(9) Miután a hét első napjának reggelén feltámadt, először a magdalai Máriának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki.
(10) Ő elment, és megvitte a hírt azoknak, akik ővele voltak, akik gyászoltak és sírtak.
(11) Amikor ezek meghallották, hogy Ő él, és hogy Mária látta, nem hittek neki.
(12) Azután más alakban jelent meg közülük kettőnek útközben, amikor vidékre mentek.
(13) Ezek is elmentek, és megvitték a hírt a többieknek, de nekik sem hittek.
(14) Végül pedig megjelent magának a tizenegynek is, amikor asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták Őt, miután feltámadt.
(Márk 16,09–14)
(Márk 16,09–11)
A húsvét utáni első vasárnapon mondjuk ki, hogy húsvét nélkül, Jézus feltámadása nélkül a nagypéntek valóban kudarc.
Húsvét nélkül nagypéntek bukás; vagy miként Pál apostol mondja, bolondság vagy botrány (1Korinthus 1,18; Galata 5,11).
Ha Jézus Krisztus nem támad fel, akkor hiábavaló és üres az életünk; üres és hiábavaló a hitünk; sőt hiábavaló a prédikálásunk is, akkor Isten hamis tanúinak bizonyulunk, akkor „blabla”, amit mondunk, valójában becsapunk másokat. Ha Jézus nem támad fel, ha erőtlen a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hitünk, akkor minden igyekezetünk, odaadásunk ellenére − hamarosan részletesen kitérek majd erre − üres az életünk, a hitünk, az egyházi beszédünk, a szolgálatunk (1Korinthus 15,14−19).
Rettenetes ez az üresség és hiábavalóság, amely elől számos élvezetbe és pótcselekvésbe menekül az ember, amíg teheti; de előbb-utóbb ránk szakad emberlétünk üressége, és hit nélkül beleveszünk abba. Nem az élet mederben tartott élvezetével és az életörömmel van a baj; sőt ezek Isten ajándékaiként megélve áldássá lesznek. A baj az önbecsapással van, mert ha jön a „fékezés”, akkor vesszük észre azt, hogy ha nincs hitünk, nincs kapaszkodónk sem, és önmagunkban nem tudunk megkapaszkodni.
Isten azonban éppen ettől az ürességtől, a hiábavalóságnak eme érzésétől akar megváltani és megszabadítani bennünket.
*
JÉZUS KRISZTUS FELTÁMADT (9).
Ezért a húsvét utáni vasárnapon is hadd hirdessem a húsvéti örömhírt: Jézus Krisztus feltámadott a halálból.
Ezzel kimondhatjuk, hogy Isten, Jézus feltámadása által, pecsétet ütött a nagypénteki megváltó áldozatra.
Jézus Krisztus feltámadott, Jézus Krisztus él.
Tehát nagypénteken, ott a golgotai kereszten, Isten, Jézus Krisztusban, mindenért eleget tett az életünkben.
Testvéreim, nem az a csoda, hogy Jézus feltámadt, hiszen Övé az élet; Ő a feltámadás és az élet (János 11,25). Nem az a csoda, hogy Ő feltámadt a halálból, hanem az a csoda, hogy Ő, − akié a teljes és örök élet − meghalhatott.
Jézus Krisztus meghalt érettünk, és mindenért tökéletesen eleget tett. Ez lett valósággá húsvétkor: Isten elfogadta ezt a tökéletes elégtételt a feltámadásban.
Forgassuk a szívünkben ezt a magyar kifejezést, amely olyan plasztikusan tárja elénk nagypéntek titkát, amire húsvét aztán „igenel”: Isten szeretete Jézus Krisztusban mindenért eleget tett… Ismét mondom: eleget tett…
Én annyiszor átélem, hogy akárhogy igyekszem, nem tudok eleget tenni. Egyre inkább nem tudok eleget tenni az elvárásoknak, ebben a felgyorsult világban. Nincs elég idő, nincs elég erő eleget tenni.
Ismeritek azt az Örkény Egypercest, amelynek lényege így hangzik: − Mi az, amit magatok után húztok? − Ja, azok a beleink.
Bocsánat a szószékre nem való kifejezésért; de az embernek lógnak a belei, mindent kipréselünk egymásból, hajszoljuk egymást, és még mindig nem elég. Meddig lehet ezt még srófolni? Hagyjuk, ne is menjünk bele…
Nem tudunk eleget tenni. Mindenhol üvöltenek a „lyukak”, ami nem jó, ami nem teljes, ami elégtelen, amit pótolni kellene, amire nem jutott idő, és amire már soha nem is jut idő, amit másként kellett volna. Nem tudunk eleget tenni, sem időben, sem erőben.
