(35) Amikor Jézus a templomban tanított, ezt kérdezte: Hogyan mondhatják az írástudók, hogy a Krisztus Dávid Fia?
(36) Maga Dávid mondta a Szentlélek által: „Így szólt az Úr az én Uramhoz: Ülj az én jobb kezem felől, amíg lábad alá nem vetem ellenségeidet.”
(37) Ha maga Dávid mondja Őt Urának, akkor hogyan lehet a Fia? A nagy sokaság szívesen hallgatta Őt.
(Márk 12,35–37)
(Márk 12,36)
Eddig Jézust kérdezték és Jézus válaszolt.
A korábbi igehirdetésekben, több vasárnapon keresztül – Márk evangéliuma magyarázata sorozatunkban – részleteztük ezeket a jeleneteket: A farizeusok, írástudók, Heródes-pártiak, szadduceusok, a kor akkori vallási pártjai miként tettek fel rosszindulatú, határozottan provokatív kérdéseket Jézusnak.
Ezek a különböző vallási és politikai csoportok sok mindenben nem értettek egyet egymással, de Jézus Krisztussal szemben mégis egységesen összefogtak, hogy kérdezzék, vallassák, rajtakapják, megfogják, tőrbe csalják Őt.
Ezzel a lélekkel kérdezték Jézust a következőkről: Milyen hatalommal, milyen felhatalmazással cselekszik Ő tulajdonképpen; aztán feltettek neki egy kényes politikai kérdést a császári adófizetéssel kapcsolatosan; majd egy nehéz teológiai kérdés következett a feltámadásról, éppen azok részéről, akik nem hitték a feltámadást; legutóbb pedig egy írástudó a legfőbb parancsolatról érdeklődött Jézustól, amelyre a felelet, a gyönyörű Nagy Parancsolat lett, szeresd az Urat, a Te Istenedet és szeresd felebarátodat, mint önmagadat.
Eddig Jézus Krisztust kérdezték és Jézus szentlelkesen bölcs isteni hatalommal megválaszolt minden kérdésre, úgyhogy az előző szakasz végén meg is jegyezte az evangélista: nem is merték többet kérdezni Jézust.
Pedig Jézust egyébként lehet kérdezni.
Nem a kérdésekkel van a baj, hanem – ezekben az esetben – a kérdés provokatív, rosszindulatú lelkületével van baj.
Urunk elé ma is odaállhatunk kérdéseinkkel, elmondhatjuk azt, amit nem értünk, ami bennünk kétely, ami izgat, nyomaszt bennünket; őszintén kitárhatjuk Őelőtte a szívünket.
Lehet kérdezni az Istent.
De csak azok a kérdések nyernek megnyugtató választ, amelyek bizonyosságra vágyó lélekből fakadnak fel. Ha azért kérdezzük az Urat, mert hinni szeretnénk, vagy hitünkben meg szeretnénk erősödni, akkor az Úr válaszai is megtalálnak bennünket.
Jézus a rosszindulatú kérdésekre is megválaszolt, hát még a bizonyosságra vágyó kérdésekre!
Akik óhajtják a hitet, azokat megszólítja és megnyugtatja Jézus válasza, Igéje, megoldást és megváltás ajándékozó szava.
Vedd észre, hogy ma is felteheted a kérdéseidet, és Jézus Krisztus válaszol. Ő válaszol az örömeidben, a próbatételeidben. Jézus Krisztus válaszának része az is, ahogy irányítja életünk eseményeit, mert Ő az események Ura életed konkrét eseményeiben is. Vedd észre az Ő válaszát! Bibliaolvasó emberként pedig a mi Urunk naponta konkrétan válaszolhat, azaz megszólíthat bennünket.
Áldott legyen az Úr válasza.
Eddig Jézust kérdezték és Ő válaszolt. Most azonban megfordult a kocka, most Jézus kérdez. Most Ő kérdezte meg azokat, akik eddig Őt kérdezték.
Amikor Jézus kérdez, az egy kivételezett helyzet, egy döntő helyzet, ami életfontosságúan lényegi területre irányul, mégpedig mentő isteni szeretettel.
Jézus kérdésében mindig szeretet van, amelynek célja az, hogy bennünket ébresztgessen, szeretettel megrázzon, hitre segítsen, megnyissa az értelmünket és a szívünket, megtérésre vezessen és hitünket erősítse.
