(1) Amikor Jézus kiment a templomból, egyik tanítványa így szólt hozzá: Mester, nézd, mekkora kövek és mekkora épületek!
(2) Jézus ezt mondta neki: Látod ezeket a nagy épületeket? Nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.
(3) Amikor az Olajfák hegyén ült, a templommal átellenben, maguk között megkérdezte tőle Péter, Jakab, János és András:
(4) Mondd meg nekünk, mikor történnek meg ezek, és mi lesz annak a jele, hogy mindez beteljesedik?
(Márk 13,1–4)
(Márk 13,1–2)
Advent első vasárnapján szól hozzánk ez az igeszakasz.
A perikópa címe: Jézus jövendölése a templomról.
2020 augusztusának első vasárnapján kezdtük el magyarázni Márk evangéliumát folyamatos igemagyarázatban, fejezetről fejezetre, versről verse haladva, a nehéz szakaszok magyarázatát is idetárva a gyülekezet elé.
Most, a 2022. egyházi év kezdetén, advent első vasárnapján, a 16 fejezetes Márk evangéliumának 13. fejezetének magyarázatát kezdjük el az Isten kegyelméből: Jézus jövendölése a templomról.
Amikor Jézus kiment a templomból, az egyik tanítvány felhívta Jézus figyelmét a jeruzsálemi templom szépségére: Mester, nézd, milyen szépek ezek a kövek és milyen gyönyörűségesek ezek az épületek, a templom egységesen egymáshoz illeszkedő épületei.
Jézus megdöbbentő módon felel a templom dicséretére.
Ezt fogjuk ma megvizsgálni: a jeruzsálemi templom szépségének dicséretét, majd a templom ítéletét, és hiszem, hogy közben megérkezünk az evangéliumig, az örömüzenetig is.
*
A TEMPLOM SZÉPSÉGE (1).
Valóban pazar épület volt a jeruzsálemi templom.
Engedjenek meg a testvérek egy nagyon rövid kortörténeti bevezetést a jeruzsálemi templom építéséről.
Salamon király építhette fel a jeruzsálemi templomot, amelyet Kr. e. 1019-ben szenteltek fel. A templomot Isten kijelentésének parancsai szerint készítették el (1Királyok 6,1–38). Tudjuk, hogy Kr. e. 587-ben a salamoni templomot porig rombolták a babiloni seregek. Isten népét a babilóniai fogságba hurcolták.
Aztán amikor a perzsák legyőzték a Babiloni Birodalmat, akkor Kürosz perzsa király a fogságból fokozatosan hazaengedte Isten népét, akik hazaérve újraépítették a jeruzsálemi templomot, sokkal szegényesebb körülmények között, Zerubbábel vezetésével, Kr. e. 516-ban.
Így érkezünk meg Jézus Krisztus koráig, amikor Nagy Heródes ezt az úgynevezett második, zerubbábeli templomot hosszú időn keresztül felújíttatta, a salamoni templom szépségét restaurálva. A Római Birodalom pénzéből tette ezt. Heródes király így akart kedvébe járni a zsidóknak, hiszen ő nem zsidó származású volt, ezért a zsidók ellenszenvvel tekintettek rá. Heródes Kr. e. 20-ban kezdte el a templom újjáépítését, és a saját életében nem is tudta azt befejezni, hiszen 46 éven keresztül építették újjá a templomot. Tudjuk azt is, hogy Kr. u. 70-ben Titusz római császár seregei végleg porig rombolták a jeruzsálemi templomot, amelyből mindmáig csak a siratófal, az egykori templom egy faldarabja maradt meg.
Ide, ebbe a heródesi újjáépített templomba érkezett meg a mi Urunk, Jézus Krisztus. Ez a templom, az úgynevezett heródesi templom valójában a második templom újjáépítését jelentette annak salamoni szépsége szerint, noha a heródesi templomot gyakran a harmadik templomnak nevezik.
A templom kövei.
A mai igeszakaszban ez a névtelen tanítvány, a templom szépségének dicséretében külön kiemeli a templom köveit és a templom épületeit: Mester, nézd a templom köveit és a templom egymáshoz illeszkedő épületeit.