A bűn tulajdonképpen egy tartozás, egy adósság, és nem tudom az adósságot kifizetni: Adósai vagyunk Istennek, adósai vagyunk egymásnak. Adósa vagyok a házastársamnak, a gyermekeimnek, a családomnak, a munkatársaimnak, és számos mulasztást nem tudok már rendezni, jóvátenni, hiába igyekszem. Ebben a világban annyi minden nem kész…
Mindezeket végiggondolva ragyog fel igazán a nagypénteki megváltás evangéliuma, amelyre a húsvét ütötte rá a pecsétet: Valóban meghalt az Úr, és valóban feltámadott, így Ő minden adósságunkat kifizette, minden mulasztásunkért és hiányosságunkért tökéletesen eleget tett. Ezért mázsás súlyok hullanak le rólunk; egyszeriben békességünk és nyugalmunk lesz. Ezért hálából persze igyekszünk szorgalmasan élni, a magunk helyén, a magunk Istentől kapott talentumaival odaadóan mindent megtenni; és közben mindent az Úrtól várunk, aki minden bűnünkért és hiányosságunkért tökéletesen eleget tett, és kegyelmével mindent kiegészít, áldássá formál.
Halleluja: Jézus Krisztus feltámadott!
Az értünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztus nemcsak mindenért eleget tett, kifizetve a kifizethetetlen adósságot, hanem minden testi és lelki nyomorúságunkból is meggyógyított, megváltott bennünket.
Már „itt”, ebben a világban hányszor tapasztaltuk meg az Úr mentő, gyógyító szeretetét, amellyel Ő konkrét testi, lelki gyógyulást ajándékozott nekünk.
De Ő maradandóan, valóságosan, örökre is meggyógyított bennünket; vagyis ha majd eljön az idő, amikor ebben a világban már nincs gyógyulás, Ő akkor is, örök gyógyulást ajándékozott nekünk.
Amikor az akkori kor nyelvén a Biblia azt írja, hogy először magdalai Máriának jelent meg a feltámadott Úr, akiből korábban „hét ördögöt” űzött ki (9), akkor arra utal az említett igevers, hogy magdalai Mária valami megkötözöttséggel, valami kezelhetetlen lelki betegséggel küzdött, ami előtt az akkori gyógyítók tehetetlenül álltak. Ám Jézus meggyógyította, megszabadította őt ebből a nyomorúságból.
A feltámadott Úr meggyógyít minden testi és lelki nyomorúságból; már „itt”, ebben a világban számos konkrét szabadulást és újrakezdést, mintegy kegyelmi időt nyújt; miközben elvehetetlen, örök gyógyulással vértezett fel minket megváltó szeretete által.
Áldott örömhír ez: Jézus Krisztus kifizette az adósságot, tökéletesen eleget tett az emberlét minden hiányosságai között, a kifizethetetlen adósságot kifizette; miközben minden nyomorúságunkból valóságos gyógyulást ajándékozott nekünk.
Az értünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztus ezek mellett megcselekedte a legnagyobb csodát: áttörte a halál áthatolhatatlan falát.
Olyan ez, mint amikor az Alpok autópályáin száguldva magunk előtt egy hatalmas, megmászhatatlan hegyet látunk, ahol nem volt más lehetőség, mint az, hogy alagutat fúrtak a hegy belsejébe, hogy átjuthassunk a túlsó oldalra.
Minden ilyen alagút is egy-egy csoda. Hát még a feltámadás!
A megmászhatatlan, áthághatatlan halál hegyén alagutat nyitott nekünk az Isten, hiszen Ő Jézus Krisztusban legyőzte a halált.
Jézus Krisztus feltámadott a halálból, tehát a nagypénteki megváltó halál minden imént felsorolt ajándéka a miénk: Eleget tehetünk; kifizetve az adósság; meggyógyultunk egyszer s mindenkorra, mert örök életünk, üdvösségünk van; legyőzetett a halál és minden emberfeletti ellenség.
Aki ezt tudja, annak öröme és békessége van…
*
A FELTÁMADOTT JÉZUS KRISZTUS MEGJELENIK (9−14).
