(46) Azután Jerikóba értek, és amikor Jézus tanítványaival és nagy sokasággal kifelé ment Jerikóból, egy vak koldus, Bartimeus, Timeus fia ült az út mellett.
(47) Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus az, így kiáltott fel: Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!
(48) Többen is rászóltak, hogy hallgasson, ő azonban annál inkább kiáltozott: Dávid Fia, könyörülj rajtam!
(49) Jézus megállt, és ezt mondta: Hívjátok ide! Odahívták a vakot, és ezt mondták neki: Bízzál! Kelj fel! Hív téged!
(50) Ő pedig ledobta felsőruháját, felugrott, és odament Jézushoz.
(51) Jézus megkérdezte tőle: Mit akarsz, mit tegyek veled? A vak ezt mondta: Mester, hogy újra lássak.
(52) Jézus pedig így szólt hozzá: Menj el, a te hited megtartott téged. És azonnal visszanyerte látását, és követte Őt az úton.
(Márk 10,46–52)
(Márk 10,47–48)
A most felolvasott Igéből Bartimeus kiáltására figyelünk (47–48).
Ezen az istentiszteleten az üzenet is erre koncentrál, vagyis, miként kiálthatunk az Úr előtt?
Ezért a mai istentiszteleten, ennek a gazdag üzenettel rendelkező igeszakasznak csak az első felét tudom magyarázni.
Ha az Úr megadja, akkor a pünkösdi ünnepeket követően folytatjuk az igemagyarázatot ennek a történetnek a második felével.
*
Ki az az ember, aki itt felkiáltott Jézus közeledtét hallván: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam! Ki ez az ember? Azt tudjuk róla, hogy vak volt ez a Bartimeus, egy vak koldus.
Tehát Bartimeus vakon KOLDULT a jerikói főút mellett (46).
Bartimeus testi értelemben nagy nyomorúságot hordozott, vak volt, nem látott.
Talán valamennyire bele tudunk gondolni egy vak ember helyzetébe, noha ezt teljesen átélni nem lehet. Csak ha valaki benne van ebben a konkrét nyomorúságban, akkor lehet igazán fogalma arról, hogy mit jelent vakként élni, nem látni, így ez milyen kiszolgáltatottságot, korlátozottságot jelent az életében.
Természetesen, minden testi betegséggel, nyomorúsággal kapcsolatban elmondható ugyanez.
Sőt, megfogalmazhatjuk, ha testi értelemben az ember egy érzékszerve, vagy egy tagja megbetegszik, az kihat az egész testre, az egész emberre, annak teljes életére, valójára.
Egy példát említve, ha eltörik a bokánk, megműtik, gipszbe helyezik. Hosszú idő telik el, mire leveszik a gipszet, utána következik a gyógytorna, fél év, egy év, mire megfelelően tudjuk használni a lábunkat, ha minden rendben történt. Ez alatt az idő alatt megtapasztalja az ember, hogy ebben a testben, ebben az „egészben” minden mindennel összefügg. Ha az egyik lábamat nem tudom használni, akkor a másik lábamra nagyobb teher esik, azt erőltetetten kell használnom, ami kihat a derekamra, a gerincemre, az egész testemre… Minden felborulhat, egy pillanat alatt, pedig „csak” egy bokatörésről van szó.
Tehát nemcsak egy tag, vagy érzékszerv betegségéről van szó, hanem arról, hogy ennek az egy tagnak, vagy érzékszervnek betegsége kihat az ember egész életére, valójára, életminőségére.
A Biblia felhatalmaz minket arra, hogy a testi vakság kapcsán gondoljunk a lelki vakságra is. Testvéreim, ne vegyék ezt hirtelen alkalmazásnak.
Ahogy testi értelemben egy érzékszervünk megbetegszik és ez kihat az egész emberre, ez lelki értelemben is így van.
A Biblia nemcsak testi vakságról beszél, hanem igenis szól a lelki vakságról is.
