(27) Ismét bementek Jeruzsálembe. És amikor Jézus a templomban volt, odamentek a főpapok, az írástudók és a vének,
(28) és így szóltak hozzá: Milyen hatalommal cselekszed ezeket, és ki adta neked ezt a hatalmat, hogy ilyeneket tegyél?
(29) Jézus pedig így válaszolt nekik: Kérdezek tőletek valamit, feleljetek rá, és akkor megmondom nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket.
(30) Vajon János keresztsége mennyből való volt-e vagy emberektől? Válaszoljatok nekem!
(31) Azok pedig így tanakodtak egymás között: Ha azt mondjuk, a mennyből, azt fogja mondani, akkor miért nem hittetek neki?
(32) Vagy talán mondjuk azt: emberektől? De féltek a sokaságtól, mert Jánosról mindenki úgy gondolta, hogy valóban próféta volt.
(33) Ezért így feleltek Jézusnak: Nem tudjuk. Jézus pedig ezt mondta nekik: Én sem mondom meg nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket.
(Márk 11,27–33)
(Márk 11,28)
Milyen a mi hitünk?
Mekkora a mi hitünk?
Milyen erős a mi hitünk?
Teológiailag pontosabban fogalmazva, ki a mi hitünk alanya és tárgya?
Hogyan definiálhatjuk, határozhatjuk meg az Isten népe körében azt, hogy mi is tulajdonképpen a hit? De úgy is feltehetem ezt a kérdést, hogy a világban ma mit felelnek erre a kérdésre: mi a hit, miben, kiben, hogyan hiszünk?
Ezek a kérdések foglalkoztattak, miközben készültem a mai igehirdetésre, tanulmányozva a felolvasott igeszakaszt.
Közben eszembe jutott az előttünk járt generáció számos tagjának élő hite, hűsége; azért is, mert az elmúlt héten, ebből a generációból szintén elköltözött az örök hazába egy idős, kedves, hívő testvérünk, a Magyarországi Református Egyház köréből.
Az előttünk járó generációk hite, hűsége!
Ők a legnehezebb időkben is az Ige emberei maradtak, Jézus Krisztus követei, az evangélium hírnökei, akik ellentmondásos időkben is felvállalták a krisztusi örömhírt, általuk pedig az Úr ébredést ajándékozott annak idején az egyházban. Ők voltak azok, akik soha nem tagadták meg az evangéliumot, akiknek az életében és szolgálataiban igazzá lettek az igei ígéretek: Légy hű mindhalálig, és neked adom az életnek koronáját (Jelenések 2,10), ezért emlékezzetek azokra, akik előttetek jártak, és figyelvén életük végére, kövessétek hitüket (Zsidókhoz írt levél 13,7), mert aki mindvégig kitart, az üdvözül (Márk 13,13).
Igen, amikor egyházunkban, az előttünk járt nemzedék közül, sokak élő hitéért adok hálát, akkor a mai igeszakasz kifejezéseivel élve, a krisztusi hatalommal kapott élő hitért adok hálát, hiszen ők szívük utolsó dobbanásáig kitartottak, megálltak, látható módon is hitben járva mentek el ebből a világból.
A hit, az élő hit, a mindvégig kitartó hit: Isten ajándéka.
Ilyen hiteles elmenetelért imádkozom én is: megállni a hitben mindvégig!
Ez a mai Ige, hitünk tekintetében, önvizsgálatra hív bennünket.
E bevezetőből kiindulva, ebből a nézőpontból szemléljük a mai igeszakaszt, miközben próbálom a mai igeszakaszt is magyarázni.
*
ELHANGZIK ITT EGY KÉRDÉS, JÉZUS FELÉ (27–28).
Jézus kérdése a kishitűségünkre, a hitetlenségünkre mutat rá.
A Nagytanács tagjai egy kérdéssel állnak Jézus elé.
A Nagytanács képviselete, a főpapok, írástudók és vének egy csoportja, teszi fel a kérdést Jézus előtt.
Tudjuk, hogy a Nagytanács a zsidó nép belső ügyeit rendezte abban az időben, a legfőbb kormányzati, bírói és vallási testület volt akkoriban.
A kérdés tartalma így hangzik: Milyen hatalommal teszed ezeket? Ki az, aki felhatalmazott Téged erre?
