“(1) Ekkor fogta Sámuel az olajoskorsót, öntött belőle Saul fejére, megcsókolta, és ezt mondta: Ezennel fölkent téged az Úr öröksége fejedelmévé.
(2) Amikor most elmész tőlem, két emberrel fogsz találkozni Ráhel sírjánál Benjámin határában, Celcah mellett, akik ezt mondják neked: Megkerültek a szamarak, amelyeknek a keresésére indultál. Apád már elvetette a szamarak gondját, értetek aggódik, és ezt mondogatja: Mit tehetnék a fiamért?!1Móz 35,19-20
(3)Ha onnan továbbmész, és a Tábór tölgyfájához elérkezel, találkozol majd három emberrel, akik az Istenhez mennek föl Bételbe. Az egyik három kecskegidát visz, a másik három kerek kenyeret, a harmadik pedig egy tömlő bort.
(4)Békét kívánnak majd, és két kenyeret adnak neked; fogadd el tőlük!
(5)Azután eljutsz az Isten halmára, ahol a filiszteusok oszlopai vannak. Mihelyt bemész az ott levő városba, találkozol majd egy csapat prófétával, akik az áldozóhalomról jönnek lefelé. Lant, dob, fuvola és citera lesz náluk, ők maguk pedig prófétai révületben lesznek.
(6)Akkor megszáll téged is az Úr lelke, velük együtt prófétai révületbe esel majd, és más emberré leszel.
(7)És ha majd bekövetkeznek rajtad ezek a jelek, akkor tedd meg, amire módot találsz, mert veled lesz az Isten.
(8)Akkor menj el előttem Gilgálba, és én is elmegyek hozzád, hogy égőáldozatokat mutassak be, és békeáldozatokat áldozzak. Hét napig várj, amíg hozzád érkezem, és akkor majd tudtodra adom, hogy mit kell tenned.”
(1Sámuel 10,1-8)
(Textus: 1Sámuel 10,1)
Kálvin nem változtatott a soron következő Igén, az ünnep kedvéért sem. Szerinte ugyanis minden Ige a feltámadott Jézus Krisztusra mutat, és minden Igéből a feltámadott Jézus Krisztus szól hozzánk.
Így figyelünk húsvét ünnepén arra a jelenetre, ahogy Sámuel próféta „királlyá kente” Isten népének első királyát, Sault (1).
Húsvét ünnepén az Úr felkentjéről lesz szó.
1.
Először figyeljünk az igeszakaszban leírtakra. SÁMUEL PRÓFÉTA KIRÁLLYÁ KENTE SAULT.
A felkenetés olajjal történt (1), kifejezve, hogy az adott személyt elkülönítették az Isten szolgálatára (2Mózes 30,23-33).
A felkenetés közben imádkoztak azért, hogy Isten küldje el Szentlelkét a felkent személy munkájára.
Sámuel Saul fejére öntött a drága, erre a célra elkülönített olajból, majd ezt mondta: „Ezennel felkent téged az Úr öröksége fejedelmévé!” (1).
Ezután három előre megmondott jellel erősítette meg „felkentjét” az Isten, miszerint egy ideig, az Úr megengedő akarata szerint, valóban Saul Isten népének királya (2–8; 9–16).
Saul két emberrel találkozott, akik megmutatták neki apja elveszett szamarait, miközben az apja már nem a szamarakért, hanem a szamarakat kereső fiaiért aggódott (2). Ezzel azt jelezte az Isten, hogy Ő megoldotta Saul számára a hétköznapi ügyes-bajos gondokat, elrendezett minden, egyébként itt fontosnak tűnő (és bizonyos tekintetben, összefüggésben, távlatban valóban fontos) „szamárságot”; – mert Saulnak most nem ezekkel kell foglalkoznia. Sault tehát királyságának idejére nem köthetik le „szamárságok”, csak lényegi ügyek. Gondoljuk bele, hogy az életünkben egyre inkább mindent felemésztenek az ügyes-bajos dolgaink intézése, ezért alig van időnk élni, az élet értelmét megragadni, lényeges dologokra figyelni. Húsvéti evangélium az is, hogy Istenünk elvégzi azt, övéi életében, hogy ne maradjunk ebben a nyomorúságban.
