(28) Ekkor odament az egyik írástudó, aki hallotta őket vitázni, és mivel tudta, hogy Jézus jól felelt nekik, megkérdezte Tőle: Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül?
(29) Jézus így válaszolt: A legfőbb ez: „Halld meg, Izráel: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!”
(30) és: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből!”
(31) A második ez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat.
(32) Az írástudó ezt mondta neki: Úgy van, Mester, helyesen mondtad, hogy egy Isten van, és rajta kívül nincsen más;
(33) és ha szeretjük Őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből, és ha szeretjük felebarátunkat, mint magunkat, sokkal több az minden égő- és véresáldozatnál.
(34) Jézus pedig látva, hogy okosan felelt, ezt mondta neki: Nem vagy messze Isten országától. És többé senki sem merte Őt megkérdezni.
(Márk 12,28–34)
(Márk 12,30–31)
A mai igeszakaszban egy – a farizeusok vallási csoportjából való – írástudó megy oda Jézushoz.
Ő is feltesz egy kérdést Jézusnak, mint előtte sokan.
Ugyanakkor az írástudó kérdése több tekintetben is egészen más, mint a többieké.
Márk írása szerint Jézus Krisztust már hosszú fejezeteken keresztül kényes kérdések kereszttüzébe állították a farizeusok, a vének, a Heródes-pártiak, az írástudók egy csoportja és a szadduceusok pártja.
Ezek számos területen egymástól eltérő álláspontot képviseltek, de Jézus Krisztussal szemben mégis összefogtak; kényes, provokatív, kemény kérdéseket tettek fel Jézusnak: Milyen hatalommal cselekszel, szabad-e adót fizetni a császárnak, van-e feltámadás?
Mindegyik igerészről hallhattunk részletes igemagyarázatot a korábbi istentiszteleteken, és reménység szerint élő üzeneteket is kaptunk ezekből az igemagyarázatokból.
Rosszindulatú kérdések kereszttüzében, fárasztó viták között, szentlelkes erővel és bölcsességgel felelt meg a mi Urunk, így állta a támadásokat.
Nem is merték többé Urunkat kérdezni (Márk 12,27).
Pedig a kérdezőket egyformán rosszindulatú, provokatív, bántó lélek vezérelte. Igazából nem a válaszra voltak kíváncsiak, hanem az a szándék vezette őket, hogy Jézus Krisztust rajtakapják, megfogják, tőrbe csalják, elítélhessék, elveszíthessék.
Most a farizeusok egy csoportjából való írástudó odaáll Jézus elé, és egészen más lelkülettel kérdez.
Ez felüdítő.
Felüdítő, mert az írástudó kérdéséből jóindulat, tisztelet és szeretet árad, miközben valóban a kérdésre akar választ kapni valakitől, aki többet tud e tekintetben, mint ő.
Tényleg felüdítő megtapasztalni ezt a jóindulatot sok romboló vita után.
A mai világban is viták, kérdések kereszttüzében élünk. Ma is gyakran úgy tesszük fel a kérdéseinket a másiknak, hogy nem a jóindulat vezérel minket, valójában nem is a választ várjuk, hanem a kérdés a másik ellenében irányul.
Ezért felüdítő ennek az írástudónak a lelkülete. Mondjuk inkább így: Szentlélektől való ez a lelkület. Még van ilyen is: tisztelettel, jóindulattal, szeretettel feltett kérdés és közeledés.
Ráadásul ez a kérdés a lényegre kérdez rá.
Tehát a kérdés nemcsak lelkületében, hanem tartalmát illetően is áldott volt.
Ez pedig egy farizeusi írástudótól – a lényegre törekedni – szokatlanul nagy dolognak számított, mert a farizeusokra éppen az volt jellemző, hogy Isten törvényét, a mózesi törvényeket, minden élethelyzetre alkalmazva, ezernyi szabályrendeletben részletesen, aprólékosan magyarázták. Tudjuk, hogy a mózesi törvényt 613 szabályrendeletben részletezték, amelyből 365 szabály tiltást tartalmazott: ezt és ezt nem szabad, azaz tilos.