Tehát tartalmilag ugyanazt a kérdést kétféle módon fogalmazzák meg, talán a második kérdésfelvetés pontosabban fejezi ki a kérdés lényegét: Ki hatalmazott fel Téged arra, hogy ezeket tegyed?
Az „ezeket” alatt első rendben a templomtisztítás jelenetére gondolnak, amiről egy részletes igemagyarázat, igehirdetés hangozott már el a gyülekezetünkben.
De ez a kérdés ennél sokkal többre irányul.
Valójában a lényegre kérdez rá a Nagytanács küldöttsége: Kicsoda Jézus Krisztus? Milyen hatalommal, felhatalmazással cselekszik Jézus? Tehát nemcsak a templomtisztítás megdöbbentő cselekedetére kérdezne rá itt, hanem főként arra, hogy kinek a felhatalmazásával tanít Jézus, milyen hatalommal cselekszik csodálatosan; vagyis Jézus személyének titkára, egész tevékenységére kérdeznek rá.
A kérdés tartalmával nem is lenne baj, hiszen a lényegre irányul ez a kérdés.
A kérdés lelkületére figyeljünk most!
Fölényes tekintéllyel számonkérik Jézust.
Határozottságukkal valójában zavarba akarják hozni Őt.
Szerintem ismerjük azt a lelkületet, amikor valakitől fölényesen kérdezünk valamit, mintegy nem is a kérdésre várjuk a választ, hanem meg akarjuk fogni, elbizonytalanítva tőrbe akarjuk csalni az illetőt.
A Nagytanács tagjai ilyen lelkülettel kérdezték az Urat, amikor számonkérték Őt: Milyen hatalommal cselekszed mindezeket?
Az eddig elmondottakat aktualizálom.
Mi tudjuk, kicsoda Jézus Krisztus. Tehát amikor a Nagytanács tagjai számonkérik Jézust, akkor itt valójában az történik, hogy az ember számonkéri az Istent. Számonkérni az Istent? Ismeritek a szokásos kérdéseket, amikor perlekedünk az Úrral? Miért engedi az Isten? Miért Uram? Számonkérni az Istent? Ez a hitetlenség jele. Félre ne értsük az üzenetet! Ezért árnyaltabban fogalmazok. Isten előtt mindent meg lehet kérdezni. Valamennyi kérdésünket odavihetjük az Úr elé. Kérdezhetünk az Úrtól, sőt kiálthatunk az Úrhoz, ahogy a Zsoltárok könyvében ezt olyan sokszor olvashatjuk. Nem a kérdés tartalma, hanem annak lelkülete a meghatározó. Milyen lelkülettel kérdezünk? A hitetlenségünket akarjuk kifejezni, mintegy az Isten fölött akarunk uralkodni, perlekedni akarunk az Úrral, vagy bizonyosságra vágyunk…
Ismerjük az éneket: Ki kétkedőn boncolja Őt, annak választ nem ád. De a hívő előtt az Úr megfejti önmagát.
Itt a Nagytanács tagjai elismerik Jézus hatalmát, mert rákérdeznek Jézus hatalmára, de nem ismerik fel Jézus hatalmának a titkát, nem akarják és nem tudják felismerni – nem adatott meg nekik –, hogy ki is Ő valójában; nincs hitük.
Döbbenetes ez a hitetlenség.
Ez itt tehát az önvizsgálat helye! Milyen a mi hitünk? Mekkora a mi hitünk? Ki a mi hitünk alanya és tárgya? Kicsoda számunkra Jézus Krisztus? Ha kérdezzük az Urat – mert mindenről meg lehet kérdezni Őt –, akkor milyen lelkülettel kérdezünk? Úgy, hogy bizonyosságra vágyunk, vagy valami egészen más lelkület mozgat bennünket?
*
JÉZUS VISSZAKÉRDEZ (29–30).
Ezzel a visszakérdezéssel Jézus hatalma hitre hív bennünket.
A történet folytatása érdekes, szinte megdöbbentő.
Jézus úgy válaszol a kérdésre, hogy visszakérdez. Jézus ezt a módszert szinte csak itt alkalmazza, mintha valamiféle e-világi módszert alkalmazna. Mindjárt rámutatok arra, hogy ezt az e-világinak tűnő módszert Jézus egy szent cél érdekében alkalmazza itt.
Tehát kérdeztek Jézustól valamit, és Ő nem a kérdésre válaszol, hanem visszakérdez a kérdezők felé.