Aztán Saul három emberrel találkozott, akik békét kívántak neki, és két kenyérrel ajándékozták meg őt (3–4). Isten tehát kijelenti Saulnak, hogy Ő gondoskodik szolgálata alatt a testi táplálékáról, az ennivalóról, vagyis mindarról, amire szüksége lehet ebben a felelős szolgálatban. Isten gondoskodik övéi egzisztenciájáról, arról, ami „elég”, ami szükséges.
Végezetül Saul eljutott az Isten hegyére, ahol egy csapat próféta között Isten Lelkének erejét kapta feladatához, és erre nézve más emberré lett, vagyis alkalmassá lett arra, amit az Isten rábízott (5–8), hiszen vele volt az Isten (7), aki még azt is megmutatta neki, amit az adott helyzetben tennie kellett (8). Ezzel Saul erre az időre „békességet” kapott, szilárdságot (4). Ez nem megtérés, Saul esetében, hanem inkább az alkalmasságra vonatkozó változás. Sokan vannak, akiket az Isten alkalmassá tett egy bizonyos feladatra, ezt jól is végzik addig, amig az Isten megbízásából végzik azt, de mégsem megtért emberekről van szó.
A fejezet gondolatmenete szerint Sault sorvetéssel aztán királlyá is választották (17–27).
A sokaság ugyanis nem dönthet, még a demokráciában sem az Isten akarata ellenében. Akkor pedig a választás nem is „demokratikusan”, hanem „sorsvetéssel” történt.
Ez a módszer kizárt minden gyarló önzést, érzelmet, szubjektivizmust, mert hitte, hogy az események alakulását is végezetül az Úr tartja kezében.
2.
ISTEN KIRÁLLYÁ KENTE JÉZUS KRISZTUST!
Ebben a leírásban ott ragyog a húsvéti örömhír, anélkül, hogy bármit is beleerőltetnénk abba. Hiszen ez a szakasz is rámutat Isten egyetlen felkentjére, „királyára”.
Az ószövetség a fontosabb pontokon mindig csak „fejedelemről” beszél, amikor a földi királyokról szól (1). Saul esetében is azt olvassuk, hogy Sámuel felkente őt Isten népe fejedelmének, amikor olajat öntött a fejére.
Hiszen Isten népének egyetlen, igazi királya csakis az élő Isten.
Minden földi király ennek az egyetlen királynak az „előképe”, illetve minden földi királynak erre az egyetlen királyra kellene mutatnia.
Jézus Krisztust az Isten egyértelmű jelekkel igazolta, mert Szentlelkét adta neki, Ővele volt mindenkor.
Ezek a jelek: fogantatásától, születésétől kezdve, fellépésén át, tanításáig, csodáiról nem is beszélve, egyértelművé lehettek a Szentlélek által, hogy ki is Ő valójában.
Isten pedig nemcsak felkente Őt, nemcsak jelekkel igazolta Jézus Krisztust, hanem valóban királlyá tette Őt, halálában és feltámadásában; – de nem evilági értelemben tette Őt királlyá az Isten, hanem akarata szerint a megváltó, irgalmas szeretet királyává lett, az örök élet királyává, ahogy a mai igevers ezt világosan kifejezi: az Úr örökségének királyává lett (1). Őáltala pedig ezt az örökséget Isten nekünk adta. Hadd tegyem hozzá, hogy Ő az irgalom kultúráját, valóságát hozta el ebbe az agresszív, vad, erőszakos, kegyetlen és pökhendi világba; az örök élet valóságát, már itt is!
Vagyis Isten Őt, Jézus Krisztust nemcsak alkalmassá tette egy feladatra, hanem Ő egyszer és mindenkorra megoldotta a feladatot.
Azt a feladatot oldotta meg az Úr, halála és feltámadása által, amely előtt mi emberek tehetetlenül állunk: a bűn, a betegség, a gonosz, a halál okozta „patt–helyzetet”.
