(1) Zarándokének. Salamoné. Ha az ÚR nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az ÚR nem őrzi a várost, hiába óvják azt az őrök.
(2) Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az ÚR szeret, annak álmában is ad eleget.
(3) Bizony, az ÚR ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.
(4) Mint a hős kezében a nyilak, olyanok a serdülő ifjak.
(5) Boldog az az ember, aki ilyenekkel tölti meg a tegzét: nem szégyenül meg, ha ellenségeivel van szóváltása a kapuban.
(Zsoltárok 127)
(Zsoltárok 127,1–2)
A 127. zsoltár Isten áldásáról szól.
Böjt első vasárnapján, minden hibánk és bűnünk töredelmes belátásának és megvallásának idején fontos hangsúlyoznunk, hogy Isten áldása, mint Isten kegyelmének testet öltése, hordozza ezt a világot, Isten népét, benne a mi életünket is; – mert vétkeink ellenére még nincs végünk.
Ezért fontos böjt első vasárnapján Isten áldásáról szólni.
1.
MIT JELENT AZ ISTEN ÁLDÁSA?
Az áldott Isten minden áldás forrása.
A Biblia számos igehelye nevezi meg az élő, egyetlen Istent úgy, mint aki áldott.
Isten azért áldott, mert Ő örök, azaz idő fölötti, hiszen az időt is Ő teremtette, de aki az időben, azaz a történelemben valósítja meg szabadító tetteit, szeretetének jeleit.
Augustinus sokat elmélkedett erről.
Isten azért áldott, mert Ő örök.
De az Ő örökkévaló volta nemcsak az idő fölöttiségét jelenti, hanem azt is, hogy Ő szent.
Isten áldott, mert Ő örök és szent.
Isten szentsége jelenti az Ő tökéletességét, teljességét, makulátlanságát, hiánytalan, maradéktalan voltát, és azt a megváltó szeretetet, amelyben megmutatkozik ez a szentség az embervilág felé.
Tehát Isten az egyetlen, ahol az Ő szentsége nem az emésztő tűz ítéletes pusztításában, hanem megváltó szeretetének felfoghatatlan gazdagságában mutatkozik meg.
Van ítélet, de annak mindig fölötte van a kegyelem.
Ezt egyértelműen kijelentette az áldott Isten, egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban.
Az áldott Isten örök és szent, azaz szuverén Isten, ahogy ezt Kálvin összegezte.
Őneki mindig igaza van, Ővele az ember nem vitatkozhat, viszont az Ő igazsága mindig az ember javát szolgálja.
Az Isten mindent örökkévaló összefüggésekben lát, ahogy mi azt soha nem leszünk képesek látni, ezért higgyük el, hogy Ő jobban tudja a „dolgokat”, mint mi.
Az élő Isten áldott, mert Ő örök, szent és szuverén Úr.
Az áldott Isten lehajol hozzánk, és megáld bennünket.
Az Ő áldását most megszólaló Igéje és Lelke által tapasztalhatjuk meg, de ahol Isten Igéje jelen van, ott Isten közelsége konkrét valósággá lesz, hiszen Isten szava mindig egyben az Ő szabadító cselekvését is jelenti.
Isten az egyetlen, aki nemcsak beszél, hanem cselekszi is azt, amit mond.
Tehát a mindennapokban is egészen konkrétan megtapasztalhatjuk az áldott Isten áldását. Sajnos sokszor nincs szemünk arra, hogy ezeket észrevegyük.
A zsoltár szerint az áldott Isten megáld bennünket, hogy építsük a „házat”.
Az élő Isten megáld bennünket, hogy építsünk és ne romboljunk.
Ugyanakkor a klasszikus értelmezés szerint itt a ház építése, annak általános értelmén túl az egyházra, Isten népének építésére vonatkozik.
Ez az építés jelenti a látható egyház, a látható gyülekezet építését ugyanúgy, mint a láthatatlan egyház építését is.
A kettő között az a különbség, hogy mi csak a látható egyházban tudunk jelen lenni, csak azt látjuk, annak minden nyomorúságával együtt szeretjük és építjük, már a puszta jelenlétünkkel is felvállaljuk, szolgálatunkkal a magunk lehetőségei között segítjük, buzgóságunkkal gyarapítjuk, s felesleges túlbuzgóságunkkal nem romboljuk azt.