Ez egy ismert módszer: amikor kérdeznek valamit tőlünk, akkor úgy hozzuk zavarba a kérdezőt – aki pedig bennünket akart zavarba hozni –, hogy visszakérdezünk.
Ilyenkor a riporterek ki is kérik maguknak: Elnézést, itt most én kérdezek, ön pedig válaszol.
Jézus visszakérdez.
Jézus ebben a visszakérdezésében Keresztelő Jánost említi.
Jézus itt Keresztelő János személyével és a maga személyével kapcsolatosan párhuzamot húz, de nem azonosítja magát Keresztelő Jánossal.
Itt valójában – ebben a „visszkérdésben” – Jézus Keresztelő Jánost, mint példát említve, a saját maga személyére kérdez rá a Nagytanács képviselete előtt: Ki adott Őneki hatalmat?
A visszakérdezés tartalma így hangzik: Mondjátok meg, hogy Keresztelő János milyen hatalommal keresztelt, milyen hatalommal szólt és cselekedett?
Arra a Keresztelő Jánosra utal Jézus Krisztus, aki Őt a Megtartónak, a megígért Messiásnak nevezte (János 1,19–34). Keresztelő János így mutatott Jézus Krisztusra: Őneki növekednie kell, nekem pedig alább szállanom! (János 3,30; János 3,22–36)
Keresztelő János magát Jézus útkészítőjének nevezte, hogy felkészült népet állítson a Megtartó fogadására: Kiáltó hangja vagyok a pusztában, készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit (János 1,23).
Ezért Keresztelő János, a templomi áldozati kultusztól elszakadva, attól függetlenül, elsőként hirdette meg a bűnbánat, a bűnbocsánat, a megtérés keresztségét. Azt a keresztséget, amely feltétel nélküli, mert Isten kegyelme feltétel nélküli, minket megelőző kegyelem. Mi törékenyek, gyarlók, esendők vagyunk, még hívő emberként is folyamatosan vétkezünk, e-világban soha nem lehetünk tökéletesek, mindig csak zarándokúton vagyunk; de Jézust követve legalább már jó úton vagyunk. Keresztelő János keresztsége ezt hirdette meg: minden isteni kegyelem. Olyan jó tudni, hogy Isten minket megelőző, kiválasztó kegyelmével szeret bennünket. Ennek jele és pecsétje a keresztség. Mi ezért szolgáltatjuk ki a gyermekek számára is a keresztség sákramentumát, hogy meghirdessük ezt a feltétel nélküli, minket megelőző, kiválasztó, isteni kegyelmet. Aki pedig valóban kiválasztott, az hittel meg is ragadja ezt a kegyelmet. Ennek a feltétel nélküli kegyelemnek kifejezője Keresztelő János keresztsége. Korlátozott ez a kegyelem, Kálvin szerint, mert a választottakra terjed ki, számukra azonban feltétlen ez a kegyelem. Soha nem mi mondjuk meg, ki a választott, mi mindenkire csakis imádságos szeretettel és reménységgel tekinthetünk. Ugyanakkor a választottságnak mindig vannak látható gyümölcsei, minden tökéletlenség ellenére is. A megtérés, a bűnbánat, a bűnbocsánat is Isten kegyelme által adatik az embernek, de a töredelmes szív azt jelenti, hogy beláttam: az Isten kegyelmére szorulok, ami feltétel nélküli.
Jézus visszakérdezésének tartalma tehát ez: Keresztelő János milyen hatalommal szólt, cselekedett, keresztelt?
Jézus valójában ezt kérdezi: Keresztelő János milyen hatalommal mutatott rám, kinek a felhatalmazása által lett az én útkészítőm, hirdetve és gyakorolva a bűnbánat, a bűnbocsánat, a megtérés keresztségét? Ha erre a kérdésre feleltek, én is megmondom, kinek a felhatalmazásával cselekszem mindazokat, amelyeket eddig láttatok és hallottatok.
Ezeket az üzeneteket is személyesebbé teszem.
Jézus visszakérdezése most nekünk is szól, hiszen ebben a jézusi visszakérdezésben Keresztelő János említése csak egy példa, valójában Jézus Krisztus személyéről van itt szó: Kinek tartjuk mi Jézus Krisztust? Mit vallunk, milyen hatalommal cselekszik a mi Urunk?
