(14) Végül pedig megjelent magának a tizenegynek is, amikor asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt, miután feltámadt.
(15) Ezután így szólt hozzájuk: Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!
(16) Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.
(17) Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak,
(18) kígyókat vesznek a kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.
Márk 16,14-18 (14-15)
A húsvéti üzenet három tényre épül.
A húsvéti örömhír első ténye az üres sír ténye: Jézust nem találták húsvét reggelén a sírban; üres volt a húsvéti sír.
A húsvéti örömüzenet másik ténye, hogy a feltámadott Jézus Krisztus sokaknak megjelent, feltámadott, megdicsőült testében, amelyben Őrá ismerhettek, hogy hitre segítse az övéit. A feltámadott Jézus megjelent akkor, és megjelenik ma is.
Az üres sír tényének, a feltámadás csodájának − ahogy egy héttel ezelőtt elmondtuk − nem volt szemtanúja. Ez a csoda szétfeszíti az emberi értelmet, a történelmi kereteket. De bizonyságul a feltámadott Jézus Krisztussal való találkozásnak sok szemtanúja volt. Ezeket lejegyezték az evangélisták.
Ebből következik a húsvéti örömhír harmadik ténye: az emberi élet megváltozása, benne a tanítványok életének megújulásával.
A mai alkalommal, folytatva az egy héttel ezelőtti igehirdetést, a feltámadott Jézus megjelenéséről szólunk, hiszen ez a felolvasott két igevers tömören erről ad hírt − tehát a húsvéti örömüzenet második tényéről −; miközben ebben az igeszakaszban már ott ragyog az örömüzenet harmadik ténye, mint a húsvéti örömüzenet áldott következménye, Isten Lelke által: az emberi élet tanítvánnyá formálódása, valóságos megújulása, megváltozása.
Ezekre figyeljünk most!
A feltámadott Jézus Krisztus tehát megjelent és megjelenik ma is.
*
KIKNEK JELENT ÉS JELENIK MEG A FELTÁMADOTT ÚR? (14)
Márk ihletett tömörséggel ír azokról, akiknek a feltámadott Jézus Krisztus húsvét után megjelent.
Majd rámutatok arra, hogy ennek a tömör fogalmazásnak szintén üzenete van.
A feltámadott Jézus megjelent a magdalai Máriának (Márk 16,9−12). Egy héttel ezelőtt részletesen szóltunk erről a találkozásról, amely János evangéliuma 20. fejezetében még bővebben elénk tárul (János 20,11−18). Tehát Márk csak megemlíti, János evangéliuma kibontja a feltámadott Jézus és magdalai Mária találkozását. Olvassuk el odahaza ezt a szakaszt.
Aztán Márk írása szerint a feltámadott Úr megjelent két tanítványnak, akik vidékre mentek (Márk 16,12). Itt valójában az emmausi tanítványokról van szó. Ennek kibontását pedig Lukács evangéliuma 24. fejezetében olvashatjuk, amely egy gyönyörű történet a feltámadott Jézus Krisztussal való találkozás csodájáról és áldásairól (Lukács 24,13−35).
Harmadszor pedig − itt érkezünk meg a mai igeszakaszhoz, amelyet most a Szentlélek nagyítója alá teszünk – a feltámadott Úr megjelent magának a tizenegynek, tehát a legszűkebb tanítványi körnek. Egyébként ezt is egészen részletesen olvashatjuk János evangéliuma 20. fejezetében (János 20,19−23). Tudjuk, hogy az evangélista azért említ tizenegy tanítványt, nem pedig tizenkettőt, mert Júdás, az ismert okok miatt, már nincs közöttük. Sőt, azt is tudjuk a Cselekedetek könyvéből (Cselekedetek 1,13−26), hogy később ezt a tanítványi kört tizenkettőre egészítették ki Mátyás megválasztásával. Ám, Isten akarata szerint, valójában a tizenharmadik apostolnak nevezett Pál apostol lett a tizenkettedik apostol, aki a damaszkuszi úton találkozott a feltámadott Jézus Krisztussal, ennek nyomán megtért, és aki korábban üldözte Jézus Krisztus követőit, az az ember az evangélium hirdetőjévé lett (Cselekedetek 9,1−9). Éppen Saul-Pál eme találkozása a feltámadott Úrral bizonyítja, hogy a feltámadott Úr mennybemenete után, azaz ma is lehet Ővele találkozni, életmegújító módon.