Jézus mostani kérdése összegezve így hangzik: Kicsoda számodra az Isten? Kicsoda Jézus? Ki a te Megváltód, Messiásod, Megtartód? Kitől várod az igazi megoldást?
Valójában arra kérdez rá, hogy ki Ő számunkra?
Itt az Isten-kérdésről, a Krisztus-kérdésről van szó.
Ezért ez egy lényeges, életfontosságú, életet megfordító kérdés, amelyet Jézus határtalan szeretetével tesz fel itt és most, közöttünk.
*
Mivel ez egy nehéz igeszakasz, és minden prédikáció egyben igemagyarázat is, ezért engedjétek meg, hogy a magyarázat részével kezdjem ezt az igehirdetést, hogy aztán kinyíljék előttünk az üzenet is.
Először vizsgáljuk meg Jézus KÉRDÉSÉT TARTALMILAG! (36)
Az írástudók, akik az akkori szent iratokat – a mózesi törvényeket, a zsoltárokat, a prófétai könyveket – értelmezték, úgy magyarázták ezeket a szent iratokat, várva a Krisztust, a Messiást, a Megváltót, hogy Krisztus a Dávid fia lesz; vagyis az eljövendő Messiás Dávid házából, Dávid családjából fog megszületni.
Erre nézve az Ószövetségben valóban számos próféciát olvashatunk.
Ha az Újszövetség felől, azaz a beteljesedés felől szemléljük ezt az ígéretet, akkor valóban így történt, hiszen Jézus Krisztus, származási, jogi értelemben Dávid házából származott, hiszen az Ő földi apja, jogi adoptációs értelemben József volt, aki Dávid házából származott.
Az írástudók írásmagyarázata tehát ilyen tekintetben helyénvaló, a mi számunkra is.
Az írástudók tehát azt hangsúlyozták, hogy Krisztus Dávid fia.
Jézus kérdése abból fakad, hogy idézi az írástudók által is a szent íratok részeként elismert zsoltárokat, egészen pontosan a 110. zsoltárt: Ha ti, írástudók azt mondjátok, hogy az eljövendő Messiás, azaz Krisztus a Dávid fia lesz, akkor a 110. zsoltárban, a 110. zsoltár szerzője, Dávid miért nevezi mégis Krisztust az ő Urának?
Hiszen a 110. zsoltár így hangzik: Így szólt az Úr az én Uramhoz, ülj az én jobb kezem felől, amíg lábaid alá nem vetem ellenségeidet (Zsoltárok 110,1).
Kissé értelmezve az idézett zsoltár kiemelt versét, a következőkről van szó: Így szól az Úr, vagyis az Isten, az én Uramhoz, Dávid Urához, aki a Krisztus; ülj az én jobb kezem felől, amíg lábaid alá nem vetem ellenségeidet.
Vagyis ti, írástudók, Krisztust Dávid fiának mondjátok, miközben Dávid az általatok is tisztelt 110. zsoltárban Krisztust az ő Urának nevezi.
Jézus kérdésének a lényege tulajdonképpen az: Akkor most mondjátok meg ti írástudók, hogy az eljövendő Messiás, a Megváltó, a Krisztus akkor Dávid fia vagy Dávid Ura?
Ez a magyarázat, hogy értsük ezt a kérdést, ezt a problémát, ami tőlünk távoli időben hangzott el. Szeretném közelebb hozni, maivá tenni a gyülekezet számára ezt a jézusi kérdést, mert nagyon fontos kérdésről van szó.
*
A kérdés tartalmi tisztázása után figyeljünk A KÉRDÉS FONTOSSÁGÁRA (35–37).
Ha az eljövendő Krisztus Dávid fia, akkor az eljövendő Messiás egy ember; egy közülünk.
A zsidók, valóban egy e-világi messiást vártak. Jön majd egy messiás; egy nemzeti, politikai, e-világi messiás. Jön majd valaki, aki megszabadít bennünket a római uralom alól, így végre szabadok leszünk. Sőt, ez a messiás érvényesíti majd a kiválasztottságunkat, így minket a népek fölé emel, mert a kiválasztottságunkból ez következik, és így lesz jól.