Hadd említsek néhány konkrétumot a templom köveivel és épületeivel kapcsolatban, hogy még inkább magunk elé tudjuk képzelni a jeruzsálemi templom szépségét; azt a szépséget, amely nem öncélú szépség volt, hanem mennyei jelentést hordozott.
A jeruzsálemi templom hatalmas, kifaragott kövekből épült. Egy-egy kő mérete beszédes. Hossza 9 méter, szélessége 5 méter, magassága 3 méter lehetett.
Igazából a mi kis templomunk hajója ezekből a kövekből egyet tudna csak befogadni.
A templom kövei szépen egymáshoz illeszkedve, hófehéren ragyogtak. Amikor a zarándokok a szent városhoz közeledtek, a templom hegyén már messziről tündökölt a templom, a fehér kövek szinte szikráztak a napsütésben.
A templom épületei.
A jeruzsálemi templom több épületegyüttesből állt. Ezeket most nem sorolom fel, de erre utal a tanítványi dicséret másik tagmondata. Csak néhány adalék erről.
A templom épületegyüttesét egy templomfal vette körül. Tizenkét kapun keresztül lehetett bejutni ide. A legszebb, a legdíszesebb kapu az úgynevezett Ékes-kapu volt. A Cselekedetek könyvében olvasunk egy itt történt evangéliumi jelenetet a sánta ember meggyógyításáról (Cselekedetek 3,2). Egy-egy kapu olyan hatalmasra készült, hogy egy kapuszárnyat húsz férfiember ereje tudta kinyitni.
Aztán következett a templom oszlopcsarnoka, hatalmas oszlopokkal. Egy-egy oszlop 12 méter magas volt, amelyet egyetlen márványból faragtak ki. Ilyen oszlopok félköríves soksaságától pompázott az oszlopcsarnok, a szentély előtt.
A szentély épületét szintén ilyen márványból faragott oszlopok hordozták. A szentély homlokzata ötvenszer ötven méter nagyságúra épült. A homlokzatot tömör aranylapokkal burkolták be. A templom szentélyének homlokzata is messziről ragyogott a napfényben.
Okkal szólítja meg tehát ez a tanítvány Jézust a templom szépségével kapcsolatban.
Itt álljunk meg egy pillanatra!
Valóban szép volt a jeruzsálemi templom épülete. Gyönyörűséges volt úgy, ahogy azt Nagy Heródes király helyreállította.
A templom nem öncélúan volt gyönyörűséges és szép. Ez a templom mindenben az Isten kijelentett parancsai szerint épült meg. Ebben a templomban a mennyei világ szépsége fejeződött ki, amelyre tekintve Isten az emberi életet is széppé akarja formálni.
Nem véletlen, hogy Heródest, ezt az egyébként kegyetlen és gonosz uralkodót megtűrte az Úr, mert az volt a feladata a történelemnek eme időszakában, hogy a jeruzsálemi templomot, így ebben a szépségében újjáépítse.
A templom szépsége, benne az áldozati kultusszal mind az Isten ígéretére, az Isten szeretetére, Jézus Krisztusra mutatott, miszerint eljön egyszer az Isten küldötte, a Megtartó, a Megváltó, a Messiás, akiben Isten szeretete kiteljesedik, és aki széppé teszi majd újból az emberi életet.
Tehát a templom szépsége kifejezte Isten eredeti szándékát az emberi élet szépségére nézve.
Ez a szép templom magát Jézus Krisztust várta; az Ő fogadására készült.
Maga az áldozati kultusz is kifejezte, hogy eljön majd az Üdvözítő, aki egyetlen tökéletes áldozatával visszaajándékozza nekünk az Isten eredeti terve szerinti élet szépségét és gyönyörűségét.
Annyi szép templomépület pompázik e földön. Minden szép templomépület az Istent dicséri, az Isten szeretetére mutat rá; a nekünk szánt isteni élet szépségére utal, és valójában Jézus Krisztust várja.
Igazi adventi Ige van előttünk.
Jézus Krisztus az, akire várunk, akinek jövetele az emberi életet valóban széppé formálhatja.
Minden templomépület valójában adventi imádságot zeng: Jöjj Urunk, Jézus Krisztus, téged várunk!
A jeruzsálemi templom szépségében beteljesedett Haggeus próféciája (Haggeus 2,9), miszerint a második templom dicsősége szebb lesz az elsőnél, főleg azért, mert ide érkezik meg a testet öltött Isten, Isten egyszülött Fia, Jézus Krisztus.