A feltámadott Jézus megjelent tehát a magdalai Máriának, megjelent az emmausi tanítványoknak, és a mai igeszakasz szerint megjelent a tanítványi körnek, az akkori tizenegynek.
Azoknak a tanítványoknak jelent meg a feltámadott Úr, akik a hitetlenségük miatt sírtak és keseregtek.
Ezek a tanítványok tizenegyen abban a nyomorúságos és abszurd helyzetben voltak − milyen döbbenetes, milyen abszurd −, akik fül- és szemtanúi voltak Jézus szavainak, csodás tetteinek, akiknek az Úr háromszor is kijelentette feltámadását (Márk 10,34), és mégis, amikor másoktól hallották a húsvéti örömhírt − láttuk az Urat, feltámadott a halálból, Ő él, miként megmondta −, akkor nem hittek a húsvéti tanúbizonyságnak.
Éppen Jézus tanítványai nem hittek!?
Milyen döbbenetes, hogy a tanítvány is vesztegelhet ilyen mélyponton, a hivatalos egyház is járhat ilyen mélységekben.
Pont ők nem hittek a tanúbizonyságoknak, csak sírtak, keseregtek, féltek, bezárkóztak, a szemük elhomályosult, a szívük megkeményedett, az értelmük bezárult, nem tárult fel előttük az igazi örökkévaló összefüggések isteni többlete.
A feltámadott Jézus Krisztus nélkül csak a sírás és a kesergés marad nekünk!
Ha nem találkoztunk a feltámadott Jézussal, ha az Ővele való közösségből fakadó mennyei több hiányzik az életünkből, akkor marad a sírás, marad a kesergés, a nyafogás, a panaszkodás, az önzés, a perlekedés, a jóléti társadalom élvezete − mindent ebben a világban akarunk −, akkor az emberi élet megbénul a félelmektől, megvakulnak hiú szemeink, és nem látjuk az örökkévaló összefüggéseket.
Hát nem ilyen az emberi élet, hit nélkül? Még hittel is minden nap el kell kérni a mennyei tartást.
Persze, tökéletesen tudjuk leplezni a sírást, a kesergést, a félelmeket. Megtanultuk, hogy ma az erős, kemény, magabiztos ember látszatát kell kelteni; önmagunkról semmit nem beszélünk, nem lehet „emberként” jelen lenni a másik számára. De belül mégis fáj és sír a „szív”. A szép kirakat mögött, az üzlet mélyén sok „szennyes” lapul. Ennek a leplezésnek taktikája az is, ahogy vadul manapság a világ, olyan sok az öntudatos ember, miközben nagyobb az öntudat, mint a tudat. Pontosabban fogalmazva, nagyobb az öntudat, mint az élő hitből fakadó tudat; engem ugyanis a tehetséges, zseniális emberek önmagában nem hatnak meg, ha adományukat maguknak tulajdonítják és azzal önhitten visszaélnek. Bizony elkeserítő ez az önhitt bezárkózás, bizalmatlanság, durvaság. Valójában ezek mind leplek, amelyek eltakarni próbálják a sírást, a kesergést, a félelmet.
Az egyik teológus és filozófus ezt a félelmet és sírást „létfélelem”-nek nevezte, amely Isten nélkül átjárja az emberi életet.
A Bartók Rádiót hallgatva egy népdal szövege ütötte meg a fülemet. A népdalok hosszú évszázadokon át érlelődve hagyományozzák tovább az emberlét kollektív tapasztalatát. Az említett népdal így szólt: Jaj Istenem, minek élek; még a semmitől is félek; ha az avar megrezzenik; bennem a vér meghidegszik. Döbbenetes…
Churchill, a nagy politikus, akinek nehéz időkben kellett helytállni, erősen, rendíthetetlenül, mégis vallott életének azon szakaszairól, amikor hatalmába kerítette őt „a fekete szörny”; vagyis a gonosz, a reménytelen rosszkedv, a depresszió, a sírás, a kesergés, a félelem, az elrejtőzés. Maga Churchill nevezte „a fekete szörny”-nek a gonoszt. A gonosz támadása ebben a formában mindig közömbösséggel, egykedvűséggel kezdődik, miközben kifelé az ember még mosolyog, erős próbál lenni, tartja magát, de ez csak egy ideig lehetséges. A hit útján járva, a hit harcát harcolva is nagy feladat „a fekete szörny” elleni küzdelem, de csak a feltámadott Úr segítségével állhatunk meg a támadásaival szemben. „A fekete szörny” erősebb, mint mi; de a feltámadott Úr hatalmasabb e szörnynél; sőt, legyőzte annak hatalmát, minket pedig megvigasztalt, megerősített, örömre és reménységre hangolt, örök távlatokat nyitva számunkra. Az örök élet bizonyossága veheti el a félelmeket…
A tanítványok nem hitték a feltámadott Jézusról szóló tanúbizonyságokat: sírtak, keseregtek, féltek, elbújtak, a szemük meghomályosodott… Hit nélkül ennyi marad nekünk, minden leplezési kísérlet ellenére.
