(20) Miután kigúnyolták, levették róla a bíbor ruhát, és felöltöztették a saját ruhájába. Majd kivitték, hogy megfeszítsék Őt.
(21) Kényszerítettek egy arra menő embert, a cirénei Simont, Alexandrosz és Rúfusz apját, aki a mezőről jött, hogy vigye Jézus keresztjét.
(22) Elvitték Őt a Golgota nevű helyre, ami ezt jelenti: Koponya-hely,
(23) és mirhás bort adtak neki, de Ő nem fogadta el.
(24) Keresztre feszítették, és megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon.
(25) Kilenc óra volt, amikor megfeszítették.
(26) Felirat is volt a kereszten az ellene szóló vádról, amely így szólt: A ZSIDÓK KIRÁLYA.
(27) Vele együtt feszítettek keresztre két rablót, egyet jobb, egyet pedig bal keze felől.
(28) És így teljesedett be az Írás, amely ezt mondja: „És a bűnösök közé sorolták.”
(29) Akik elmentek mellette, fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és felépíted három nap alatt,
(30) mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!
(31) Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták maguk között az írástudókkal együtt: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni.
(32) A Krisztus, Izráel királya szálljon le most a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk! Azok is gyalázták, akik vele együtt voltak megfeszítve.
(33) Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig.
(34) Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: Elói, elói, lámá sabaktáni! – ami ezt jelenti: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
(35) Néhányan az ott állók közül, amikor ezt hallották, így szóltak: Íme, Illést hívja.
(36) Valaki elfutott, és ecettel megtöltve egy szivacsot, nádszálra tűzte azt, inni adott neki, és így szólt: Lássuk csak, eljön-e Illés, hogy levegye Őt?
(37) Jézus pedig hangosan felkiáltva kilehelte a lelkét.
(Márk 15,20–37)
(Márk 15,37)
Tizenharmadik alkalommal szólunk − Márk evangéliuma teljes magyarázatának részeként – Jézus keresztre feszítésének üzeneteiről a vasárnapi prédikációkban.
Ez a záró igehirdetése ennek a sorozatnak, jövő vasárnap pedig az Úr kegyelméből haladunk majd tovább Márk evangéliuma magyarázatával.
Jézus hangosan felkiáltva kilehelte a lelkét (37).
Márk evangélista röviden fogalmaz, csak annyit említ, hogy Jézus hangosan felkiáltva kilehelte lelkét.
Azt nem említi meg Márk, hogy Jézus mit kiáltott hangosan, mielőtt kilehelte lelkét. A kiáltás tartalmát Márk evangélistától nem tudjuk meg.
Ám milyen nagy ajándék, hogy négyen is leírták Jézus történetét, azaz Isten üdvözítő, megváltó szeretetének munkáját a Jézus Krisztusban; mégpedig különböző nézőpontokból, más és más címzetteknek, így ugyanannak a történetnek bizonyos részleteit hol az egyik evangéliumban, hol pedig a másikban találjuk meg.
Egy héttel ezelőtt tisztáztuk, hogy amikor Jézus hangosan felkiáltott, akkor először a kereszten elhangzott hatodik szavával sóhajtott fel: Elvégeztetett!
Ezt János evangéliuma szerint tudjuk (János 19,30).
Egy héttel ezelőtt csak erről a kiáltásról szólt az igehirdetés: minden elvégeztetett, minden beteljesedett, Jézus Krisztusban minden a céljához ért, Isten mindent elrendezett számunkra, így minden a miénk.
A jelen fájdalmaiban az egyetlen isteni erőforrásunk és vigaszunk, hogy Jézus Krisztusban minden elvégeztetett: üdvösségünk van, megváltott emberek vagyunk.
Lukács evangéliumából azt is megtudjuk, hogy Jézus utolsó, hetedik szava ez volt: Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet, majd kilehelte lelkét (Lukács 23,46).