De én még tovább megyek ezzel az üzenettel! Meggyőződésem, hogy minden profán világi épület is a maga szépségében, pompájában Jézus Krisztusra mutat, Jézus Krisztust várja, az Isten szeretetét hirdeti, az Isten kegyelmét, amely minden emberi épületet meg akar szentelni, hogy azokban szép életet éljenek az emberek, és szépen bánjanak egymással. Minden szép épület azt hirdeti, hogy Isten az embert alkotóképességgel ruházta fel. Ezek nélkül az épületek nélkül szegényebb lenne az életünk, mert ezek az épületek a kultúránk részeit képezik. Ez a sokféle szép épület, a maga pompájában a keresztyén kultúra része; a gyönyörű keresztyén kultúra része, templomaival és nem templomaival egyaránt. Nem a pompázatos épületek miatt van szegénység ezen a világon! Ezt ne felejtsük el, a szegénység oka egészen máshol keresendő ma is; annak oka a határtalan emberi bűn és önzés, amely gazdagban és szegényben, azaz mindnyájunkban gyűlöletesen ott feszül.
Persze soha nem a gyönyörű épületeket imádjuk, hanem egyedül az Isten előtt hódolunk, aki maga a szépség, akinek minden szépséget köszönhetünk – az épületek szépségén túl minden szépséget –, és aki széppé akarja formálni az életünket is. Minden, ami valóban szép ezen a világon, az kifejezi Isten szépségét, és Isten mindeneket széppé és újjá formáló krisztusi cselekvését.
A templom szépsége különösképpen is az Isten szépségét jeleníti meg, az Isten szeretetének a szépségét, valamint annak az életnek a szépségét, amelyet Ő nekünk szánt. Minden látható szépség Jézus Krisztust várja, Jézus Krisztus jelenlétéért imádkozik, aki mindeneket ismét széppé tesz.
*
A TEMPLOM ÍTÉLETE (2).
Ezért döbbenetes, amikor a névtelen tanítvány dicséretére, aki rámutat a templom szépségére, Jézus Krisztus így felel: Igen, milyen szépek ezek a kövek és milyen szépek ezek az épületek; de eljön majd az az idő, amikor itt kő kövön nem marad.
Jézus megítélte a jeruzsálemi templomot és kivonult onnan.
Egy korábbi evangéliumi jelenetből tudjuk, hogy amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, és meglátta a várost, Jeruzsálemet, benne a gyönyörű templomépületet, akkor siratta Jeruzsálemet: Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, nem marad benned kő kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét (Lukács 19,41–44).
Sem Jeruzsálem nem ismerte fel meglátogatása idejét, sem a jeruzsálemi templom.
Pedig ez az evangélium: Isten szeretete Jézus Krisztusban meglátogatott minket. Az Isten látogatása mindig jót jelent: Ő üdvösséges széppel és jóval akarja megajándékozni életünket, hogy helyrehozza azt.
Jézus kivonult a templomból. Ekkor járt utoljára a jeruzsálemi templomban, amelyről most ítéletet mondott, mert ebben a templomban a kor vallási vezetői mind csak vitatkoztak Ővele, és nem ismerték fel Őbenne az Isten Fiát, nem ismerték fel benne a megígért Megváltót, az Isten megtartó szeretetének küldöttét.
Jézus megítélte a jeruzsálemi templomot és kivonult onnan, mert ott egy hamis, öncélú istentisztelet folyt a felszínen, amely nem változtatta meg az ember életét, amelytől nem lett szebb az emberi élet. Ma is ugyanez a döbbenetes ellentmondás terhel bennünket: eljövünk ide a templomba, és aztán ugyanabban a gyarlóságban folytatjuk az életünket, mint amiből idemenekültünk; ugyanabban az önző, gürcölő, konfliktusos életben hajszoljuk egymást tovább. A hamis istentisztelet kritikáját folyamatosan megfogalmazták a próféták (Ézsaiás 1,10–17), és ma sem halkulhat el ez a prófétai hang.
Jézus kiment a templomból.
Ám Jézus nélkül, Jézus Krisztus jelenléte nélkül, az Isten szeretetét nélkülözve mire van esélyünk?
