.(22) És amikor ettek, vette a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, odaadta nekik, és ezt mondta: Vegyétek, ez az én testem.
(23) Azután vette a poharat, hálát adott, odaadta nekik, és ittak belőle mindnyájan,
(24) és ezt mondta nekik: Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik.
(25) Bizony mondom nektek, hogy nem iszom többé a szőlőtő terméséből ama napig, amelyen újat iszom az Isten országában.
(Márk 14,22–25)
(Márk 14,23–24)
Jézus Krisztus feltámadásának ünnepén, Márk evangéliuma folyamatos magyarázata során, ez az igeszakasz következett: az utolsó vacsorán, vagyis az első úrvacsorán elhangzott szereztetési Igék, azon belül is a pohárra, a borra vonatkozó szereztetési Igék szólnak hozzánk.
Az első úrvacsorán Jézus Krisztus szólt a tanítványokhoz, majd Ő vette a kenyeret és a pohárt, és Ő adta tovább azt tanítványainak, mégpedig úgy, hogy kijelentést fűzött a kenyér és a bor jegyeihez, megmagyarázta jelentésüket és útmutatást adott arra nézve, hogy miként vegyük azokat magunkhoz.
Most is valójában Ő szól hozzánk, és Ő adja nekünk megváltó szeretetének jeleit.
Ezek a jegyek – a kenyér és a bor jegyei – átfogják egész éltünket, annak minden terét, mert az Úr szabadító szeretetének jeleit mindenütt meglátja a hit embere: étel és ital, test és lélek, hétköznap és ünnep, élet és örök élet egyaránt jelen van ezekben a jegyekben.
A feltámadás örömüzenetének hirdetett Igéje után – a prédikáció után – Isten megpecsételi ezt az örömüzenetet, amikor vesszük majd a kenyeret, utána pedig a pohárt.
Amint magunkhoz vesszük a kenyeret, és magunkhoz vesszük a pohárban a bort, és amilyen valóságosan magunkhoz vesszük a szent jegyeket, akként részesülünk az üdvösséges mennyei javakból, hit által és Isten Lelke által.
Érthetőbben mondom: a kenyér és a bor vétele által valóságosan átéljük Isten közelségét; azt, hogy az élő Isten szeretete egészen közel jött hozzánk. Amiként megfogható, lenyelhető és tápláló a kenyér; valamint amilyen megfogható a kehely, és megiható, megelevenítő a bor; akként tapasztalható meg az Isten közelsége is, amely igen jó nekünk (Zsoltárok 73,28).
Amint magadhoz veszed a kenyeret és a bort, akként éled át az Isten közelségét, aki velünk van, átölel bennünket!
Isten annyira közel jött hozzánk, hogy egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban testet öltött, emberré lett, felvette a tér és az idő korlátait, hogy bebizonyítsa, hogy Ő van, megmutassa, hogy Ő milyen, és megszabadítson bennünket.
Amikor tehát hallottuk Isten szavát, majd vesszük a kenyeret és a pohárt, akkor éljük át az Isten jóságos közelségét!
*
ISTEN KÖZELSÉGE MEGVÁLTÓ KÖZELSÉG (24).
Amikor Jézus vette a pohárt, azt mondtam: Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik.
Most húsvét ünnepén tehát így hangzik az első üzenet: Isten közelsége megváltó közelség egyszülött Fia, Jézus Krisztus vére által:
A szövetség vérét – Isten Fiának vérét – jelképezi a kehelyben lévő bor; azt a szövetséget, amelyet Isten kötött az emberrel.
Isten szövetsége azt jelenti, hogy Ő magához ölel bennünket, Ő nem mondott le rólunk, Ő vég nélkül szeret bennünket, és mindig újból és újból megadja a kegyelmet az újrakezdésre, amíg tart a kegyelmi idő. Isten szövetsége azt jelenti, hogy Ő irgalmasan lehajol hozzánk, és nekünk oltalmat, segítséget és szabadítást nyújt.
Isten az Ószövetségben egy néppel kötött szövetséget és megígérte a Megváltó eljövetelét.
Az Újszövetségben azonban Isten elküldte a megígért Megváltót, Jézus Krisztust, és szeretetét minden népre kiterjesztette. Máté és Lukács az úrvacsora szereztetési Igéinél már elve úgy említik Jézus Krisztus vérét, mint az Újszövetség vérét (Máté 26,26–28; Lukács 22,19–20; Jeremiás 31,31), amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. Tehát a bűnbocsánat Jézus Krisztus érettünk kiontott vérének drága ajándéka. Lukács írása szerint Jézus a pohár vételéhez hozzáfűzte a szent cselekmény megismétlésére vonatkozó parancsát: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre (Lukács 22,19).
Éld át Isten megváltó közelségét! Részesülj az Isten megváltó, irgalmas szeretetéből! Gondold át, éld át, tapasztald meg, részesülj ebből a csodából, miszerint Isten irgalmasan lehajol hozzánk, és nekünk oltalmat, segítséget és szabadítást nyújt.
