(1) A karmesternek: Kórah fiainak tanítókölteménye.
(2) Isten, saját fülünkkel hallottuk, elbeszélték nekünk apáink, mit vittél véghez napjaikban, a régi időkben.
(3) Kezeddel népeket űztél el, őket pedig a helyükre plántáltad. Nemzeteket zúztál össze, őket pedig a helyükre küldted.
(4) Mert nem a maguk fegyverével vették birtokba az országot, és nem a saját karjuk segítette meg őket, hanem a Te jobbod és a Te karod, a Te orcád világossága, mert kedvelted őket.
(5) Te vagy királyom, ó, Isten! Parancsodra megszabadul Jákób.
(6) Általad verjük le ellenségeinket, neved segítségével tiporjuk el támadóinkat.
(7) Mert én nem az íjamban bízom, nem a fegyverem segít meg engem.
(8) Te segítesz meg ellenségeinkkel szemben, gyűlölőinket Te szégyeníted meg.
(9) Istent dicsérjük mindennap, neved magasztaljuk örökké.
(Zsoltárok 44,1–9)
(Zsoltárok 44,9)
A zsoltár első harmadát olvastam most fel.
A folytatásban is nagyon sok fontos üzenetet találunk.
Erről, reménység szerint, majd egy más alkalommal lesz szó.
Most erre az első harmadra figyelünk (1–9).
Ez a szakasz is igen gazdag üzenetekben.
*
Ez a zsoltár arról énekel itt az elején, himnikus szárnyalással, hogy mi mindent tett, MI MINDENT CSELEKEDETT ISTEN, az Ő népéért (1–3).
Így fogalmaz a zsoltáros: „Mi mindent vittél véghez, Urunk!”
Ezért magasztalja az élő Istent a zsoltár írója.
Kiemeli a szentíró: „Isten hatalmas tetteit adták nekünk tovább, szóban, az atyáink.” (2)
Álljunk meg itt egy pillanatra!
Továbbadni az Isten hatalmas cselekedeteiről szóló tanítást: „Milyen nagy dolgokat vittél véghez Urunk!” Hallottuk az atyáinktól, nagyapáinktól – azoktól, akik előttünk jártak – a Te hatalmas cselekedeteidet.
Tőlünk hallják-e a gyermekeink az Isten hatalmas, szabadító szeretetéről szóló bizonyságtételt? Mit adunk tovább?
A zsoltáros meg is fogalmazza, egészen konkrétan, hogy mit vitt véghez az Úr érettük, népéért (2): Mi mindent vitt végbe az Isten a régmúltban és napjainkban, egykor és most.
Mi mindent vitt végbe az Isten a régmúltban?
Egy képet használ a zsoltáros erre nézve: „Helyet adtál a Te népednek, ígéreted szerint, ebbe a földbe plántáltad őt.” (3)
Nagyon beszédes ez a kifejezés: plántáltad őt, palántáztad őt, helyet adtál, helyet készítettél a Te népednek.
Most a tavaszi munkákat végezve, egy kicsit kiszakadva a megszokott, elsorvasztó gürcölésből – még a szent szolgálat is milyen gürcöléssé torzulhat ebben a menedzser egyházban –, volt idő kerti munkát végezni, palántázni. Itt értettem meg igazán ezt a bibliai képet. Amikor palántázunk az történik, hogy a gyomot eltakarítjuk, felássuk a talajt, megtrágyázzuk, előkészítjük azt, és elültetjük a palántát; majd reménységgel öntözzük, gondozzuk azt a palántát, odafigyelve rá, várva, hogy növekedjék….
A palántázásban a jövő reménysége van. A palántázásban áldott cselekvés van. A palántázás életet jelent, gyümölcstermést jelent, táplálást jelent. A palántázás képe annak, ami a Biblia központi üzenete: Isten cselekvése érettünk.
Isten életet ajándékozó, nekünk helyet készítő, ebben a világban és „odaát” üdvösségesen is helyet készítő szabadításáról van itt szó. De jó tudni – egy nyers világban –, hogy Istennél mindig van helyünk, aki palántázó, óvó szeretettel fogad minket.
