(1) Ez az Úr Igéje, amely Jóelhez, Petúél fiához szólt.
(2) Halljátok meg ezt, ti, vének, figyeljen az ország minden lakója! Történt-e ilyesmi a ti időtökben vagy őseitek idejében?
(3) Beszéljétek el fiaitoknak, fiaitok meg az ő fiaiknak, azok pedig a következő nemzedéknek!
(4) Amit a hernyó meghagyott, megette a sáska, amit a sáska meghagyott, megette a szöcske, amit a szöcske meghagyott, megette a cserebogár.
(5) Ébredjetek föl, ti, részegek, és sírjatok! Jajgassatok mindnyájan, ti, iszákosok, mert szátok elől elvették az édes bort!
(6) Egy nép támadt országomra, hatalmas és száma sincsen. Fogai oroszlánfogak, úgy harap, mint a nőstény oroszlán.
(7) Elpusztította szőlőmet, letördelte fügefáimat. Lehántotta, és szétszórta: ágai fehérlenek.
(8) Keseregj, mint a szűz, ki vőlegényét gyászolja!
(9) Megszűnt az étel- és italáldozat az Úr házában, gyászolnak a papok, az Úrnak szolgái.
(10) Elpusztult a mező, gyászol a termőföld, mert elpusztult a gabona, elapadt a must, odalett az olaj.
(11) Szomorkodnak a parasztok, jajgatnak a szőlőművesek, mert nincs búza, se árpa, odalett a mezőn az aratnivaló!
(12) A szőlőtő elszáradt, a fügefa elhervadt, a gránátalma, a pálma, az almafa és a mező minden fája kiszáradt; a mosoly is lehervadt az emberek arcáról.
Jóel 1,1–12
(Jóel 1,12)
„Soha nem volt” csapások (2) nyomán eltűnt az öröm az emberek arcáról, és eltűnt az arcokról a valódi örömöt tükröző, tiszta mosoly is (12).
Eltűnt az öröm, eltűnt a mosoly?
Van viháncolás.
Van rosszkedv, kedvetlenség; annak minden fajtáját sorolhatnánk…
E két véglet között pedig ezek minden árnyalatát megélhetjük.
De hova lett a valódi öröm, és az azt tükröző tiszta mosoly?
Mind a viháncolásra, mind a rosszkedvre azonnal eszembe jutott egy-egy művészeti alkotás.
Az egyik: Renoir bálokról, viháncolásokról festett képei, a párizsi éjszaka sűrűjében.
A másik: Munkácsy ihletett festménye a rőzsehordó lányról, amely a teljes csüggedést, reménytelenséget tárja elénk. Egy fiatal lány ül az árokparton, meggörnyedve, hátán a terhe; nem a rőzsenyaláb, hanem az egész kilátástalan élete. A lány tekintete, testtartása jelzi, tudatában van élete kilátástalanságának, és feladta, megadta magát, belesüppedt a csüggedésbe.
Mindkettőt ismerjük, mindkettő létezik: valójában ez a kettő létezik.
Éppen ezért izgalmas a kérdés, amit Jóel próféta is feltesz: – Végleg eltűnt az öröm és a mosoly?
Van viháncolás és van szomorúság!
De létezik-e valóságos öröm?
Ebben az igehirdetésben azt a szolgálatot bízta rám az Isten, hogy örömhírt hirdessek!
Amikor elkezdtem készülni, újra és újra olvasva ezt a nehéz, félelmetes prófétai szakaszt, majd a magyarázatokat; végig arra késztetett a Szentlélek: – Örömhírt hirdess a prófécia alapján! Vigyázz, félre ne értsd a próféciát! Itt is örömhír szól! Isten Igéje itt is evangéliumot hirdet népének! A lényeg most is ez, mint a Biblia minden üzenetében. Vedd észre, halld meg ezt! Örömhírt kell hirdetned!
Tehát ebben az igehirdetésben azt a szolgálatot bízta rám az Isten, hogy örömhírt hirdessek!
1.
Igen, de hogyan tegyem ezt?
ÖRÖMHÍR A CSAPÁS?
Azonnal ezt reagálhatnánk Jóel imént felolvasott próféciája hallatán.
Jóel próféta ugyanis egy „soha nem volt” csapás ijesztő leírásával indítja könyvét.
Először tehát idézzük fel, miről ír itt Jóel próféta! Rendeztem, összegeztem, csoportosítottam, sűrítettem a leírást. Így tekintsük át újra a hallottakat. Közben pedig vezet bennünket Isten Lelke az örömhír felé, minden emberi „belemagyarázás” nélkül.