Lukács így írja: hangosan felkiáltva meghalt. Annak is jelentősége van, hogy az egyik így fogalmaz, a másik amúgy: kilehelte lelkét, és meghalt. A későbbiekben erre még kitérünk.
Ma a fő témánk Jézus hetedik szava, kiáltása a kereszten: Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet.
Mielőtt bármit is mondanék erről az Igéről, arra kérem a Testvéreket – gyakran kérem mostanában erre a gyülekezetet, így közös ügyünkké lesz a prédikáció –, hogy engedjük át az értelmünkön, a szívünkön, az egész valónkon ezt a gyönyörű kiáltást: Atyám a Te kezedbe teszem le az én lelkemet.
*
Valójában JÉZUS ITT IS EGY GYERMEKKORÁBAN MEGTANULT ZSOLTÁRT IMÁDKOZOTT, a 31. zsoltár 6. versét.
Ez a zsoltár egészen pontosan így hangzik: Terád bízom lelkemet, Te váltasz meg Istenem, Uram (Zsoltárok 31,6).
Jézus ezt a zsoltárt imádkozza hetedik szavaként, nem pontosan úgy, ahogy a zsoltáríró megírta.
Ennek is üzenete van, erre is szeretnék majd rámutatni. Jézus lerövidíti a 31. zsoltár 6. versét: Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet.
Jézus kívülről tudta ezt az imádságot, mint ahogy akkor olvasni, a gyerekek, a Biblia ismerete alapján tanultak. Nem is olyan régen, a huszadik század első felében, Európában is így volt ez.
Minden zsidó ember ismerte és imádkozta ezt a zsoltárt is: minden este lefekvés előtt, mint Jézus itt a kereszten: Atyám a Te kezedbe teszem le az én lelkemet. Az alvás egy kicsit hasonlít a halálhoz, az ember öntudatlan, kiszolgáltatott. Próbáld ki, mond el este ezt az imádságot: Atyám úgy fekszem le – mert nem tudom, hogy lesz-e holnap –, hogy a Te kezedbe teszem le az én lelkemet. Mindjárt lelkisége lesz a lefekvésünknek… Úgy tanulták meg a zsidók ezt a zsoltárt, mint mi gyerekkorunkban az imádságot: Én Istenem, én jó Istenem, lecsukódik már a szemem…
De ezt a zsoltárt akkoriban nemcsak lefekvés előtt imádkozták, hanem próbatételek, betegségek idején, és a halál árnyékának völgyében járva is.
A Bibliában számos példát találunk arra, hogy a hit hősei is ezt imádkozták. István vértanú, a halála előtt ugyanezt az imádságot mondta el: Atyám a Te kezedbe teszem le az én lelkemet, életemet, egész valómat (Cselekedetek 7,59).
Eltalál benneteket ez az imádság?
Olyan erőtlenek vagyunk.
Nem tudjuk, mit hoz a holnap (Jakab 4,14). Nem tudjuk, hogy meddig tart kimért időnk.
Testben, lélekben fáradunk.
Olyan törékeny az emberi élet.
Milyen sokat jelent ez az imádság, miszerint nem gazdátlan az emberi élet: Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet, életemet, egész valómat.
Ez az imádság azt hirdeti, hogy létezik egy csodálatos bizalmi viszony a minket teremtő és megváltó élő Istennel.
Ez a bizalmi viszony Isten Lelkének ajándéka.
Ez a bizalmi viszony tükröződik itt, Jézus imádságában, aki nemcsak idézi ezt a zsoltárt, hanem hittel imádkozza azt, és miközben elmondja, az élővé és hatóvá lesz benne.
Mondd el, és megtapasztalod annak áldott valóságát! Először csak mondd, aztán már imádkozni fogod, közben Isten Lelke kiformálja és megerősíti az Ővele való közösség boldog bizalmi viszonyát.