A feltámadott Jézus Krisztus sokaknak megjelent, hogy hitre segítse az övéit.
Ugyanis, az imént említett megváltó ajándékok sora akkor a miénk, ha mindezeket elfogadjuk; márpedig a feltámadás csodáját, és az abból fakadó áldásokat nem lehet e-világi érzékszervekkel megragadni, hanem kizárólag csak hittel, mint a Szentlélektől való érzékszervvel.
Isten Lelke az, aki megnyitja az értelmünket, a szívünket, a szemünket, és egyszerre felragyog előttünk Jézus Krisztus feltámadásának csodája.
Itt, e második üzenetnél hadd szögezzem le, hogy a bibliai híradások egyértelműek és egybehangzóak arra nézve, hogy Jézus feltámadásának nem volt szemtanúja. Jézus szenvedésének, kereszthalálának sok szemtanúja volt; feltámadásának azonban egyetlen szemtanúja sem lehetetett, mert itt kizárólag Isten hatalma cselekedett, amely szétfeszíti az emberi és történelmi kereteket.
A feltámadásnak nem volt tanúja, a Feltámadottnak azonban megint csak sok tanúja volt. Üres a sír, itt nincs tanú. Ám a feltámadott Jézus Krisztus sokaknak megjelent, hogy hitre segítse azokat, itt tehát már sok a tanú. A feltámadott Jézus Krisztus sokaknak megjelent negyven napon át, csak hogy ne maradjanak hitetlenek, hanem hívőkké legyenek (János 20,27), és az Ő feltámadásának üdvösséges és életmegújító ajándékait élvezni tudják. Ő ma is megjelenik, hogy mi is hitre jussunk a világ- és üdvtörténet legfontosabb eseményét és áldásait illetően. Erre mindjárt részletesen kitérek még.
Mai igeszakaszunk, Márk evangéliumának igeszakasza három ilyen tanút, „tanúcsoportot” említ, akik a feltámadott Jézus Krisztussal találkoztak, és ezáltal hitre jutottak.
Az egyik tanúja a feltámadott Úrnak magdalai Mária (9).
A másik tanúcsoportja a feltámadott Úrnak az a két vándor, akik vidékre mentek (12). Azt írja Márk, hogy nekik „más alakban” jelent meg. Ez a kifejezés itt valójában Jézus feltámadott, megdicsőült testére utal, amely nem a halála előtti test, de konkrét test, amelyen már nem úr a halál és semmi romlás, de amely testben Jézus felismerhető volt, testét pedig akár meg is érinthették volna azok, akik Ővele találkoztak (János 20,27).
A harmadik tanúcsoport pedig, akik találkozhattak a feltámadott Úrral, az akkor már tizenegyre zsugorodott tanítványi kör lehetett (14).
Ezeket a találkozásokat részletesebben leírja János evangéliuma 20. fejezete (János 20,11−18; 19−23); illetve Lukács evangéliumának 24. fejezete, mert a két vándor valójában a két emmausi tanítvány (Lukács 24,13−35).
Mindegyik itt leírt találkozásban – segítségül kérve a részletesebb leírásokat is − láthatunk egy gyönyörű ívet, ahogy a hitetlenek és a kételkedők a feltámadott Jézus Krisztussal való találkozás során hitre jutnak, hitükben megerősödnek, majd hírvivőkké formálódnak.
A feltámadott Jézus Krisztussal való találkozások leírása mindegyik esetben szól azok alapállapotáról, akiknek a feltámadott Úr megjelent; hallhatjuk a feltámadott Úr őket megszólító szavát, amelyet sokáig hitetlenül és kételkedéssel fogadnak; de mindegyik tudósításban megtörténik a feltámadott Úr felismerésének csodája; végül a hitre jutottak elküldése a szolgálatra, hogy ők maguk is hírvivői lehessenek a feltámadott Úrnak.
Márk ezekről tömören, de ugyanennek a hitre segítő ívnek szépségében szól.
Vegyük sorra ezeket a lépéseket, miközben mi is találkozhatunk a feltámadott Úrral, és részesülhetünk az Ő üdvösséges ajándékaiból.
Alapállapot.
