad az életutunkra az úttalanban.
Az Úr kegyelemmel, dicsőséggel és üdvösséggel koronáz meg az úton járva, és a javait nem vonja meg tőlünk, egészen a megérkezésig!
Micsoda távlatban láthatjuk az életutunkat: Meglátjuk majd az Urat, és örökké magasztaljuk Őt (5; 8).
Isten közelsége erőforrás, az életutunkon, mert elkérjük ezt az utat, és látjuk ezt az üdvösséges utat.
El ne csüggedj; sem, mint Isten népe; sem, mint egyes hívő ember, ha nem látod a következő lépést. Az úttalanságban is látni kell az utat: hiszen az Úr előttünk jár, megerősít bennünket a reménységben.
Olyan ez, mint amikor a repülőgép felszáll, és a koordinátákra hagyatkozik. Testi szemekkel nem látható az út, de adott a biztos irány, a cél, a megérkezés boldog bizonyosságával, az Isten megtartó kegyelmével.
Miközben elkérjük és látjuk az utat az úttalanságban, mi magunk is útkészítők leszünk mások számára. Nem agresszív úttörők, hanem útkészítők, mert Isten óvjon meg bennünket a kegyes agresszivitástól.
Isten közelsége erőforrás az életutunkra nézve, mert elkérjük ezt az utat, mert látjuk ezt az utat, és napról-napra megtapasztaljuk, hogy haladunk ezen az úton (8).
Majd énekelni is fogjuk, hallhattuk is a zsoltárból: „Mennek erőről erőre…”
Mindig elég az erő arra a napra, amit éppen akkor az Isten kiszabott, a következő nap majd aggodalmaskodik magáért, és reggelre megújul az Úr kegyelme.
Átéltük ezt szerintem már mindannyian, este lefekvés előtt: „De nehéz volt ez a mai nap, elfáradtunk, most már ne jöjjön e-mail, most már ne jöjjön telefon, semmiféle jelzés, mert ma már nem jól döntöm el a dolgokat; majd holnap…”
Amikor felvirrad az új nap, akkor megújul az Úr irgalma, megújul az Ő kegyelme, mert napról-napra adja ezt az erőt.
Boldog tapasztalat ez: Elég ez az erő arra a napra, amikor és amire éppen akkor szükség van.
Így haladunk, az Ő naponként megújuló erejével, a megérkezésig, amíg megjelenünk Isten előtt (8), és örökké dicsérjük Őt (5). Ez az örök dicséret az „örök boldogságra” való megérkezés kifejezése, a teljesség kifejezése, amit nem lehet másként, emberi szavakkal megjeleníteni, csak így…
Még valamit jelent ez az erő az életutunkra nézve.
Miközben elkérjük ezt az utat, látjuk ezt az utat, és az Ő erejével, napról-napra haladunk az Isten útján; közben szolgálunk, áldássá leszünk mi magunk ezen az úton.
Nem lehet szebben kifejezni ezt, mint ahogy a zsoltáros teszi, szentlelkes ihletettséggel leírva ezt: „A siralom völgyét a források völgyévé tesszük.” (7)
Amikor a siralom völgyéről beszélünk, akkor utalhatunk – egy héttel ezelőtt a 88. zsoltár is erről szólt – a bajra, a betegségre, a halálra, ami körülvesz „itt” bennünket.
Amikor a siralom völgyéről beszélünk, akkor soha nem arról van szó, hogy az örök élet ígéretét kijátszanánk a földi élettel szemben, hiszen a földi élet minden perce, az Úrban, Isten ajándéka.
Éppen ez a szolgálat, hogy a siralom völgyét a források völgyévé tegyük; hogy általunk, Isten eszközeként, forrás fakadjon az élet pusztaságában (Ézsaiás 35,1).
Ez a szolgálatunk, nem kevesebb.
Tesszük-e ezt, mások életében?
Tegyük ezt, hogy ne olyanok legyünk, mint az a bizonyos macska, amelyik bekapott a kalitkába és felhasította a madárka mellkasát. Tegyük a siralom völgyét a források völgyévé, hogy ne csak az érdekeink szerint, önző módon marjunk bele mások életébe, felhasítva mások életét. Hányszor történik meg ez, érdekből, önzésből, bosszúvágyból, presztízsharcból. Az egyházban is megtörténik ez; ne szépítsük a dolgokat.
A szolgálat, a Krisztus-követés az, amihez kell a mennyei erőforrás, hogy áldássá legyünk mások számára, és a siralom völgyét a források völgyévé tegyük.
Boldog az az ember, aki megtapasztalja az Isten közelségét, mert Isten közelsége védelmet ajándékozó fészek; Isten közelsége erőforrás az életutunkon.
*
Ezt a kettőt összegezve elmondhatjuk, hogy NINCS ENNÉL JOBB, MINT ISTEN KÖZELSÉGÉT MEGTAPASZTALNI (11).
Ez talán most a legfontosabb üzenet.
Isten a legjobbat akarja nekünk adni, aminél nincs jobb.
Ahogy Pál mondja: „Ez sokkal inkább jobb mindennél!” (Filippi 1,23).
Jobb a Te házadban lakni, mint máshol egyebütt.
Jobb a Te házad küszöbén ülni, mint a bűnösök sátraiban lakni.