Miféle csapás ez?
Hogyan értelmezzük ezt a sok rettenetet?
Szó van itt egy természeti csapásról (4). Egy nagy sáskajárás minden felemészt. A héber kifejezéseket nehéz lefordítani: hernyók, sáskák, szöcskék, cserebogarak mindent felzabálnak. Ezek a kifejezések rokonértelmű szavak; vagy egy rovar különböző fejlődési fokozatait jelentik; mindegy is a lényeg szempontjából.
Ugyanakkor a szöveg felhatalmaz bennünket a csapás átvitt értelmezésére is.
Ez a csapás jelentheti egy világhatalom, vagy egy nagy népvándorlás támadását is, amelynek nyomán minden romokban hever (6).
A csapás – a teljes Biblia üzenete alapján magyarázva – jelentheti az emberi bűn, önzés határtalan pusztítását, vagy a gonosz hatalmának mindent „szétdobáló” tobzódását.
Merjük tehát ezeket a csapásokat átvitt értelemben is látni!
Mindent „felzabál” ez a csapás (7–11).
Nincs szőlő és bor, hiányzik az olaj; nincs gabona és aratás, sem gyümölcs.
A mindent felemésztő csapás azonban nemcsak éhséget és szomjúságot hoz az emberekre, tehát nemcsak testi gyötrelmeket okoz, hanem ennek lelki kínját is át kell élni a szenvedőknek – a kettő összetartozik – hiszen az összes zöld, minden tenyészet eltűnik a földről, és elviselhetetlen lesz a sivárság. Annyi élelem sincs, hogy a napi étel- és italáldozatot be tudnák mutatni a templomban (9).
Gondoljunk csak bele: milyen testi és lelki jólétben élünk, és mégis panaszkodunk. Természetesnek vesszük ezeket, nem köszönjük meg, nem adunk hálát ezekért, hanem inkább mindig többet és többet akarunk. Jóel próféta rámutat, hogy hitetlen és hálátlan életünk igen törékennyé teszi ezt a jólétet és jóllétet. A testi jólét, az élelem; és lelki jóllét, az egészség és a külső békesség jelenléte kegyelem, és nem jár automatikusan. Ezek nem magától értetődők, miközben mi folyamatosan tékozló életet élünk.
Mindent felemészt ez a „soha nem volt” csapás (2): a jólétet és a jóllétet egyaránt darabokra töri.
Mindenkit érint ez a csapás.
Jóel ki is mondja ezt: az összes „lakó” érintett, vagyis most mindenkinek fájni fog ez; senki sem úszhatja meg a próbatételt (2).
Majd ezután a próféta elkezdi részletezni ezt az egyetemes érintettséget.
Szenvednek a vének, azaz vezetők; és szenvednek a fiak is. A csapás eléri a vezetőket és a vezetetteket egyaránt; minden nemzedéket (2).
A csapás érinti a hedonista, csak életélvezetre berendezkedett „részegeket” (5). Tehát a részegeskedés és iszákosság itt nem csupán szó szerint értendő, hanem arra, a jóléti társadalmakban különösen „eltanult” torzulásra utal, amely szerint az életet élvezni akarjuk, és más nem is érdekel bennünket, csak az, hogy nekünk jó legyen. Ezért gürcölünk, sokszor úgy is, hogy az „élvezetre” már nincs is időnk. De más cél nincs. Áldozatot ezen túl hozni végképp nem vagyunk hajlandók. Felszínes, nyomorúságos élet ez: élmények, vigadozó hétvégék, utazások, szerelmek, ki tudja mi minden még… Persze a földi élet minden apró szépsége lehet áldott, Istennek kedves – így ezek is –, a maguk Istentől rendelt rendjében, de semmiképpen nem ilyen önző és öncélú módon.
A próbatétel eléri a fiatalasszonyokat, akik korán özvegyek lettek, vagyis a családi életet sem kíméli (8).
A vidéken dolgozó vincellérek és parasztok sem mentesek a megpróbáltatások alól (11). Ismerjük a vidék válságát.
De a város, Jeruzsálem, és minden városi élet elidegenedetté és sivárrá lesz, a vidékkel együtt, csak másként…
A nyomorúság nem kíméli a papságot, az istentiszteletet, a kultuszt, az egyházat. A szellemi, lelki, hitbeli élet is kiég, kiürül (9).
