(22) És amikor ettek, vette a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, odaadta nekik, és ezt mondta: Vegyétek, ez az én testem.
(23) Azután vette a poharat, hálát adott, odaadta nekik, és ittak belőle mindnyájan,
(24) és ezt mondta nekik: Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik.
(25) Bizony mondom nektek, hogy nem iszom többé a szőlőtő terméséből ama napig, amelyen újat iszom az Isten országában.
(Márk 14,22–25)
(Márk 14,25)
Az utolsó vacsora és egyben az első úrvacsora szereztetési Igéit vettük virágvasárnap és húsvét ünnepén is.
Most, lezárva ezt az igeszakaszt, megérkeztünk Márk írása szerint az utolsó vacsora, az első úrvacsora záró igeverséig.
Ezt az igeverset vizsgáljuk meg, Isten Lelkét segítségül kérve, hiszen ez az egyetlenegy vers áldottan gazdag üzenetekben.
A bevezetőben annyit hadd mondjak el, mintegy összegezve az előző igehirdetéseket, hogy az úrvacsorának négyféle aspektusa, jelentése, dimenziója van!
Mindegyikről szó volt már korábban, és ezek a jelentések a szereztetési Igékből következnek.
Az úrvacsora első jelentése a nagypénteki értelmezésből következik.
Hiszen az úrvacsora azt hirdeti meg a látható szent jegyekben, hogy Jézus Krisztus elhordozta a mi bűneink büntetését; azt hordozta el, amit mi emberek soha nem tudnánk elhordozni.
Amikor vesszük a szent jegyeket, akkor Istennek erre a határtalan szeretetére emlékezünk: Isten igazsága érvényesült, megbüntette a bűnt, de a büntetést egyszülött Fiára helyezte, hogy rajtunk kegyelmesen könyörülhessen.
Az úrvacsora azonban sokkal több, mint puszta emlékezés.
Ebből következik az úrvacsora húsvéti értelme.
Jézus Krisztus feltámadott a halálból.
Nem egy halott Urunk van, hanem élő Urunk van.
Jézus feltámadása azt hirdeti, hogy Isten elfogadta Jézus Krisztus nagypénteki áldozatát.
Jézus feltámadott, ennek örültünk egy héttel ezelőtt, húsvét ünnepén. Jézus feltámadott, Jézus él! Jézussal közösségünk van. Ő most is itt van közöttünk, Igéje és Lelke által. Ővele személyes kapcsolatba kerülhetünk, és mind a hirdetett Igében, mind a látható Igében – az úrvacsora vételekor – ezt éljük át: a feltámadott Jézus Krisztussal és egymással van közösségünk, miközben vesszük a bűnbocsánat, az új élet és az örök élet bizonyosságának ajándékait.
Az úrvacsora nagypénteki értelme mellett ez az úrvacsora húsvéti jelentése.
Harmadszor, van az úrvacsorának egy diakóniai jelentése is, amit János evangélista emel ki különösképpen, amikor leírja az utolsó vacsorát. Jézus az utolsó vacsorán megmosta a tanítványai lábait (János 13,1–11).
Ez utal a szeretetszolgálat fontosságára. Aki Jézust követi, az szolgál a mellette élő embertársának, a rábízottak és a testvérek közösségében, majd egymás hite által épülve a világ egy kis szegletében. Ahogy a Galata levélben olvassuk: Szeretetben szolgáljatok egymásnak! (Galata 5,13)
Az úrvacsora nagypénteki és húsvéti dimenziója ebben a diakóniai dimenzióban lesz hitelessé a hétköznapokban, a mindennapokban; miszerint tényleg szeretettel szolgálunk egymásnak, ebben a kemény világban próbáljuk, akármilyen töredékes szeretettel, a Krisztus soha el nem múló szeretetét elkérve, szeretni egymást. Nemcsak szépeket mondunk a szeretetről, hanem kimutatjuk és megéljük a szeretetet, konfliktusokat kezelünk, sokszor egy apró mosollyal biztatjuk egymást.