Jobb, a legjobb, az Isten közelében lenni.
Mondjátok meg, miért van az, hogy amikor hívő emberek, és mint Isten népe is, kint vagyunk a terepen, az életharcokban, akkor olyan sokszor az Urat kihagyva, az Isten nélkül szólunk, döntünk, választunk; úgy zsigerből?
Úgy, ahogy Luther megénekelte; József Attila fordításában így hangzik: „hírnév, nő, család, jószág, test, világ…”
Az Úr nélkül ezek a szempontok határozzák meg a döntéseinket.
A mai zsoltár hangsúlyozza, hogy az élő Isten nélkül, Jézus Krisztus nélkül hiába keressük a jót, a „boldogságot”.
Az Úr nélkül minden csak pótcselekvés lesz az életünkben, amelyek eleve kudarcra vannak ítélve.
Itt is egy döbbenetes kép áll előttünk, a zsoltárban, ezzel az üzenettel kapcsolatosan, miszerint jobb az Isten háza küszöbén, mint a bűnösök sátraiban…
Még a palota is egy bűzös, düledező, bűnös sátor, az Isten nélkül.
A jóléti társadalmakra is gondolhatunk, e kép kapcsán. Nem a jólétet akarom bántani, mert beteg ember az, aki szeret szenvedni, hanem a jólét kapcsán arra a hitetlenségre utalunk, ami kialakult a jólétben, és ami megkeményíti a szívet.
Még a palota is egy bűzös, düledező, bűnös sátor az élő Isten nélkül.
Hiába keressük a jót, az Úr nélkül!
Ez a jó, a legjobb, csakis Őbenne van; az Úrban!
Csakis Őbenne adatik majd nekünk minden más egyéb jó is.
Ha az Úr áll az életünk csúcsán, akkor minden más, ami egyébként fontos ebben a világban, az az őt megillető helyére kerül.
Töltsön el bennünket örömmel és hálaadással ennek a zsoltárnak a végkicsengése: „Urunk, köszönjük, hogy Te a legjobbal akarsz bennünket megajándékozni! Köszönjük, hogy Tetőled, onnan felülről, adatik nekünk minden jó! Tenálad keressük ezt a jót, mert csakis az a legjobb, nincs annál jobb, mint amit Te adhatsz nekünk! Köszönjük azt a boldog jót, amit a tanítványok a megdicsőülés hegyén tapasztaltak, és most mi is megtapasztalhattunk, és Teveled mindenkor megtapasztalhatunk: Jó nekünk a Te közeledben lenni! Boldog az az ember, aki Tebenned bízik!” (13)
A zsoltárban hallhattunk egy fohászt (10): „Urunk, Istenünk, Seregeknek Ura, nézz le ránk!” Isten, Jézus Krisztusban lenézett ránk, lehajolt hozzánk, hajlékká lett Őbenne az Isten, bízhatunk Őbenne!
Isten, „Fölkentjének” – megváltó, szabadító Királyunknak – irgalmas hatalmára tekint; Őrajta keresztül tekint ránk, és könyörül rajtunk (10).
Boldog az az ember, aki az Úrban bízik (13). Ezáltal, bibliai, igei értelemben, miénk a boldogság.
Kedves Testvéreim! Kell-e ennél több?
Boldog az az ember, aki megtapasztalja az Isten közelségét, az Isten jelenlétét; mert az Isten jelenléte, közelsége fészek, erőforrás, és sokkal inkább jobb mindennél, amiből minden más valóságos jó fakad, erre a világra nézve is.
–
Egyetlen egy nagyon fontos záró gondolat, ami speciálisan benne volt ebben a zsoltárban.
Az Isten jelenlétét a zsoltáros az Isten hajlékához, az Isten templomához, az Isten népéhez, a látható gyülekezethez köti (2–5).
Mintegy merészeli azt gondolni, hogy akik az Úr házában vannak, azok az Úrban vannak, azok Jézus Krisztusban vannak.
Ki a boldog ember?
Ki az, aki megtapasztalta az Isten közelségét, jelenlétét, védelmét, az erőforrást, ezt az üdvözítő legjobbat?
Ti, Kedves Testvéreim, akik itt vagytok, akik halljátok az Isten Igéjét, akik felvállaljátok a látható egyházzal való közösséget, mert ilyenkor megtörténik a magvetés, és lesz belőle áldott gyümölcstermés.
Ti vagytok a boldog emberek, akik átélitek azt, a puszta jelenlétetekkel is, Isten Igéjére figyelve, hogy jobb az Isten háza küszöbén állni, mint a bűnösök sátraiban lakni.
Akik kinn ülnek most az udvaron, ezen a nyári istentiszteleten, azok is átlépték a templom küszöbét, mert a szabad ég is az Isten templomává lesz, ebben az esetben.
Kik a boldogok?
Boldogok vagyunk mi, akik itt vagyunk, akik a látható egyházban halljuk Isten Igéjét, mert az Úrban vagyunk: védelmünk van, erőforrásunk van, üdvösségünk van; a legfőbb jó a miénk.
Áldott legyen ezért az élő Isten.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. július 26.
30. hét – Szentháromság utáni 6. vasárnap.
„Kórahita” zsoltárok sorozat 13.
Textus / Lekció: Zsoltárok 84,01-13 (13)
Igehirdető: Steinbach József