Nagy kérdés, hogy mi, akik testileg még valamennyire látunk, látunk-e lelkileg, látunk-e szellemileg? Milyen szellemi igényeink vannak? Sokunknak kell már a szemüveg, én is bajban vagyok, ha nincs nálam a szemüveg és olvasni kell valamit. De mi a helyzet a lelki-szellemi látásunkkal? Istennek kedvesek-e a szellemi igényeink? Látunk-e hitbélileg? Látjuk-e Krisztust? Látjuk-e Isten szabadító, megváltó, üdvözítő szeretetét?
Látunk-e lelki, szellemi, hitbéli értelemben?
Tehát az eddig elmondottak értelmében, mindezeket lelki értelemben is megfogalmazhatjuk: Ha a legfontosabb érzékszervünk, a hit érzékszerve beteg, megvakul, akkor az lelki értelemben kihat az egész emberre, az egész ember életminőségére, az egész ember életére, az egész ember üdvösségére, hiszen befolyásolja lelki látását, hitét, szeretetét, reménységét, másik emberhez való viszonyát.
Ki volt az az ember, aki kiáltott?
Egy vak ember volt, aki éppen a vaksága, a fogyatékossága miatt koldult. Ott ült Jerikó városának kapujában, a főúton. Ez egy forgalmas út volt. Ott koldult filléreket, alamizsnát.
Tudni kell azt, hogy Jerikó városa akkoriban egy gazdag város volt. Egy jómódú réteg lakta ezt a várost, gyönyörű villák, királyi paloták épültek abban a városban. Ezzel együtt ott, Jerikóban kialakult egy jómódú társadalmi réteg, akik el voltak foglalva a saját jólétükkel, és egyáltalán nem törődtek azokkal, akik valamiféle hiány szenvedtek, akik testi-lelki értelemben betegek voltak.
Bartimeus ebben a gazdag Jerikóban, ott az út mellett, a periférián, a peremre kerülve koldult.
Talán nem erős és bántó a hasonlat, Jerikó olyan volt, mint a mai Balaton-part jóléti társadalma, beleértve akár Balatonalmádit is. Tartsunk önvizsgálatot, hogy hogyan hat ránk az, hogy mi itt a Balaton-parton, még az ország más lakosaihoz képest is, jobb létben élünk. Van-e figyelmünk, szemünk, fülünk azokra, akik valamilyen tekintetben koldusok?
Bartimeus a vaksága miatt az élet peremére került ott, a gyönyörű királyi palotákkal teli Jerikóban.
Bartimeus koldus voltából kiindulva mondjuk el azt, hogy akit valamilyen testi vagy lelki betegség ér, aki valamilyen formában megbetegszik, az tehetetlenné és kiszolgáltatottá lesz. Akármennyire szépítjük a dolgokat, a beteg ember az élet peremére kerül. Ilyenkor azt tapasztalja meg a beteg ember, amit Bartimeus, aki ott ül egyhelyben az út mellett és várja az alamizsnát, megéli a korlátozottságot minden tekintetben: kiszolgáltatott vagyok, nem haladok, nem megyek semmire, nem halad előre az életem.
Az embert ilyenkor meggyötri a teljes tehetetlenség, a teljes kiszolgáltatottság, a teljes kétségbeesés.
Az emberi élet ebben a helyzetben eljuthat odáig, hogy csak túlélni akar: túlélni az adott napot, összekoldulni azokat a filléreket, azt az alamizsnát, ami arra a napra szükséges. Túlélni azt a napot!
Egy vak koldus áll előttünk, akit Bartimeusnak neveztek.
A neve is beszédes, üzenet értékű.
Bartimeus – le is fordítja Márk evangélista – azt jelenti, hogy a Timeus fia.
Igazából ennek a vak koldusnak senki nem tudja a nevét, nem szólítják a nevén, hanem csak az apja nevén: Tudjátok, ez a Timeus fia, de a nevét nem tudjuk.