Szeretni annyit jelent, hogy túllépünk a hivatalnok szemléleten, amely ebben a világban mindent bedarál – a bürokrácia, a túlszabályozottság –, miközben elszemélytelenedünk, elidegenedünk, elembertelenedünk. Ezt tapasztaljuk ebben a világban, de krisztusi szeretettel igyekszünk túllépni ezen…
Amikor Jézus megmosta a tanítványai lábait, akkor azt mondta tanítványainak: Ti is hasonlóképpen cselekedjetek! Ez egy szimbolikus cselekvés. A szeretetszolgálatra utal, a szeretet kimutatására. Jézus mondja: Ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást (János 13,34). Majd hozzáteszi Jézus: Ha ezeket tudjátok, akkor boldogok lesztek, ha így cselekedtek (János 13,17). Valóban minden boldogságunk forrása az, hogy Isten, Jézus Krisztusban megbocsátotta a bűneinket, és új, örök életet ajándékozott nekünk, hogy szeressük egymást.
A nagypénteki, a húsvéti és a diakóniai szemlélet mellett szólnunk kell az úrvacsora adventi szemléletéről is.
Mai Igénk – az utolsó vacsora, vagyis az első úrvacsora záró verse – az úrvacsora adventi dimenziójára utal, arra a krisztusi, boldog, örök, maradéktalan jövőre, amely áthatja a jelenünket, és amelyet hit által már e-világban megélünk; de amit, mivel töredékes a hitünk, hit által is csak részben élhetünk meg „itt”. Hiszen minden majd Jézus Krisztus visszajövetelével lesz teljessé teszi rajtunk.
Ennyit bevezetőként.
Ezután figyeljünk az úrvacsora adventi értelmére.
Ettől kezdve gyakorlatibb, konkrétabb leszek, mert ez a gyönyörű igevers személyesen érint mindnyájunkat, miközben az úrvacsora adventi szemléletéről szól.
*
JÉZUS HITVALLÁSA.
Jézus hitvallása hangzik itt, amikor a próbatételei, a szenvedései, kínhalála előtt így szól: Többé itt már nem…, de odaát majd újra…; többé itt már nem iszom a szőlőtő terméséből, de újra iszom majd azt az Isten országában.
Kedves Testvéreim! Szilárd hit és bizonyosság zeng ebben a jézusi hitvallásban, amelynek két oldala van.
Egyrészt, Jézus hittel el tudta fogadni az Ő küldetésének isteni rendjét; azt is, amikor elérkezett küldetésének e-világi vége, a „többé itt már nem”.
Jézus tudta, mikor jött el az Ő órája, azaz mikor érkezett el az Isten által e-világban kimért idejének vége: Többé itt már nem iszom a szőlőtő terméséből…
Vagyis Jézus Krisztus Isten erejével, engedelmesen, hűséggel, odaadóan végigjárta az Atyától vett küldetését.
Amikor pedig az Atya akarata szerint mindent el kellett engednie, akkor Jézus Krisztus engedelmesen mindent letett az Atya kezébe.
Másrészt, Jézus csodálatos bizonyossággal fogadja el földi küldetésének végét: Itt többé már nem, „de odaát majd újra…”
Jézus ezzel a bizonyossággal indult el a próbatételek útján: Isten mindent szépen elrendezett, Ő mindent jóra fordít, Ő feltámaszt a halálból, Ő nem engedi, hogy szentje elmúlást lásson (Zsoltárok 16,10).
Jézus így tekintett előre, a szenvedéseire is, a feltámadás, az isteni megoldás bizonyosságával.
Jézus Krisztus hite elfogadta azt, hogy most eljött az óra: „Itt többé már nem…” Jézus, a küldetését végigjárva hittel letett mindent az Atya kezébe. Ezekkel a szavakkal halt meg a kereszten: Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet (Lukács 23,46). Ez az elengedés tudománya.
De Jézus Krisztus azzal a szilárd bizonyossággal mondta ki az „itt többé már nem” elfogadását, hogy abban boldog reménység zengett: Lesz „újra”, „odaát”, az Isten országának kiteljesedésében.