A zsoltáros hangsúlyozza, hogy Isten hatalmas cselekvését megtapasztalta Isten népe egykor: „Atyáinktól hallottunk a Te szabadító, palántázó cselekedeteidről!”
Nemcsak egykor, hanem most is, ma is, megtapasztaljuk ezt a palántázó szeretetet! Ma is megtapasztaljuk azt, hogy milyen hatalmas, értünk cselekvő Istenünk van!
Gondoljuk át – a zsoltáros gondolatmenetét folytatva –, hogy mi mindent vitt végbe a mi Urunk, érettünk, most, a mi életünkben!
Gondoljuk át az Ő szabadító cselekvését, örömökben és próbatételekben egyaránt!
Hadd legyen ez az én személyes bizonyságtételem is: Én is hányszor megtapasztaltam, életem során, az Isten reménységet ajándékozó, helyet készítő, palántázó, éltető, tápláló szeretetét! Mit mindent vitt végbe értem, szeretteimért, örömökben és próbatételeken át! Áldott legyen az Úr!
A személyes bizonyságtételen túl, hányszor megtapasztaltuk Isten hatalmas cselekvését a gyülekezetünkben, Isten népe körében, az Ő egyházában! Hiszen Isten az Ő népét, az Ő egyházát, minden nyomorúsága ellenére megtartja, megőrzi, hogy a szolgálatát be tudja tölteni!
Mit tettél érettünk Urunk? Mi mindent vittél végbe egykor és most! Amit hallottunk atyáinktól, ezekről a hatalmas, szabadító cselekedetekről; ezeket ma is, mi is megtapasztaltuk és folyamatosan tapasztaljuk (2).
*
A zsoltáros itt egy igen fontos gondolatot fogalmaz meg.
Őszintén megmondom, hogy ez az üzenet így, ebben a zsoltárban, még soha nem ragyogott fel előttem.
Ez az egyetlen sor szinte kikristályosodott előttem.
Ez az üzenet szintén egy kérdésre adott feleletben olvasható; akkor, amikor a zsoltáros arra keresi a választ, hogy: „Miért tetted ezt velünk, Urunk?”
„MIÉRT VITTED EZT VÉGBE ÉRETTÜNK, URUNK?” (4)
Ez a felelet: Mert kedveltél bennünket; mert kedvelted a Te népedet.
Ennyi a válasz erre a kérdésre.
Nemcsak a zsoltár, hanem a teljes Biblia válasza is ez, erre a kérdésre.
Ahogy Pál apostol, az Efezusi levélben, az első fejezet 3. versében megfogalmazza ugyanezt: „Áldott legyen az Isten, hogy kiválasztott minket magának, már a világ teremtése előtt, hogy kedvelt bennünket, hogy szeret bennünket, mindörökké!” (Efezus 1,3)
Emberileg talán értjük, hogy mit jelent kedvelni valakit. Nagyon gazdag árnyalatú, számos áldással teljes ez a kifejezés, az emberi kapcsolatokban is.
Ebből kiindulva, magasabb szintre emelve a gondolatot: Mit jelent az, amikor Isten kedvel bennünket, a világ teremtése előtt, mindörökké?
Megalázkodik bennem a lélek, mert ezt nem lehet emberi logikával megmagyarázni, megérteni, felfogni: Hát mit kedvel bennünk az Isten?
Ő nem az érdemeimre tekint. Kedvel bennünket, pedig nincs mit kedvelni bennünk!
Mindig is kedvelt minket, látva bennünk, a rólunk alkotott, eredeti gondolatát; azt, amilyenekké formálhat bennünket, újjászülő hatalma által. Örökké kedvel minket a mi Urunk, ezért szabadít meg, ezért tett és tesz velünk hatalmas, üdvösséges dolgokat. Ettől a szeretettől senki nem választhat el minket (Róma 8,38–39).