Amikor valaki így az élet peremére kerül, mint Bartimeus, akkor névtelen senkivé lesz. Bartimeus egy névtelen senki, nem tudják a nevét; nem számít, nem fontos ember. Odadobnak neki néhány fillért, de átnéznek rajta.
Mi hány és hány emberen nézünk keresztül? Ez az ember nekem nem számít, nem tekintély, nem befolyásos, számomra – az érdekeim szerint – nem fontos, ezért ennek az embernek a véleménye sem számít, lenézem.
Sokszor észre sem vesszük, hogy ilyenekké torzultunk.
Pedig jusson eszünkbe, hogy egyszer a mi számunkra is eljön majd az idő, bárkivé is lettünk ebben a világban, amikor mi magunk is névtelen senkikké leszünk. Erre számos példát láttam már, egészen nagy hatalmasságokat illetően is. Közöttünk is sokan vannak, akik nagynak gondolják magukat, bár a „nagyság” manapság igen relatív, annak bibliai értelméről pedig sokszor beszéltünk már.
Ki ez a valaki, aki kiált ebben az Igében? Egy vak koldus, egy névtelen senki, akit Bartimeusnak neveztek.
*
De itt szólal meg az evangélium!
Ez a Bartimeus csak testileg volt vak, lelkileg nem volt vak.
A vak Bartimeus névtelen senkiként koldult, de KIVÁLÓAN HALLOTT (47).
Tudjuk egyébként, hogy aki nem látó ember, aki vak ember, annak kifinomul egy másik érzékszerve, ez esetben a hallása.
Bartimeusnak kifinomult hallása volt, nem látott, de kiválóan hallott.
Nyilván Bartimeus sokat hallott Jézusról.
Bartimeus hallott Jézus tanításairól, csodáiról, arról, hogy Jézus vakok szemeit nyitja meg.
Hallott Isten ígéreteiről, az ide vonatkozó, őt személyesen érintő próféciákról, benne Ézsaiás próféta ígéretéről, miszerint eljön majd a Messiás, a Megtartó, a Megváltó, aki megnyitja a vakok szemeit (Ézsaiás 35,5; 42,7).
A jerikói főkapuban arról is hallott Bartimeus, hogy Jézus most éppen Jerikó felé közeledik, mindjárt itt van…
Bartimeus tehát hallott Jézusról, hallott Isten Igéjének ígéreteiről, a próféciákról, és ezeket Jézus érkezésekor összekapcsolta egymással, így személyes hite által megtelt a szíve reménységgel: Jézus jön, aki vakokat gyógyít, miként a próféták ezt a Messiásról hirdették, Ő engem is meg tud szabadítani.
Egy nyomorult helyzetben hallani Jézusról és ezt összekapcsolni az ígéretekkel: ez mindig a Szentlélek munkája. Ezt a csodát nem test és vér (Máté 16,17), nem ügyes missziói módszer, nem hitoktatás, nem gyülekezetépítés végzi el egy ember vagy egy nép életében, hanem egyedül Isten Szentlelke.
Bartimeus esetében az a csoda teljesedik be, amiről Pál így szól: A hit hallásból van (Róma 10,17).
Bartimeus adventi várakozásban élt.
Hallott Jézusról és az ígéretekről, a Szentlélek ezt hit által összekapcsolta benne boldog reménységgé.
Bartimeus testi vakságában lelkileg nem vakként, hanem adventi reménységben, adventi várakozásban élt, miként erről a 40. zsoltár énekelt: Várván vártam az Urat és Ő lehajolt hozzám! (Zsoltárok 40,2) Bartimeus várván várta az Urat, és nem hiába várta Őt, mert az Úr lehajolt hozzá.
Bartimeus, minden nyomorúsága ellenére, nem csak túlélte egyik napot a másik után.
Bartimeus valójában gazdag ember volt.
