(41) Jézus pedig leült a templomi persellyel szemben, és nézte, hogyan dobja a pénzt a sokaság a perselybe. Sok gazdag sokat dobott bele,
(42) egy szegény özvegyasszony pedig odamenve beledobott két fillért, azaz a legkisebb pénzt.
(43) Jézus odahívta tanítványait, és ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe.
(44) Mert mindannyian a fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindent beledobott, amije csak volt, az egész vagyonát.
(Márk 12,41–44)
(Márk 12,44)
Egy héttel ezelőtt, az óvodás istentiszteleten éppen csak érinthettük ezt az igeszakaszt.
Engedjétek meg, hogy most bővebben, mélyebben kifejtsem a szóban forgó textus gazdagságát!
*
TEKINTSÜNK ELŐSZÖR JÉZUS KRISZTUSRA! (41; 43–44)
Mit ír a mi Urunkról ez a történet?
Jézus leült a jeruzsálemi templomban, és figyelt.
Jézus figyelte az adakozókat, és miközben figyelte őket, azonközben emelte ki a mai evangéliumi részlet főszereplőjét, azt az özvegyasszonyt, aki két fillért dobott a templomi perselybe.
A mi Urunk, Jézus Krisztus leült a templomban, teljes nyugalommal, békességgel, és figyelt. Így vezeti be az evangélista ezt a jelenetet, és ennek a bevezetésnek önmagában üzenetértéke van. Főleg, ha vissza tudunk emlékezni az előzményekre, amelyekről több igehirdetés hangzott már el. A mi Urunk éppen e jelenet előtt sértette vérig intésével a kor befolyásos vezetőit, többek között a befolyásos vallási vezetőket. Nem megbántotta őket, hanem figyelmeztette őket az Isten akaratára.
Jézus ezek után is nyugodt. Leül és figyel, tele van békességgel. Jézus nem függ emberektől; Ő nem függ emberi kapcsolatoktól, emberi befolyástól, emberi hatalmasságoktól. Jézus egyedül csak az élő Istentől függ. Ez az Ő mennyei békességének, nyugalmának forrása.
Bizony, csakis ez lehet a mi nyugalmunk, békességünk mindenkori forrása is: egyedül az élő Istentől függeni. Persze elmondhatjuk, hogy sokféle függelmi viszony köt minket ebben a világban, ezerféle függelmi viszony hálózza, fonja körül az életünket. Ezek, normál esetben szükségesek is, hiszen az élet rendjéhez tartoznak. Ugyanakkor ezeket a függelmi viszonyokat számos ponton kísérti a visszaélés lehetősége, amellyel megnyomoríthatjuk egymás életét. De ha az Isten áll az életünk csúcspontján, ha Ő az első az életünkben, akkor mi is megtapasztalhatjuk, számos függés között élve is, a krisztusi békességet. A hívő ember számára ugyanis Isten az, aki ezeket a függőségi viszonyokat adja, formálja és elhordozhatóvá teszi az életünkben, hogy még a kényszerű függelmi viszonyok között se kelljen istentelen kompromisszumokat meghoznunk, akár a saját alapvető érdekeink miatt.
Urunk, add nekünk ezt a krisztusi békességet!
Jézus leült, figyelte a templomi történések egy-egy jelenetét, ez esetben az adakozást.
Amikor Jézus figyel, akkor Ő nem csak néz, hanem lát, és mindig sokkal többet lát, mint amit a testi szemek látnak.
Jézus nemcsak a felszínt látja, hanem látja azt is, ami a felszín mögött van. Ő belénk lát, mélyre lát. Ő látja a szívünk szándékait, a gondolatainkat, az indulatainkat. Jézus a szívek és a vesék vizsgálója (Zsoltárok 7,10). A 139. zsoltár megénekelte ezt: Uram, Te ismersz engem, még a nyelvemen sincs a szó, Te már tudod azt is, mert Te a gondolataimat is ismered. Uram, Te a veséimbe látsz. A vese az Ószövetségben a tudat mögöttit jelentette, az ember legmélyebb lelki rétegét, amit ma a mélypszichológia tudatalattinak nevez. Isten teljesen ismer minket. Jézus Krisztus, amikor figyel, amikor néz, akkor lát, és nemcsak a felszínt látja, hanem a szívünkbe, a veséinkbe lát, azaz a felszín mögött a mélyre lát.