Még inkább aktualizálom. Nem erről van szó e-világban korszakról korszakra, ha a történelemre visszatekintünk? Bizonyos időszakonként elkezdődik egy új korszak, új vezetővel, tele vagyunk reménységgel, örömmel, lelkesedéssel. Aztán eltelnek az évek, az évtizedek és egyszerre csak minden megromlik, minden megszürkül, látjuk az ellentmondásokat, a bűnöket. Elkezdünk elégedetlenkedni, lázadozni, és megint valami fordulatra várunk: Jöjjön valaki, jöjjön egy messiás, egy nagy ember, aki segít rajtunk, és megoldja azt a lehetetlen helyzetet, amiben vagyunk, persze nekünk adva igazat és nem a másiknak, a mi érdekeinket képviselve. A történelem erről szól újból és újból. Aztán jön egy újabb korszak, a régi így vagy úgy letűnik, jön egy újabb korszak, újabb messiással, tele vagyunk reménységgel, aztán megint eltelnek az évtizedek és kezdődik minden elölről. Hiszen az ember nem változik, az önzés, a bűn ugyanaz marad, ezért a problémák újból és újból kitermelődnek. Várjuk a messiást, a megoldást, és nincs megoldás, topogunk egyhelyben. Ez a világtörténelem, nincs új a nap alatt. Azt is mondhatnánk, hogy most is ebben vagyunk.
Ha a Megváltó Dávid fia, akkor egy ember csupán, egy közülünk. Természetesen egy ember lehet az Isten eszköze, bizonyos tekintetben segíthet rajtunk, ha tényleg az Isten eszköze, ha a Szentlélek által az Isten küldte, de mégis csak egy ember, aki az igazi nagy problémákat nem tudja megoldani. Ám többnyire arra látunk példát, sok szenvedéssel, hogy mekkora tragédia származhat abból, ha az e-világi messiás nem az Isten eszköze, nem az Isten küldötte.
Ha Krisztus Dávid fia, akkor egy emberről van szó, akkor nincs megoldás. Akkor hiába minden reménység, akkor marad a bizonytalanság, maradnak a kérdések, akkor elvesztünk.
Ám Dávid a 110. zsoltárban megvallja, hogy az eljövendő Krisztus őneki és mindenkinek az Ura lesz: azaz Krisztus Dávidnak is Ura, és mindeneknek az Ura, ezért a Messiás nem egy ember, hanem Isten; Isten Fia, Megváltó, ahogy a hitvallások ezt megfogalmazták.
Amikor azt mondjuk, hogy Jézus a Krisztus, vagyis Jézus a Messiás; Ő az Isten Fia, a Megváltó, akkor valójában azt mondjuk, hogy Jézus Krisztusban, az elérhetetlen világosságban lakozó, minket szerető, minket az élet teljességével megajándékozni akaró Isten öltött testet és jött el erre a világra.
Isten azért jött el Jézus Krisztusban, hogy bebizonyítsa: Ő van; megmutassa, hogy Ő milyen, megmutassa azt, hogy mennyire szeret bennünket; valamint isteni erejével megváltson bennünket. A megváltásra csakis Jézus Krisztus képes.
Tehát Jézus Krisztus nemcsak Dávid Fia, hanem még inkább Dávid Ura; Ő Isten, Isten Fia, Megváltó, maga a testet öltött Isten.
Ezért hangsúlyozza a 110. zsoltár Krisztusról, hogy Isten Őt a saját jobbjára ültette: Ülj az én jobbom felől (36). Ez egy e-világi kép. A királyok a jobb oldalukra a legfőbb vendéget ültették. Tudjuk, minden e-világi kép töredékes a bibliai üzenetek érzékeltetésére, nem fejezhetik ki a teljes teológiai igazságot. Mégis, ez a kép a 110. zsoltárban – amely egy messiási zsoltár – valójában Jézus Krisztus istenségére utal.
Figyeljünk a Jézus által idézett zsoltár folytatására is: Ülj az én jobbom felől, amíg lábaid alá nem vetem ellenségeidet (36). Az ellenség soha nem a másik ember. Az ellenség soha nem az, aki egészen mást gondol a világról, mint mi. Az igazi ellenség az emberi bűn, az önzés, a saját érdekvezérelt rész- és önigazságunk; az igazi ellenség a betegség, a halál, a gonosz hatalma.