Bartimeus annak ellenére hallott Jézusról és a prófétai ígéretekről, annak ellenére hangolódott adventi várakozásra, hogy körülötte nagy sokaság zajongott (46).
A sokaság zaja pedig mindig el akarja nyomni, el akarja hallgattatni a Jézusról szóló ígéreteket, bizonyságtételeket.
Gondoljunk bele abba, hogy ma, e hatalmas földtekén, a nyolcmilliárd ember hatalmas sokasága micsoda hangzavart teremt. Mindenki mondja a magáét, óriási zűrzavar, hangzavar káoszát támasztva. Már nem tudjuk mi az igaz, mi a helyes, mindenki mondja a maga igazát, a maga meglátásait. Ebben a hangzavarban olyan könnyű elbizonytalanodni, „fül elől” téveszteni Jézus Krisztus szavát, Isten Igéjének biztató ígéreteit és útmutatásait.
Itt, a mai Igében azonban arról olvasunk, hogy Jézus a tanítványaival, Jerikón keresztül haladt Jeruzsálem felé, miközben nagy sokaság kísérte őket. Még nagyobb a baj akkor, amikor nem a világ sokaságának hangzavara gyengíti az Isten szavának ígéreteit, hanem a Jézus körül tolongó sokaság. Amikor az egyházban, a Jézus tanítványai között tapasztalható sokféle méltatlan zűrzavar, valamint a Jézus körül fontoskodó sokaság között tapasztalható hangzavar gyengíti, halkítja el a lényeget, az evangéliumot, Isten megváltó szeretetének csodálatos valóságát.
*
Bartimeus koldult, kiválóan hallott, ezért a kellő időben KIÁLTOTT! (47–49)
Bartimeus, ez a vak koldus, ez a névtelen senki, mégis, a sokaság zajongása ellenére, hallott Jézusról, hallott az ígéretekről. Ő lelkileg látott, gazdag ember volt, adventi várakozásban élt, minden nyomorúsága ellenére mégis reménységgel, és a kellő időben mennyei gazdasággal megtelt szívéből felfakadt az a kiáltás, amiről szól a mai Ige.
Bartimeus könyörögve kiáltott.
Amikor meghallotta, hogy Jézus közeledik, Jézus itt van, egészen közel hozzám, akkor felkiáltott: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!
Előtte Bartimeus megkérdezte, kiről beszélnek az emberek, ki az, ki közeledik a város felé? Azt felelték neki: a Názáreti Jézus közeledik a város felé. Ezt a szinoptikus evangéliumokból, a paralel helyekről is tudjuk (Lukács 18,37). Jézusnak ez a megnevezése beszédes: Tudod a Názáreti Jézus közeledik, az a nagy ember, az a csodatévő, az a csodadoktor, az a jótevő, az a jó ember. Lám, Názáreti Jézusnak nevezik az Urat, sokan teszik ezt, akik tisztelik Jézust úgy, mint egy nagy embert, egy jó embert, aki szeretetet hirdetett, és jót tett mindenkivel. Ezt jelenti a „Názáreti Jézus” elnevezés, Jézus egy nagyon jó ember…
De, amikor Bartimeus meghallja, hogy Jézus közeledik, akkor felkiáltva másként szólítja meg Jézust: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam! Bartimeus sokkal többet mond, amikor kiáltásában megszólítja az Urat. Bartimeus könyörögve kiáltott. Ez egy könyörgő kiáltás, amely csak az élő Istent, csak az élő Isten Fiát illeti meg. A Dávid fia kifejezés egy messiási felségjelző. Valójában azt jelentette, hogy Dávid családjából születik majd meg a Messiás, a megígért Megtartó. Tehát amikor nem Názáreti Jézusnak nevezi Bartimeus Jézust, hanem Dávid fiának, akkor Jézust Isten Fiának, Megtartónak nevezi.