Ez a kérdés nekünk jön, lemeztelenít, megvizsgál bennünket.
Ez a jézusi kérdés ugyanakkor kegyelmi állapot: Milyen a te hited? Jézus kérdése nemcsak rámutat a kicsinyhitűségünkre, hanem ezzel a kérdéssel Jézus, mennyei hatalmával hitre hív bennünket.
Tartsuk kegyelmi állapotnak, ha mi valamit kérdezünk az Úrtól, Ő pedig visszakérdez. Ebben a kérdésben Jézus nemcsak a diagnózist állapítja meg, miszerint kicsiny a hitünk. A mi Urunk nem akar bennünket ebben a kicsinyhitű állapotban hagyni, ezért felel a kérdésre kérdéssel. Határtalan, megváltó, minket szerető, újjászülő, megtérítő hatalmával hitre hív bennünket a mi Urunk: Ne légy hitetlen, hanem hívő! (János 20,27) A hit mindenestől ajándék. Jézus hatalma ajándékozhat meg bennünket az élő hittel, amelynek Ő, a feltámadott Úr, az alanya – az ébresztője – és a tárgya is egyben.
A Nagytanács képviseletének kérdése kishitűségre, hitetlenségre mutatott. Jézus Krisztus visszakérdezése pedig isteni hatalommal hitre hívta őket és hitre hív bennünket is, hogy ne maradjunk abban az állapotban, amiben vagyunk.
Urunk, adj nekünk hitet, adj a Te néped körében ébredést, könyörülj a keresztyénség ügyén, adj megújulást, hogy élő hittel fel tudjuk vállalni a Te evangéliumodat, a lényeget, az ebből következő örökkévaló értékrendszert, ezt a gyönyörű keresztyén kultúrát! Urunk, növeld a mi hitünket! (Lukács 17,5)
Jézus a kérdésre kérdéssel felel. Ez most az Ő hitre hívó szeretetének a jele. Jézus, mindenre elégséges hatalmával hitre hív bennünket.
Gyakran úgy elszégyellem magam: hányszor vagyok fáradt, kimerült, rezignált az életemben és a szolgálatomban. Személyesen saját magammal kapcsolatban is érvényes a könyörgés: Uram, növeld a hitemet!
*
Végezetül egy újabb váratlan fordulat következik.
FIGYELJÜNK A NAGYTANÁCS TAGJAINAK VÁLASZÁRA, AMELYET JÉZUS VISSZAKÉRDEZÉSÉRE FELELNEK (31–33).
Ez a válasz hitvallásra késztet minket.
Mindjárt részletezem ezt az üzenetet is.
Az eredeti kérdés a kishitűséget, a hitetlenséget diagnosztizálta.
Jézus visszakérdezése hatalommal hitre hívott bennünket.
A Nagytanács tagjainak válasza pedig – mindjárt rámutatok, miként – a hitvallás fontosságát húzza alá.
Milyen hatalommal cselekedett Keresztelő János? Ezt kérdezte Jézus.
Jézus kérdésének valódi értelme: Milyen hatalommal cselekedtem én?
A főpapok, az írástudók és a vének tanakodni kezdtek egymás között.
Ők akarták zavarba hozni Jézust, és ők jöttek zavarba.
Nem tudták, hogy mit válaszoljanak.
A Nagytanács képviselői zavarba jöttek, és Jézus visszakérdezésére adott válaszukkal – mindjárt kitérek válaszuk tartalmára, hallhattuk az Igéből – elismerték tudatlanságukat, tájékozatlanságukat, hitetlenségüket és gyávaságukat.
Kimondom: ezek a tekintélyes emberek, népük vezetői nem tudtak, nem mertek hitet vallani; elkezdtek tanakodni a legfontosabb kérdésre adott válaszukon, mert csak a saját érdekeik képviselete és hatalmuk megőrzése számított nekik.
Ekként tanakodnak egymás között: Ha azt feleljük Jézusnak, hogy Keresztelő János isteni hatalommal keresztelt, szólt és cselekedett, akkor Jézus joggal mondja majd nekünk, miért nem hittünk akkor Jánosnak? Ha pedig azt feleljük Jézus kérdésére, hogy János nem isteni hatalommal szólt, cselekedett és keresztelt, akkor a néppel, a sokasággal kerülünk ellentétbe, hiszen a nép között Keresztelő Jánosnak nagy tisztessége, becsülete volt; prófétának tartották.