Ha a Messiás Jézus Krisztus a Dávid Ura, azaz Isten Fia, Megváltó – noha földi, származási értelemben Dávid fia is –, akkor egyedül Őneki van hatalma arra, hogy a bűntől megszabadítson bennünket, legyőzze a betegséget, és diadalt arasson a legnagyobb ellenség, a halál felett is; legyőzve a halál hatalmát is, amely előtt mindnyájan tehetetlenül állunk, és amelynek pusztításából származik minden más problémánk is. Jézus Krisztusnak van hatalma arra, hogy legyőzze a gonosz hatalmát, amely most is, körülöttünk mindent „szét akar dobálni”. A gonosz neve ugyanis a bibliai görögben a diabolos, mindent szétdobáló.
Jézus Krisztus, az Isten Fia, a Megváltó az, aki valóságos megoldást ajándékoz nekünk. Olyan valódi, egyetlen, isteni megoldást, amire az ember soha nem lenne képes, még a legjobb indulatával és a legnagyobb szeretetével sem; még akkor sem, ha az Isten eszközeként van jelen közöttünk. Erre a diadalra egyedül csak az élő Isten képes. Ez az a valódi megoldás, amire szükségünk van.
Életünk határhelyzeteiben ugyanis átéljük a teljes tehetetlenséget: amikor valami döntő ügyünk nem sikerült, amikor súlyos kudarcot szenvedtünk, amikor mélyen vagyunk, amikor valami kínzóan meggyötört, amikor megrágalmaztak bennünket, amikor betegek vagyunk, és tehetetlen állapotunkban nem látjuk a jövőt, nem látjuk, hogy hogyan tovább… Ilyenkor hiába állnak mellettünk a szeretteink; azok, akik igazán szeretnek bennünket, mert ők sem tudnak segíteni.
A valódi segítség ugyanis túl van az emberen. Hiszen az élő Isten segítségére van szükségünk, aki legyőzhetetlen bajunkból szabadulást ajándékozhat nekünk. Erről a valódi megoldásról van szó Jézus kérdésében: Van-e végső, örök, valóságos megoldás?
Ha Krisztus csak Dávid fia, akkor Ő egy ember, akkor nincs igazi és végleges megoldás számunkra.
Ha Krisztus Dávid Ura, akkor Ő Isten Fia, Megváltó, aki az élő Isten szabadító erejével érkezett közénk, ezért igazi győzelmet nyújt nekünk minden legyőzhetetlen ellenségünk felett. Ha Krisztus az Úr, Dávid Ura és mindeneknek Ura, akkor Ő valósággal megszabadít, megvált bennünket, örök megoldást ajándékozva nekünk (János 8,36).
Erre a különbségre utal Jézus kérdése. Ebben a különbségben van Jézus kérdésének fontossága: Ha Krisztus csak Dávid fia, akkor nincs megoldás; ha Krisztus Dávid Ura, akkor van megoldás számunkra.
A két látásmód között pedig ég és föld a különbség!
Jézus Krisztus itt személyének titkára, lényegére kérdez rá: Krisztus ember vagy Isten; emberi váradalmaink vannak Ővele kapcsolatban is, vagy Istenként tekintünk Őrá, aki emberen túli segítséget nyújt, amelynek persze lehetnek áldott, emberi eszközei is.
*
Továbbmegyek.
Jézus Krisztus kérdése egészen személyes.
Miután tisztáztuk a kérdés tartalmát és a kérdés fontosságát, azaz teológiai értelmét, nézzük meg a KÉRDÉS SZEMÉLYESSÉGÉT (35–37).
Amikor Jézus megkérdez minket arra nézve, hogy mi kinek tartjuk Őt, hogyan állunk az Isten-kérdéssel, és ki számunkra Jézus Krisztus; valamint rákérdez arra, hogy kitől várjuk az igazi megoldást, akkor ez egy személyes kérdés.
Ez alól a kérdés alól nem tudunk kibújni, sem az elől elmenekülni (Zsoltárok 139,7).
Nem tudunk úgy kimenni ebből a világból, hogy ezzel a kérdéssel szembe ne kelljen néznünk: Ki számunkra az Isten, kiben, miben bízunk?
Döbbenetes! Ha figyelmesen hallgattátok a felolvasott igeszakaszt, észrevehettétek, hogy Jézus kérdését teljes csend, némaság követi. Nincs visszajelzés. Jézus válaszolt, amikor Őt kérdezték; most Ő kérdez, és nincs válasz. Ez a hallgatás döbbenetes; rosszabb, mintha bármit mondtak volna. Olyan ez, mint amikor valakinek, aki számunkra fontos, írunk egy levelet és nincs válasz. Ez a legrosszabb: ha nincs válasz. Persze, ha nincs válasz, az is válasz.