Az alapállapotunk: sírás, kesergés, szomorúság, hitetlenség. Ebből fakadóan létbátorság helyett létfélelem. Valójában a hitetlenségből fakad az összes többi. Persze ez nem azt jelenti, hogy látványosan sírunk, szomorkodunk, vagy félünk; ellenkezőleg, nevetünk, erősnek látszunk, nem félünk; mindezeket el sem ismernénk, mindezek elől menekülünk. De nevetve is sír a szív…
Magdalai Mária sírt (János 20,11), mert elvesztette gyógyítóját, támaszát – akiről egykor talán sokkal többet is hitt, de a halál látványa elbizonytalanította őt –: Elvitték az én Uramat, nem találom a sírban, nem tudom, hogy hova tették (János 20,13).
Az emmausi tanítványok szomorúan kullogtak Jeruzsálemből vissza Emmaus felé (12), ahonnan valók voltak, mert hát csalódtak tanítójukban, aki kudarcot szenvedett, akit keresztre feszítettek, mint egy gonosztevőt, így nem válthatta be a hozzá fűzött reményeket (Lukács 24,17; 21).
Jézus tanítványai pedig, annak ellenére, hogy több szemtanú már vitte nekik a hírt arról, hogy Jézus él, a szemtanúknak sem hittek (11–13), és csak tovább sírtak és keseregtek (14), a szívük pedig kemény maradt, félelmükben pedig elbújtak (János 20,19).
Megszólítás.
A feltámadott Úr azonban nem hagyta őket – minket sem hagy – ebben az állapotban, hanem mindegyikőjüknek megjelent, és megszólította őket.
Az Úr mindig név szerint, egészen személyesen szólít meg minket biztató, hitre segítő Igéjével.
A feltámadott Jézus így szólította meg magdalai Máriát (9): Mária, miért sírsz? Mária, kit keresel? (János 20,16)
Az emmausi tanítványok mellé odaszegődött a feltámadott Úr útitársként, harmadikként (12), közben elmagyarázta nekik az Írásokat: „Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.” (Lukács 24,26–27) Mindezek most teljesedtek be.
A tanítványokat megkérdezte a feltámadott Úr: Miért sírtok és keseregtek, miért nem hisztek a szemtanúknak, akik elmondták, hogy feltámadtam a halálból? (14)
Csakhogy először sem magdalai Mária, sem az emmausi tanítványok nem ismerték meg a feltámadott Urat, noha maga a feltámadott Úr szólította meg őket, mert a szemük mintha elhomályosult volna (Lukács 24,16; János 20,15).
Kedves Testvéreim! Hányszor állt oda mellénk is a feltámadott Úr, életünk számos idejében és helyzeteiben, a legnehezebbekben is; Ő szólított meg bennünket, Ő vezetett, Ő biztatott, Ő tartott meg minket; azaz Ővele lehetett találkozásunk; és mi nem hallottuk meg a szavát, nem ismertük fel Őt. Sőt, a dolgok, történések jobbra fordulását a sorsnak, a véletlennek neveztük, vagy legfeljebb egy gyors köszönöm után napirendre tértünk azok felett.
Tehát a magát „profin” leplezni akaró, de valójában a hitetlenség miatt síró, kesergő, félelmektől meggyötört emberlétet a feltámadott Úr nem akarja ebben a halálosan nyomorult állapotban hagyni – hiszen ezért jött (János 10,10) –, ezért megjelenik, megszólít, nyitogatja szemeinket, szívüket, értelmüket.
Felismerés.
Ha a feltámadott Jézus Krisztus szólít meg bennünket, akkor a kellő időben, a Szentlélek munkája által, megtörténik a hívő felismerés: Az Úr az. Ez a felismerés újjászülő, életet megújító, üdvözítő csoda, amelynek során megnyílik az értelmünk, a szívünk, a szemeinkről lehullik a hályog.
Magdalai Mária, Jézus őt megszólító szavára, a hitre ébredt felismerés csodája által kiáltott fel: Rabbuni, azaz Mesterem, Uram (János 20,16).
Az emmausi tanítványok, hazaérve kérik a hozzájuk csatlakozott, ekkor még nem felismert Jézus Krisztust, mert közben beesteledett, hogy maradjon velük éjszakára. Ez a kérés sokkal több volt akkor, mint a vendéglátás akkori szabályait teljesíteni. Ennek a jelenetnek ihletésében született meg gyönyörű énekünk, a régebbi számozás szerinti 511. dicséretünk: Maradj velem, mert mindjárt este van, nő a sötét, ó, el ne hagyj Uram! Így hívják be az emmausi tanítványok a velük vándorló, hozzájuk csatlakozó „idegent” éjszakára. Aztán amikor Jézus az asztalnál megtörte a kenyeret, akkor nyíltak meg szemeik, és akkor nyílt meg a szívük is: Az Úr az (Lukács 24,28−32).