Ez a bizalmi viszony azt jelenti, ha valamit az életünkből merünk átadni az Istennek, az Isten visszaadja azt nekünk, megtisztítottan, akaratához igazítottan, amely aztán áldássá lesz önmagunk és mások számára is. Minél több ügyedet és dolgodat teszed le az Úr kezébe, annál inkább tapasztalod majd ezt az áldást. Erre számos ígéret van az egész Szentírásban (Márk 4,8). Átadni, és a kellő időben végképpen elengedni. A Szentlélektől való tudomány ez. Nem mindegy, ki befolyásol, nem mindegy, hogy kinek a kezébe teszed le az életedet. Ha az Úr megtartó és megváltó kezébe teszed le a dolgaidat, ügyeidet, feladataidat, szeretteidet, életedet, valamint minden gondodat, terhedet, akkor az Úr kezében vagy, üdvösséges bizalmi viszonyban.
Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet, az én életemet, az én egész valómat! Ez azt jelenti, hogy Ő visszaadja nekünk az életet, a maga boldog teljességében, hiszen Ő feltámadott a halálból (1Korinthus 15,20).
Ez az átadottság tesz késszé bennünket arra, hogy ne csak önmagunknak éljünk.
Gondoljunk Jézus szavára: Aki meg akarja tartani az életét, elveszti azt; és aki elveszti az életét énérettem, megtalálja azt (Lukács 17,33).
Sőt, Jézus azt ígérte, hogy aki ennek az átadottságnak, ráhagyatkozásnak szent kockázatát és örömét felvállalja, annak Ő harmincszorosát, hatvanszorosát, százszorosát adja vissza már „itt”; „odaát” pedig az örök életet (Márk 4,8). Ezt ne valamiféle üzleti viszonyként értelmezzük, hiszen ez hitből fakadó bizalmi viszony, vagyis a megtartó és megváltó Úrra való üdvösséges ráhagyatkozás boldog lehetősége és gyümölcse. Nem egy olyan üzleti viszonyról van itt szó, amit az emberek racionálisan, céges fifikával kötnek egymással, hanem ez az Istennel való közösségünkből való áldott bizalmi viszony, ami nélkül nem lehet élni, ami nélkül nincs megnyugvás, nincs boldogság, életértelem, hanem csak kínzó nyugtalanságból fakadó pótcselekvések sokasága.
Jöjj, Szentlélek, ajándékozd nekünk ezt a boldog bizalmi viszonyt: Atyám a Te kezedbe teszem le az én lelkemet, életemet, egész valómat, szeretteimet, minden ügyemet és terhemet, mindenemet!
*
Még egy nagyon fontos üzenet!
JÉZUS KRISZTUS EGY BIBLIAI IGÉT IMÁDKOZOTT, ami már akkor is az ihletett Írás része volt.
Mai szemmel nézve, Jézus a Biblia ószövetségi részéből egy zsoltárt imádkozott.
Jézus, még utolsó szavával sem a magáét mondta, hanem Isten szavát; vagyis azt, amit az Isten Őrá bízott, és amit Ő teljesen a magáévá tett.
Jézus nem valami újat, eredetit, kreatívat akar mondani – még utolsó szavával, mintegy „testamentumával” sem –, ami Őt kiemeli a többiek közül, és a történelem nagyjai közé emeli.
Minket, embereket folyamatosan ez kísért: minden nemzedék ezzel kezdi, valami új kell, a jövő most, velünk kezdődik… Ám minden nemzedéknek folyton valami új kell, más kell és több kell.
Jézus ezt a többszáz éves Igét idézi, imádkozza utolsó szavával.
A keresztyén bizonyságtételnek is ez a lényege: nem a saját emberi gondolataimat mondom, hanem az Isten Igéjéből fakadó, rám bízott és engem is megérintett üzenetet adom tovább.
Jézus a régit idézi, és a Szentlélek által az lesz egészen újjá és elevenné; sőt, mi tudjuk, hogy Jézus Krisztus Isten szabadító szava és tette egyszerre.
Jézus utolsó leheletével is Isten Igéjének szépségében és boldog rendjében maradt – azaz Istenben maradt –, mert szerette, tisztelte, megbecsülte Isten Igéjét.