Szentlélektől való az írástudó kérdésének lelkülete és tartalma egyaránt.
Ez az írástudó nem veszik el a részletekben, hanem az isteni törvények lényegére, azaz Isten akaratának velejére kérdez rá: Uram, mondd meg, hogy melyik a leglényegesebb, a legfontosabb parancsolat? Mi a lényege Isten törvényének és az abban rejlő üzenetnek? Mutass rá a legfontosabb parancsolatra; arra, amelynek minden mást alárendelhetünk.
Szentlelkesen felüdítő tehát, a jóindulat mellett, hogy ez az írástudó a lényegre kérdez rá. A mai világban annyi inger ér bennünket. Hivatalnokok vagyunk, bürokraták, paragrafusokkal bíbelődünk, elveszünk a részletekben, nem látjuk a fától az erdőt, nem látjuk a paragrafusoktól az embert, nem látjuk a lényeget.
Milyen felüdítő, Szentlelkes állapot, hogy végre jön valaki, jóindulattal érkezik – a sok rosszindulat után –, és a lényegre kérdez rá: Mondd meg Mester, szeretném tudni, hogy ebben a káoszban mi a fontos, mi az igazán lényeges? Mi a legfőbb parancsolat?
Jézus válaszol, idézve válaszában az akkor jól ismert ószövetségi zsidó hitvallást (5Mózes 6,4–5), amihez aztán hozzátesz még valamit, azt kiegészíti egy jézusi többlettel.
Jézus válasza így hangzik: Halld meg Isten népe, szeress! Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, teljes erődből (30). Majd Jézus hozzáteszi: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat (31).
A szeretet parancsa a legfőbb parancsolat ebben a gyönyörű hármasságban: Szeresd az Urat, szeresd felebarátodat, szeresd önmagadat!
Hadd fejtsem ki röviden ezt a hármat, de úgy, hogy mindjárt az elején meghalljuk a legfontosabb üzenetet, Jézus válasza szerint: Szeress!
*
SZERESD AZ URAT, A TE ISTENEDET! (30)
Mit jelent szeretni?
Minden szeretet forrása az, hogy mi szeretjük az Urat, mert Ő előbb szeretett bennünket: „Mi azért szeretünk, mert Ő előbb szeretett minket.” (1János 4,19)
Mi magunktól képtelenek vagyunk a szeretetre.
Csak ha Isten szeretete szül újjá minket, akkor tudunk szeretni.
Ez az isteni szeretet az Úrhoz fordít minket, megtérésre vezet, hogy mi is teljesen szerethessük az Urat.
Isten szeretete pedig minden más valódi szeretet forrása.
Nem véletlenül idézi Jézus az ószövetségi hitvallást (5Mózes 6,4–5): Halld meg Izráel, halld meg Isten népe, az Úr, a mi Istenünk, az egy Úr, az egyedüli Úr, szeresd azért az Urat, a te Istenedet; teljesen szeresd!
Jézus részletezi, mit jelent teljesen szeretni az Urat.
Ez szinte felfoghatatlan, mert az ember képtelen a teljességre. Márk is dadog, amikor e szeretetparancs teljességét leírja, visszaadva Jézus szavait: Szeresd az Urat teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, teljes erődből; azaz szeresd az Urat teljes valódból.
Minden szeretet forrása, hogy az ember teljesen szereti az Urat.
Mit jelent teljesen szeretni az Urat? Hogyan értsük ezt a teljességet? Szeretném ezt gyakorlati módon megmagyarázni.
Figyeljünk tehát arra, miként vezet minket Isten az Ő szeretetének megismeréséig, amelyből következik az, hogy mi is szerethetjük az Istent!
Ennek az útnak, a mai igeszakasz szerint, lépcsőfokai vannak.
Halld meg Isten népe!
Az juthat el az Isten szeretetéig, aki hallja az Isten szavát: hallani az Isten Igéjét!
Bizony, az már önmagában egy kegyelmi állapot, ha olyan alkalmakon veszel részt, ahol Isten Igéje hangzik.
Isten Igéje mindig Isten szeretetéről szól.