A feltámadott Jézus azonban külön megjelent akkori tanítványainak, miként megjelenik mai tanítványainak is, mert a feltámadott Jézus nem akarja őket, és nem akar bennünket sem, ebben az állapotban hagyni.
Mindjárt részletesen szólok arról, hogy miként lehet ma találkozni a feltámadott Úrral.
Akiknek pedig megjelenik a feltámadott Úr, azzal Ő azt jelzi, hogy megváltó hatalmával ki fogja őket szabadítani minden, ezerféleképpen leplezett, vagy nem leplezett sírásból, kesergésből, életet megbénító félelemből, meg fogja őket ajándékozni a hit, napról napra erősödő, üdvözítő, felvértező ajándékával (Efezus 5,14). A feltámadott Jézus megjelenése azt hirdeti, hogy az övéi vagyunk, az Ő népe, az Ő legelőjének nyája (Zsoltárok 100,3), és az Ő szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38−39).
Tehát kiknek jelenik meg a feltámadott Úr?
Nemcsak a magdalai Máriának, nemcsak az emmausiaknak, nemcsak a 11-nek jelent meg, hanem megjelenik nekünk is, mert mi az övéi vagyunk, az Ő népe, hogy ne legyünk hitetlenek, hanem hívőkké formálódjunk, és elmúljék a sírás, a kesergés, a félelem.
*
HOL ÉS HOGYAN JELENT ÉS JELENIK MEG A FELTÁMADOTT ÚR? (14)
Izgalmas kérdés, hogy ma miként tapasztalhatjuk meg a feltámadott Úr megjelenését.
Próbálom fokozatosan, a biblikus válaszból kiindulva az egészen gyakorlati választ megadni erre a fontos kérdésre.
Figyeljünk erre a tagmondatra: a tanítványoknak akkor jelent meg a feltámadott Úr, amikor az asztalnál ültek! (14)
Amikor asztalnál ülünk, akkor megállunk a rohanásban, és közben többféle áldott jelenlét adatik nekünk.
Az asztalközösségnek mindig van egy szakrális értelme, ami önmagán túlmutat; az a hétköznapi asztalközösség is, ahol mederben tartott jókedvvel és életörömmel vannak együtt emberek.
A feltámadott Jézus akkor jelent meg a tanítványoknak, amikor asztalnál ültek. Márpedig, ahol a feltámadott Jézus Krisztus megjelenik, ott Ő mindig áldott építő jelenlétet teremt; illetve, ha mi felvállaljuk egymással ezt a boldog közösséget, amelyben őszintén, nyíltan, szeretettel, „emberként” tudunk egymás számára jelen lenni, akkor ott a feltámadott Jézus Krisztus megjelenik. Megismétlem ezt az üzenetet. Ahol a feltámadott Jézus Krisztus megjelenik, ott áldott, boldog emberi jelenlétet, közösséget teremt; illetve ahol mi emberként tudunk jelen lenni egymás számára, ott a feltámadott Úr megjelenik közöttünk.
Így az asztalközösségben megtapasztaljuk, már ebben a világban a mennyei világ örömét, jókedvét, áldását, bőségét, az öröklét előízét.
Csakhogy meg tudunk-e állni, és milyen gyakran van időnk erre az asztalközösségre? Bizony, mi úgy éljük az életünket, hogy reggeli nincs, ebéd nincs, gyorsan valami vacsora, mert hullafáradtak vagyunk; gyakran még vasárnap sem adatik meg ez.