Közben alázattal tudomásul vesszük, hogy a láthatatlan egyházat csak Isten látja, hiszen Ő bárkinek élete utolsó percében is odaajándékozhatja az üdvösséget.
Ezért mi mindenkire reménységgel tekintünk, tesszük a dolgunkat és bízunk az áldott Isten üdvözítő cselekvésében.
A zsoltár szerint az áldott Isten megáld bennünket, hogy építsük a „házat” és őrizzük a várost.
Ha a klasszikus értelmezés szerint a ház az egyházat, akkor a város a világot jelenti.
Itt arról van szó, hogy a világot áthassuk a Jézus Krisztusba vetett hitünkkel és ezzel a hittel legyünk jelen a „poliszban”, a közéletben, a társadalomban.
Nagyon fontos szolgálat ez, keresztyénként jelen lenni a hétköznapokban, családban, munkahelyen, a társadalom különböző színterein.
Óriásit változott a világ körülöttünk, hiszen éppen a tekintélyes, polgári, értelmiségi, vagyonos és szakmai rétegek nem állnak igazán az egyház mögé.
Pedig korábban is az ő szolgálatuk, jelenlétük által lehetett áldássá az egyház a világban, mert ők képezték a hidat a kettő között, és adták meg az egyház társadalmi presztízsét, anyagi bázisát, függetlenségét, szolgálatának evilági kereteit.
Pedig ma is bőven kínálkozna erre lehetőség, hiszen az elvilágiasodott, kiürült társadalmi vákuum előbb-utóbb visszatereli az embereket az örökkévaló értékekhez.
Nemrégiben a Nemzeti Színházban, egyik neves színészbarátom, az előadás után meghívott bennünket a színház éttermébe, ahol egy jót beszélgettünk és régóta figyelve, nemcsak az említett színház művészeit, hanem más színházak művészeit is, megállapítottuk, hogy egy komoly, keresztyénségét felvállaló, színészekből, művészekből álló, hitvalló közösséget lehetne kialakítani ezekből az egyébként országos hírű nevekből.
Mit jelenthetne ez a keresztyénség, akár a saját egyházunk számára is, hiszen erősítené a társadalmi tekintélyünket, nem a tekintélyért, hanem azért, hogy őrizzük a várost, s ezáltal az áldott Isten áldását egyre többen tapasztalhassuk.
És akkor még nem beszéltem más, keresztyénségüket felvállaló rétegekről, akik arra várnak, hogy az egyház megfelelő módon szólítsa meg őket.
A Dunántúlon ezért kezdtük el az úgynevezett rétegtalálkozókat.
A város őrzése jelenti a ránk bízott „közélet” mellett az egész lakott Föld védelmét és őrzését, hiszen Isten ránk bízta ezt a teremtett világmindenséget, hogy műveljük és őrizzük azt (1Mózes 2,15).
Ahogy a Nemzeti Színház 6. emeletének éttermi teraszáról letekintettünk a Dunára, gyönyörűen kirajzolódott a Művészetek Palotája mellett átívelő lágymányosi Rákóczi híd, kivilágítva, piros oszlopai pazarul tükröződtek a Dunában és figyelmeztettek, hogy milyen hatalmas a szakadék egyház és világ között, ma különösen; – miközben arra lenne szükség, hogy együtt építsünk, őrizzünk, szeressünk, vagyis együtt legyünk áldássá.
Az áldott Isten megáld bennünket, hogy építsük a „házat” és őrizzük a „várost” az előbb elmondottak szerint.
Nagyon fontos, hogy mindezt szeretettel tegyük, az Ő soha el nem múló, krisztusi szeretetével (1Korinthus 13,8).
Hiszen csak ezzel a krisztusi szeretettel lehetünk áldássá.
Csak ezzel a krisztusi szeretettel lehet építeni, amely mindent eltűr, mindent elfedez, mindent remél és soha el nem múlik.
Egyébként minden építő szándékunk valóban saját önző szeretetünk rombolásává lesz.