Jézus látta, hogy a sokaság, a gazdagok és ez a szegény özvegyasszony is a perselybe dobja az adományát. Jézus úgy lát minket, úgy figyel bennünket, hogy Ő nemcsak a sokaságot látja, hanem a sokaság mögött az embert is, az egyes embert. Jézus soha nem tömeget lát, soha nem egy „emberi masszát” lát, hanem a sokaság mögött mindig meglátja az egyes embert. Ő mindannyiunkról tud, személy szerint ismer bennünket, számontart minket.
Amikor Jézus figyel és felfigyel valamire, akkor nem csak a csillogásra, az okos és tehetséges emberek sikereire, nem csak a gazdagságra figyel fel. Mi többnyire ezekre kapjuk fel a fejünket, hiszen minden így van berendezkedve ezen a világon, hogy csak a csúcson lévőkre jusson figyelem. De jó tudni: Jézus nemcsak a jókat, az ügyeseket, a tehetségeseket, a szépeket, az okosakat, a zseniálisakat, a gazdagokat, a csillogókat veszi észre, hanem azokat is, akik sokféle módon szegények, kiszolgáltatottak, lehetetlen helyzetbe kerültek, elesettek, és emiatt az élet peremére szorultak.
Jézus így veszi észre ezt az özvegyasszonyt is. Az özvegység akkor teljes kiszolgáltatottságot jelentett: nincs mellette férfi, aki védené, aki oltalmazná, aki eltartja, bátorítja. Arról nem is beszélve, hogy Jézus korában a nőknek, az asszonyoknak a helyzete egészen más volt, mint manapság. Az evangéliumokban sokszor olvasunk arról, hogy Jézus Krisztus milyen kitüntetett, szerető figyelemmel fordult a nők felé. Olvasunk Jézust követő asszonyokról is. Jézus most is észrevette – a látványos csillogás vakításában is – a szegény, kitaszított, kiszolgáltatott özvegyasszonyt, meglátta őt. Jézus mindenkit meglát, aki az élet peremére került. Akit pedig Jézus meglát, azt nem hagyja elveszni. Nagy evangélium ez.
Jézus tehát a templomban nyugalommal figyel, és nemcsak néz, hanem isteni tekintettel lát is. Majd Jézus, amit látott, azt mindjárt értékeli is, mint aki isteni látásával mindent tökéletes, örök összefüggésekben szemlél.
Jézus ezzel az értékeléssel formál bennünket; a mi látásunkat, szemléletünket, egész életünket az isteni összefüggésekbe helyezi, hogy ne gyarló és homályos legyen a látásunk és az értékelésünk, hanem az Úr szemszögéből tekintsünk mindenre. Nagy áldás, vigasz, erőforrás Jézus optikájával szemlélni és megélni mindeneket.
A szegény özvegyasszony két fillérje, azaz egy krajcárja jelentéktelen összeg volt akkoriban. Ám Jézus, aki mindent tökéletesen lát, pontosan tudta, hogy ennek az özvegyasszonynak ez a két fillérje a teljes vagyonát jelentette. Ezt a tényt fejezi ki az a mozdulat is, hogy az asszony mindkét fillérjét átadta, egyiket sem tartotta meg magának. Ez az asszony nem a feleslegéből adott, mint a többiek, hanem ő mindenét odaadta.
Jézus figyel, néz, lát, és isteni összefüggésekben értékel mindent. Ez az isteni értékelés pedig teljesen ellentmond a mi emberi értékelésünknek és logikánknak. Ugyanis az isteni, krisztusi látásmód optikájában egészen más a szegénység és a gazdagság, más a sok és a kevés, más a felesleg, más a „több” és más a „minden”, mit ahogy azt mi emberek elgondolnánk és értékelnénk.
Például a szegénység és a gazdagság kérdése kapcsán a Biblia számos kijelentése alapján is tudjuk, hogy az az igazán gazdag, aki az Isten mennyei világának a gazdagságából részesült, hiszen minden e-világi kincsünk mulandó kincs, amelyet a rozsda megemészt, és a moly megrág. Továbbá, a szegénység és a gazdagság kérdése kapcsán Jézus és az egész Biblia azt tanítja, hogy egyik sem érdem és „hitképző” önmagában, tehát sem a szegénység nem érdem önmagában, sem a gazdagság nem érdem önmagában. Valamint a gazdagság és a szegénység is relatív, mert minden szegénynél van még szegényebb, és minden gazdagnál van még gazdagabb. Nincs az a szegény, aki ne tudna valamit adni a másiknak, és nincs az a gazdag, akinek ne kellene a sokszorosát visszaadnia, továbbadni másoknak a javaiból.