Jézus számára Isten Igéje volt a legfontosabb, hiszen Ő maga volt Isten örömöt és szabadítást hozó Igéje.
Micsoda vigasz és erőforrás, amikor számunkra, az emberileg legreménytelenebb helyzetben is, megszólal az Isten megtartó, megváltó és reménységet ajándékozó szava! Eszünkbe jut egy Ige, az megelevenedik bennünk, miközben Isten megváltó, krisztusi szeretete körbeöleli az életünket. Ezért fontosak a Bibliából megtanult memoriterek. Nem véletlenül említettem, hogy anno a gyerekek a Bibliából tanultak meg olvasni, közben megtanulták a bibliai történeteket és az ahhoz kapcsolódó Igéket. Aztán életük egy pontján nemcsak előjöttek az emlékezetből az Isten szavai, hanem egyben megelevenedtek azok bennük. Te tudnál-e magadban legalább egy olyan bibliai Igét mondani – persze nem baj, ha kettő, vagy több jut eszedbe –, amely egyszer meg is szólított téged, utat mutatott, tanított, erősített, hitedben segített?
Aki az Ige mellett marad, az Isten megtartó szeretetében marad, amely felragyogott a Jézus Krisztusban.
Persze a Bibliának, benne Isten Igéjének nem attól van értéke, mert régi, hanem attól, hogy isteni, ma is, és mindig érvényes.
Ennek felismerése a Szentlélek ajándéka. Saját magunktól csakis önmagunk érvényességéig jutunk, még a másik ember érvényességének felismerését sem érhetjük el.
Ez az érvényes Ige – amely üdvösségesen irányítani akarja a gondolatainkat, a szavainkat, a tetteinket – az Isten Lelke által mindig új és mindig eleven. Remélem, ezt érzitek az elhangzó igehirdetéseken is, mert akármilyen nyomorult az Igét hirdető szolga, és akármilyen dadogó az elhangzott prédikáció, Isten Lelke által mégis megtörténhet az a csoda, hogy a holt betű megelevenedik, a régi pedig újjá, elevenné, itt és most érvényessé lesz számunkra, mint ami a legfontosabb, a legvigasztalóbb, a legmegerősítőbb. Ez Isten Igéjének csodája.
Tegnap nyitottuk meg a Groupama Arénában, egy országos lelkésztalálkozó keretében, az élő Ige évét. Áldott alkalom volt, ahol éppen arra akartuk felhívni a figyelmet, hogy mit jelent Isten Igéje, amely ma is élő és ható, amely a normák normája, az irány, a boldog és teljes élet forrása mindenkor.
Biztos tapasztaltad már, hogy amikor olvasod a Bibliát – amely nem mindig könnyű olvasmány – megtorpansz, nem érted, kérdéseid lennének, vitatkoznál, némely helyeken megütközöl; de közben találsz olyan igeszakaszokat, amelyek megelevenednek, személyesen neked szólnak, megszólítanak, erőt és vigaszt nyújtanak, utat mutatnak, figyelmeztetnek; egyszóval megérintenek és felemelnek. Ezt jelenti az élő Ige. Ezek fényéből már a nehezebb igehelyek is más értelmet kapnak.
Ám, ha nem olvasod rendszeresen a Bibliát, ha nem tudsz fejből Igéket, akkor mi elevenedhet meg benned, akkor mi ajándékozhat meg a mennyei világ gazdagságával, hogy földi életed is szebbé lehessen? Mi van e tekintetben a gyermekeiddel és az unokáiddal? Felismerhetik-e majd ebben a kemény világban, amikor már nem lesznek emberi kapaszkodók számukra, hogy mégis van egy örökkévaló, embert szerető, megtartó és megváltó Úr, aki az egész életüket kézben tartja, és a kellő időben el tudják-e majd imádkozni: Istenem, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet?
Isten Igéjének egykor és ma is megelevenedő és hitre megelevenítő érvényessége elvezet bennünket arra a biztonságos, önátadó tapasztalatra, melynek nyomán mi is ki tudjuk mondani, minden helyzetben: Atyám a Te kezedbe teszem le az én lelkemet, egész életemet, egész valómat. Ez az élő Ige csodája.