Hiszen az áldott Isten áldásának maximuma Jézus Krisztus.
Gyönyörűen fogalmazza meg ezt a zsoltár írója, amikor azt énekli: „De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” (2)
Ezzel a krisztusi szeretettel lehetséges az, hogy az ember valóban építse az egyházat és őrizze a világot, vagyis, hogy áldássá legyen a maga helyén.
Ez a legnagyobb csoda: – amikor építünk és nem rombolunk; – amikor őrizzük a ránk bízott értékeket és nem eltékozoljuk azokat; – amikor szeretünk és nem gyűlölünk.
Ez a legnagyobb csoda.
Az Isten cselekszi ezt.
Az áldott Isten megáld bennünket, hogy áldássá legyünk és ezzel a krisztusi szeretettel építsünk, őrizzünk, szeressünk a magunk helyén.
Ez csak Ővele lehetséges, Őnélküle lehetetlen. Ezért csoda mindezek megvalósulása.
Ezt fejezi ki a második vers, miszerint, akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget, vagyis ami emberileg lehetetlen, az Ővele lehetségessé válik, hiszen a leglehetetlenebb is lehetségessé vált azzal, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból és legyőzte a halált.
Az Úr eleget ad, vagyis minden napra ad elegendő erőt és bölcsességet az építéshez, az őrzéshez és a szeretethez.
Az Úr gyakran többet ad, mint ami elég, mert annyira bőségesen ajándékoz nekünk, hogy azt is megadhatja, amit nem is álmodtunk volna.
Ez az áldott Isten áldása, hogy mi is áldássá legyünk ebben a világban.
Viszont soha ne feledjük, hogy csak a sajátjainkat magunkhoz ölelve tudjuk magunkhoz ölelni a világot, annak ránk eső részét.
Aki ugyanis a saját házát, a saját városát megtagadja valamilyen általános szeretet nevében, abban nem a krisztusi szeretet munkál.
2.
Isten áldása tehát azt jelenti, hogy az áldott Isten megáld bennünket, hogy áldássá legyünk.
Erről a fontos üzenetről a zsoltáros „indirekt” módon beszél, nevezetesen úgy, hogy megfordítja a gondolatot: MI MARAD NEKÜNK ISTEN ÁLDÁSA NÉLKÜL?
Ha az áldott Isten nem áld meg bennünket, akkor nem tudunk áldássá lenni, hiába minden erőlködésünk, akkor hiába kelünk fel korán és hiába fekszünk későn, csak fáradtsággal szerzett kenyeret eszünk (2).
Vagyis, ha az áldott Isten nem áld meg bennünket, akkor hiába pörgünk, hiába akarunk, hiába szorgoskodunk.
Ha Isten nem építi a házat, akkor hiába fáradoznak az építők.
Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába óvják az őrök. Ha az Úr nem ad szeretetet, akkor hiába próbálunk mi szeretni a gyarló, önző, másokban is önmagunkat szolgáló szeretetünkkel (1).
Érdemes három kifejezést külön is kiemelni, amikor Isten áldásának hiányáról szólunk.
Az egyik ilyen kifejezés a „hiába”.
A prédikátor könyve csak erről szól, miszerint az áldott Isten áldása nélkül minden hiábavalóság.
Valljuk meg őszintén, hogy ha nem is merünk a ténnyel szembenézni, mégis csak ez mindannyiunk tapasztalata is.
A hiábavalóság érzése folyamatosan kíséri az embert, amely a jóléti társadalmakban elhatalmasodhat rajtunk és ennek számos jele van, hiszen az ember a jólét idején szembesül igazán élete nagy kérdéseivel és a válaszok híján életének ürességével.
Nem véletlen, hogy a művészetekben, kiemelten az irodalomban, de más művészeti ágakban is, folyamatosan foglalkoztak és foglalkoznak ezzel a kérdéssel, a hiábavalóság átkával.
Gondoljunk csak Csehov műveire, vagy Babits Mihály „Esti kérdés” című versére, ahol a költő kerek-perec nekünk szegezi a kérdést, hogy a világban található sok szépség mire való, ha egyszer úgyis „elszárad”.