A csapások mindenkit érintenek. Ez azt jelenti, hogy eddig elvettük a jót, de nem adtunk érte hálát, nem érte el az ingerküszöbünket az Úr kegyelme és jósága. Aztán adódtak próbatételek, de azokból kimenekülhettünk, és maradt minden a régiben. Ezután nagyobb nyomorúságokról hallottunk, de azok mindig mások életében történtek meg, és azt gondoltuk, ezek minket nem érhetnek el. Ami pedig a másikkal történik, az igazából bennünket egyáltalán nem, vagy csak alig érdekel. Itt azonban arról van szó, hogy most mindenkit elér a nagy nyomorúság. Amikor pedig a saját bőrünket pörköli a szenvedés: az már más! Itt erről van szó. Ilyenkor a kegyes szólamok is másként hangoznak.
Ismét mondom, hogy világos legyen ez az üzenet! Ha a jó nem indít hálára, és a világban tapasztalható sok rossz és nyomorúság sem éri el sokak ingerküszöbét, akkor Isten olyan rosszat hoz ránk, amilyen még nem volt (2). Ezt senki nem úszhatja meg. Ennek kínját mindenki konkrétan tapasztalja. Amíg ugyanis a másik szenved, addig az engem igazából nem érdekel. Ha a saját bőrömön tapasztalom a szenvedést, a nélkülözést, az éhezést, a szomjazást, az irgalmatlanságot, a mérhetetlen önzést és pusztaságot; akkor az már más.
2.
Áttekintettük Jóel indító látomásának nagy csapását, annak részleteit is.
Na, de hogyan lesz ebből örömhír?
Nem a csapás az örömhír!
Mégis jelen van az Igében az örömhír, már ebben a szakaszban is.
Aztán ahogy továbbolvassuk Jóel próféta könyvét, ez az örömhír egyre inkább kibontakozik.
Az örömhír kulcsa, ebben a szakaszban, a prófétai könyv feliratában található.
„Ez az Úr Igéje, amely Jóelhez, Petúél fiához szólt.” (1)
AZ ÖRÖMHÍR AZ, HOGY AZ ÚR SZÓL!
Tehát nem ez a Jóel nevű ember szól itt!
Nem Jóel ontja itt a rettenetes gondolatokat, nem Jóel szórja a csapásokat másokra. Nem arról van szó, hogy Jóel, a saját rosszkedvét, dühét, emberi indulatát, agresszióját vetíti ki itt másokra, hogy ő maga azoktól mentesüljön. Nem Jóel haragszik itt a világra.
Nagy hibát követ el egy prédikátor, és maga az egyház is, ha gyarló emberi módon a saját dühét viszi bele az üzenet hirdetésébe.
Egyébként, általános értelemben sincs annál rettenetesebb, mint amikor valaki a saját kudarcos életét, tévedéseinek mélységeit, ebből fakadó haragját odavágja másokra. De ha az egyház teszi ezt, az valóban hűtlen és ítéletes. Márpedig minden megszólalásunkban ott settenkedik ez a kísértés.
Nem beszélhetnénk semmilyen örömhírről, ha ez így lenne. Akkor az emberi, frusztrált düh és indulat, ezáltal a gonosz előbb-utóbb mindent felemésztene.
Nem Jóel szól itt, hanem az Úr!
Ez már önmagában evangélium.
Jóel neve azt jelenti: az Úr az Isten. Ez az Úr Isten szól itt, nem Jóel. Ez a Jóel nevű ember csak eszköz, aki azáltal lesz prófétává, hogy az Úr emberévé lehet, és az Úr rábízza Igéjét. Ebben van Jóel próféta tekintélye, szolgálatának méltósága, mondanivalójának érvényessége, életének értelme.
Ezt erősíti meg az a tény is, hogy a felirat megemlíti Jóel apját, Petúélt. Nyilván, azért teheti ezt a szentíró, mert akkor ismerték az olvasók Jóel apját. Petúél maga is ismert, tekintélyes ember lehetett. Ma azonban már semmit nem tudunk Petúélről, csak azt, hogy Jóel próféta apja volt. Itteni ismertségünk, tekintélyünk elmúlik, semmivé lesz. Csak az marad meg, amit az Úr követségében tettünk. Ez ad életünknek „tekintélyt”, méltóságot, érvényességet, értelmet. Ez is az örömhír része.
Nem Jóel szól itt, hanem az Úr szól!
Ahol pedig az Úr szól, ott az Úr hatalmasan cselekszik is.
Egyedül az Úr Isten az, aki nemcsak beszél, „szónokol”, hanem amit kimond, azt hatalmasan meg is cselekszi.
Nincs ennél nagyobb örömhír!
Részletesebben kifejtem ezt, hogy értsük.