Valamire még hadd hívjam fel a figyelmet! Ezt az Igét, mint zsoltárimádságot, Jézus Krisztus rendkívüli módon idézte.
Mi, hitben járva kimondhatjuk: ezt a változtatást egyedül Ő – mint Isten Fia, aki maga az isteni kijelentés csúcsa – tehette meg.
Jézus Krisztus valamit elvesz a 31. zsoltárból, valamit pedig hozzátesz ahhoz, illetve megváltoztat abban.
Mi Isten írott Igéjéhez semmit nem tehetünk hozzá, semmit nem vehetünk el abból, meg sem változtathatunk abban, mert az írott Ige dokumentuma lezárt. Ám azáltal, hogy Isten Igéje, az írott Igén keresztül ma is megelevenít, a lezárt kánon mégsem zárt, hanem számos új és aktuális üzenettel ajándékoz meg bennünket. Miközben persze valljuk, hogy Isten kijelentése nincs a Biblia betűjébe zárva; sőt, Isten számos más módon kijelentheti magát nekünk ma is. Mégis, a mi számunkra Isten mai üzenete felismerésének elsődleges forrása csakis a Biblia lehet.
Az eredeti zsoltár így hangzott: Terád bízom lelkemet, Te vagy az én Megváltóm, Istenem, Uram (Zsoltárok 31,6).
Jézus ebből a zsoltárversből kihagyja azt, hogy „Te vagy az én Megváltóm”. Ezzel Jézus azt jelentette ki számunkra, kereszten mondott utolsó szavával, a megváltás csúcsán, hogy Ő maga a Megváltó, és éppen most történt meg a világ megváltása, amelyre Isten, az Ő feltámasztásával üti majd rá az elfogadó pecsétet. Igen, pont most, amikor Jézus ezzel a kiáltással kilehelte lelkét, ott a kereszten megváltott bennünket bűntől, betegségtől, haláltól, a gonosz hatalmától, hogy örök életet, és e-világban új életet ajándékozzon nekünk. Tehát Jézus Krisztus a zsoltárvers megváltoztatásával – kihagyva belőle a „Te vagy az én Megváltóm” tagmondatot – kijelentést ad arra nézve, hogy Őneki nincs szüksége megváltásra, hiszen Ő maga az Isten Fia, a Megváltó.
Jézus tehát egy tagmondatot kihagy ebből a zsoltárból, egyet pedig megváltoztat abban. A zsoltárban, mint imádságban olvasható megszólítását változtatja meg. Jézus nem „Istenem és Uram” kifejezéseket használ ebben a megszólításban, hanem Atyjaként szólítja meg az Istent: Atyám. Ez is egy áldott, a megváltás teljességéhez tartozó kijelentés számunkra: Valóban, Isten Jézus Krisztusban egészen közel jött hozzánk, Atyánkká lett az Isten. Ilyen közel jött hozzánk az elérhetetlen világosságban lakozó Isten, megváltó szeretetével, Jézus Krisztusban (1Timóteus 6,16). Megtartó, üdvözítő, atyai-gyermeki közösségben lehetünk az élő és éltető, boldogító Istennel (1Timóteus 1,11); sőt, tegezhetjük Őt: Miatyánk, ki vagy a mennyekben… (Máté 6,9)
*
Jézus tehát hangosan felkiáltott a kereszten.
Kiáltásában a megváltás ajándékát jelentette ki nekünk: Elvégeztetett (János 19,30); Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet (Lukács 23,46).
EZUTÁN JÉZUS – EZT IMÁDKOZVA – KILEHELTE A LELKÉT.
Itt a katolikusok a passió történetben meg szoktak állni, és hosszú csendet tartanak: Elvégeztetett (János 19,30); Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet, majd hangosan felkiáltva kilehelte lelkét (Lukács 23,46).