Megrendítő ez a hitvallás.
*
A MI HITÜNK GYENGESÉGE.
Akkor tartsunk most önvizsgálatot! Itt zeng előttünk Jézus Krisztus bizonyossággal teli hitvallása. De mekkora a mi hitünk?
Jézus hitvallását hallva és látva, eltörpülünk: Milyen gyenge és törékeny a mi hitünk!
Amikor a mi életünkben elérkezik egy-egy életszakasz, és bizonyos dolgokat már végleg el kell engednünk; vagy földi életünk vége felé közeledve – és ez nem kor függvénye – mindent el kell majd engednünk, az Isten tökéletes akarata és rendelése szerint; akkor ezt miként éljük majd meg?
Ekkor el tudjuk-e hittel fogadni, hogy „többé itt már nem”, „de odaát majd újra”, boldog reménységgel?
Ez itt a kérdés. Ez az önvizsgálat legyen őszinte! Miként éljük meg mi azt, hogy „többé itt már nem”? Mert ebben a földi életben egyszer mindannyiunk számára eljön ez a tapasztalat.
„Többé itt már nem!” Azaz miként éljük meg földi életünk végességét?
Merünk-e szembenézni ezzel a ténnyel, földi életünk végességével?
Azt tapasztaljuk a jóléti társadalmakban, hogy menekülünk a földi lét végessége elől és az ezzel járó tények elől, miszerint halad az idő, gyorsan letelik ez a földi élet, gyengülünk, idősödünk, türelmetlenebbek vagyunk, kopik a testünk és az idegrendszerünk, betegek leszünk, megfárad a lelkünk…
Amíg nincsenek bajok, amíg fiatalok vagyunk, és azt hisszük, hogy miénk a világ, addig szinte tenyészünk bele a világba. Én is úgy gondoltam, hogy mindig a másik hal meg, nekem pedig beláthatatlanul sok időm van még itt. Édesanyám emlegette ugyan, hogy gyorsan eltelik az idő. Mára értem szavát. Mintha most lettem volna huszonéves, és közben, mint egy csettintés, eltelt harmincöt esztendő.
A jóléti társadalmakban menekülünk a betegségek, a próbatételek elől, az időseket idősotthonokba dugjuk, ne kelljen szembesülni az elmúlás tényével, hogy mi zavartalanul élvezhessük az életet. A médiában is mindig a fiatalokat mutatják; az életerős és sikeres embereket láttatják. Ez mind-mind menekülés… Úgy rendezkedünk be ebben a világban, mintha itt örökké élnénk.
Van egy ismerősöm, aki szerintem hozzánk képest igen nagy jólétben él. Az édesanyja idősotthonban van. Egy évben egyszer azért meglátogatja őt. Azt mondja nekem: Olyan nehéz oda bemenni, látni azt a sok szűkülő perspektívájú életet, nyomasztja őt az idős és beteg emberek látványa, napokig érzi magában az idősotthon sajátos szagát. Azt válaszoltam neki: Csak látogasd az Anyádat, nem árt, ha legalább te is szenvedsz egy kicsit, miközben szembesülsz az ott látottakkal.
A „többé itt már nem” jelenti a földi élet végét.
Ahol pedig nincs örök életbe vetett hit, ahol nem ragyogott fel az „újra” krisztusi reménysége, ott – amíg csak lehet – menekülünk a mulandóság tényei elől.
„Többé itt már nem!” Azaz miként éljük meg a földi örömök végességét?
Nemcsak a földi élet végét jeleníti meg Jézus szava, hanem a földi örömök végét is: Többé itt már nem iszom a szőlőtő terméséből.
A szőlőtő termése, a bor, valójában az öröm jelképe, felüdít, megelevenít, felpezsdít.