A templomépület szimbolikusan is értendő: az életünk templomára utal.
Jézus Krisztus nélkül, az élő Istenbe vetett hit nélkül az életünk templomának épülete is összeomlik, semmivé lesz, ítélet alatt van.
Én csak általánosságokat fogalmazhatok meg ezzel kapcsolatosan, de mindegyik itt említett nyomorúságra tudnék konkrét példákat felidézni…
Jézus Krisztus nélkül, az élő hit nélkül értelmetlen az emberi élet, tartalmatlan, üres és sivár, olyan hiábavaló, miként a Prédikátor könyve megvallja ezt: az élő Istenbe vetett hit nélkül minden hiábavalóság (Prédikátor 2,1). A Jézus Krisztusba vetett hit nélkül, marad az öndicsőítés, a hiúság, a gőg, az önzés, az érdekalapú gondolkodás. Az Úr nélkül ebben a világban minden mulandó és ítélet alatt vagyunk.
Jézus nélkül minden tekintetben csak úgy szerezhetünk „gazdagságot”; tényleges, vagy szellemi és lelki többletet, ha másoktól elveszünk: pénzt, időt, figyelmet… Egy közös „vagyonunk” van, és nekünk csak a másik megrövidítése által lehet több. Elveszünk úgy is a másiktól, ha tehetségünk önhitté torzít bennünket és ezzel megalázzuk a másik embert. A példákat vég nélkül lehet folytatni erre nézve.
Jézus Krisztus nélkül értelmetlen, tartalmatlan, üres az egyház élete és szolgálata is. A lelkipásztori szolgálat maga is sivárrá üresedett, látom a kollégáimon is, egy gépezetet irányítunk, miközben igazából nincs csendesség készülni, látogatni, beszélgetni; bürokraták lettünk, a gyülekezetépítés igazából egy nagyképű menedzsment, a lelkiség erőltetett és művi, technikákon alapul.
Jézus Krisztus nélkül a saját életünk minden területén is tapasztaljuk: gürcöléssé nyomorodott az életünk, miközben egymást is ebbe a rohanó tempóba hajszoljuk bele, mégis előhozakodunk a magunk új ötleteivel, ami egy lapáttal csak rápakol a már-már roskadozó szekérre.
Jézus Krisztus nélkül mivé lesz a gyülekezet, mivé lesz az egyház, mivé lesz az életünk, mivé silányodnak az emberi kapcsolataink, rámegy a házasságunk, a gyermeknevelésünk, romokban hever az isteni rend…
Jézus Krisztus nélkül mi értelme van minden dicsőségnek, minden hatalomnak, minden eredménynek, minden sikernek; hiszen Jézus Krisztus nélkül minden szánalmasan mulandó.
A meg nem nevezett tanítvány dicséri a jeruzsálemi templomot.
Jézus azt feleli erre: „Látod ezeket a nagy épületeket? Nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.” (2)
Jézus Krisztus kiment a templomból.
Mi lesz velünk, ha Jézus Krisztus kimegy a templomból, az egyházból, a házunkból, a hazánkból, az épületeinkből, mint életünk tereiből? Mi lesz velünk az Ő jelenléte, áldása, vezetése, megtartó szeretete nélkül?
Jézus Krisztus nélkül minden csak „fa, szén, pozdorja”, élettelen rom, legyen bármilyen pompázatos is kívülről, és előbb-utóbb láthatóan is rommá lesz.
Jézus Krisztus nélkül kő kövön nem marad sem egyházban, sem házban, sem hazában.
Az Úrba vetett hit nélkül mindent tönkreteszünk, még a legjobb indulattal is: ha építeni akarunk, valójában akkor is rombolunk, és előbb-utóbb megtapasztaljuk azt a nyomorúságot, hogy nem marad az életünkben kő kövön.
A romokat most – ebben a háborús helyzetben – szó szerint megtapasztaljuk. Mertünk valaha is belegondolni mindazokba a rettenetekbe, ami Ukrajna keleti részén folyik? Milyen poklot tapasztalnak meg az ottani emberek? Szó szerint is látjuk a híradásokból, hogy nem marad kő kövön: gyönyörű épületeket, intézményeket, lakóházakat, életfeltételeket biztosító rendszereket rombolnak le. De a világ vezetői mégsem ülnek tárgyalóasztalhoz; sőt, még inkább csak fokozódik a háború.