Ebben az egy szóban, „kedvelt” az Isten, benne van az egész üzenet, a teljes teológia. Mégis arra kérlek benneteket, most ne tanra, ne dogmatikára gondoljunk, amit a hittanok a kiválasztás kapcsán megfogalmaznak, noha ezek is nagyon fontosak!
Most, ezen túl, egyszerűen csak csodálkozzunk rá: Isten kedvel bennünket; szeret bennünket a mi Urunk, és ezért cselekszik érettünk! Ez kijelentés, ez bizonyosság, ez csoda, ez Isten ajándéka! Áldott legyen ezért az Isten, hogy olyan sokszor nincs bennünk mit kedvelni, és mégis kedvel, szeret bennünket a mi Urunk, mindörökké! Ne megérteni akarjuk ezt! Emberi logikával felfoghatatlan ez, mert ez az Isten gondolata, amely messze különbözik az emberek gondolataitól és logikájától (Ézsaiás 55,8–9). Nem megérteni akarjuk mindezt, hanem elfogadni! Egyszerűen örüljünk ennek a csodának, hogy kedvel bennünket a mi Urunk, és ezért cselekszik érettünk hatalmas dolgokat.
*
ERRE A „KEDVELŐ”, SZABADÍTÓ, ISTENI SZERETETRE MIT VÁLASZOLHATUNK? (4–9)
Ez a zsoltár első harmadának konklúziója, következtetése: Ezért magasztaljuk az Urat; ezért dicsérjük az Urat, mert ilyen hatalmasan cselekszik érettünk; mert ennyire kedvel bennünket, méltatlanokat!
Dicsérjük az Urat, mert méltó a dicséretre!
Hogyan dicsérhetjük Őt?
Ezt is konkrétan megfogalmazza a zsoltáros.
Dicsérjük az Urat: hitvallással; hitvalló bátorsággal, Őróla bizonyságot téve!
Így olvastuk: „Urunk a Te karod, nem a mi karunk; a Te karod, és nem a mi íjunk, nem a mi fegyverünk segített rajtunk! Te segítettél rajtunk!” (4)
Az Isten segít rajtunk, az Úr tart meg bennünket, megváltó szeretetével. Az Úr vált meg bennünket, az Úr szabadít meg bennünket!
Ez a keresztyén bizonyságtétel, a Biblia bizonyságtétele, minden időben!
Ez a hitvallás személyesen olvasható, személyes hitvallásként, ebben a zsoltárban (5): „Királyom, Istenem, a Te karod, nem az én íjam, szabadított meg; nem az én fegyverem, nem az én erőlködésem, nem az én okoskodásom, nem az én módszereim szabadítottak meg, hanem Te segítettél meg, egyedül csak Te!”
Így magasztalhatjuk az Urat, hogy mindig hitvalló módon, személyes bizonyságot teszünk arról, hogy a világ Ura nekünk szabadító Istenünk, amiként ezt jóban és rosszban megtapasztaltuk.
Az Úr magasztalásának másik fontos konkrétuma, hogy a bizonyságtételből, a hitvallásból, hiteles élet következik.
Dicsérjük az Urat: hiteles élettel!
Nem az íj, nem az emberi fegyverzet segít meg minket, nem az emberi erőlködés, hanem egyedül az Úr Isten erős karja (7).
Lefordítom egészen egyszerűen, érthetően, mai nyelvre, valamint az Újszövetség nyelvére, az üzenetet: „Urunk, Istenünk, mi Téged magasztalva, hiteles élettel úgy szeretnénk jelen lenni ebben a világban, hogy krisztusi szeretettel szeretjük egymást. Mi a Lélek fegyverzetével hadakozunk (Efezus 6,13), és nem emberi fegyverekkel, nem emberi íjakkal, nem emberi erőlködéssel, nem emberi, gyarló módszerekkel. Amit pedig krisztusi szeretettel nem lehet elérni ebben a világban, az nem is kell, arra nincs szükség, mert azon nincs Isten áldása!”
Téged magasztalunk Urunk, szabadító tetteidért, hiszen annyi mindent elvégeztél érettünk, mert kedveltél bennünket. Ezért Téged magasztalunk, Urunk, hitvalló bátorsággal és krisztusi, hiteles élettel; minden nap, minden reggel és este, napról napra, örökkön örökké (9).