Ez a hallgatás, ez a némaság, ez a csend olyan, mint egy vihar előtti csend, amelyben arról van szó, hogy a megoldás nélküli emberi feszültség egyszer csak robban; elkezd villámlani, zuhogni az eső, süvíteni az orkán, miközben mindent ellep az áradat, majd óriási pusztítás jár a förmeteg nyomában.
Ez a válasz nélküli válasz rámutat az állapotunkra: Isten nélkül élünk, önszeretetben, önigazságban – az én igazságom az egyedüli igazság –, egy olyan Isten nélküli, humánus szeretetben, amely nem akarja látni a valós problémákat és még a vadállatokat is simogatni szeretné.
A spiritualitás is az emberből indul ki: Majd mi megoldjuk a problémáinkat, mi majd teremtünk magunknak Istent, mi spekuláljuk ki, mi gondoljuk el azt az Istent, akit mi magunknak teremteni szeretnénk. Ez egy gyarló spiritualitás, a vihar előtti csendben, amely nem hallja Isten szavát, Jézus megszólítását, életet menteni akaró kérdését…
A nagy filozófus és teológus Pannenberg azt hangsúlyozta, hogy az ember számára akkor létezik megoldás, ha élete centrumát, középpontját önmagán kívülre helyezi. De mivel Pannenberg nemcsak filozófus volt, hanem teológus is, ezért mindezt hitvallásként is megfogalmazta, miszerint ez a magunkon kívülre kihelyezett centrum maga az élő Isten, a megváltó Jézus Krisztus.
A mai igeszakasz kérdéséhez hasonló módon kérdezett Jézus egy másik evangéliumi jelenetben is (Márk 8,27–30).
Ekkor megkérdezte a körülöttük állókat, köztük a tanítványait is, hogy kinek mondják Őt az emberek, mit beszélnek róla a háta mögött, kinek tartják Őt?
Akkor érkezett válasz Jézus kérdésére: ki ezt mondja, ki azt mondja; ezt is mondják az emberek; azt is mondják; ki Illéshez hasonlít téged, ki meg Keresztelő Jánoshoz.
Jézus egy darabig hallgatja a válaszokat, aztán a tanítványaihoz fordul: Ti kinek mondatok engem? Te kinek mondasz engem? Te kinek tartod Jézust?
Ez már egy személyes kérdés.
Erre a kérdésre, a Szentlélek által, előállt Péter és hitvallást tett.
A Szentlélek hitre segítő munkájának említése a mai Igében is szerepelt: Dávid a Szentlélek által mondhatta Krisztust a 110. zsoltárban az ő Urának (36).
Nem elégséges tehát az, amivel a mai rövid igeszakasz zárult, miszerint a sokaság szívesen hallgatta Jézust (37). A szimpátia nem elég: Jaj de jó volt ez az istentisztelet a lelkemnek. A szimpátia nem megtérés, a szimpátia nem hitvallás.
Jézus személyesen rákérdez: Ti kinek mondatok engem? Te kinek mondasz engem? (37)
Akkor a Szentlélek által előállt Péter és ugyanazt mondta, mint Dávid: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia; Te vagy az Isten Fia, a Megváltó; Te vagy a testet öltött élő Isten; Te vagy az egyetlen megoldás.
Jézus hozzáfűzte Péter hitvallásához: Ezt nem test és vér jelentette ki neked, erre nem magadtól, nem a saját okosságod és bölcsességed által jöttél rá, nem valamiféle bizonyíték segítségével jutottál el erre a felismerésre, hanem az élő Isten Lelke jelentette ki ezt számodra, aki megnyitotta az értelmedet és a szívedet és hitre segített téged (Máté 16,17).
Dávid Urának mondja a Krisztust.
Péter Urának mondja a Krisztust.