Most is itt vagy, miközben szól Isten Igéje. Ez annak a jele, hogy kegyelem alatt vagy, hiszen Isten indított el az Ő házába, Ő adta meg a készséget, az óhajt, a vágyat, az időt, a sokféle kísértés legyőzését, amely arra irányult, hogy mégse gyere el ide.
Ma, amikor mindenki beszél, szól, kiált, véleményt nyilvánít, csábítgat – egy kommunikációs káoszban, fárasztó hangzavarban élünk –, és ezernyi ingert zúdítanak ránk, akkor isteni csoda, hogy te mégis itt vagy, hogy elcsendesedve halld az Isten szavát, szeretetének evangéliumát.
Hallani Isten Igéjét, ez az Úr szeretetéhez vezető út első lépése.
A hit hallásból van (Róma 10,17).
Aztán a következő lépés, meghallani az Isten Igéjét, meghallani az Isten szavát. Nemcsak hallani, hanem meghallani.
Ez az a csoda, amit az Isten Lelke végez el bennünk: hallgatjuk az igehirdetést, nem is tudjuk mindig követni, fáradtak vagyunk, tele van a szívünk és a fejünk; aztán egy ponton az igehirdetésből egy mondat, egy üzenet megszólít, megérint, személyesen nekem szól, magammal viszem azt az istentisztelet után, a hétköznapokban is forgatom az értelmemben és a szívemben…
Ekkor igaznak tartom az elhangzottakat, helyeselem azokat.
Sőt, gyönyörködöm Isten szavában, egyszerre igaznak és szépnek tartom azt.
Hallani az Igét és aztán meghallani az Igét; ez a második lépcsőfok az Isten szeretetéhez vezető úton.
Hallani, meghallani, majd vallani az Isten Igéjének igazságát és szépségét.
Vallani, azaz hinni, mindazt, amit Isten kijelentett nekem az Igéjében.
Ez a következő lépcsőfok az Isten szeretetéhez vezető úton.
Mit jelent hinni? Jézus Krisztus erre is utalt, amikor az Isten törvényét összefoglaló válaszában idézte az ószövetségi hitvallást: Halld meg Isten népe, a mi Istenünk egy, egyetlen Úr.
Ennek a hitvallásnak minden szava hangsúlyos, a hit mibenlétét illetően is. A hit Isten minket szerető kegyelmének ajándéka, és egyben az Isten szeretetének forrása.
Az élő hit alapja, hogy vallom: az élő Isten egy, egyetlen, egyedüli Úr. Őrajta kívül nincs más Úr (Ézsaiás 47,10). Többről van itt szó, mint arról a vallástörténeti fordulatról, amely áttérést jelentett a többistenhitről az egyistenhitre. Az élő hit alapja az a bizonyosság, hogy az élő Isten az egyetlen Úr – tegyük hozzá–, aki Jézus Krisztusban megmutatta magát. Csakis Ő az Úr: mindenek Ura, múlt, jelen, jövő, élet, halál, történelem Ura, az egész világmindenség Ura.
Ez az egy Isten, ez az egyedüli Isten a mi Urunk. Fontos ez a többes szám első személy: Ő a mi Urunk. Az élő hit mindig az Isten népének közösségében adatik.
De fontos itt a hitvallás személyessége is: Ő a mi Urunk, személyesen a te Urad és az én Uram is. Ez a személyesség az élő hit lényegi ismertetőjegye. Isten nem egy filozófiai elv, hanem egy személy, akivel személyes kapcsolatba kerülhetünk. Ennek az egyetlen Istennek arcát megláttam az Ő egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban. Ezért vallom, valljuk: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó, hiszen aki Jézust látta, az látta az Atyát, mert Jézus Krisztus és az Atya egy (János 10,30).
Ezt jelenti hinni: vallom, hogy egyetlenegy élő Isten, aki mindeneknek Ura, az én személyes életemnek is megváltója a Jézus Krisztusban.
Az élő hit Isten szeretetének ajándéka és forrása is egyben.
Hallani, meghallani, vallani, és megvallani az Isten szeretetének evangéliumát; vagyis továbbadni, nem szégyellni azt, hanem elmondani, megélni az Isten szeretetét a mindennapokban.