Dicsérjük az Urat: konkrét magasztalással!
Próbáljuk ki!
Magasztaljuk az élő Istent, aki Jézus Krisztusban megmutatta, hogy mennyire kedvel bennünket!
Ebben a magasztalásban – amely a rendszeres kegyességben és aztán az élet istentiszteletében is megmutatkozik – erő van. Az Isten magasztalásában megnyugvás, békesség van. Isten magasztalásából öröm fakad, amely értékeli ezt a földi életet is, de amely ugyanakkor az Isten örök életet ajándékozó kegyelmére hagyatkozik. Az Isten magasztalásából bizonyosság, erő és öröm származik.
Nem véletlenül énekeltük és énekeljük ezen az istentiszteleten ezt a két éneket: „Mely igen jó az Úr Istent dicsérni!”; ezért „Mindenkoron áldom az én Uramat!” (255. és 254. dicséret)
–
Kedves Testvérek! Kedves Almádi és Fűzfői Gyülekezet!
Bízunk abban, Isten megtartó kegyelmére hagyatkozva, hogy hamarosan vége lesz ezeknek a karantén istentiszteleteknek.
Imádkozzunk azért, hogy május folyamán, május végén, vagy legkésőbb június elején találkozhassunk!
Addig is magasztaljuk a mi Urunkat, és csodálkozzunk rá arra, hogy mennyire szeret bennünket, a mi Istenünk!
Mennyi mindent tett értünk az Úr, az örömökben és próbatételek idején egyaránt, mert kedvel bennünket a mi Urunk.
Áldott legyen ezért az Ő neve!
Magasztalunk Téged, Urunk, reggel és este, éjjel és nappal, napról napra, örökkön örökké.
Ez életünk egyetlen erőforrása, öröme, értelme, a Jézus Krisztusban, az örökkévalóság távlatában.
Gyönyörű a magasztalás íve, a mindennapoktól az örökkévalóságig: nap mint nap, mindörökké!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. május 10.
Karantén istentisztelet a koronavírus-járvány miatt (a videófelvétel 2020. május 7-én készült, J. S. Bach 66. kantátájának nyitó tételét felhasználva).
(Az illusztráció címe: „Templomunk az égboltozatban”, 2020.05.09.)
19. hét – Húsvét utáni negyedik vasárnap
Zsoltárok sorozat 3.
Az igehirdetésre készülő, ahhoz kapcsolódó, meditatív gondolatok:
Előima:
Dicsérünk Téged,
teremtő, megtartó, megváltó Urunk!
Minden tisztelet és hála Téged illet,
ezért szeretnénk Neked megköszönni
minden jót és minden próbatételt.
Fogadd töredelmes szívünket,
amellyel kegyelmedbe kapaszkodva
eléd járulunk,
bűnbocsátó szeretetedben bízva.
Szabadításod örömével
ajándékozz meg bennünket,
Igéd és Lelked által.
Ámen.
Utóima:
Áldunk Téged, jóságos Istenünk,
mert Te megbocsátod minden bűnünket,
meggyógyítod minden betegségünket;
megváltod életünket,
kegyelemmel és irgalommal
koronázol meg minket.
Hálát adunk Neked Urunk,
hirdetett Igéd üzenetéért,
az evangéliumért,
a Te szabadításodért,
a Jézus Krisztusban!
Valljuk,
hogy minden jó adomány
és tökéletes ajándék,
Tetőled száll alá.
Fogadd el,
amikor ezért önmagunkat ajánljuk fel
a Te dicsőséged
és felebarátaink javának
szolgálatára,
egyházad javára
és országod építésére.
Erősíts meg ebben minket,
Lelked által!
Közbenjáró könyörgést mondunk
egymásért, népedért,
az elesettekért,
hazánkért, az egész világért.
Hallgass meg minket!
Krisztusért!
Ámen.
Textus / Lekció: Zsoltárok 44,01-09
Igehirdető: Steinbach József