Húsvét után a tanítványok szintén felismerték a feltámadott Urat, ebben a felismerésben pedig örömmel, megkönnyebbülten kiáltottak fel: Íme, él az Úr, feltámadott, ahogy megígérte (János 20,18–20). Lukács az emmausi tanítványok történetében ugyanezt a hitvallást fogalmazta meg: Valóban feltámadott az Úr (Lukács 24,34). Tamás őszintén megfogalmazta kételyeit, mert kérdezni Jézus feltámadását illetően: Amíg meg nem érintem az ujjammal a szegek helyét, nem hiszem. Jézus annyira szerette Tamást, hogy neki külön megjelent. Tamást azonban nem a sebek látványa győzte meg, hanem ez a határtalan szeretet, amely elment érte a legvégsőkig, hogy ne maradjon a hitetlenségben, sőt hitre jusson. Tamás ekkor leborult Jézus előtt, és elmondta azt az öt szavas, gyönyörű hitvallást – ugyanúgy, mint Dávid, Péter és a többi húsvéti tanú –: Én Uram és én Istenem (János 20,24–29).
A Filippi levél himnikus szárnyalással zengi ugyanezt a felismerést: Jézus Krisztus nevére minden térd meghajol majd, mennyeieké, földieké, földalattiaké, az egész kozmoszé, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére (Filippi 2,10–11).
Az első keresztyének ezt a hitvallást tették, amikor az út porába a hal szimbólumát rajzolták. A hal görög kifejezésének betűi az első keresztyének hitvallásának görög kezdőbetűit adják ki: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó.
És mi, és ti, és te?
–
Gondoljatok bele, milyen öröm, milyen megnyugvás, bibliai értelemben milyen boldogság, hogy az élő Isten az Ő egyszülött Fiában ennek a világnak az Ura!
Ő az Úr.
Ő a mi személyes életünk Ura is.
Végső soron nem emberek és nem a világpolitikusok kezében van az életünk, nem is a sors, meg a vak véletlen és végzet kezében van az életünk, hanem a minket megtartó és megváltó, feltámadott Úr tenyerében vagyunk.
Micsoda bizonyosság ez a bizonytalanságban!
Ő az egyetlen olyan Úr, aki a hatalmát az Ő megváltó szeretetében mutatta meg, hogy nekünk életünk legyen és bőségben éljük, mert Isten az élet Istene (János 10,10).
Jöjj Szentlélek Úristen, nyisd meg az értelmünket és a szívünket; fordíts bennünket egyre inkább a Te megváltó szereteted felé, hogy Téged Úrnak vallhassunk!
Nincs más megoldás.
Úgy legyen!
Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, Istenünk!
Ezt a nehéz Igét megértve, bizony megvalljuk Teneked, hogy sok bennünk a kérdés, a kétely, sokszor gyenge a hitünk, és ebben a világban mindig csak emberektől, helyzetektől, önző, gyarló utakon várunk megoldást.
Könyörögve kérünk, Urunk, növeld a mi hitünket!
Szeretnénk Teneked megköszönni, élő Istenünk, hogy Szentlelked által munkálsz közöttünk egyen egyenként és ebben a gyülekezetben. Köszönjük, hogy vasárnapról vasárnapra, Igéd és Lelked által növeled, tisztogatod, érleled a mi hitünket. Köszönjük ezt a csodát, ami a Te kiválasztó kegyelmed jele és pecsétje.
Köszönjük, hogy Téged Úrnak vallhatunk, hogy Tetőled várhatunk minden megoldást, az örömben alázatot, a próbatételekben erőt, a háborúságban békességet, a családban szeretetet, a világban megoldást. Köszönjük, Urunk, hogy Tetőled várhatjuk a megoldást, amelyet már előre elkészítettél számunkra, most, ebben a helyzetben is.
Köszönjük, hogy Te már meghallgattál bennünket, Teáltalad már készen van számunkra a megoldás. Áldunk Téged ezért a boldog bizonyosságért!
Kérünk, tarts meg bennünket szívünk utolsó dobbanásáig a hitben, hogy eszközeid lehessünk, és másokat is hitre segíthessünk!
Így imádkozunk egymásért, ezért a gyülekezetért, most különösen egy asszony testvérünkért, aki az elmúlt héten kísérte férjét az örök élet reménységében nyughelyére. Kérünk Téged, Szenteld meg közöttünk elköltözött testvérünk emlékét. Áldott légy életéért! Te adj vigasztalást a gyászoló család szívébe! Köszönjük, hogy itt vannak közöttünk és együtt imádkoznak velünk!
Urunk, úgy megyünk el templomodból, hogy valljuk, Te vagy a mi életünk Ura és Megváltója. Áldott légy ezért!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2022. október 9.
Illusztráció: nincs
Szentháromság utáni 17. vasárnap.
- hét.
Márk sorozat: 89.