Félre ne értsétek a szavaimat! Noha ez egy nehéz tematikájú igehirdetés, de azt soha ne felejtsük el, hogy Isten az élet és az öröm Istene. Isten ezt a földi életet azért adta nekünk, hogy örüljünk. Beteg ember az, aki nem tud örülni. Földi életünk minden perce Isten ajándéka, ezért itteni életünket örömben és hálában élhetjük meg. Kérjük és fogadjuk el az Isten kezéből az örömöket, az Ő rendjében, és lássuk meg mindenkor az Úrtól való öröm lehetőségét. Az öröm testet-lelket felfrissít, egészségben tart, alkalmassá tesz arra, hogy másokat is örömre hangoljunk.
De eljön az a pillanat, amikor a földi örömök is csökkennek, majd a földi örömöknek is vége szakad. Ez a „többé itt már nem” a földi örömökkel kapcsolatosan is érvényessé lesz.
Mindig gyanakodva néztem a rajongó embereket, akik állandóan repestek és a próbatételekről is olyan örömmel beszéltek, amely számomra soha nem volt hiteles, hanem inkább valami hívő szerepnek tűnt. Egyszer beszűkül ez a földi élet, az örömeit illetően is, és hazugság azt mondani, hogy ez nem visel meg bennünket.
A kérdés mindig az, hogy van-e krisztusi örömünk, amely nem hamis rajongás, hanem bizonyosság, a Jézus Krisztus által említett és megszerzett „újra” reménysége. Ez a krisztusi öröm soha el nem múlik. Pál apostol ekként hangsúlyozza: Örüljetek az Úrban, mindenkor, ismét mondom, örüljetek (Filippi 4,4). Ez az öröm nem a körülményeinkből táplálkozik, hanem Isten, Jézus Krisztusban közölt, soha el nem múló kegyelméből és szeretetéből. Éppen attól hiteles és valóságos ez az öröm, hogy nem rajongó, hanem komoly öröm, vagyis még a kedvetlenségünket, a depressziónkat is áthatja az „újra” bizonyossága: Ha itt már nem is, majd ott az égi honban fenn, Isten velünk, viszontlátásra!
„Többé itt már nem!” Azaz miként éljük meg a tevékeny életünk végességét?
A „többé itt már nem” jelzi földi életünk végességét, a földi örömök végességét. De ha tovább gondolom a Jézus által elénk tárt képet – hiszen még ott, az utolsó vacsora asztalánál is mi mindent kellett megtenni azért, hogy terített legyen az asztal, mennyi előkészületet, munkát, tevékenységet igényelt ez –, akkor ez a jézusi kép jelenti a földi tevékenység végét, végességét is.
Kedves Testvéreim, gondoljunk bele abba, hogy egy olyan világban élünk, amiben nem tudunk megállni. Állandóan tevékenykedünk, nyüzsgünk, gürcölünk, szervezkedünk, ezzel pedig egymást is dolgoztatjuk, túl a kötelező tevékenységeken. Nehezítjük, keserítjük, kinyuvasztjuk egymás életét. Igazi energiavámpírjai vagyunk egymásnak. Megvallom – elnézést a szószékre nem való kifejezésért –, hogy sokszor már nekem is a „belem lóg”, mert éjjel-nappal teszem a dolgom, és mégis azt hallom, ez sem jó, az sem jó, ez is kellene még, meg ez is, ezt is szervezni kellene még, meg azt is csinálni kellene. Kilúgozzuk egymásból még a szolgálat örömét is. Azt nem értem, hogy hova hajszoljuk egymást!?
A folyamatos pörgés miatt annyira megszokjuk ezt a fontoskodó nyüzsgést, hogy már nem tudunk anélkül élni. Amikor pedig Isten kegyelméből nyugdíjba vonulhatunk, akkor sem tudunk elpihenni, hogy a saját fügefánk és szőlőnk alatt tevékenyen örüljünk egy szűkebb körben az életnek, és pótoljuk azt szeretteink körében, ami elmaradt, hanem tovább nyüzsgünk, nem vagyunk képesek leállni, és halálra fárasztunk másokat.