Jézus tanítványai is ugyanígy részesülnek ebben a szentlelkes felismerésben: Az Úr az! (János 21,7) Él az Úr! Minden megváltozott.
Milyen gyönyörű ív: Sírás, kesergés, hitetlenség; ám Jézus nem hagy bennünket ebben az állapotban; megszólít bennünket a feltámadott Úr, és hitre segít minket. Ő ma is megjelenik, és Szentlelke által ma is hitre segít, hitet erősít és érlel. Jöjj, Szentlélek Isten; add nekünk azt a csodát, hogy felismerjünk Téged, mint feltámadott Urat! Nyisd meg szemeinket, szívünket, elménket! Soha nem a puszta látás győz meg és segít bizonyosságra bennünket, hanem mindig Isten Lelke; de Isten Lelke által az a kézzelfogható isteni szeretet is, amely életünk megannyi látható és érzékelhető mozzanatában is tetten érhető (János 20,29).
Elküldés.
Aki pedig hitre jutott és a feltámadott Úrral találkozott, azt az Úr elküldi szolgálatra, hogy a maga helyén hírvivője legyen a legnagyobb örömhírnek (10; 13).
Az Úr elküld minket is, hogy hirdessük és éljük a krisztusi boldog reménységet a világban, és minden nyomorúságunk és törékenységünk ellenére láthatóvá legyen rajtunk a mennyei öröm, biztatás, reménység, erő és bölcsesség.
Magdalai Mária így vitte a hírt a többieknek: Láttam az Urat! (10; János 20,18)
Az emmausi tanítványok, amikor a kenyér megtörése során felismerték a feltámadott Urat, azonnal indultak vissza Jeruzsálembe, fáradtságot nem érezve, magukat nem kímélve, hogy vigyék a hírt: Valóban feltámadott az Úr! (Lukács 24,34). Gyönyörű, tömör húsvéti üzenet ez; a Biblia lényege három szóban: Valóban feltámadott az Úr!
A félelmek miatt bezárkózó, szinte „depressziós” tanítványokat így köszönti a feltámadott Jézus Krisztus, majd küldi őket szolgálatra: Békesség nektek, vegyetek Szentlelket! (Márk 16,15; János 20,21−22). Jézus Krisztus isteni küldetése lesz ezáltal a miénk: Ahogy engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket! (János 20,21)
Tehát csoda történt velünk, és alkalomról alkalomra ebben a csodában részesülünk: megszabadultunk a hitetlen sírástól, szomorúságtól és félelmekből, maga a feltámadott Úr szólított meg, vezetett hitre és küldött el bennünket: Megnyíltak szemeink, szívünk és értelmünk, hogy továbbadjuk az örömhírt, biztatva ezt a szomorú, de kínjait ezernyi trükkel leplező világot. Jézus Krisztus elment érettünk a legvégsőkig, csak ne legyünk hitetlenek, hanem hívők… (János 20,27)
Jézus feltámadott; a feltámadott Jézus sokaknak megjelent, hogy a hitetlenekből, a kishitűekből, a kételkedőkből élő hitű emberek legyenek, akik aztán hírvivőkké formálódnak, vagyis élik és hirdetik az evangéliumot.
A húsvét utáni első vasárnap, a „quasimodo geniti” vasárnap, vagyis jelzi, hogy húsvét után, mint újszülött csecsemők (1Péter 2,2), hitre jutva, hitben erősödve vihetjük a teljes és örök élet örömhírét a világba…
Jézus Krisztus feltámadott; a feltámadott Jézus Krisztus megjelent; hogy a feltámadott Jézus Krisztus hitre segítsen és szolgálatba állítson bennünket, ezáltal pedig életünknek mennyei tartást és értelmet ajándékozzon.
*
A FELTÁMADOTT JÉZUS KRISZTUS HITRE SEGÍT (14).
Itt egy pillanatra még hadd álljak meg! Hadd tegyem ezt az üzenetet nagyító alá: A feltámadott Jézus Krisztus hitre segít!
Hadd mutassak rá Márk leírásának egy specialitására, aki a tanítványok esetében végig hangsúlyozta a kételkedést. Ez a márki negatív tanítványkép, amely az evangélium zárásaként mégis a tanítványok elküldésével és a küldetésükben való megőrzésükkel fejeződik be (Márk 16,15–18).