Jézus mindent egészen másként lát és értékel, mint ahogy azt a mi emberi látásmódunk rögzítené.
Jézus ezzel az isteni látásmóddal figyel erre az özvegyasszonyra, aki mindkét fillérjét bedobja a perselybe, majd a következőképpen értékeli ezt az adományt: Ez az özvegyasszony mennyiségileg a legkevesebbet dobta a perselybe, de valójában ő dobta be oda a legtöbbet, mert a többiek a feleslegükből adtak, ő pedig mindenét odaadta, amije csak volt.
Jézus ezt az isteni, krisztusi értékelést a tanítványaival osztja meg, hogy tanítványai is helyesen, isteni szempontból lássanak és értékeljenek, most és mindenkor. Nagy áldás, mennyei kitüntetés ez, Jézus tisztogatja a látásunkat, az értékelésünket, hogy új, mennyei, krisztusi látással ajándékozzon meg minket. Isten Igéjének hirdetése mindig ezt a csodát végzi el: mennyei, üdvösséges összefüggésekbe helyezi látásunkat és egész életünket.
*
EZUTÁN TEKINTSÜNK AZ ÖZVEGYASSZONYRA! (42)
Az adakozó özvegyasszony túlmutat magán az adakozáson, valami sokkal többre!
Ez az özvegyasszony, ahogy a templomi kincstár mögötti kijáraton távozott a templomból, mind a két fillérét bedobta a templomi perselybe.
Tudni kell, hogy itt a kincstár mögötti kijáratnál tizenhárom persely állt, trombitaszerű nyílással. Ezekbe dobták a hívek az önkéntes adományokat. Akkoriban, a mózesi törvények szerint léteztek kötelező adományok – a tized, a tized tizede –, amelyet fel kellett ajánlani az Isten ügyére és a templom javára. Emellett Isten népének tagjai úgynevezett önkéntes adományokat is felajánlottak, amikor hálából még önként adományoztak valamit az Isten dicsőségére. A tizenhárom perselyben különböző céladományokra gyűjtöttek adományokat. A perselyeknél állt egy pap, aki megkérdezte, hogy milyen célból szeretne adományozni az illető, majd az ennek megfelelő perselybe dobták az önkéntes adomány összegét. Így adakozott ez az özvegyasszony is.
Álljunk meg itt egy pillanatra! Úgy tűnhet, hogy a mai igeszakasz alapján remekül lehetne tanítást adni a templomi adakozás lényegéről és gyakorlatáról, az adakozás fontosságáról, a látható egyház fenntartásáról; arról, hogy miből is él valójában az egyház. Ez alapján szólni lehetne arról is, hogy mit jelent az egyházfinanszírozás. Szükség is van az ilyen tanításokra, mert elkeserítő félreértések, tévedések, bántó megjegyzések kísérik ezt a témát; a gyűlölet hangjáról most nem is beszélve.
Meggyőződésem azonban, hogy ez az igeszakasz nem erről szól. Ha valaki az adakozásról szeretne tanítást adni a gyülekezetének, akkor nem ezen Ige alapján tegye meg azt.
Ez a gyönyörű, sűrített jézusi példázat – amelynek csak a kerete az adakozás –, egy sokkal fontosabb, mélyebb üzenetre mutat rá. Itt az adakozás csak egy apropó, egy ugródeszka egy sokkal fontosabb üzenet felé emelkedve. Erre figyeljünk most, ezt a fontos üzenetet szeretném átadni most nektek.
Tudniillik itt a hangsúly azon van, hogy ez az asszony mindenét átadta az Úrnak. Értitek? Ezt vigyétek haza: Mindenünket átadni az Úrnak!
Mit jelent ez?
Ez az „átadás” valójában egy hitvallás.
Ebben a hitvallásban elismerjük, hogy mindenünk az Övé, az Úré. Személy szerint én magam sem a magamé vagyok, hanem az Úré vagyok. Ez egy boldog felismerés: Mindenünk az Úré.