Itt az Úr szól és cselekszik. Ez azt jelenti, hogy hitben élő népe számára az Úr ítéletében is ott a kegyelem.
Itt az Úr szól és cselekszik, és Ő kézben tartja a rettenetet is, pórázon tartja a gonoszt is. Nem „odacsap” az Úr, ahogy egyes, dühös kegyesek alig várják az Úr napját – mindig erről dörögnek –, mert „akkor az Úr majd odacsap a bűnös világnak”.
Itt az Úr szól és cselekszik! Ítéletében rámutat valós állapotunkra: arra, hogy miben vagyunk, mivé tettük és tehetjük ezt a világot, mi vár ránk, ha nem ragadjuk meg a könyörületet. Isten, az Ő ítéletében jelzi, hogy vegyük már észre, mit művelünk, mekkora a mi bűnünk és nyomorúságunk, és milyen nagy a gonosz hatalma ezen a világon. Ezért adja ránk ezt a mindent felemésztő, mindenkit érintő csapássorozatot, ami eléri majd a legérzéktelenebbek ingerküszöbét is. Egyrészt tükröt tart elénk az Úr, másrészt felráz, ébresztget; sírásra (9), jajgatásra (5), gyászra (10), bűnbánatra, megtérésre hív. Isten féltő szeretetét jelzi az is, ebben a sok rettenetben, hogy ezt tovább kell adni a következő nemzedékeknek: figyelmeztetésként, megtérésre hívásként (3).
Itt az Úr szól és cselekszik! Miközben rámutat valós állapotunkra, miközben felráz, készíti számunkra a szabadulás útját is. Örömhír, hogy nem az emberi düh, nem a gonosz tarol le itt mindent, hanem az Úr szava és cselekvése, amely népe számára ítéletében is kegyelem. Az Ő ítélete eltörli a régit, hogy felépülhessen az új (2Korinthus 5,17). Nem baj, ha az Úr kiveszi kezünkből, szívünkből, életünkből a hiábavaló régit, hogy megüresedve, befogadhassuk a mennyei új gazdagságát (Máté 5,3). Ezért nem baj, ha a múlandó öröm lefagy az arcunkról, hogy üdvösséges öröm ragyoghasson fel életünkön. Ezért nem baj, ha sok gyarló és múlandó dolog elmúlik, még ha emberileg néha nehéz is azokat elengedni. De üres kezünket és szívünket Isten megtölti maradandó mennyei javakkal és kincsekkel, már itt ebben a földi életben is.
Nem a csapás az örömhír, hanem az, hogy ez a csapás az Isten kezében van.
Az az örömhír, hogy itt az Úr szól, vagyis itt az Úr cselekszik!
Amikor pedig Isten cselekszik – még ítéletében is –, akkor Ő tartja kézben a dolgokat; akkor mindig van remény.
Isten ítélete rámutat a szabadulásra is. Isten ítéletében, mint az Ő cselekvésében, ott a kegyelem! Isten ítélete azt jelenti, hogy Ő nem engedte át a gonosznak és a bűn hatalmának az uralmat, hanem ítéletével dicsőségét és üdvözítő rendjét érvényesíti a világban.
Isten ítélete azonban megállítja a gonoszt, és népét kimenekíti annak hatalmából. Miközben Isten ítélete rámutat arra az állapotra, amiben vagyunk, ugyanakkor Isten a romokon új életet teremt népe számára, vagyis szabadulást ad nekünk. Isten nem hagy bennünket halálos állapotunkban: megítél, hogy rámutasson nyomorúságunkra; de ugyanakkor megszabadít abból.
3.
Tehát, nem a csapás az örömhír, hanem az, hogy ez a csapás az Isten kezében van.
Az az örömhír, hogy itt az Úr szól, vagyis itt az Úr cselekszik!
AZ ÖRÖMHÍR: JÉZUS KRISZTUS!
A prófétai könyvek kimondva, kimondatlanul is ezt hangsúlyozzák: könyörgik, ígérik, remélik a Megtartó eljövetelét. Felsorolhatnák itt a direkt messiási ígéreteket, Ézsaiás, Mikeás, Zakariás próféciáit.
Jóel könyve, még ebben a nagy csapással indító részben is, Jézus Krisztusra mutat.
Isten szólt és cselekedett Jézus Krisztusban!
Isten szava és cselekvése, az Ő ítélete és szabadító kegyelme egyszerre, amit együtt látunk Jézus Krisztus halálában és feltámadásában.
Jézus Krisztus megszabadított bennünket a bűntől, betegségtől, haláltól; a gonosz hatalmától.