A tanítványok kételkedésének kihangsúlyozása azt üzeni, hogy a hitetlenségből és a kishitűségből a kételkedés útján keresztül vezet az út a hit és a hívő szolgálat felé.
Kedves Testvéreim! Nem tilos kérdezni, a gondolatainkat nem tudjuk nem átengedni magunkon, nem szentségtelen és nem botránkozást keltő kételkedni. Képmutatás lenne azt állítani, hogy a kételkedés soha nem kísért meg bennünket. Mindannyiunk értelmében és szívében ott feszülnek a kérdések, a kételyek, amíg e testben élünk (2Korinthus 5,6).
Jézus tanítványai a kérdések, kételyek, félelmek tévútjain keresztül jutottak hitre, miközben a hitük folyamatos erősödésre és érlelődésre szorult (Lukács 17,5).
Ez rendkívül fontos üzenet a húsvéti örömhírre nézve is!
A tanítványok kételkedésének kiemelése szintén azt hirdeti, hogy valóban feltámadott az Úr; vagyis nem valami tanítványi beteges rajongás, vízió, látomás képezte meg bennük a feltámadás csodáját, hanem Jézus Krisztus valóban feltámadott; és ez a csoda valóban olyan csoda, ami nem fér bele az emberi értelembe; így a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit mindenestől az Isten ajándéka.
Csak az Úr veheti el a kételyeket!
Könyörögjünk, hogy a Szentlélek, mint újszülött csecsemőknek, nyissa meg a szívünket, az értelmünket, a szemeinket, hogy lássunk, hogy merjünk hinni, hogy fel merjük vállalni a hit kockázatát, amely mégiscsak az egyetlen lehetőség, hogy minőségibb, boldogabb életet éljünk, már ebben a világban.
Tamás történetét ismerjük. Ott is a bizonyosságra vágyó − és nem a cinikus – kételkedés útján át adatott a feltámadott Úr megtartó kegyelmére és szeretetére ráhagyatkozó hit: Én Uram és én Istenem (János 20,28).
Pál apostol üldözte a keresztényeket, és egyszer csak megtörtént a szentlelkes „pálfordulás” által, hogy aki eddig vad hitetlen volt, egyszerre csak hívővé és hírvivővé lett; de Pál apostol aztán egész életében harcolta a hit harcát (Róma 7,22–23).
A feltámadott Jézus Krisztus ma is számos módon megjelenik, hogy hitre segítsen, és hitünkben folyamatosan erősítsen bennünket.
Testvérem, te megtapasztaltad már, hogy mint akkor a negyven napon át, ma is ugyanígy megjelenik számodra a feltámadott Úr?
Erre az igehirdetésre készülve átgondoltam a magam életét. Ebben a rohanó világban erre sincs időnk. Közben eszembe jutottak nemcsak nagy, hanem „apró”, de csodálatos események is, amelyekben mind azt tapasztaltam meg, hogy a feltámadott Úr szólt, mellém állt, erősített, örvendeztetett, vezetett, előttem járt, törte az utat, gyógyított, megőrzött.
Itt van közöttünk egy százesztendős Testvérünk, családjával együtt, aki pont a mai napon ünnepli a századik születésnapját. Ő aztán gazdagon megtapasztalta, ebben a száz esztendőben, a feltámadott Megváltó Úr jelenlétét.
Gondold át te is, Testvérem, imádságos szívvel, hogy egészen konkrétan hol, hányszor tapasztaltad meg a feltámadott Úr megtartó és üdvözítő jelenlétét az életedben! Bizony, amit természetesnek veszel, abban is az Ő jelenlétének mennyei gazdagsága érvényesül.
Ő most is itt van Igéje és Lelke által.
Ő megjelent közöttünk egy héttel ezelőtt az úri szent vacsora sákramentumának közösségében. Számtalanszor érintettem már, hogy miként tapasztalhatjuk meg ebben a szentségben a feltámadott Úr mindenre elégséges jelenlétét.
Ő jelen van a gyülekezetben, a testvérek közösségében; abban a csodában, hogy most is ennyien vagyunk együtt ezen az istentiszteleten, miközben a mai napon, a nyugalom napján, szerte a világban hirdetik a feltámadás örömhírét.