Ezt jelenti az Isten szeretete.
Ismét hangsúlyozom: Mi magunktól nem tudjuk szeretni az Urat. Sem hallani, sem meghallani, sem vallani, sem megvallani nem vagyunk képesek az Ő szeretetét saját erőnkből és bölcsességünkből.
Isten mindent megelőző szeretete, kiválasztó kegyelme végezte el azt, hogy mi szerethetjük Őt (Efezus 1,4), mert Ő előbb szeretett bennünket.
Tehát csak az Úr kiválasztó kegyelméből szerethetjük az Istent, hallva, meghallva, vallva, megvallva az Ő Igéjének igazságát és szépségét.
Teljesen szeretni az Urat: ez egy kegyelmi állapot.
Áldott legyen az Isten, hogy mi ebben a kegyelmi állapotban vagyunk, mert halljuk az Igét, mert meghalljuk az Ige üzenetét Isten megváltó szeretetéről, mert valljuk, hisszük és megvalljuk Isten megtartó szeretetét.
Mit jelent teljesen szeretni az Urat?
Sokszor említettem már ezt a képet, de nem tudok jobbat.
Akkor tudjuk teljesen szeretni az Urat, ha egyszer csak Ő kerül az életpiramisunk csúcsára, azaz Ő kerül a legelső helyre, így minden más is – az életünk minden öröme, szépsége, apró rezdülése, de ugyanakkor életünk minden próbatétele és kínja is a maga helyére kerül egy üdvözítő isteni rendben.
Ezt jelenti teljesen szeretni az Urat: az életpiramisom csúcsán Ő áll, én leborultam Őelőtte, majd megtapasztaltam azt, hogy Ő csodálatosan felemelt engem.
Ez a „teljesen” nem tőlünk van, hanem csakis az Úrtól való.
Szeress, vagyis szeresd az Urat, ilyen értelemben teljesen!
*
Ebből következik az a krisztusi többlet, amit Jézus Krisztus hozzátesz az írástudó kérdésére válaszként: SZERESD FELEBARÁTODAT! (31)
Vagyis Istent úgy lehet hitelesen szeretni, hogy szeretjük a másik embert.
Az Isten szeretete mindig ebben a világban mutatkozik meg, a terepen, a mindennapokban, az egymáshoz való viszonyunkban; csakis ott lesz hitelessé.
Abból látszik meg, hogy mi hívő emberek vagyunk, tehát szeretjük az élő Istent, válaszolva az Isten minket szerető kegyelmére, hogy szeretjük a másik embert, a felebarátot: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (János 13,35)
De ki a felebarát?
Első renden azokat kéri számon rajtunk az Isten, akiket ránk bízott: házastársunkat, gyermekeinket, unokáinkat, hittestvéreinket; azokat, akik között élünk, a munkatársainkat, a szomszédainkat, nemzettársainkat.
De hadd bővítsem a felebarátok körét, mert Jézus Krisztus is bővítette ezt a kört, túllépve a saját népünk, a mieink körén. Jézus kiterjesztette az egész világ embereire a felebarát fogalmát; sőt még azokra is kiterjesztette, akik egészen mást gondolnak a világról, mint mi, az ellenségeink szeretetét is kijelentve nekünk, miszerint imádkozzunk azokért is, akik üldöznek bennünket (Máté 5,44).
Magasra emelte a mi Urunk a mércét: Ha szereted az Urat, ha elfogadtad az Isten szeretetét, akkor krisztusi tágassággal szereted a felebarátodat is, sőt ez a szeretet a jele annak, hogy mint kiválasztott elfogadtad az Isten megváltó szeretetét.
Mit jelent szeretni a felebarátot?
Egészen gyakorlatian szeretném ezt is megfogalmazni, mégpedig az írástudó reagálása kapcsán, aki hozzászól Jézus válaszához: Mester, többet ér ez a szeretet minden égő- és véresáldozatnál.
Ez az írástudó, mint zsidó, a templomi áldozati kultuszra utal.
Ez a fontos közbevetés azt jelenti számunkra, hogy a felebarát szeretete több minden istentiszteletnél, minden kegyességnél, minden vallásosságnál. Sőt, azért menekülünk az Úr közelébe, hogy a hitünkben – Isten szeretetében – erősödve jobban tudjuk szeretni egymást.