Ezért hittel valljuk, hogy mindenünk, amink van, azt Őtőle, az Úrtól kaptuk. Ezért teljék meg a szívünk hálaadással, a legnehezebb helyzetekben is, és soha ne a panasszal kezdjük. Minden reggel, ha felébredünk – akármilyen nyomorult és nehéz helyzetben vagyunk is – először arra gondoljunk, hogy mennyi mindenünk van. Csak az Úr erejével lehetséges mindezt megélni, gyakorolni; először a hálaadással kezdeni minden helyzetben. Tehát az özvegyasszony adakozása egy hitvallás, amellyel elismeri, hogy mindene az Úré, és mindent az Úrtól kapott.
Hitvallásunk része az is, hogy hálatelt szívvel mindenünket szeretnék visszaadni Őneki, visszahelyezni javainkat az Úr kezébe; és Őtőle, az Úrtól aztán – az Úrtól készített helyzetben – tiszta módon szeretnénk az Úr kezéből elfogadni, elkérni javaink azon részét, amire éppen szükségünk van a szolgálatban. Csak így élhetünk jól azokkal a javakkal, amiket az Úrtól kaptunk.
Gondoljuk át ezt ismét! Ez a mai igehirdetés szíve. Ebben a bibliai szakaszban elsőrenden nem az adakozásról van szó, hanem erről az üzenetről: Mindenem az Úré; mindent az Úrtól kaptam, mindent az Úr kezébe helyezek vissza és mindent az Úrtól várok; azaz hívő szívvel szeretnék mindent visszahelyezni az Úr tiszta kezébe, és a konkrét helyzetekben az Úr kezéből elfogadni az aktuálisan szükséges javaimat, hogy mindig tisztán élhessek azokkal az Isten dicsőségére, a másik ember javára, az Isten országát építve.
Ez a hitvallás minden boldog élet forrása. Ebből boldogság, bizonyosság és biztonság fakad; hiszen ha mindenem az Övé, az Úré; ha mindent Őtőle kaptam, ha mindent Őneki adhatok vissza és mindent Őtőle várhatok, akkor nincs semmi baj, akkor helyt tudok állni az Ő ügyében, akkor nem szégyenülhetek meg. Ha mindenem az Úré, akkor biztonságban vagyok, az Úr kezében vagyok!
Mi az a „minden”, amit átadhatunk az Úrnak?
Néhány konkrétumot említek csak, mi minden átadásáról van itt szó; ti folytassátok a sort, egészítsétek ki azt!
Ez a minden: a pénzem, a javaim, mindenféle vagyonom, az időm, az erőm, a lelkiállapotom; az, amiben éppen vagyok.
Ez a minden: a házasságom, a családom, a gyermekeim, az unokáim, akiket különösképpen rám bízott az Isten.
Ez a minden: a munkám, a tehetségem, a karizmáim, a sikereim, a dicsőségem, adott esetben a kudarcaim.
Ezeket mind, az előbb elmondottak értelmében, átadhatom az Úrnak.
Ez a központi üzenete a mai igeszakasznak.
*
TEKINTSÜNK MAGUNKRA IS! (44)
Végezetül „földeljük le”, tegyük gyakorlativá a mai üzenetet: Mindent átadni az Úrnak?
Lehetséges ez egyáltalán: Mindent átadni az Úrnak? Miként lehetséges? Hogyan lehetséges? Mit jelent ez a gyakorlatban?
Az a folyamat, amelyben mindent átadunk az Úrnak, bűnbánattal kezdődik. Közeledik advent időszaka, amely a bűnbánattartás időszaka is, az egyházi év kezdetén.
Megvallhatjuk: Uram, bocsáss meg nekünk. Nem tudunk mindent átadni Teneked! Saját erőnkből, ebben a bonyolult világban, képtelenek vagyunk erre!
Elegendő, ha erre nézve kiemelem a pénzhez való viszonyunkat, amely az egyházban és a világban is a legképmutatóbb. Márpedig pénzből élünk, hiszen az önfenntartás lehetőségét teljesen kivették a kezünkből, láthatatlan hatalmak kiszolgáltatottjai lettünk, miközben alig valamihez értünk, ami önmagunk fenntartásával kapcsolatos. Pénzre van szükségünk, hogy meg tudjunk élni. Mit jelent mindent átadni Istennek, például a pénz tekintetében? Rettenetes dolog – mondjuk ki –, ha valakinek nincs elég pénze, amikor magát és a szeretteit nem tudja eltartani, mert nincs elég még a mindennapira sem. De ennél csak egy rettenetesebb létezik a pénz tekintetében: amikor túl sok jutott nekünk a pénzből, mert az az állapot a legnagyobb kísértés egy ember életében.