Ám az Úr megállít a rohanásban…
A tanítványoknak akkor jelent meg az Úr, amikor asztalnál ültek, amikor figyelni tudtak, amikor készen voltak arra, hogy észrevegyék Jézus Krisztust, és egymást; Jézus Krisztusban egymást, egymásban Jézus Krisztust.
Hadd emeljem ki még érthetőbben a feltámadott Jézus Krisztus megjelenésének egyik forrását. Bizony, ha emberként tudunk jelen lenni egymás számára, ekként „asztalközösségben” lenni, vagyis egymással a közösséget így felvállalni, akkor a feltámadott Úr mellénk szegődik. Emberként jelen lenni annyit tesz, hogy merjük a magunk törékenységét, erőtlenségét, gyengeségét, hibáit, érzékenységét is felvállalni; mindazt felvállalni, ami meggyötör. Ez az asztalközösség az a szent hely, ahol nem kell szerepet játszani, és nem kell mindenben a hozzáértő, erős, okos, ügyes, talpraesett ember látszatát kelteni. A mindennapokban, a hivatásunkból következő szerepek nélkülözhetetlenek, egyébként szétesne a világ; de ez hiteltelenné és embertelenné torzul eme asztalközösség nélkül.
Nemrégiben egy nagy bank vezetőjével beszélgettem, és a hivatalos tárgyalás után egyszer csak elkezdtünk, úgy „magától” őszintén beszélgetni. Ez az „asztalközösség” csodája, a hivataloson túl is időt szántunk egymásra, és merészeltünk emberként jelen lenni egymás számára, ami olyan volt, mint egy Isten előtti kiáltás, miközben a feltámadott Úr odaállt mellénk… A beszélgetés végén ez a bankvezető maga köszönte meg, hogy a hivatalos ügyeinken túl is tudtunk beszélgetni egymással.
Ahol emberként is − a szerepeken túl is − merünk jelen lenni egymás számára, ott a feltámadott Jézus Krisztus megjelenik nekünk. Az Ő jelenléte pedig minden üdvösséges gyógyulás forrása. Ez az az áldott jelenlét, amit az asztalközösség kifejez.
A feltámadott Úr mai tanítványainak is sokféleképpen megjelenik, vagyis Ő ma is „asztalközösségre” hív és „asztalközösségünket” megszenteli jelenlétével.
Ez a jelenlét egyrészt azt jelenti, hogy jelen lenni Isten előtt. Minden rezzenésünk az Isten színe előtt történik. Isten gyermeke tudja ezt, ezért igyekszik mindent ekként cselekedni (Lukács 13,24; 2Péter 3,14), miközben abban is bizonyossága van, hogy Isten megszentelő kegyelme megbocsátja botlásait és egyre tisztábbá formálja őt. Ennek az „asztalközösségnek” része a rendszeres kegyesség, amelynek áldásaként a mindennapi munkánkat is istentiszteletként végezzük, az Isten dicsőségére, a másik ember javára, mert minden percünkben jelen vagyunk az Isten számára. De szó szerint is hadd értelmezzem az Isten színe előtti jelenlétet, egy konkrét példával, kérdéssel alátámasztva azt: Legalább annyi maradt-e még a kereszténységünkből, hogy étkezés előtt elmondjuk az asztali áldást? Vagy már ez is kiveszett? Bizony, kiveszett! Pedig ez az imádság konkrétan megszenteli az asztalunkat, az étkezésünket, mindazt, ami utána következik; már a puszta elmondása is áldássá lehet, még a formális felhangzása is munkál, noha ennél többre lenne szükség. „Jővel Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk! Ámen.” Nekünk még természetes, hogy van mit ennünk, noha egyáltalán nem az. Isten irgalmazzon bennünket a szükség megtapasztalásától. Ez az imádságos asztalközösség segít átélni az Isten áldó jelenlétét, megköszönve minden adományát, amely kegyelem.