Legyünk akármilyen kegyesek, vallásosak, ahogy Joó Sándor mondta, az ajkunkról csöpöghet az áhítat, de aztán elhagyva a templomot és kilépve a mindennapok terepére, ott ugyanazt folytatjuk, amit a szeretetlenségben abbahagytunk egy templomi órácskára, akkor a hitünk hiábavaló és nem valódi hit az.
Márpedig az életünk tele van konfliktusokkal, gyakran megbukunk még a legközelebbi felebarát szeretetének vizsgáján is. Így pedig a hitünk, a kegyességünk, a vallásosságunk hiteltelenné lesz.
A felebarát szeretete több minden istentiszteletnél, kegyességnél, vallásosságnál, kultusznál; az istentisztelet újra és újra ráhangol a felebarát szeretetére.
Az Isten szeretete a felebarát szeretetében mutatkozik meg igazán.
Még tovább megyek. Ez a meghatározás – miszerint több a felebaráti szeretet minden áldozatnál – azt is jelenti, hogy a felebaráti szeretet több minden e-világi igazságért hozott áldozatnál. Ilyenkor ugyanis az ember mártírt csinál magából, másokat zsarol, de igazából a saját gyarló nézőpontjából következő részigazságokat képviseli, mint áldozat is.
Gondoljunk az 1Korinthus 13,3-ra, a Szeretethimnusz fontos igeversére: Ha a testemet tűzhalálra szánom, de szeretet nincs énbennem, akkor semmi hasznom abból, sem nekem, sem a másiknak.
Egyetlen igaz és tiszta áldozat létezik, a Jézus Krisztusé, amely megtart, megvált, üdvözít, és újjászülve felszabadít minket az igaz és önzetlen szeretetre.
Ebben a szeretetben részesülve hozhatunk odaadó áldozatot a másikért. Ennek lényegéről mindjárt szólok.
Áldozathozatal nélkül nincs szeretet, de ez az áldozat mindig Jézus Krisztus áldozatából fakad, egyébként önfeláldozásában ugyanúgy önző, mint a hétköznapok „apró” áldozataiban. Isten krisztusi szeretete nélkül mi csak úgy tudunk áldozatot hozni a másikért, hogy ezekért az áldozatokért egy ponton mindig benyújtjuk a másiknak a számlát.
Tehát, Isten szeretete a felebarát szeretetében mutatkozik meg. A felebarát jelentése a szűkebb köreinkből vett szeretteinktől tágul egészen minden ember felé, akikkel csak dolgunk lehet, el egészen az ellenségeinkig. Több ez a felebaráti szeretet minden kegyességnél és minden e-világi igazságért hozott mártíromkodásnál és gyarló áldozatnál. Ismét ki kell mondanom, hogy élő hit nélkül az áldozathozatalainkban mindig ott rejtőzik a zsarolás valamilyen fajtája, valamiféle önzés vagy ördögi csavar. Csak az hozhat hiteles áldozatot a másikért, aki Jézus Krisztus egyetlen, tökéletes áldozatában már részesült, vagyis aki szereti az Istent.
Jaj, de magasra tette a mi Urunk a mércét, szinte elérhetetlen!
Szeretni a felebarátot? Hogyan lehet ezt megvalósítani?
Először negációban – mit ne tegyünk – fogalmazom meg a választ erre a kérdésre, majd pozitívumokban – mit tegyünk ezért.
Ha jót nem tudsz tenni, ha segíteni nem tudsz, ha eljutottál odáig, hogy elfáradtál, csalódtál, nincs erőd, nem tudsz már többet adni a másiknak, meg elég neked a magad baja; ha tehát jót már nem tudsz tenni a másikkal, akkor legalább rosszat ne tegyél vele, akkor legalább hagyd békén az embertársadat, akkor legalább ne bántsd őt. Ezzel már a szeretet parancsát megvalósítottad, akármilyen minimális formában is.