Tehát a Nagytanács tagjai féltették a hatalmukat, a pozíciójukat, az egzisztenciájukat.
Ezért kezdetek el tanakodni, zavarba jöttek: Ez a válasz sem jó, az a válasz sem jó; sem ez, sem az…
Ezek a vezető emberek nem mertek állást foglalni; nem mertek hitet vallani, hanem megmaradtak az arany középúton, a semlegességet választva.
Jézus kérdésére a lehető leggyávább választ adták: Nem tudjuk, hogy Keresztelő János milyen hatalommal szólt, cselekedett és keresztelt (33).
Meggyőződésem – árnyalva a mondanivalót –, hogy vannak olyan helyzetek, az ember és ember közötti kapcsolatokban különösen, amikor az is-is a helyes álláspont, vagyis nem lehet a szélsőségek irányába elmozdulni, mert elemésztjük egymást, a békességszerzés krisztusi parancsa helyett. De hitvallási kérdésekben bátran ki kell mondanunk, hogy kiben hiszünk és mi következik ebből. Itt hitetlen gyávaság hitvalló állásfoglalás nélkül tanakodni, csak az érdekeinkre tekintve azt mondani: Nem tudjuk, kitől volt felhatalmazása Jézusnak. Ezzel megtagadjuk az Urat.
Mi mit válaszolnánk Jézus kérdésére?
Jézus azonnal reagál erre a gyávaságra, erre a hitetlen semlegességre: Nem tudjátok, kitől volt felhatalmazása Keresztelő Jánosnak? Akkor én sem mondom meg nektek, hogy milyen hatalommal, milyen felhatalmazással cselekszem (33).
Ezen a ponton is legyen személyessé az üzenet!
Megrendítő! Bizony megrendítő Jézus felelete: Én sem mondom meg nektek… én sem jelentem ki magam nektek, én sem szólok, én sem vállalak fel benneteket. Ha mi nem merünk hitet vallani Őmellette, akkor Jézus sem áll ki mellettünk, akkor nincs kijelentés, nincs Ige, nincs evangélium, nincs üzenet, akkor nélkülözzük az Isten megtartó szeretetét, akkor mindennek vége, akkor kárt vallottunk, elvesztünk!
Megint egy személyes bizonyságtétel. Rettenetes, amikor azt élem át, hogy nem szól az Isten, nem nyílik meg az Ige, nem találok rajta fogást, nem lelem benne az életet ajándékozó, krisztusi örömhírt… Engem nagyon bánt, hogy mi lelkipásztorok hivatalnokok, adminisztrátorok, ügyintézők és építkezők lettünk, látható épületek építőivé silányultunk. Szomorúan kell beismernem, hogy a lényegi lelkipásztori feladatokra, az igehirdetésre való készülésre, az Igével való foglalkozásra, a pásztorációra úgy kell ellopni az időt: Uram, könyörülj, adj már legalább egy fél óra nyugalmat, hogy egy gondolatot végig tudjak gondolni.
Megrendítő, döbbenet, mint akkor a Nagytanács képviselete, úgy ma az egyház is – amelynek léte lenne a hitvallás – semlegessé korcsosul. Ha pedig nincs hitvallás, akkor nincs Ige sem, nincs üzenet, miközben nélkülözzük az evangéliumot, és magát az Isten megtartó szeretetét is.
A nagy teológus, Rudolf Bohren mondta: némává lett az egyház, beszél, de nem mond semmit, mert nem kapott üzenetet, Igét, örömhírt. Márpedig, ha nélkülözzük az evangéliumot, akkor hiába beszélünk, szívtől szívig nem jut el az üzenet, csak fecsegünk, és öncélúan, hivatalnokoskodva pótcselekszünk. Rettenetes ez az állapot, Urunk, könyörülj rajtunk.
–
Kishitűek vagyunk Uram!
Kérünk, a Te hatalmaddal növeld a mi hitünket!
Add Urunk, hogy hitvallást merjünk tenni Terólad, ma is!
Urunk, tégy késszé bennünket, számot adni a bennünk lévő reménységről (1Péter 3,15), odaadóan, a magunk helyén, alkalmas és alkalmatlan időben, hiteles életünkkel, és konkrét szavainkkal egyaránt.