Ő győzelemre vitte a játszmát.
Az élő Isten, az élet Istene, aki egyszülött Fiában testet öltött, eljött közénk. Jézus Krisztust királlyá tette az Isten, még a halál felett is, hiszen feltámasztotta Őt a halálból. Ő az örök élet királya. Ez az örök élet a forrása egyedül az itteni élet „boldogságának”.
Ezek után már egy kicsit „rendszerezettebben” is előadhatjuk az üzenetet.
Az Úr Jézus Krisztus az egyetlen felkent: főpróféta, főpap és király. Jézus Krisztus felkent, mert Őt az Atya főprófétává, főpappá, királlyá tette a Szentlélek által.
Jézus Krisztus főprófétánk, mert Isten akaratát életünkre és üdvösségünkre nézve tökéletesen kijelentette.
Jézus Krisztus főpapunk, mert magára vette bűneinket, halálával elszenvedte helyettünk a bűntetést, és feltámadása után is esedezik érettünk.
Jézus Krisztus királyunk, mert az Atya jobbján Igéjével és Szentlelkével kormányozza életünket.
3.
MI MAGUNK MIT, KIT KENÜNK FEL A MAGUNK SZÁMÁRA? Mit, kit tennénk földi életünk „királyává”?
Mit-kit kennénk fel, simogatnánk, olajoznánk, fényeznénk?
Mi a fontos neked valójában; – neked, aki itt ülsz? Mit olvasol, mit hallgatsz, mit nézel, mit tartasz fontosnak, miről beszélsz szívesen, kikkel barátkozol, hol érzed jól magad?
Hogyan fényezed, kened–fened, mutogatod, dobálod, élvezed saját magadat. Hány ember imádja önmagát!
A modern technika kiválóan tesztel bennünket. Mert amit soha el nem mondanánk magunkról, még vallatással sem, azt önként kitesszük a közösségi oldalakra. Ez egy tükör rólunk. Mutatja: ki, mi az életünk „felkentje”, élünk-e valójában? Nem véletlen, hogy még állásinterjúknál is felhasználják ezeket a közösségi oldalakat, és ezeken is bármikor utánunk nézhetnek.
Hogyan mutogatod maga, mint vallásos ember, mint hívő ember? Mert ezt is lehet úgy színpadra vinni, hogy „produkcióvá” lesz, noha tele van Igével, kegyességgel, szent élettel, és mégis gyanús, hiteltelen, fárasztó (4–7).
Ezt a hamisan hívő megnyilvánulást a „révület” vezeti, valami hamis lélek, és nem a józanság Lelke, nem az Isten Szentlelke (2Timóteus 1,7).
Az itt „felkent” dolgaink pedig az örök élet szempontjából más „látást” nyernek (János 20,8). Fontosak persze ezek is, egy bizonyos szempontból, de nem lényegesek.
Egy neves hegedűművésznő nyilatkozta, hogy egyszer álmodott a már régen meghalt nagyanyjával, akit nagyon szeretett. Megkérdezte tőle, hogy milyen az örök élet? A nagyanyja azt felelte, és erre világosan emlékszik ebből az álomból, miszerint azt mondta: Te csak mosolyogj, bármi történik, mert ami itt fáj, odaát olyan bagatell, olyan semmi, eltörpül, hogy nem érdemes azon itt sem szomorkodni!
Nyilván az álom, Jézus Krisztus óta nem bír kijelentéses értékkel. Nem is így említjük ezt a példát, hiszen az álomban a saját lelkünk nagyban munkálhat, és az nem lehet semmiféle kijelentés forrása. Ez csak egy példa, olyan igazságra, amit viszont az Ige mindenhol alátámaszt, miszerint az örök élet bizonyosságának távlataiban kerül minden öröm és fájdalom a maga helyére. Ami ugyanis ma még fontos, vagy örömként, vagy bánatként, az holnapra már nem számít, tényleg bagatell, már nem fontos. Ezért kell mindig minimum másnapig várni minden reagálással, és aztán könynen kiderül az aznap este minket meggyötrő eseményről, hogy másnapra már megoldódik, elhalványul. Persze fontos minden itteni „apróság”, vagyis az örök élet hite semmi ittenit nem becsül le, sőt inkább kinccsé érleli azokat, ugyanakkor nem értékeli túl őket, hanem a helyükre teszi. Az örök élet hite az örömben alázatot, a próbatételekben erőt ajándékoz nekünk.