Hosszú csend, meghajlás…
Gyerekkoromból emlékszem erre a megrendítő csendre; tanultam a Krisztust és tanultam a megrendülést…
De ebben a csendben nemcsak megrendülés vesz körül minket, hanem öröm is: Megváltott emberek vagyunk; a teremtés az újjáteremtésben a céljához ért.
Rendüljünk meg! Ám megrendülésünk örömmel és hálaadással legyen teljes.
Márk evangélista teológiai célzattal nem azt írja, hogy Jézus meghalt (Lukács 23,46), mint Lukács, hanem azt mondja, hogy Jézus kilehelte a lelkét (Márk 15,37).
Jézus valóban meghalt, tehát nem valamiféle tetszhalálból ébredt fel. Ezt Lukács evangélista írása egyértelműen jelzi: Jézus meghalt (Lukács 23,46). Jézus valóban meghalt, és valóban feltámadott (Lukács 24,34), legyőzve a halált, a mi feltámadásunk zálogaként (1Korinthus 15,20).
Ám Márk kifejezésmódjának – Jézus kilehelte lelkét – konkrét üzenete és teológiai célja van. Márk szándékosan nem meghalást említ itt, mert Jézus meghalása egészen rendkívüli volt. Jézus Krisztus ebben is megmutatta, hogy Ő a Megváltó, hiszen Ő az életét önként tette le. Erre volt hatalma (János 10,18). Ezt akarja kifejezni Márk evangélista.
A keresztre feszített halálraítéltek ugyanis két-három napon keresztül szenvedtek ott a kereszten, a tűző napon, mire lassan kiszáradva megfulladtak. Egy irtózatos, rettenetes szenvedéssel járó kivégzési mód volt a keresztre feszítés. Jézus pedig hat óra alatt meghalt. Olyan gyorsan, hogy amikor a temetése során kikérik Pilátustól Jézus testét, akkor Pilátus nem akarta elhinni, hogy Jézus már meghalt, ezért elküldött egy századost, hogy győződjön meg arról, Jézus valóban meghalt-e (Márk 15,44). Későbbi prédikációban erre is kitérünk majd.
Jézus Krisztus halála tehát rendkívüli halál volt, amely szintén azt hirdeti számunkra, Ő Isten Fia, Megváltó: „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy azután újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.” (János 10,17–18)
Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet, és Jézus hangosan felkiáltva kilehelte a lelkét.
Végezetül figyeljünk az evangélista megfogalmazására: Jézus kilehelte lelkét! Mit jelent ez a bibliai embertan szempontjából?
Az egyész bibliai embertan ott rejtőzik ebben a mondatban.
Az Isten kezébe letett emberi lelket az élő Isten megőrzi a halálban is.
Jézus Krisztus lelkével is ez történt. Majd harmadnapra, Isten Szentlelkének ereje feltámasztotta Jézust a halálból, és Jézus megőrzött lelkének megdicsőült, romolhatatlan testet adott az Isten. Jézus örökkévaló teste látható, és felismerhető volt abban maga Jézus személye; a tanítványok megnyílt szemmel ráismertek (János 21,7), Tamás megérinthette Jézus feltámadott testét (János 20,27), Jézus pedig feltámadott testében megette a halat (János 21,10–13). Tehát a Szentlélek ereje által Jézus megőrzött, az Atya kezébe letett lelke, feltámadott testet kapott (Lukács 24,34). Jézus Krisztussal ez történt.
Mivelünk is ez történik, akik szintén Isten megtartó és megváltó kezébe tehettük le a lelkünket, életünket, egész valónkat. Jézus feltámadott, mi is így támadunk fel, Isten megőrzi lelkünket a halálban is, legyen az bár alvás, vagy bármiféle állapot, ez titok, de ebben a köztes állapotban is az üdvösséget éli a lelkünk. Az emberi lélek nem önmagától hallhatatlan, hanem Jézus Krisztus által hallhatatlan; vagyis az Úr kezébe letett lélek hallhatatlan. Persze azt is tegyük hozzá, hogy a hallhatatlanság mit jelent: valóságos, isteni életet jelet. Az emberi lélek létezése – nem élete – a halál után is van, várva az elszámoltatásra. Ez azonban már egy külön terület, a teológia területe, számos nézettel, amely most nem tartozik ide.