A feltámadott Úrba vetett hit nélkül a feszültségek egyszer csak robbannak, és egymásnak esünk. Márpedig annyi feszültség vibrál mindenütt; hazánkban is. Engem bánt, nekem fáj ez a kétfelé hasadás, amit tapasztalunk a közéletben. Különösen megkínoz, hogy akik mást gondolnak a világról, mint mi, azok miként tekintenek ránk, mit gondolnak és mondanak Isten népéről?
Az Úr nélkül nem marad kő kövön, sem a lelki életben, sem az egyéni, sem a közösségi életünkben, sem ezen a világon. Az Úr nélkül háború dúl ott is, ahol nincsenek még konkrét harcok: családokban, emberi kapcsolatokban, vallások és felekezetek között, a kegyességi irányzatok színterén, a közéletben; de saját magunkban is, megfáradva, kiégve, válságok között vonszolva magunkat.
Valakivel beszélgettem nemrégen. Nem tudtam cáfolni mindazt, amit mondott: „Végighajtunk” az életen, annyira szeretnénk jól csinálni, küzdünk, felépítjük a házat, beépítjük a tetőteret a gyerekeknek, aztán a gyerekek kirepülnek, távolabb kerülnek, ők is elkezdik a gürcölést, idejük nincsen a szülőkre; vagy az is gyakran megtörténik, hogy a gyerekek külföldre költöznek; aztán a házat nem tudjuk fenntartani, egyedül maradunk, bekerülünk az idősotthonba, hiszen nem akarjuk a gyerekeket terhelni, amúgy sem lenne esély arra, hogy segítsenek…; eszembe jutott Shakespeare egyik darabjának a címe: Sok hűhó semmiért…; úgy érzem, az egész élet sok hűhó semmiért!
Urunk irgalmazz! Te nem ilyen életet szántál nekünk. Jézus Krisztus nélkül, az élő hit nélkül kő kövön nem marad az életünkben, és nemcsak a jeruzsálemi templom lesz rommá, hanem az életünk temploma is összedől.
*
A TEMPLOM ÚJJÁÉPÍTÉSE.
Ezek után a mai igeszakaszt gondoljuk tovább a teljes evangélium összefüggésében!
Urunk ugyanis örömhírrel szeretne elbocsátani bennünket, advent első vasárnapján, készítve bennünket az ünnepre.
Ezért húzzuk meg a mai üzenet ívét – Márk evangéliuma szerint – egészen a feltámadásig: Jézus Krisztus felépítette saját testének templomát.
Márk azért írja le az egész evangéliumot, hogy eljusson a 16. fejezetig: Jézus Krisztus feltámadott a halálból; vagyis azt, amit lerombolt az emberi bűn; meg azt, amit Isten jogos haragja lerombolt az életünkben, azt az Isten végül nem hagyja halálos romokban.
Isten kegyelme éppen az, hogy újból felépíti a romba döntött köveket, épületeket, életeket, népeket; a régi, használhatatlan romokat eltakarítja, majd teljesen újjáépít mindent.
Jézus Krisztus egy evangéliumi jelenetben a következőt hangsúlyozta: Lerombolják ezt a templomot, és én három nap múlva felépítem azt. Akik hallották mindezt, azt kérdezik: Mester, negyvenhat évig épült ez a templom, és Te három nap alatt felépíted azt? Nem értették azt, hogy Jézus az Ő testének templomáról beszélt, vagyis a feltámadásáról, a romok végső eltakarításáról és felépítéséről (János 2,19–22).
Jézus Krisztus – isteni hatalmával – felépítette az Ő testének templomát, feltámadott a halálból, legyőzve minden rosszat, minden pusztulást, minden önzést, bűnt, betegséget, halált, a gonosz hatalmát.
Nem véletlen, hogy ezt az örömhírt minden vasárnapi istentiszteleten elmondjuk, hogy el ne felejtsük, amikor testi szemeink mindenütt romokat látnak, amikor szemétkupacon trónolunk, és életünk, lelkünk is romokban hever! Van, aki újjáépíti a romokat!
Jézus Krisztus nemcsak saját testének templomát építette fel, hanem Ő azért jött, hogy felépítse a mi életünk templomát is.