Igen, ez a hiábavalóság Isten áldásának hiánya, mert Isten teljessége nélkül csak a rész szerinti állapot nyomorúságát tapasztalhatjuk meg, amit az apostol így fejez ki, hogy most tükör által homályosan látunk, de reménység szerint majd eljön a színről-színre látás ideje (1Korinthus 13,12).
Ugyanezt a költő így fogalmazza meg: „Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban…” (Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában)
Nem is beszélve arról, hogy hova jutunk, ha ezt a „hiábavalóságot” teológiai összefüggésekbe helyezzük, hiszen van hiábavalóság „itt” és hiábavalóság „odaát”, arra gondolva, amikor „kár”-ba vész egy emberi élet.
A hiábavalóság kapcsán világossá kell tenni azt is, hogy más a siker és más az áldás.
A kettő között csak annyi a különbség, mint föld és ég között.
A siker látványos, de manapság különösképpen ideig való.
A siker elmúlik.
Korunkban mikrovilágok, szubkultúrák léteznek átláthatatlan mennyiségben és ezek csak alig, vagy egy hajszálvékony mezsgyén találkozhatnak egymással.
Ezért aki egy területen sikeres, mondjuk öt percig, arról a másik területen semmit sem tudnak.
Ötezer ember drukkolt tegnap a veszprémi kézilabda csapatnak az Arénában, őrjöngve éltetve az ottani sztárokat, akiknek én még soha a nevüket sem hallottam. Természetesen ezt kellő tisztelettel írom, hiszen ők végképp nem hallottak az én nevemről és nem is nagyon fognak.
Hiszen az egyház az egyik legbelterjesebb közösség, az egyik legzártabb mikrovilág, szubkultúra. Hogyan beszélhetünk akkor misszióról?
Más a siker és más az áldás, mert a siker minél látványosabb, annál múlandóbb, míg az áldást nem érdekli a múlandóság, mert öröksége az Úrban van.
A másik ilyen fogalom, amit a zsoltáros használ arra, hogy Isten áldását leírja: „Fáradságos”: „…fáradsággal szerzett kenyeret esztek.” (2)
Ez a fáradság, ki kell mondanunk, halálos „fáradság”.
A zsoltáros leírja ezt, hiszen korán kelünk, későn fekszünk. A ma embere büszke is erre, hiszen gürcöl egész nap, miközben észre sem veszi, hogy az örökkévaló lényegre és az Úrtól rábízott szeretteire jut a legkevesebb ideje, miközben a halálos aránytévesztésben kifolyt a kezéből az élete és mire erre rádöbbent, már késő…
Fáradunk, elfáradunk, halálosan belefáradhatunk az életbe. A „kiégés” kifejezést nem szeretem, mert ez számomra egy pszichológiai emberszemléletből fakadó redukció terméke és nem teológiai kifejezés.
Egy neves világvezető, amikor lemondott hivataláról, nem megszokott őszinteséggel indokolta lemondását, amit a világsajtó akkoriban főcímekben, a napilapok elején, óriásbetűkkel kürtölt szét mindenfelé: Fáradság és undor.
Isten áldása nélkül idáig juthat az ember, ha valós helyzetébe belegondol.
Szabó Lőrinc nem kertel a verseiben, amit a Kaláka zseniálisan meg is zenésített: „…végez velünk a betegség és az undor…” (Kortársak, Különbéke); „Volt néhány perc, a többit, a többit, a többit, – mit kerteljek? – a többit megette a fene.” (Nyitott szemmel).
De fokozhatjuk ezt az amúgy is komor hangulatot egy egészen egyszerű példával is. Egy idő után ugyanis akár egy tipli falba való befúrása is komoly kihívás lehet, hiszen már szakember esetében is láttam példát arra, hogy a fél vakolat lehullott, pedig csak egy csavart szerettek volna behajtani a helyére. Mindketten kínos, tehetetlen nevetéssel szemléltük az egészet. Bizony, kőművest kellett hívni. Az öcsém nem szakember, de pénz hiányában sok mindent ügyes kezével maga csinál meg odahaza. Ő bevallotta, hogy egy hónapnyi intenzív felújítás alatt nettó egy hetet szerszámokat keresett, mert, hogy eltűnt a fogó valamilyen halomban. Ezek nevetségesnek tűnnek, de korántsem azok.