Jézus, Dávid fia, Krisztus, Megtartó, Megváltó, könyörülj rajtam! Ez egy hitvallás, éppen ezért könyörgő kiáltás.
Bartimeus könyörgő kiáltása, minden hangzavar ellenére, nem össze-vissza való kiabálás, nem panaszkodás, nem nyavalygás, hanem hitvalló, könyörgő kiáltás.
Jézus, Dávid fia, Krisztus, Megtartó, könyörülj rajtam!
Bartimeus kitartóan kiáltott.
Könyörögve és kitartóan kiáltott Bartimeus. Ugyanis amikor elkezdett kiáltani, Jézus közeledtekor, a sokaság lepisszegte őt: Csöndben légy, hallgass, ne zavard az Urat! De ő kitartóan, egyre hangosabban kiáltott, nem lehetett elhallgattatni: Jézus, Megtartó, Uram, Messiásom, könyörülj rajtam!
Szeretnék itt egy fontos üzenetre rámutatni. Isten Lelke Bartimeusban – e kitartó kiáltásban – hatalmas döntést munkált ki.
A sokaságtól kapta naponta az alamizsnát, a filléreket, amelyből túlélte egyik napot a másik után. A sokaság tartotta el őt. Ez a sokaság inti most csendre Bartimeust: Csöndben légy, és mi adjuk továbbra is az alamizsnát.
De Bartimeusnak van bátorsága nemet mondani a fillérekre, a még komfortosabb koldulásra, hogy választhassa a krisztusi, teljes életet.
Ez egy óriási döntés. Ez a hit döntése.
Ugyanis, bárki vagy, bármire jutottál ebben az életben, bármilyen jólétben élsz, lásd be, Isten nélkül csak filléreid vannak! Koldusok vagyunk az Úr nélkül, sokféle alamizsnán élünk, de alamizsnán, ahhoz a gazdagsághoz képest, amit csak az Úr adhat nekünk.
Bartimeus döntése a hit döntése volt. Mindig ez a hit döntése: az Istentől elkészített pillanatban nemet mondani a „tömegre”, a „sokaságra”, a hangadókra, a minket hitetlenül sakkban tartókra; nemet mondani a minket lepisszegőkre és megalázókra; azokra, akiktől látszólag függ az egzisztenciánk, akik – akármilyen látványosnak tűnik is – a filléreket, az alamizsnát dobálják nekünk, és egyúttal igent mondani Jézus Krisztusra, arra az életre, arra az üdvösséges, teljes életre, a mennyei világ gazdagságára, amit egyedül és kizárólag csak Ő adhat meg nekünk.
Bartimeust lepisszegik: Hallgass és meglesz a mai napi alamizsna is! De Bartimeus nem hallgat. Isten Lelke végezte el benne ezt a döntést, hogy hitvallóan, könyörögve és kitartóan kiálthasson, az Úrhoz.
Bartimeus őszintén kiáltott.
Amikor leírták az evangéliumokat, mindig sűrítve írták le az egyes eseményeket, csak a lényegre koncentráltak, nem tértek ki a részletekre.
Nem hamisítjuk meg az Igét, ha ezeket a részleteket, kellő határok között, hozzágondoljuk a az evangéliumi leírásokhoz.
A mai Ige kapcsán elmondhatjuk, hogy Bartimeus ebben a kiáltásban valószínűleg őszintén megfogalmazta sokféle baját az Úr előtt. Tette ezt minden panasz és nyavalygás nélkül. Bartimeus őszintén kitárhatta nyomorúságát Jézus Krisztus előtt.
Mit szeretnél? – kérdezi tőle Jézus. Azt, hogy lássak! – feleli Bartimeus. Ez a párbeszéd nyilván egy hosszabb beszélgetés lehetett.
Az Isten színe előtt őszintén kiálthatunk: mi fáj; mi az, ami megnyomorított; mi nincs rendezve az életemben, mi kötöz meg. Isten előtt nincs tabu, nem kell színészkedni, nem kell szerepet játszani, mindent odavihetünk az Úr elé. Őelőtte megtartó, szabadító, megoldást ajándékozó kezekben van az ügyünk.