Ezek mind pótcselekvések, mert valójában az „újra” reménysége hiányzik belőlünk, abban az értelemben, amit a nagy teológus, Moltmann is hangsúlyoz, hogy a létünk igazolt még mielőtt valamit tennénk is. Az értelmes élet és kellő cselekvés pedig mindig ennek a boldog reménységnek a következménye, amely adott helyzetben tud csak „lenni” is.
Képesek vagyunk-e kellő időben elengedni a tevékenységek egy részét? Kedves Testvéreim, olyan ingermennyiség között élünk, hogy az ember csak kapkodja a fejét! Meddig lehet még ezt fokozni anélkül, hogy belepusztulnánk? Tényleg így kell élni, ekkora hajszában, szinte ámokfutásban? Ilyen életet szánt nekünk az Isten?
Van-e elég hitünk ahhoz, hogy nemcsak az élet alkonyán, hanem a mindennapokban is letegyük egy időre a terheket és megpihenjünk, töltődjünk? A nyugalom napja ezt szolgálná. Amikor pedig eljön az Istentől elrendelt idő, akkor képesek leszünk-e elengedni a tevékenységek már nem ránk tartozó részét? Az ember törekedjen arra, hogy földi élete végső lehetőségéig Istennek tetsző, tartalmasan tevékeny életet éljen, de hogy hol és milyen fokon teszi ezt, az egyáltalán nem mindegy; meg az sem mindegy, hogy kit gyötör halálra azzal, hogy ő maga nem bír ott sem leállni, ahol már nincs mandátuma.
Tehát szó van Jézus kijelentésében a földi élet végességéről, a földi örömök végességéről, a tevékeny élet végességéről… Van-e örök életbe vetett hitünk, van-e krisztusi reménységből táplálkozó örömünk, tudunk-e megpihenni, tudva azt, hogy a létünk igazolt, még mielőtt valamit tennénk is?
„Többé itt már nem!” Azaz miként éljük meg a töredékes életünk végességét?
Töredékes életünk végét is jelenti ez a jézusi „többé itt már nem”.
Töredékes az életünk. Annyi mindent másként kellett volna tennünk, életünk bizonyos szakaszaiban máshova kellett volna helyeznünk a hangsúlyt, a figyelmet, és számos mulasztást már nem tudunk pótolni, mert az idő elrohant, a lehetőségek elszaladtak.
Ebben a helyzetben hisszük-e azt, a „többé itt már nem” ellenében, a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hittel, az „újra” reménységével, hogy van kegyelem, van bocsánat arra, amit elmulasztottunk és elrontottunk, illetve még ma is lehet újat kezdeni, az Úrban, az Úrral.
Szép Ernőnek gyönyörű verse az „Én így szerettem volna élni” című költemény. Sok ihletett versét olvashatjuk ennek az elfeledett költőnknek. Tartalmilag idézem az említett vers egy részletét: Én így szerettem volna élni. Minden halandóval beszélni. Mindenkinek nevét kérdezni. Mindenkinek szívét érezni. A járdán osztogatni a virágot. Tegezni az egész világot… A vers üzenet: Én így szerettem volna élni, és nem így éltem. Végigrohantam az életen, gyakran híjával voltam a személyes szeretetnek, a másik helyzetébe való személyes beleérző képességnek. Így szerettem volna élni, de nem így éltem…
Töredékes, törékeny az életünk. Hisszük-e, hogy erre a sok hiányosságra is adatik bocsánat és még ma is adatik újrakezdés?
Tehát, a mai igeversben egyrészt ott zeng Jézus hitvallása, aki hittel elfogadja a „többé itt már nem” atyai döntését, földi küldetésének végét, mindent letéve az Atya kezébe; de bizonyossággal tudja, hogy lesz „újra”, lesz feltámadás. Jézus hitvallásával szemben pedig belátjuk a magunk hitének gyengeségét, törékenységét mindezekkel kapcsolatban.
*
HOZZÁD MENEKÜLÜNK URUNK!
Ide akartam megérkezni.