Az imádságos asztalközösséget pedig jókedv, öröm, testvéri jelenlét, egymást bátorító beszélgetés járja át, még a szükségben is, miközben az Isten színe előtt megtapasztaljuk a csodát, hogy minden rohanás, valamint időt, erőt felfaló, konfliktusokat teremtő életmódunk ellenére építően és szeretettel tudunk jelen lenni egymás számára, mint akik támogatni és nem felfalni akarják egymást. Gondoljunk bele, milyen nagy dolog, hogy jelen lehetünk egymás számára, mekkora isteni ajándék, amikor tényleg megállva, valóban egymásra figyelve tudunk beszélgetni egymással, családban, testvéri, baráti közösségben, de akár azokkal is, akik nem mindenben úgy gondolkodnak, mint mi. Minden ilyen valós emberi jelenlét az Isten színe előtt történik – amelybe, ismét mondom, belefér a jókedv, a humor, az életöröm, egy szép isteni mederben –, miközben a feltámadott Úrral lehet találkozásunk. Tehát jelen lenni Isten számára, és Isten színe előtt jelen lenni a másik ember számára. Az egyik a hitbéli közösség, a másik az ebből fakadó testvéri közösség. Mindkettő az asztalközösség ajándéka, szószerinti és átvitt értelemben is.
Az asztalközösségnek azonban, a hitbéli és testvéri közösség mellett, a legfontosabb jelentése a sákramentális, szentségi közösség. Minden asztalközösség csúcsa az úri szent vacsora sákramentumának közössége. Most húsvétkor is megélhettük ezt a szent asztalközösséget. Kedves Testvéreim, ebben a kis gyülekezetben, az ünnepen, százhetvenöten vették a szent jegyeket magukhoz, és közben sok kisgyermeket hoztak ki áldásra az úrvacsorázó szülők. Az úrvacsora sákramentumának ajándéka, hogy a feltámadott Úr Jézus Krisztussal és egymással lehet közösségünk a külső jegy vétele közben, a Szentlélek által, bűneink bocsánatára, testünk és lelkünk megújulására és örök üdvösségére. Felemelő ajándék volt ezen a húsvéton is jelen lenni Isten számára, jelen lenni egymás számára, és jelen lenni úgy önmagunk számára, hogy saját bűneinket belátva, azokon megszomorodva, azokra reménységgel feloldozást kérve járulhattunk oda az Úr asztalához: Én vétkem, én igen nagy vétkem! Nem a másik a hibás, hanem én. Bocsásd meg, Uram, bűneimet, újíts meg, üdvözíts! Amikor a feltámadott Jézus megjelent a tanítványok számára, amikor asztalnál ültek, akkor szemükre vetette a hitetlenségüket és a keményszívűségüket, valamint azt, hogy nem hittek azoknak, akik már látták Őt, mint aki feltámadott a halálból. Tehát az Úr joggal ránk pirít, megint bennünket ebben a szent asztalközösségben, de azért, hogy belátva saját vétkeinket, Ő megbocsáthassa bűneinket, megújíthassa életünket, és örök életet ajándékozhasson nekünk; már ebben a világban boldog életet, „odaát” pedig az üdvösség teljességét.
A feltámadott Jézus Krisztus megjelent, és ma is megjelenik számunkra, övéi számára; mégpedig azért, hogy ne maradjunk hitetlenek, kishitűek, hanem élő hitre jussunk! Minden asztalközösség célja ez: Megállni a rohanásban, jelen lenni Isten előtt egymás számára, és megtapasztalni a feltámadott Úrral való üdvösséges közösséget. Minden asztalközösség hitbéli, testvéri és szentségi közösség, a mennyei nagy vacsora előíze, kilépve az életet szétszabdaló hitetlenségből, megragadva az életet megújító kegyelmet: Jöjjetek, íme, minden készen van! (Lukács 14,15−17)
Az eddig elhangzottak a feltámadott Jézus Krisztussal való találkozás lehetőségeinek „klasszikus esetei”, az egyház nyelvén kifejezve, miszerint a feltámadott Úrral leginkább Igét hallgatva, imádkozva, úrvacsorával élve, rendszeres kegyességben, a testvérek közösségében lehet találkozni. Most is átélhetjük ezt a csodát, hogy miközben ilyen szép számmal hallgatjuk az igehirdetést, a feltámadott Úr Igéjének üzenete és Lelke által itt van közöttünk, Ő maga szólít meg minket. Ezek a „klasszikus példák” arra nézve, hogy miként lehet a feltámadott Úrral találkozni, és átélni a hitbéli, testvéri és szentségi közösséget.