Tesszük a dolgunkat, de ahogy telik az idő, az ember belefárad, valaminek már neki sem áll és türelmetlenné lesz a legkisebb dolgokban is, hibát hibára halmoz, miközben az életben többnyire mindig ugyanaz történik és hálát adhatunk, ha ugyanaz történik, mert akkor nincs nagy baj, ami mindezeket felülírná.
A harmadik ilyen kifejezés, amely átvitt értelemben olvasható ki a zsoltárból és szintén az Isten áldásának hiányára utal: „Nem megy…”.
Isten áldása nélkül nem megy.
Isten áldása nélkül még nagyobb baj, ha úgy tűnik, hogy mennek a dolgok, mert olyan csúcsokra juthatunk el, ahonnan nem lehet épségben lejutni, ahol az ember olyan dolgokba keveredhet bele, ami nem felvállalható.
Tehát mindkét esetben igaz, hogy Isten nélkül nem megy, mert Isten áldása nélkül a siker is múlandó, nem lesz benne valóságos örömünk, és a hiányérzet még inkább gyötörni fog bennünket, mert mindig több és több kell.
A teljes írás is ezt, valamint az eddig elmondottakat igazolja.
„Az Úr áldása gazdagít meg, agyarapodást nem lehet erőltetni.” (Példabeszédek 10,22)
„Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem azénlelkemmel!” (Zakariás 4,6)
„…nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (János 15,5)
„Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülőIstené.” (Róma 9,16)
„…mindenjó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” (Jakab 1,17)
Tehát Isten áldása nélkül hiábavaló fáradságos, mert Őnélküle nem megy, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy mennek a dolgok.
Ezért egy lehetőségünk van: – tenni a dolgunkat, erőlködve, de az Ő erejét elkérve; – hálával elfogadni az Úr áldását, ebből fakadó ajándékait; – és hitben elhordozni a próbatételeket, hiszen azok is Isten áldását szolgálják népe életében; – miközben folyamatosan imádkozunk (1Thesszalonika 5,17), Isten áldására hagyatkozunk, mert Isten az, aki a lényeget cselekszi, a keretet megtölti áldott tartalommal.
Olyan ez, mint a magától növekedő vetés (Márk 4,26–29): csoda, mi megtettük a dolgunkat és a lényeget Isten cselekszi, ez tőlünk független.
Pont itt látjuk a ma emberének nyomorúságát, mert a ma embere ezt a földműves által megtapasztalt csodát nem ismeri.
Az ipari társadalom kozmopolita embere mindent maga akar tenni, mindent stratégiákkal kiszámol, előre eltervez és élete egy halom sikeres gürcöléssé lesz, amit igazából el is várnak tőlünk.
A ma embere nem tud hinni, nem is akar hinni, de nincs is lehetősége hinni, emberi értelemben legalábbis.
Ezért olyan nagy a kimondott és kimondatlan „belefáradás”.
Itt valami, még fel sem mért, csak részben leírt „törést” tapasztalunk (Ulrich Beck: Kockázattársadalom).
3.
Tisztáztuk tehát, hogy mi az Isten áldása és szóltunk Isten áldásának hiányáról is.
Végezetül szóljunk ISTEN ÁLDÁSÁNAK KONKRÉTUMAIRÓL.
Azért szeretem az Ószövetséget, mert olyan gyakorlati, konkrét, életközeli.
Ez a zsoltár úgy beszél Isten áldásáról, hogy gyakorlati, mindennapi példát állít elénk és azt gyönyörű képpel szemlélteti is.
Tehát ez a zsoltár konkrétan szól Isten áldásának fontosságáról.
A zsoltáros úgy beszél Isten áldásáról, hogy olyan az Isten áldása, mint a „hős” kezében a nyilak.
Isten fogja nyílvesszőjét, kiveszi azt tegzéből, ráhelyezi az íjra, biztos kézzel irányba helyezi azt, majd remegés nélkül megfeszíti az íjat és a nyílvessző pontosan célba talál, egy picit megrezdül és megnyugszik ott.