Csak könyörgés lehet a mai Ige üzenetére a válaszunk: Urunk, Jézus Krisztus, Tehozzád menekülünk! Kérünk, adj nekünk hitet, növeld a mi hitünket! (Lukács 17,5)
A Zsidókhoz írt levélben olvassuk: Nézzetek fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére! (Zsidókhoz írt levél 12,2)
Urunk, hadd nézzünk fel Terád, aki hitet adsz, és hitünket megérleled, beteljesíted! Urunk, adj nekünk hitet! Jézus Krisztus, növeld a mi hitünket, hiszen Te bizonnyal kijelentetted nekünk, hogy lesz „újra” a „többé itt már nem” ellenében.
A mai igevers ugyanis Jézus Krisztus kijelentése, amit Ő a bizonyosságot megpecsételő, ismert és fontos formulával vezetett be: Bizony, bizony mondom nektek, többé itt már nem iszom a szőlőtő terméséből, de újra iszom majd azt az Isten országában.
Jézus Krisztus által ránk is vonatkozik, a „többé itt már nem” ellenében, az „újra” bizonyossága.
Gondolkozzunk el ezen a jól ismert formulán! Jézus Krisztus megmondta: Bizony, bizony, mondom nektek, hogy a reménységgel teli „újra” érvényes a „többé itt már nem” tapasztalata idején.
Ez a bizony, a görögben az ámen. A bizonyosság, a korabeli kép szerint olyan, mint amikor a pásztor rátámaszkodik a botjára. Ezt jelenti az ámen, a bizony. Én nagyon szeretem az idős embereket. Olyan ez a bizonyosság, mint amikor egy gyenge idős ember rátámaszkodik a járókeretére. Olyan ez az ámen, ez a bizony, mint amikor ott ülsz a padban, és a pad megtart, nem engedi, hogy aláhullj.
Ez az ámen, bizonyossággal teli ráhagyatkozás az Isten szavára. Ő megmondta, és amit Ő megmondott nekünk, abban nem fogunk csalódni. Nincs ennél nagyobb biztatás, minden időben. Isten szava elsőrenden mindig biztatás. Meggyőződésem, hogy a teljes Biblia üzenete elsőrenden nem tanítás – tanítás is –, hanem biztatás. Engem mindig bánt, amikor tökéletesen logikus, összefüggő rendszert akarunk alkotni az egész Bibliából. Jézus szava biztatás; a Biblia fő üzenete is elsősorban biztatás, vigasztalás, hiszen Jézus Krisztusra mutat. Pál apostol hangsúlyozza, hogy mindezek – mármint a Biblia könyvei – azért írattak meg, hogy az Írásokból vigasztalást nyerve reménykedjünk (Róma 15,4).
Bizony mondom nektek! Nektek! Tehát ez a biztatás egészen személyes. Jézus Krisztus él, feltámadott, itt van most is közöttünk. Ebben az igehirdetésben is Ő szól hozzánk, egészen személyesen, hogy amikor átélnénk a „többé itt már nem” szomorúságát, akkor mégis meghalljuk, bizony van „újra”.
Újra iszom az Isten országában.
Ebben a néhány szavas jézusi kijelentésben külön igehirdetésnyi üzenet rejlik. Megígérem, hogy nem fogok erről már külön igehirdetést mondani, de a lényegét röviden most összefoglalom.
Az „újra” kifejezés a feltámadás reménységét fejezi ki. Jézus feltámadott, a mi feltámadásunk zálogaként.