Ezek után a „klasszikus egyházi paradigmák” után szeretnék néhány egészen gyakorlati példát említeni arra nézve, hogy miként lehet ma a feltámadott Úrral találkozni.
A feltámadott Úr megjelenik az életeseményeinkben. Egy héttel ezelőtt érintettem ezt a területet. Isten az események és a történelem Ura is, ezért Isten népének és gyermekeinek életében nincsenek véletlenek. Gondoljunk csak bele: nem a személytelen véletlen, sors, végzet kezében vagyunk, hanem a feltámadott Úr tartott meg bennünket mind a mai napig, aki csakis jót akar nekünk. Az Úr kegyelme a mai nap is, bizony az Úrtól való csoda, hogy még dobog a szívünk, hiszen életünk minden perce a kegyelemes Úr kezében van (Zsoltárok 31,36). Az Úr ajándékozott meg minket örömökkel, és az örömökben alázattal (Filippi 4,4). Az Úr kezéből jöttek számunkra a próbatételek, de az azokhoz szükséges mennyei erő is. Ha erő felett való a próbatétel, akkor erő felett való erővel töltött be minket az élő Úr (Filippi 4,13). A feltámadott Úr velünk van (Máté 18,20), Ő előttünk jár (Márk 16,7). Ha az ember igazán imádságos szívvel megállva átgondolja, rádöbben arra, hogy életének számos építő, megsegítő, felemelő és keserves eseményében is a feltámadott Úrral lehetett találkozása: Feltámadott Uram, hányszor segítettél meg, hányszor álltál mellém, hányszor hoztál ki lehetetlen helyzetekből; Te megszabadítottál, reménységet és életörömöt adtál; bocsáss meg, hogy én ezek nagy részét észre se vettem, természetesnek vettem, vagy éppen perlekedtem azokban! Igen, az életed megannyi eseményében felfedezheted a feltámadott Úr jelenlétét.
A feltámadott Úr megjelenik minden olyan szentlelkes élményben, ami felemel, ami jobbá és igazabbá formál, alázatosabbá, irgalmasabbá, szelídebbé és szeretettel telivé újít meg. Olyan élményekről van szó, amelyeknek áldásai ebből a világból hiányoznak. Ilyen élmény volt számomra Johann Sebastian Bach János Passiója, amit nagyszerdán hallgathattam meg. Már említettem ezt az élményemet, de most idéznék is a műből. A mennyekben jártam, amíg hallgattam ezt az ihletett zenét, amelynek szövege is biblikus és imádságos. Korábban is ismertem ezt a művet, de azóta folyamatosan hallgatom, nem tudok betelni vele. Tényleg a mennyei világgal, a feltámadott Jézus Krisztussal való találkozás valóságát éltem át azon a koncerten. Most a mű basszus áriájának, és az utána következő gyülekezeti korálnak, azaz énekes imádságnak a szövegét idézem. Persze ez az idézet a zenével együtt lenne teljes. Ám maga a szöveg is megrendítően kifejezi az egész evangéliumot, valamint azt a mélységet és örömre hangoló magasságot, ami a feltámadott Jézus Krisztussal való találkozásból következik. Hallgassátok meg a két egymás után következő egység szövegét; odahaza pedig zenével együtt hallgassátok meg magát a művet, szöveggel a kézben, akár részletekben. Közben bizonnyal így is megtapasztaljátok a feltámadott Jézus Krisztussal való találkozás csodáját.
Drága Megváltóm, hadd kérdezzelek,
most, hogy a keresztre szögezve magad
mondottad: Elvégeztetett −
én megszabadultam-e a haláltól?
A Te szenvedésed s halálod révén
elnyerhetem-e a mennyek országát?
Megváltatott-e az egész világ?
A kíntól nem felelhetsz,
csak lehajtod fejed
s hangtalan szólsz: igen.
Jézus, túl vagy halálon
Örök már életed.
Majd a végső órámon
Fordíts engem, kérlek
Feléd, aki üdvöm vagy
Ó, én drága éltem,
Mit te szereztél, csak azt add,
Nem kell más énnekem.