Még fokozom ezt a gyakorlati választ. Jól jegyezzük meg, nincs olyan e-világi igazság – akár vallási, hitbéli igazság, akár világi igazság –, amelyre hivatkozva mi bárkit bánthatnánk, megalázhatnánk, meggyalázhatnánk, esetleg kezet emelhetnénk a másikra, vagy háborúba keveredhetnénk az illetővel.
Ezután pozitív értelemben próbálom megfogalmazni, mit jelent szeretni a felebarátot, és hogyan lehet szeretni őt?
A Korinthusi első levél 13. fejezetének Szeretethimnusza Isten Jézus Krisztusban közölt szeretetének magasztalása. Ha a Krisztus szeretete lakozást vesz bennünk, csakis akkor tudjuk egymást igazán szeretni. A mi gyarló, ideigvaló emberi szeretetünk nem elégséges arra, hogy a felebarátunkat az evangéliumi mérték szerint szeressük.
Mit mond a Szeretethimnuszban a felebarát szeretetéről Isten Igéje?
Ez a krisztusi szeretet mindent eltűr, mindent elfedez és soha el nem múlik (1Korinthus 13,7–8).
Gondolkozzunk el ezen a kijelentésen! Most ne akarjuk árnyaljuk a képet, hanem hálaadással döbbenjünk rá a krisztusi szeretet nagyságára, és bűnbánattal lássuk be a mi emberi szeretetünk gyarlóságát. A krisztusi szeretet mindent eltűr, mindent elfedez és soha el nem múlik.
Bocsásd meg nekünk Urunk, hogy mi alig valamit tűrünk el egymásnak! Bocsásd meg nekünk Urunk, hogy mi nem elfedezzük a másik gyengéit, hanem keressük azokat, belekapaszkodunk azokba és ezáltal nehéz, sokszor lehetetlen helyzetbe hozzuk a másikat! Bocsásd meg nekünk, Urunk, hogy a szeretetünk azonnal elmúlik, ha a másik nem úgy táncol, ahogy mi fütyülünk!
Urunk, könyörögve kérünk, hogy adj nekünk több szeretetet, több türelmet, több tapintatot, több hűséget! Urunk, adj nekünk krisztusi szeretetet, Lelked által, hogy a Te szereteteddel tudjuk szeretni felebarátainkat!
Ha mindezeket a fentiek szerint végiggondoltuk, akkor már hitelesen tehetjük hozzá ehhez a krisztusi szeretethez mindazt, ami ebben a szeretetben Isten népének küldetése. A krisztusi szeretet ugyanis nem azt jelenti, hogy akkor szeressük egymást, és nézzünk el mindent a felebarátainknak. Szó nincs erről! A krisztusi szeretet része, hogy a felebarátot intjük, ha istentelenül él és cselekszik, de intésünk során is a krisztusi szeretet munkál bennünk.
Igen, a krisztusi szeretet mindent eltűr, de adott isteni helyzetben prófétai módon szól és figyelmeztet. A krisztusi szeretet mindent elfedez, de adott isteni helyzetben, isteni módon tereli a másikat. De ezt a prófétai szolgálatot mindig úgy végzi Isten népe, hogy szeretete soha nem múlik el, vagyis az intés nem emberi indulat és agresszivitás terméke, hanem csakis a krisztusi szeretet gyümölcse, amely épít, életre és üdvösségre segít. Szeretettel figyelmeztetni, szeretettel inteni, szeretettel terelni! Bizony sokszor agresszív módon, óemberi indulattal emeljük fel a szavunkat, ezen a lelkületen pedig nem lehet áldás.
Befejezem ennek a kifejtését, de olyan gazdag – kimeríthetetlen – e nagy parancsolat üzenete, hogy ezeket muszáj volt elmondanom: Szeresd az Urat teljesen; az Isten szeretete pedig – az előbb elmondottak értelmében –, a felebarát szeretetében lesz hitelessé!
*
Jézus az igaz szeretet harmadik „lábát” is beépíti a „sámliba”, mert két lábbal eldől a sámli: Szeresd az Urat, szeresd felebarátodat és SZERESD ÖNMAGADAT! (31)
Jézus arra utal itt, hogy legalább úgy szeresd a felebarátodat, mint önmagadat, hiszen önmagát többnyire szereti az ember, egyes beteges eseteket leszámítva.