Isten Jézus Krisztusban megmutatta, hogy Ő nem a pusztulás, hanem az élet; nem a káosz, hanem a rend; nem a sivárság, hanem az elevenség; nem a sötétség, hanem a világosság; nem a halál, hanem az élet Istene.
Lám, mekkora örömhír adatott nekünk még ebben a nehéz fejezetben is!
Isten ma is szól és cselekszik értünk.
Amit Jézus Krisztusban szólt és cselekedett érettünk, azt egyszer és mindenkorra tette érettünk.
Az Ő üdvözítő javaiban ma is részesülünk: most is, amikor az Ő szavára figyelünk; közben Szentlelke máris cselekszik bennünk és érettünk.
Isten szólt akkor, és szól ma is! Isten hatalmasan cselekedett akkor, és hatalmasan cselekszik ma is.
Isten szabadítóan szól és cselekszik ma is, Igéje és Szentlelke által, valamint elhívott prófétáin, apostolain, evangélistáin; elhívott emberein, szolgáin keresztül.
Az Úr Isten szava mindig Jézus Krisztusra mutat. Az Úr Isten cselekvése mindig krisztusi, megváltó cselekvés: bűnbocsánat, új élet, örök élet; üdvösség.
Példákkal szemléltetem ezt az örömhírt.
Isten ítélete, népe számára az Ő szabadító, krisztusi cselekvése: ami a legfontosabb dolog a világon.
Gyanakodva szemlélem a nagyon vastag könyveket: regények, szakkönyvek, betűtengerek… Megnyugtat, ha a szöveg tagolt, esetleg kiemelésekkel ellátott, mert ad némi támpontot a szövegóceánon való hajózáshoz.
Amikor egy könyvet olvasunk, aláhúzzuk azt, ami fontos. Én legalábbis mindig ezt teszem. Ezért ragaszkodom a digitális korban is a nyomtatott, kézbe vehető könyvhöz, ami „preparálható”, kidolgozható. Egy könyv értékét is az határozza meg számomra, hogy mennyi benne az aláhúzás, ami összeolvasva, kiadja a lényeget. A többi pedig felejthető.
Igen, egyre inkább csak a lényeg számít, a krisztusi lényeg, Isten megváltó szeretetének örömhíre, minden nyomorúságban is. A többi már nem érdekel.
Amit nagyon fontosnak tartunk, azt akár pirossal is aláhúzzuk.
Isten Jézus Krisztus halálában, érettünk kiontott vérével, pirossal húzta alá a legnagyobb örömhírt, miszerint népe számára ítéletében is ott a kegyelem.
Ebből pedig az a bizonyosság fakad, hogy lám, mennyire fontosak vagyunk Őneki.
Így lesz hit által ez a rettenetes fejezet mégis Isten szabadító irgalmának felragyogásává.
Egy másik példa ugyanerre: Az örömhír Jézus Krisztus!
Ha pihennem kell, és imádkozni is üres vagyok, Bach zenéjét hallgatom, imádságként.
A legutóbb Bach híres művét, a „Wohltemperiertes Klavier” darabjait hallgattam. Schiff András zongoraművész a londoni híres koncertteremben, szünet nélkül, fejből játszotta le a „kiegyenlített” zongorára írt prelúdiumokat és fúgákat, fél hangonként felfelé, minden hangnemet bemutatva.
Micsoda kristálytiszta rend érvényesül ezekben a darabokban, a pontozás és ellenpontozás csodája! Ez egy igaz, isteni, mennyei rend a sokféle hang között. Minden hamis érzelem és kompromisszum nélkül, szent összhang érvényesül ebben a zenében, mint a matematikában.
Ugyanakkor ez a rend nem egy rideg rend, hanem egy szép és gyönyörűséges rend. Ezek a darabok krisztusian szépek: örömre hangolják az embert; kiemelik a káosz rettenetnetéből, Isten szabadító szeretetének örömére.
*
Ma is ez az egyetlen örömünk, hogy Isten szól és cselekszik, üdvösséget ajándékoz nekünk.
Ezért nem a pusztításé, hanem a szabadítás öröméé az utolsó szó.
Isten ítéletében is az Ő dicsősége, igazsága, örök rendje és kegyelme ragyog fel a hitben járók számára.
Így tekintsünk erre a nehéz igeszakaszra!
Lám, a Biblia minden gondolata örömhír!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. január 20.
4. hét – Jóel sorozat 1.
Textus / Lekció: Jóel 01,01-12 (12)
Igehirdető: Steinbach József