Vedd észre azt is, hogy a feltámadott Úr megjelent és megjelenik életeseményeid minden mozzanatában; csak ne légy hitetlen, hanem hívő (János 20,27).
*
A FELTÁMADOTT JÉZUS KRISZTUS MEGVIGASZTAL (Márk 16,14−18; János 20,13).
Végezetül egy rövid záró üzenet, mindössze egy percben, és máris áment mondok.
Jézus Krisztus feltámadott.
A feltámadott Jézus Krisztus megjelent, csak hogy ne legyünk hitetlenek, hanem hívőkké és hírvivőkké formálódjunk, reménységben és örömben élve.
Márpedig, ha a feltámadott Jézus Krisztus hívővé formál minket, akkor közben meg is vigasztal bennünket; ezek mellett folyamatosan erősíti a hitünket és vigasztalja életünket.
Az élet joggal szomorú – ha ma leplezetten is, tudva és tudatlanul is – a feltámadott Úr nélkül. A felszínesség felszínessége és egyben önbecsapás, ha valaki ezt nem látja, és e tény elől menekülve a „vidámat” játssza.
A feltámadott Úr azonban nem akar bennünket ebben az állapotban hagyni.
A mai igeszakasz szerint is, akik eddig sírtak, keseregtek, egyszerre csak életöröm és reménység töltötte el a szívüket (Márk 16,14−18).
A tanítványok isteni küldetést kaptak, közben folyamatosan megvigasztalódtak, békességet és mennyei erőt nyertek, életük értelmet, tartalmat, örök irányt és medret lelt (János 20,19−22).
Kissé hadd árnyaljam ezt a fontos üzenetet!
Keseregni, nyafogni, panaszkodni, hergelni tilos, ezekből meg kell térni!
De ha valaki tud sírni, megkeseredni, megszomorodni, az Istennek kedves állapot ebben a világban, amely a hívő ember folyamatos könyörgése, kiáltása a teljes megváltás után (Róma 8,22; 1Korinthus 13,12).
Jézus mondja: Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak (Máté 5,4).
Tudsz megszomorodni saját nyomorúságod felett ugyanúgy, mint világunk állapota miatt? Mi minden rettenet történik ebben a világban, és mindenki csak a maga igazát és érdekét érvényesíti. Bizony ennek nem így kellene lenni! Nem ilyen életet szánt nekünk az Isten. Miért tesszük tönkre egymás életét?
Igen, boldogok, akik sírnak! Boldogok, akik nem nyafognak és nem keseregnek, hanem boldogok azok, akik megszomorodnak, de a szabadító Úr előtt szomorodnak meg, vagyis hittel és reménységgel odahelyezik a feltámadott Úr színe elé élő reménységgel ennek a világnak minden baját, miként saját nyomorúságaikat is. Igen, az ilyeneket a feltámadott Úr megvigasztalja, és folyamatosan „lelkigondozza”.
Soha ne felejtsük el, hogy az a feltámadott Úr jelenik meg nekünk, az a feltámadott Úr segít minket hitre és formál minket hírvivőkké, valamint az a feltámadott Úr vigasztal meg bennünket, aki életünkre és üdvösségünkre nézve egyszer s mindenkorra mindent tökéletesen elintézett.
Ne sírj! (10)
A feltámadott Úr „hatékonyan” biztat; valóban megvigasztal, minden reggel megújul az Ő irgalma (Jeremiás siralmai 3,23); és a legvégletesebb esetekben is, az Ő követségében járva mindenkor megőrzi az övéit, még a halálban is (Márk 16,14−18). Erről egy elkövetkezendő igehirdetésben még szó lesz.
A feltámadott Úr név szerint biztat (János 20,16).
A feltámadott Úr azért biztat, hogy mi magunk is biztatni tudjunk, és örömre tudjunk hangolni másokat (Márk 16,15).
–
Halleluja, Jézus Krisztus feltámadott, megjelent, hitre segített, megvigasztalt!
Ő mindent tökéletesen elintézett; Ő mindenért tökéletesen eleget tett.
Ezek az ajándékok elvehetetlenül a mieink.
A feltámadott Úr pedig szívünk utolsó dobbanásáig megjelenik nekünk, növeli hitünket, folyamatosan vigasztal bennünket.
A feltámadott Úr életforrásából bőségesen és elapadhatatlanul fakad számunkra az élet vize.
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2024. április 7.
- hét.
Húsvét utáni első vasárnap, Quasimodo Geniti.
Márk sorozat: 146.