Arra is vigyázzunk, hogy a húsvét evangéliuma kapcsán a saját értelmünket se „kenjük fel” a kelleténél jobban. A húsvét evangéliuma ugyanis soha nem az értelem, hanem a hit által fogadható csak be. Tehát az, hogy miként lesz ez az örök élet és milyen lesz ez az örök élet, azt hitben már tapasztaljuk, de annak részletei nem ránk tartoznak. Ez már nem a mi dolgunk. Ezt vegyük komolyan.
Olyan ez, mint amikor egy mérnök valaki felkérésére házat tervez, és a szakmaiságon túl beleszól abba is, amit a megrendelők kérnek tőle. Az ilyenek áttervezik a saját elképzeléseik szerint a házat, mintha maguknak építenék. Láttam már olyat, hogy a megrendelőnek azt kellett mondania: Mérnök úr, ez már nem a te dolgod, ez már nem rád tartozik.
Szóval a „hogyan”, a „miként” már nem ránk tartozik, nem is fér az értelmünkbe.
Elég legyen annyi, hogy Isten tudja, hogy nekünk mire van szükségünk; – azt is adja, ha az a javunkat szolgálja, de ennél sokkal többet ad! Ez is a húsvét evangéliuma.
Istennek gondja van a „szamarakra”! Segít eligazodni „a mi szamárságainkban” is; – még abban is, ami csak akkor, ott, nekünk fontos, és még itteni életünk szempontjából is alig lényeges, nemhogy az örök élet kapcsán.
Urunknak még inkább gondja van az aggodalmainkra, a gyermekeinkre, azokra, akik éppen az Ő akarata szerint a legfontosabbak nekünk.
Őneki azonban ennél sokkal többre van figyelme! Arra, ami életünk értelmét adja meg, és amellyel minden félelmünk elmúlik. Ez az üdvösség! Ő tudja, mire van szükségünk. Ő tudja, mire van szüksége a fiainak! Ez ragyogott fel az első húsvéton.
*
Balatonalmádiban, a tízemeletes hotel alatt, a mólóhoz közel található a balatoni bicikliút „null” kilóméterköve. Sokan innen indulnak, ha kerékpárral megkerülik a tavat. Jézus Krisztus feltámadása ilyen „null” kilóméterkő, vagyis egy teljesen új kezdet, új időszámítás, örökkévaló távlatokkal, gyönyörűséges úton, áldott céllal a szívünkben „kerekezve”.
Jézus Krisztus feltámadása olyan, mint amikor az óriásgép átkel az óceánon. Ott ül rajta a szerettünk, és mi végig imádkozzuk az utat idehaza, figyeljük a monitoron a „járatfigyelőt”, éppen hol tart a repülő. Órákon át suhan ez a fémcső a földrészek és az óceán fölött. Hisszük, hogy az Úr keze őrzi, hordozza a repülőgépen ülőket, hogy alá ne zuhanjanak a mélységbe, mert akkor nincs menekvés senki számára sem. Ez az a megváltó, megtartó szeretet, amely Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból, és amely hordoz bennünket mindenkor, hogy átérjünk a „túlpartra” és életben maradva lanodljunk ott.
Jézus Krisztus, a mi felkentünk, akit igazolt az Isten, és ténylegesen királlyá lett halála és feltámadása által, és aki azért támadt fel a halálból, hogy az örök élet, az üdvösség valóságos öröme áthassa a földi életünket, és ne maradjunk „régi emberek”, hanem Őt tartva „felkentnek”, Őt kiemelve, Őrá mutatva; – életünk valóban megváltozzon.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. április 16., húsvét.
Textus / Lekció: 1Sámuel 10,01-08 (01)
Igehirdető: Steinbach József