Jézus Krisztus azért jött, hogy a mi életünket széppé tegye, az Isten eredeti gondolata szerint; olyan széppé, miként a jeruzsálemi templom tündökölt.
Isten ugyanis nem ilyen életet szánt nekünk, mint amilyent mi élünk.
Isten szándéka az, hogy a mi életünk – egyszülött Fia feltámadása által – újból templommá legyen, amelyben már itt, ebben a földi világban kiformálódik a mennyei világ rendje, szépsége, öröme, elevensége és mégis békessége, azaz örökkévalósága.
Minden, ami az örök életről az evangéliumokban megszólal, az ezért a világért szólal meg, hogy ez a földi élet szebb legyen, így a mi életünk is templommá formálódjék – a hétköznapokban is –, ahol istentisztelet folyik, az élet istentisztelete.
Jézus Krisztus felépíti a mi életünk templomát – utalva az előbbi gondolatsorra –, hogy értelmes, tartalmas, dicsőséges legyen az életünk, azaz Istent dicsérő életet tudjunk élni az örök élet teljességében, bizonyosságot hordozva afelől, hogy mi már nem vagyunk ítélet alatt, hiszen Jézus Krisztus a golgotai kereszten elhordozta a mi bűneink büntetését; mi már túl vagyunk az ítéleten.
Jézus Krisztus feltámadott, felépítette testének templomát és felépítette a mi életünk templomát is, hogy életünket széppé tegye, az Ő rendjének kedvesen. Isten ajándéka az emberi élet minden perce; mint ahogy Isten ajándéka minden élet.
Köszönjük Urunk, hogy nem a pusztulásé, a romoké a végső szó, hanem az életé, az élet szépségéé! Köszönjük, Urunk, hogy Te felépíted az életünket, így nincs az a mélység, amiből ne lenne Teáltalad, Teveled, a Te erőddel, a Te feltámadásodnak hatalmával épülés és megújulás.
Tekintsünk most a mi templomunkra, erre a kis fűzfői, vagy almádi templomocskára!
Ezek a templomok közel sem olyan pompázatosak, mint a nagy katedrálisok.
Én mindig áhítattal lépek be katolikus templomokba is, amelyek nyitva vannak – ellentétben a mieinkkel –, így ezekbe a templomokba be lehet menni, el lehet csendesedni, imádkozni, miközben a méltóságteljesen nagy terek eltöltenek szentséggel, alázattal, fohásszal, az Isten jelenlétével.
A mi templomaink nem ilyenek. Az almádi templomunkat az „Isten garázsának” nevezik, de nekünk mégis templom, amelyik a maga egyszerű szépségével Jézus Krisztust hívja, Jézus Krisztusra mutat és itt Jézus Krisztust hirdetik, valamint az életnek azt a szépségét prédikálják, amit Isten a Jézus Krisztusban ajándékozott nekünk, hogy mi magunk is az élet szépségét és istentiszteletét éljük.
–
Advent első vasárnapján arra biztat bennünket Isten Igéje, hogy bele ne keseredjünk az életbe, ha csak romokat látunk.
Van megoldás, van szabadulás!
Teljék meg az életünk reménységgel: Jézus Krisztus feltámadott!
Ő felépítette azt, amit a halál erői leromboltak bennünk és körülöttünk.
Ő folyamatosan építi az életünket, mígnem megérkezünk Őhozzá.
Az adventi koszorú négy gyertyája is erre az örömhírre utal, imádságként megfogalmazva: Jöjj, Urunk, várunk!
Te, aki az első karácsonyon megszülettél, szülj bennünket újjá!
Cselekedd, Urunk, hogy amikor el kell mennünk ebből a világból, akkor életörömmel, az élet neked tetsző szépségét megtapasztalva, hittel és hűséggel mehessünk el ebből a világból!
Jöjj vissza, Urunk, erre a világra, a Tetőled rendelt időben, és tedd teljessé rajtunk a megváltás művét!
Kő kövön nem marad? Nem így van!
Jézus Krisztus feltámadott!
Isten felépítette az élet templomát.
Áldott legyen ezért!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2022. november 27.
Illusztráció: nincs
Advent első vasárnapja
- hét.
Márk sorozat: 93.