Ám önmagunk szeretete ennél sokkal többet jelent.
Jézus azt hangsúlyozza, hogy lehet szeretni önmagunkat is; sőt, nagyon fontos, hogy szeressük önmagunkat.
Önmagunk szeretete azt jelenti, hogy odafigyelünk önmagunkra, a testi és lelki épségünkre, egészségünkre; azaz megállunk, pihenünk, töltekezünk, mozgunk, gyógyulunk.
Ugyanis, ha nem figyelünk oda önmagunkra, akkor másokat sem tudunk szeretni; ha mi magunk nem töltekezünk, akkor másoknak sem tudunk adni.
Ha mi nem vagyunk rendben, akkor inkább teherré leszünk a másik ember számára.
Önmagunk szeretete azonban – Jézus gondolata szerint – nem egy ösztönös, zsigeri szeretet, miszerint csak én számítok, nekem legyen jó, jobb és egyre több, én élvezhessem az életet; a másik ember pedig nem érdekel.
Jézus szándéka és parancsa szerint önmagunk szeretete – így mondanám – egy szentlelkes önszeretet.
Jézus ezt a szentlelkes önszeretetet másképp önmegtagadásnak nevezte: nem önfeladás, hanem önmegtagadás, amely azt jelenti, hogy nem csak önmagamnak élek, de önmagamnak is élnem kell, hogy szerethessem az Urat és a felebarátomat.
–
Mi tehát a legfontosabb ebben a világban, ahol gyakran elveszünk az önző részletek dzsungelében? A legfontosabb ez: szeress!
De ez a parancs így túl általános.
Jézus gyönyörűen konkretizálja válaszában a szeretet mibenlétét: Szeresd az Urat teljesen, szeresd felebarátodat és szeresd önmagadat!
Amikor Jézus és a jóindulatú írástudó párbeszéde véget ért, akkor Jézus azt mondta ennek az írástudónak: Nem vagy messze az Isten országától (34).
Az írástudón látszott, hogy fogékony mindarra, amit Jézus tanított neki a legfontosabb parancsolatról és a felebaráti szeretetről.
Ezért mondta neki Jézus: Nem vagy messze az Isten országától.
Jézus most dicséretet vagy kritikát fogalmaz meg itt?
Nem vagy messze az Isten országától.
Ez a jézusi észrevétel azt jelenti, hogy nem vagy messze, közel vagy, de még nem vagy benne, még nem vagy ott teljesen.
Mi az Isten országa?
Isten országa az Ő akaratának megvalósulása, amelynek gyümölcse a krisztusi szeretetben megmutatkozó igazság, békesség és öröm.
Amikor Jézus szavaiban gyönyörködünk, annak megvalósulásáért imádkozunk, amikor óhajtjuk a szeretetben megélt igazságot, békességet és örömöt, akkor már közel vagyunk az Isten országához.
De mi nemcsak közel szeretnénk lenni az Isten országához, azaz nem akarunk kívül maradni azon, hanem Isten országának vendégei szeretnénk lenni.
Áldott legyen az Isten, hogy az Ő mindenre elégséges, minket megelőző szeretete megnyitotta az Isten országának ajtaját a mi életünkben. Ezért – csakis ezért – mi benne lehetünk az Isten országában.
Tehát nemcsak óhajtjuk azt, hogy az Isten országának vendégei lehessünk, nemcsak közel vagyunk az Isten országához, hanem benne vagyunk az Isten országában.
Tudod, hogy miként lesz láthatóvá az, hogy nemcsak közel vagy, hanem benne vagy az Isten országában?
Akként lesz ez láthatóvá, hogy küzdelmes, nem tökéletes életednek mégis vannak olyan csúcspontjai, felemelt állapotai, amikor konkrét és nehéz helyzetekben is egyre többször tudod képviselni ezt a krisztusi szeretetet; az Isten szeretetéből fakadó igazságot, harcos helyzetekben a békesség munkálását, és ebben a depressziós világban az örömöt.