Mindez úgy történik, hogy akármilyen csendben suhan az irányba kilőtt nyílvessző, vele együtt még a levegő is az általa mutatott biztos irányba hasít.
Isten felhasznál bennünket, hiszen mi az Ő eszközei vagyunk.
Ez a tény, az előbbi képnél maradva azt jelenti, hogy Ő megfog bennünket, mint nyílvesszőit és tegzéből kiválasztva íjára helyez bennünket és biztos irányba állítva életünket, a cél felé igazít, örök rendjébe helyez, odaküld, ahol végül nem a hiábavalóság, nem a fáradság, hanem az igazság, a békesség és az öröm az ember tapasztalata.
Tovább gondolva a képet, ha nekünk kell céloznunk és remegne a kezünk, akkor odaáll mellénk, mint apa a fia mellé és segít célozni, nem másokat lenyilazni, hanem mindent örök rendjének örömébe irányítani.
Ez az Isten áldása: bármihez nyúlunk, az Ő eszközei legyünk, hogy amikor megfogunk valamit, akkor Őt képviseljük, bármihez nyúlunk, az Ő rendjébe helyezzük azt el.
Isten népe az örök rend irányába állított nép.
Gyönyörű ez a kép. Olyan az Isten áldása, mint a hős kezében a nyilak.
Ennek az irányba állított életnek, vagyis Isten áldásának egyik konkrétuma a házasság, a család, s a gyermeknevelés nagy ajándéka.
A házasság hetének záró napja van ma, böjt első vasárnapja.
Valóban a házasság és a család Isten áldásának egyik legfontosabb, konkrét gyümölcse. Hiszen a házasság és a család Istentől való vitathatatlan életrend.
Itt történik az is, amit újra meg kell tanulnunk, nevezetesen a gyermekek hitre nevelése a keresztyén örömhír, a keresztyén hit és élet értékeinek átadása.
Ennek nélkülözhetetlen színtere a házasság és a család.
Így tudjuk igazán irányba állítani gyermekeinket, a következő generációt.
Tesszük-e ezt?
Hadd kérdezzem egészen világiasan: Továbbadjuk-e gyermekeinknek a keresztyén örökséget, a keresztyén kultúrát, annak pótolhatatlan értékeit, amelyek nélkül pokollá lesz az emberi élet; – továbbadjuk-e az irgalom és az örök élet kultúráját, továbbadjuk-e Jézus Krisztus megváltó szeretetét?
Sajnos nem tesszük, s ettől olyan a világ, amilyen.
Az őspogányság mindig előtör az emberből, mert minden, ami nem keresztyén és nem krisztusi, az valójában pogány.
Döbbenetesen mutat rá erre a nemrég elhunyt ír drámaíró, Brian Friel Pogánytánc című színműve.
Pedig ennek az áldott „irányba állásnak” jele az, hogy hitünkkel és életünkkel áthatjuk házassági és családi életünket, majd ezen keresztül az egyházat és a világot, a magunk helyén a közéletben.
Csak az ilyen, az áldott Isten által irányba állított ember, család, közösség, nép tud áldássá lenni, építeni és nem rombolni, őrizni és nem tékozolni, szeretni és nem gyűlölni.
Csak az képes erre, akit az áldott Isten megáldott, hogy áldássá lehessen a Jézus Krisztusban.
Csak az képes erre, akit az áldott Isten kézbe vett, irányba állított.
De az ilyen emberről és népről azt mondja a zsoltáros, hogy „boldog” (5).
Boldog az az ember, akit az áldott Isten megáldott, irányba állított, családjával, népével együtt, és akit ezáltal felhasznál arra, hogy a következő generációt is krisztusi irányba állítsa.
Ez elég, ez a legtöbb, amit tehetünk, amit átélhetünk ebben a világban.
Ez maga a boldogság, Isten áldásának megtapasztalása, továbbadása, a Jézus Krisztusban.
A boldogság nem érzelmi kategória, hanem stabilitás, örök szilárdság (1Korinthus 15,58), ahogy ezt a zsoltáros mondja, miszerint boldog az ilyen ember, mert nem szégyenülhet meg, történjék bármi is.