A múlt héten a „VeszprémFest”-en két koncerten is részt vehettünk.
Tudjuk, hogy a „VeszprémFest” egy elismert rendezvény, ahová neves, világszerte elismert előadókat hívnak meg; ha lehet egyáltalán manapság világszerte elismert művészekről beszélni.
Két ilyen neves előadó koncertjén lehettünk jelen, egyrészt a História kertben, ahol egy tűt sem lehetett leejteni, valamint az Arénában. Mindkét helyen a telt ház már önmagában megható volt: még mindig vannak olyan előadók, akik ennyi embert meg tudnak mozgatni.
De, ami igazán meghatott, hogy ezek az előadók, a profi produkción túl két órán keresztül mindent beleadtak, csatakossá izzadták magukat, hogy ami rájuk bízatott, azt felvállalják, azt átadják, az „átjöjjön” a sokezer ember számára.
Elszégyelltem magam. Végig azon gondolkodtam, bárcsak mi, az Isten népének tagjai is, ilyen odaadóan tudnánk hirdetni, képviselni – bátran, odaadóan, szívünkből, lelkünkből az ügy mellett kiállva – az evangéliumot. Ez az odaszánás megszégyenítő. Tanulhatunk a világ fiaitól (Lukács 16,8). Mindent bele kell adni, hogy a ránk bízott ügyet képviseljük. Pedig mindkét előadó egy turnén vett részt, ki tudja, hányadik koncertet adták le, és mégis szólt, átjött, ötezer embert megmozgatott, megérintett. Ez csak egy példa…
Hitvallóvá lenni ebben a világban, ahol a keresztyénség is egyre inkább mindent felad!
Urunk, bocsásd meg hitetlenségünket, langymeleg voltunkat (Jelenések 3,16), kicsinyhitűségünket!
Áraszd ránk a Te hatalmadat, növeld a mi hitünket, hogy a Te hitvalló néped, a Te hitvalló gyermekeid lehessünk!
Ez életünk értelme, öröme!
Úgy legyen.
Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, töredelmes szívvel megvalljuk kicsinyhitűségünket.
Köszönjük Neked azt a csodát, hogy Te nem hagysz bennünket ebben az állapotban.
Köszönjük, hogy hitre hívsz, hogy hatalmaddal újból és újból belenyúlsz a Te néped életébe, hogy mi áldássá, hitvallókká lehessünk ebben a világban.
Köszönjük Urunk a Te bűnbocsátó, újjászülő, örök életet, hitet ajándékozó hatalmadat.
Hadd könyörögjünk a Te népedért!
Hadd könyörögjünk a keresztyénség ügyéért!
Hadd könyörögjünk, közbenjáró könyörgést mondva, az európai keresztyénségért!
Urunk, adj ébredést!
Nem mások ellenében akarjuk meghatározni magunkat.
Növeld a mi hitünket, Urunk!
Add, Urunk, hogy újból rácsodálkozzunk az evangélium örömére, szépségére; arra, hogy Te vagy az út, az igazság és az élet; cselekedd hatalmaddal, hogy ennek nyomán ismét láthassuk keresztyén kultúránk szépségét, gazdagságát!
Urunk, adj nekünk élő hitet, add a hitvallás bátorságát, nem rajongó módon, hanem a józanság Lelke által vezetetten, de odaszántan!
Köszönjük, Urunk, azt a bizonyosságot, hogy a Te ügyed győztes ügy, és ez az ügy nem tőlünk függ.
Köszönjük azt a méltóságot, hogy Te felhasználsz, fel akarsz használni a Te ügyedben.
Köszönjük, hogy szív szerint késszé és hajlandóvá teszel bennünket arra, hogy hitvalló módon Teneked éljünk.
Így áldj meg bennünket Urunk, az itt jelenlévőket, nyaraló testvéreinket!
Arra kérünk, Urunk, hogy a nyáron adj nekünk testi, lelki felüdülést, mert nagy szükség van rá, és adj hitbéli felüdülést, megerősödést is, hogy így térhessünk majd vissza a magunk helyére, a magunk feladatai közé.
Hallgasd meg a mi könyörgésünket, élő Istenünk, egyszülött Fiadért, Jézus Krisztusért kérünk!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2022. július 24.
29. hét.
Szentháromság utáni 7. vasárnap.
Márk sorozat: 81.