Ne haragudjatok, még egy példa erre a szentlelkes élményre, szintén a feltámadott Úrral való találkozás örömében. Wolf Péter zeneszerzővel beszélgettem, aki itt lakik a közelben. A régiek még az egykori Táncdalfesztiválokról ismerik a Wolf Péter-Szenes Iván által jegyzett slágereket, amelyeknek dallamait − tudva-tudatlanul is − több nemzedék is dúdolgat. Lánya, Wolf Katalin egyszer énekelt is a templomunkban. A napokban hosszan beszélgettünk Művész úrral. Azt mondta, ő könnyűzenét már régóta nem komponál, hanem csakis a komolyzene érdekli. Hazaérve rákerestem az egyik művére, amelyet jövő héten New-Yorkban adnak elő, amire ki is utazik Wolf Péter, mint az alkotás szerzője. Ez a mű Wolf Péter „Mise” című opusa, amely a klasszikus óegyházi gyönyörű könyörgéseket zenésítette meg: Kyrie, Gloria, Agnus Dei, Credo. Mi protestánsok teljes azonosulással hallgathatjuk ezt a művet, amely olyan gyönyörű, hogy átjárt a mennyei világ gazdagsága, miközben a feltámadott Jézus Krisztus állt oda mellém, megerősített, felemelt, és Őrá, valamint az igazán szépre emelte lelki szemeimet.
Íme, a klasszikus egyházi paradigmák után néhány gyakorlati példa arra nézve, hogy miként, hol és hogyan találkozhatunk ma a feltámadott Úrral.
*
MIÉRT JELENT ÉS JELENIK MEG A FELTÁMADOTT ÚR? (15)
A feltámadott Úrral való találkozásból szolgálat fakad: Menjetek el és hirdessétek az evangéliumot szerte a világon.
A feltámadott Úr azért jelenik meg nekünk, hogy életre vezessen és szolgálatba állítson bennünket, hogy mi is az élet, az öröm, a reménység, a szeretet munkásai lehessünk ebben a világban, ahol mindent szétdobál és halálba küld a gonosz.
Az egyház nem hatóság, hatalma csakis szolgáló hatalom lehet, a feltámadott Úr örömhírét kommunikálva szóval és tettel egyaránt, amelynek nyomán szeretet, öröm, békesség; türelem, szívesség, jóság; hűség, szelídség, önmegtartóztatás virágzik és gyümölcsöződik az életünkben (Galata 5,22−23).
A szolgálat a feltámadott Úr megjelenítése ebben a világban, hiszen minden másokat segítő szolgálatban a feltámadott Úr mozdul és jelenik meg.
Márpedig, ha a feltámadott Úrral való találkozás által elkezdjük az Urat szolgálni, beállva a magunk helyén az Ő ügyének igaz boldogságot ajándékozó képviseletébe, akkor annak áldásait mi magunk is tapasztaljuk.
Szolgálat közben még több hit adatik.
Sőt, úgy is találkozhatunk a feltámadott Úrral, hogy először még definiált hit nélkül kezdünk el másként élni, és közben emel ki bennünket az Úr a hitetlenségből. Bizony van sok áldott és jót cselekvő ember, aki nem az Urat, az Igéket, a hitet emlegetve segít másoknak. Ne becsüljük le soha ezeket a nem hozzánk tartozó és mégis önzetlen jótevőket. Ők is a feltámadott Jézus követei, ha még nem is tudnak erről, és én biztos vagyok abban, hogy nem hagyja ezeket az embereket az Úr az Ővele való találkozás konkrét csodája nélkül eltávozni ebből a világból.
Szolgálat közben az Úr a hitetlenségből kiemel, gyenge hitünket megerősíti és folyamatosan érleli.
A feltámadott Jézus Krisztus előttünk jár, miközben Őt, és az Őáltala elhozott boldog, megváltott életet képviseljük a magunk helyén, a magunk hivatásában, a magunk talentumaival.
A szolgálat így lesz gyógyulássá, hiszen valójában ez ad életünknek tartalmat, értelmet, tartást, örök távlatokat, kiemelve minket minden önző ürességből, hiábavalóságból, önösségből és énességből. A feltámadott Jézus követségében járva gyógyulunk… Miként a Példabeszédek könyvében olvassunk erről: Gyógyulás lesz ez testednek és felüdülés lesz csontjaidnak (Példabeszédek 3,8).
Miként lehet a feltámadott Urat szolgálni?
Ne valami rendkívülien nagy dologra gondolj mindjárt!