Micsoda boldog bizonyosság ez a Krisztusban elhunyt szeretteinkre gondolva, saját halálunkra készülve: az örök élet ilyen örömteli és konkrét valóság. Ez a bizonyosság pedig a földi életünket is szebbé teszi.
Jézus kilehelte lelkét! Mit jelent ez a Szentlélekről szóló tanítás szempontjából?
A teológiai helyesség miatt az eddigiekhez tegyük hozzá azt, hogy amikor Jézus kilehelte lelkét – mivel az eredeti görög szöveg szerint itt a „pneuma” szerepel, ami Isten Lelkére vonatkozik –, akkor itt arról van szó, hogy Jézus, aki maradéktalanul betöltetett Szentlélekkel, az Isten Lelkét, amely az Ő Lelke is, kilehelte erre a világra, mintegy megelőlegezve pünkösd ünnepét.
Jézus távozása, sem halálában, sem feltámadása után a mennybemenetelében, nem jelenti az Ő távozását mellőlünk, hiszen Ő mindenkor velünk van, és Lelkének erejével ajándékoz meg minket.
Jézus hangosan felkiáltva kilehelte lelkét. Ez a kiáltás pedig egy diadalkiáltás volt.
Miként a Bach kantátákban megszólalnak a harsonák, a fanfárok, a trombiták, zengve a megoldás, a megváltás, a végső megoldás, a feltámadás boldog, krisztusi örömét.
A templom csonkatornya mellé azért ültettünk trombitavirágot, hogy tavasztól erre az örömhírre emlékeztessen bennünket. A parókiánkon, a gyülekezeti teremben egy nagy fénykép is ezt az örömhírt zengi felénk.
Akik az Istenben bíznak, és az Ő megtartó szeretetének kezébe tették le lelküket, életüket, egész valójukat, azokat a halálban is megőrzi az Isten, és a feltámadáskor, Szentlelke által, megdicsőült testet ajándékoz nekik, majd új eget, új földet teremt számukra (Jelenések 21,1).
–
Milyen gyönyörű Ige ez!
Egész életünket ebben a bizonyosságban élhetjük, örömben és próbatételekben egyaránt, hogy Atyánk kezébe tehetjük le lelkünket, életünket, egész valónkat, ügyünket, örömeinket és gondjainkat, szeretteinket, keresztyénségünket, világunkat, a holnapi napunkat, jövőnket!
Ez a hitből fakadó ráhagyatkozás az egyetlen megoldás, amely képes aztán szebbé formálni a jelent, az örök élet tágasságában.
Miként húsvéti énekünk zengi: Nincs más szívem félelmére, nézni sírom fenekére, mert látom Jézus példájából, mi lehet a holtak porából. Szűnjetek meg kétségeim, változzatok félelmeim reménységgé, örömökké, mert nem alszom el örökké. (Az 1948-as énekeskönyv szerinti 347. dicséret 3. verse)
Anyósom síremlékén – aki ötvenkilenc évesen halt meg, harmincegy évvel ezelőtt, már az unokáit sem láthatta igazából – az az Ige olvasható, amit Isten mondott Jákóbnak: Én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhová mész (1Mózes 28,15). Ez az „akárhová mész” azt jelenti, hogy a halálon túl is megőrizlek téged.
Feleségem azt mondja, hogy akárhányszor megállunk ott, annál a síremléknél imádkozni, őt mindig megvigasztalja, megerősíti ez az Ige.
Köszönjük Urunk, hogy a Te kezedben van a lelkünk, az életünk, az egész valónk, aki az örök élet és az új élet Ura vagy!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2024. január 28.
- hét.
Hetvened vasárnap
Márk sorozat: 139.