Át tudunk-e mindent adni? Folytathatnánk a sort…
De éppen az az evangélium, hogy Isten ezt a képtelen helyzetünket ismeri, ezért sietett segítségünkre, elküldte érettünk egyszülött Fiát, Jézus Krisztust.
Mi nem tudunk mindent átadni az Úrnak. De Ő átadott mindent érettünk: egyszülött Fiát adta oda miattunk, érettünk, helyettünk.
Ez a helyettes elégtétel titka. Mi nem tudunk mindent átadni, de Ő mindent átadott érettünk a Jézus Krisztusban, isteni hatalmával meghalt és feltámadott, megkötözött tehetetlenségünket megbocsátotta, és abból megszabadított bennünket.
Éppen az Isten érettünk mindent átadó hatalmas szeretete tesz bennünket késszé arra, hogy mi is újjászülessünk, és készek legyünk mindent átadni Őneki.
Mindent átadni az Úrnak ugyanis azt jelenti, hogy Isten gyermeke képessé lesz lelki értelemben szegénnyé lenni (Máté 5,3), mint aki tudja, hogy mindene az Istené, mindent Őtőle kapott, ezért mindent csakis Őtőle vár.
Mindent átadni az Úrnak annyit tesz, hogy mindent, amim van, azt újból visszahelyezem az Isten tiszta kezébe – a pénzemet, javaimat, időmet, erőmet, házasságomat, családomat, gyermekeimet, munkámat, tehetségemet, dicsőségemet, lelkiállapotomat, de a kudarcaimat és a terheimet is –, majd az Ő kezéből veszem vissza mindazt, a kellő időben és az isteni rendben, amire Ő felhatalmazást ad.
Amit pedig e folyamat során az Isten már nem ad vissza nekem, abba belenyugszom; sőt, azt nem is venném már vissza, nem is vehetném vissza. Az Isten kezébe helyeztem mindent, és onnan bizonyos dolgokat már nem kapok vissza, de nem is vehetnék vissza.
Amit pedig visszavehetek az Isten tiszta kezéből, azt valóban tisztán veszem vissza a szolgálatra, mennyei örömmel és erővel felvértezve.
Mindent odaadtam, és megtapasztalom – ez nekem is boldog tapasztalatom –, amit visszaadott az Isten, annak mindig a sokszorosát ajándékozta vissza, hogy azt továbbadjam másoknak és áldássá legyek. Ez nem egy üzleti viszony, hanem ez a keresztény szolgálat lényege.
Miközben átélem a csodát: olyan gazdagon megajándékoz az Isten, hogy abból nekem is bőséggel marad elég, nemcsak a megélhetésemre, hanem még arra is, ami szép ebben a földi életben. A legnagyobb örömöt azonban az okozza, hogy részese lehetek ennek az áldott folyamatnak, és az Istentől kapott javaimmal másokat gazdagíthatok meg. Adni ugyanis boldogság, miként a Példabeszédek könyve hangsúlyozza azt, hogy az adakozó maga is felüdül (Példabeszédek 11,25). Aki ad, az maga is bővelkedik. Aki ad, az az Isten küldötte lesz, és templommá, istentiszteletté formálja ezt a világot.
–
Tehát ebben a történetben nem az adakozásról van szó, hanem arról, hogy mindent az Úrtól kaptunk, mindent visszaadunk az Úrnak, majd az Ő tiszta kezéből, az Ő csodálatos, üdvösséges isteni rendjében sáfárkodásra visszavesszük azt, amit Ő visszaad.
Csakis így lehet boldogan, gazdagon, bővelkedve élni, a legnehezebb helyzetekben is mennyei erővel és örömmel szolgálni, ugyanakkor Istennek kedves életörömben magunkra is odafigyelni.
Csak így lehet elhordozni azt is, ami emberileg elhordozhatatlan: az Úr kezébe tenni és onnan visszavenni a kínokat is.
Ebből a boldog bizonyosságból fakad minden valóságos, üdvösséges biztonság is.
Mennyid van? Mid van?
Nem ez a fő kérdés!
Amid van, azt add oda az Isten kezébe és onnan vedd vissza!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2022. november 13.
Illusztráció: nincs
Egyházi év utolsó vasárnapját megelőző, „Reménység” vasárnap
- hét.
Márk sorozat: 92.