Mosolyogj rá valakire; hallgasd meg a másikat, legalább egy perc figyelmed legyen rá, amikor tényleg nem mással foglalkozol a gondolataidban; vagy legalább nézz a másikra egy biztató pillantással, hiszen lassan képernyőt bámul az egész világ; ha ez sem megy, legalább ne bántsd a másikat… Már ez elég szolgálat lenne kezdetnek.
Szolgálat, vagyis a feltámadott Úr megjelenítése az, ha a magad helyén örömmel, reménységgel, szeretettel vagy jelen, még a nehéz időkben is, és ezzel mások lehangolt életét is örömre, reménységre, szeretetre hangolod.
A feltámadott Jézus Krisztus szolgálata szent kényszer azoknak, akik Őt már megismerték!
Akik Őbenne bíznak, azok nem tehetik, hogy ne mondják el azt, amit láttak és hallottak, azaz megtapasztaltak (Cselekedetek 4,20).
Mi pedig hallottuk, láttuk, megtapasztaltuk, hogy valóban feltámadott az Úr!
A feltámadott Jézus Krisztus az egész világot meg akarja szólítani szolgálatunk által.
Ez az isteni szándék még egy fontos hangsúlya a mai igeszakasznak: Hirdessétek az evangéliumot, szolgáljatok szerte az egész világon, minden teremtménynek!
Nem arról van szó, hogy bárkire is ráerőszakoljunk bármit; nem direkt misszióról, nem térítésről van szó, egyszerűen csak arról, hogy minden ember előtt élni és hirdetni kell az evangéliumot. A mi missziónk gyarló agresszivitássá, erőszakoskodássá, romboló és életet megkeserítő, kiábrándító „gyomortaposássá” lehet. Csakis Isten missziójának szolgái lehetünk, ahol majd az Isten cselekszik, ha Ő akar.
Az egyház nem hatóság, nem hatalmasság, nem intézmény. Az egyház az emberekért van, minden emberért, hogy szebbé és igazabbá formálja már ezt a földi életet. Az egyház csak így munkálhatja Isten dicsőségét. Emberszeretet nélkül – bármely ember szeretete nélkül – miként is lehetne a megváltó szeretetet evangéliumát képviselni?
A feltámadott Jézus Krisztus életet és üdvösséget adó örömhíre és öröksége az egyetlen szolgálat, amely egyetemes; mindenkinek szól; a magvetés eredménye pedig nem ránk tartozik. Az Úr megtartó kegyelmében bízva a következő prédikációban erről is szó lesz majd. Mi nem tehetünk különbséget ember és ember, csoport és csoport között. Az egyház nem csapódhat sem ide, sem oda, nem köteleződhet el semelyik oldalra sem; de nem lehet csupán egy belterjes hitközösség sem, ahol jól megvagyunk mi hívők így egymás között… Na de mi van a többiekkel?
Értitek?! Akik egészen mást gondolnak a világról, azokkal is tudnunk kellene beszélgetni, azokra is oda kellene figyelnünk, azokat is meg kell hallgatnunk; azok felé is tudnunk kellene szolgálni, mégpedig nyitott, türelmes szeretettel, akár az ellenség szeretetével (Máté 5,44). Életmentés lenne ez ebben a megosztott világban! Mi pedig inkább csak szítjuk tovább a megosztottságot? A hitünket nem szabad feladnunk, de az emberekről sem szabad lemondanunk, mindenkire reménységgel tekintve.
Pont erről beszél a feltámadott Úr, amikor megszólítja és kiküldi az apostolokat. Ez a szakasz Márk evangéliumának missziói parancsa: Menjetek el szerte, a világon minden teremtménynek hirdessétek az evangéliumot, álljatok szolgálatba, teremtsetek békességet, építsetek hidakat!
Csak ez lehet az egyház szolgálata, és csak ezt a szolgálatot áldja meg az Úr.
–
Tehát, summázzuk az üzenetet!
Jézus Krisztus feltámadott, Jézus Krisztus él.
A feltámadott Jézus Krisztus megjelent és ma is megjelenik.
A feltámadott Jézus Krisztus szolgálatba állít.
Köszönöm, hogy meghallgattátok ezt a hosszú igehirdetést.
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2024. április 14.
- hét.
Húsvét utáni második vasárnap, Misericordia Domini.
Márk sorozat: 147.