Emberek előtt, erre az őszinteségre, csak egy igen szűk körben adatik lehetőség, ha adatik. Értitek, ugye? Nem terheljük egymást a bajainkkal felettébb, de nagy áldás, ha olyan a házasságunk és a családunk, ha adatik számunkra olyan testvéri közösség, ahol őszintén, emberként lehetünk jelen, és együtt vihetjük a bajainkat, a kiáltásunkat az Isten színe elé. Ahol nem csak az erős szerepeinket kell eljátszani.
Mondjuk ki, Bartimeus először az Úr színe előtt kiáltott, és bizony jó helyen kiáltott őszintén.
Aztán ezzel az őszinteségével bevallja Bartimeus – hittel teli, nem nyavalygó, hanem a baj okára rámutató őszinteséggel –: Uram, Tenélküled elveszett állapotban vagyok. Csak veled jó. Tenélküled nem jó. Tenélküled rossz, Tenélküled semmi sem működik, minden szétesik előbb-utóbb bennem és körülöttem. Tenélküled, Uram, királyi gazdagon is koldusszegény vagyok. Csak Teveled van esélyem a valóságos életre.
Ez az őszinte kiáltás nemet mond a happy életérzésre. Ismeritek ezt a felszínes happy életérzést? „Hogy vagy?” „Jól, minden a legnagyobb rendben van.” Ezt a „minden rendben” látszatot kell kelteni akkor is, amikor nem így van, egyébként gyengének könyvelnek el minket, és leírnak bennünket. Ebben a világban egészségesnek, erősnek, fittnek kell mutatkozni minden élethelyzetben. Csakhogy ez igen sokszor csak álca.
Egy kedves ismerősöm, jó néhány évvel ezelőtt kiutazott Amerikába „szerencsét próbálni”. Három hónapig bírta. Egyetlenegy dolgot nem tudott elviselni, mégpedig ezt a mértéktelen, felszínes képmutatást. „Hello, minden rendben van, jól vagyunk!” Soha nem lehetett, még a legkisebb körben sem, emberi módon problémákról beszélni.
Bartimeus – ez a Szentlélek munkája – könyörögve kiáltott, a Megváltóhoz, az Isten Fiához. Bartimeus kitartóan kiáltott. Bartimeus őszintén kiáltott.
–
Ez a senkiházinak tartott vak koldus „nagy valaki” volt.
Isten kimunkálta a hallását.
Ebből fakadt – szívéből és értelméből, a Szentlélek által – könyörgő, kitartó, őszinte kiáltása: Dávid fia, Jézus Krisztus, Megtartó, könyörülj, egyedül Te könyörülhetsz!
Az Úr munkálja ki bennünk is ezt a könyörgően hitvalló, kitartó, őszinte kiáltást!
Ez a kiáltás az imádság lényege: ez ma az üzenet.
Innen folytatjuk majd a következő alkalommal Bartimeus történetének magyarázatát, az Úr kegyelmében bízva.
Jézus megállt: Hívjátok ide!
A többiek – a Bartimeust lepisszegők – pedig kénytelenek tolmácsolni neki Jézus hívását: Bízzál, kelj fel, hív téged!
Jézus szava mindenre elégséges.
Kiáltsunk – könyörögve, kitartóan, őszintén –, mert olyan helyzetben vagyunk, mint Bartimeus!
Jézus pedig ezt üzeni majd nekünk, rajtunk keresztül pedig másoknak is: Bízzunk, keljünk fel, hív az Úr!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2022. május 29.
21. hét.
Húsvét utáni hatodik vasárnap.
Márk sorozat: 74.
Az igehelyről sorozat hangzott el az alábbiak szerint:
Hálaadó istentisztelet, Marcali, 2009. május 17.