Újra iszom. Ezt mondja Jézus. Ez a feltámadás és az örök élet konkrétságára utal. Inni testi valónkban lehet. Mi hisszük a test feltámadását. Rendszeresen meg is valljuk ebbéli hitünket az Apostoli Hitvallásban. Nem ez a test támadt fel. Ez a test elrothad. A test ugyanis nem egyenlő egy bizonyos anyag egységével. A testem már hét év óta nem azokból a sejtekből áll, mint korábban, én magam mégis én magam vagyok most is. Egy megdicsőült test támadt fel, amelyen már nem úr többé a halál. De ez a test konkrét valóság. Amikor Jézus feltámadott, akkor az Úr feltámadott testét megérinthették volna a tanítványok. A feltámadott Jézus megette a halat (Lukács 24,41–43). Az „inni” kifejezés ugyanerre utal, a test feltámadására, annak konkrétságára. Tehát az örök élet egy konkrét valóság. Nem véletlen, hogy Jézus nagy vacsorához hasonlítja az örök életet (Lukács 14,15–16), ahol újra eszünk és iszunk, valamint átéljük az örömöt, a bőséget, az egymással és Istennel való boldog közösséget. Tehát az örök élet nem valami szürke ködben való lebegés, hanem áldott és konkrét valóság. Ez a keresztény örömhír specifikuma.
Jézus még azt is hozzáteszi ehhez a kijelentéshez, hogy újra iszik majd a szőlőtő terméséből az Isten országában. Jézus az örök élet helyét is megjelöli: a mennyek országában, az Isten kiteljesedett országában, az Atya országában újra iszik majd a szőlő terméséből. Az Isten országának kiteljesedéséről azt írja a Biblia, egy másik helyen, hogy Isten új eget és új földet teremt, vagyis az örök életnek konkrét helye, színtere van (2Péter 3,13; Jelenések 21,1). Ez az örök élet konkrétsága, amit olyan jó hallani, befogadni. Jézus Krisztusban bízva, „odaát” viszontlátjuk egymást. Isten velünk, viszontlátásra!
–
Ez az úrvacsora adventi dimenziója!
A „többé itt már nem” ellenében Jézus Krisztus az „újra” reménységével és bizonyosságával ajándékoz meg bennünket.
Ez a gyönyörű ígéret, hitben már a miénk, de mivel töredékes a hitünk, az ígéret konkrét valósága majd Jézus Krisztus visszajövetelével lesz teljessé.
Kedves Testvérek, a napokban éltem át a következőt.
Mindig tele van a könyvespolcom könyvekkel, iratokkal.
Egyszerűen nem is értem, miként tud ennyi könyv és irat akár hónapok alatt felhalmozódni.
Az egyik súlyosan megrakott polcomról egy kis könyvecskét szerettem volna kiemelni. Ahogy kivettem ezt a kis könyvecskét a többi közül, ott a polcon az egymást támasztó könyvek egyensúlya megbomlott, és az egész sor leömlött a földre, amint hullott alá, még az alatta lévő polcokat is kirángatta a helyéről. Pár másodperc múltán egy hatalmas kupac között álltam. Órákig tartott, míg valamennyire rendbe hoztam.
Amikor egy pici apróság a rendszer egészéből kikerül, azonnal minden összeomolhat.
Hadd legyek személyes. Az összeomlás veszélyét az elmúlt héten nemcsak szó szerint éltem át, az említett polc kapcsán, hanem másképpen is. Egy váratlan fordulat, és minden összeomolhat, minden összeomolni látszik…
Az a kérdés, hogy amikor megtapasztaljuk az „itt már többé nem” veszélyét, vagy tényét, akkor ott van-e bennünk a „majd újra odaát” reménysége?
Kányádi Sándor írja: Itt egyszer majd minden összeomlik, mindannyian aláhullunk; de van Valaki, aki az aláhullást a kezében tartja.
Új énekeskönyvünk egyik gyönyörű énekét a következő vasárnapokon fogjuk majd énekelni: Mert ha Őbenne bízva bízunk, nagy örömmel majd találkozunk (844. dicséret, Az Úr vezessen végig az úton).
Az örök élet bizonyossága pedig mindig az egyetlen áldott forrása annak, hogy már ez a földi életünk is boldog és teljes legyen, az Isten akarata szerint.
Az Úr áldjon meg bennünket a „majd újra odaát” reménységével a „többé itt már nem” ellenében!
Bizony, úgy legyen!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. április 16.
Illusztráció: nincs
Húsvét utáni első vasárnap
- hét.
Márk sorozat: 108.