*
Az áldott Isten megáld bennünket, hogy áldássá legyünk.
Ez a mai üzenet.
Egy kérdés maradt hátra végezetül.
Kit érdekel ez ma rajtunk kívül?
Azon ugyanis vitatkozhatunk, hogy nekünk reformátusoknak egy „holisztikusabb” szemlélettel kellene szolgálnunk a világban, ahol az istentisztelet sem csak az igemagyarázatra lesz leszűkítve, hanem a liturgia és más egyéb cselekmények is kifejezik a lényeget, az üzenetet, hatva az ember minden érzékszervére.
Nagy viták vannak erről manapság.
Ilyenkor utalnak a katolikusokra, akik tudnak ünnepelni, vagy az ortodoxokra, ahol az ikont látják, megfogják, megérintik, megcsókolják, miközben énekkel, zenével átélik, befogadják az üzenetet és nemcsak valamiféle racionális redukcióval közvetítik az örömhírt.
Lehet ezen vitatkozni, tesszük is.
Nekem vannak kételyeim, mert egy ortodox istentisztelet, végig állva, a maga négy órájával nem tudom mennyire hat manapság. Illetve ott elég fél órára bekapcsolódni.
Egyszer egy ortodox temetésen, amely öt órán keresztül tartott, a gyászolók maguk is közben kimentek egy étterembe és megebédeltek, miközben zajlott a szertartás, és annyira minden érzékszervre hatottak, hogy a halottat megcsókolták, borral tele locsolták a koporsót…
Nem tudom?
Szóval ezen lehet vitatkozni.
De ezzel a vitával még mindig csak a magunk körein belül vagyunk.
Hol vannak a többiek?
Egyik gyülekezeti tagunk egy nagy sportlétesítmény igazgatója.
Meghívott bennünket egy bajnoki kézilabda meccsre.
A zsúfolásig megtelt stadion, ötezren, akik busásan fizettek a belépőért, minden feszültséget kiadva, sörrel a kézben tomboltak, a hazai csapatnak szurkolva, miközben lent a kigyúrt fiúk tényleg tönkreverték az ellenfelet.
Mindenhol duzzadó erő, élet, mozgás.
Persze, a mozgás fontos; – a kikapcsolódás, a gőz kieresztése is. Nincs is ezzel semmi baj.
Mégis, azon gondolkodtam: Mit érdekli ezt a tömeget az Isten Igéje, Jézus Krisztus, a bűn, a betegség, mindaz, amiről mi beszélünk?
Ezt a kérdésfelvetést igazolja, hogy mi ingyen is alig tudunk egy kis templomot megtölteni, „ezeknek” meg drága heti bérletük van ide, és könnyedén megtöltenek egy ötezeres arénát, áldoznak erre a pénzükből, az idejükből, órákig állnak érte a dugóban…
Ez egy másik világ, amiről nekem fogalmam sincs.
Tudom, nem mindenkié a hit, meg „ezek” itt „lelkileg bénák”, ha villámgyorsan futnak is…
Ám most nem elégítenek ki a kegyesen sablonos feleletek.
Van itt valami „törés”, amivel nem akarunk szembenézni.
Nem Jézus Krisztus köré gyűlnek az emberek…
Nem is látnak bajt…
Ezért nem is érdekli őket a pillanatnyi segítségen túlmutató megoldás.
Persze, attól még van baj bőven…
Mert mit segít egy gól, ha nagy a baj?
Mi van, ha többé nem kelünk fel?
Ezért én maradok a kimondott üzenetnél, amit az Igéből kaptam, amire figyeltem, amit hittel fogadtam, most elmondhattam, hogy meghalljátok és továbbadjátok:
Az áldott Isten megáld, hogy áldássá legyünk.
Boldog ember az, aki ezt hallja, megtapasztalja és továbbadja.
Ökumenikus istentisztelet, Székesfehérvári evangélikus templom, 2018. január 27.
Beiktatás, Tab, 2018. február 17.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. február 18.
Textus / Lekció: Zsoltárok 127
Igehirdető: Steinbach József