Akkor vagy benne az Isten országában, amikor reményteli módon jelen tudsz lenni a másik ember számára; amikor nemcsak beszélsz a szeretetről, hanem életed terepein egyre inkább megéled ezt a szeretetet.
Tehát, ha nemcsak beszélsz a szeretetről, hanem meg is éled azt, akkor nemcsak közel vagy az Isten országához, hanem benne vagy abban.
Ezek a pillanatok életed krisztusi csúcsait jelentik.
Említek egy példát.
Telefonhívás; látom ki hív.
Jaj, most ez nem alkalmas, más feladatban vagyok benne, nem jó kizökkennem abból, amúgy is hosszabb időt és nagyobb nyugalmat igényelne ez a beszélgetés, most nem tudjuk megbeszélni, majd talán később, nemsokára időre kellene indulnom valahova, el fogok késni…
Ugyanakkor tudom, hogy fel kell venni: segítségkérésről van szó.
Végül is felveszem a telefont, hosszan elbeszélgetünk; érzem, tudom, hogy most némileg életet mentettem.
Elkéstem: de nem baj!
Hiszen átéltem azt a csodát, hogy fent voltam azon a bizonyos hegyen, képviseltem az Isten szeretetéből fakadó igazságot, a békességszerzés áldott szolgálatát, miközben másvalakit örömre hangolhattam.
Igen, most nemcsak közel voltam az Isten országához, hanem benne voltam az Isten országában.
Bocsássatok meg, ha lefárasztottalak benneteket ezzel a hosszú prédikációval, de nem tudtam rövidebben elmondani, hogy mit jelent ez a legfontosabb lényegi, krisztusi parancs, amelynek mindent alárendelhetünk: Szeress; szeresd az Urat, felebarátodat és önmagadat!
Isten Lelke pedig elvégzi, hogy egyre inkább ne csak közel legyünk, hanem benne éljünk az Isten országában.
Nincs ennél nagyobb boldogság.
Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, azt köszönjük meg Teneked, hogy nemcsak tanulhattunk a Te szereteted mibenlétéről – megköszönve ezt az igei tanítást és azt, hogy a sokat emlegetett nagy parancsolatot még jobban értjük ezáltal –, hanem leginkább azt köszönjük meg Teneked, hogy Szentlelked által, szív szerint késszé és hajlandóvá tettél és teszel bennünket arra, hogy életünk minden rezdülésében ezt a legfontosabb parancsot tudjuk érvényesíteni, a Te Lelked ereje által.
Köszönjük, Urunk, hogy a Krisztusban közölt, minden értelmet felülhaladó szereteted vehet lakozást bennünk, hogy a Krisztus szeretetével szerethessük egymást is.
Áldott légy, hogy hallhatjuk, meghallhatjuk, vallhatjuk és megvallhatjuk a Te szereteted mindenek fölöttiségét!
Könyörögve kérünk, Urunk, segíts bennünket, hogy a mindennapokban egyre többször átéljük azt a csodát, amikor nemcsak közel vagyunk az Isten országához, hanem e szeretetparancsot megértve és megélve, benne vagyunk az Isten országában. Köszönjük, Urunk, a Te segítségedet, amely által nemcsak szép szólamokban beszélünk a szeretetről, hanem a legnehezebb helyzetekben is megéljük azt.
Köszönjük, hogy mindez Tetőled van, köszönjük, hogy mindez a Te ajándékod! Tenélküled erre a szeretetre képtelenek vagyunk.
Urunk, Istenünk! Látjuk, hogy ebben a világban a szeretet sokakban meghidegült, ebből fakad minden probléma, önzés, konfliktus, háborúság, világunk tönkretétele, amely most a szemünk előtt zajlik.
Urunk, elfordultunk Tetőled! Könyörgünk, fordítsd vissza a mi életünket, szívünket és értelmünket Tehozzád; mennyei világod gazdagságából adj nekünk krisztusi szeretetet, hogy a Te soha el nem múló szereteteddel szerethessük a felebarátunkat, a magunk helyén!
Élő Istenünk, egyszülött Fiadért, Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg minket!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2022. október 2.
Illusztráció: nincs.
Szentháromság utáni 16. vasárnap.
- hét.
Márk sorozat: 88.