Ez az én vérem, a szövetség vére! – mondja Jézus.
A szövetség vére éltető vér.
Ez a vér, az Isten Fiának vére, éltető vér.
A vér mindig az életet jelenti.
Amíg van vérkeringésünk, addig élünk.
A vér viszi az oxigént a sejtjeinkig, éltet bennünket, miközben elszállítja a salakanyagot a szervezetünkből, megtisztít bennünket.
Vér és vérkeringés nélkül nincs élet.
Isten közelsége, megváltó szeretete azt jelenti, hogy Ő irgalmasan szeret bennünket, éltet bennünket, e földi világban új életet ajándékoz nekünk, „odaát” pedig örök életet.
A szövetség vére bűneinkre rámutató vérontás.
Amikor ott a kereszten kiontották Jézus vérét, akkor ez a vérontás – szimbolizálva mindenféle vérontást – rámutat az ember bűnére.
Ilyen az ember, önző, gyarló, tele indulattal, gyilkos gyűlölettel, frusztrációval, amelynek során a saját indulatát másokon vezeti le. Ott a kereszten, Jézus Krisztus halálakor, az ember bűne koncentrálódott. Amikor Jézus vérét kiontották ott a kereszten, akkor az Isten Fiának vérét ontották ki.
Ez a vérontás minden emberi vérontásra rámutat, jelezve, hogy milyen tátongó a szakadék Isten és az ember között, és éppen ezért az egyik ember és a másik ember között.
Fájdalmas ez a szakadék!
Pedig lehetne másként élni! Miért nem élünk másként? Miért nem fedezzük fel az Isten közelségét, az Isten megváltó szeretetét, az Isten irgalmát?
A szövetség vére bűnbocsátó „véradás”.
Ugyanakkor Jézus Krisztus vérének kiontása egyben a legszentebb „véradás” is; úgy vérontás, hogy az Isten hatalma és kegyelme által mégis áldott „véradássá” lett.
Isten Fia a vérét adta, az életét adta érettünk, hogy nekünk életünk legyen, és ezáltal Ő eltöröljön minden vérontást.
Ehhez a gondolathoz kapcsolódva engedjetek meg egy rövid és fontos kitérőt. E bűntől rontott, „hasadt” világban áldozat nélkül nincs élet. Az ószövetségi állatáldozat a felszínen ezt is kifejezte, noha ennél sokkal többre mutatott, a bűnökért való engesztelésre. Hétköznapibb példával élve: ha én igazán élvezni akarom az életet, sokan ugrálnak, dolgoznak, szolgálnak, gürcölnek körülöttem, hogy ez a zavartalan élvezet létrejöhessen. E gyarló világban áldozat nélkül nincs élet. Jézus Krisztus egyszeri és tökéletes áldozata azonban minden bűnünkért tökéletesen eleget tett, és minden áldozatot eltörölt. „Odaát” nem lesz áldozat. Ebben a világban még van áldozat, de odaadó, krisztusi életünk az értelmetlen áldozatok számát csökkentheti. Ám mivel nem mindenki tér meg, ezért sok az értelmetlen áldozat világunkban. Jézus Krisztust követve mi áldozatos életet élünk, mert nem csak önmagunknak élünk – csak ez a megoldás e-világ számára –, de a kivételes eseteket leszámítva nem kell magunkat feláldozni senkiért sem, hiszen csak Jézus Krisztus áldozata adhat megváltást!
Tehát Isten Fia a vérét adta, az életét adta érettünk, hogy nekünk életünk legyen, és ezáltal Ő eltöröljön minden vérontást.
Ez a szent véradás életet ment, újból isteni életet lehet belénk, új életet ajándékoz nekünk az Isten eredeti teremtési gondolata szerint. Más képpel élve, Isten hidat épít arra a bizonyos szakadékra, amely ott tátong Isten és ember között, valamint ember és ember között; közöttünk. Isten Fia drága vérével minden bűnünkért tökéletesen eleget tett. Ez a szent véradás újból éltet, megelevenít, újjászül, és bekapcsol bennünket az örökkévalóság véráramaiba.
Hadd hangsúlyozzak itt még valamit! Jézus Krisztus kiontott vérének áldott véradása nem valamiért történt, hanem valakiért, valakikért, értünk, emberekért. Az Isten megváltó szeretete úgy jött közel hozzánk, hogy Jézus Krisztus nem valamiért halt meg, hanem valakiért, valakikért; értünk emberekért. Jézus Krisztus nem korszakonként változó eszmékért, ideológiákért, nem gyarló emberi elvért és igazságért halt meg, hanem érettünk. Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (János 3,16).
A szövetség vére sokakat megtisztító vér.
Olyan gyönyörűen zeng ez a kijelentés: Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik.
Lukács evangélista, és annak nyomán Pál apostol a szereztetési Igékben nem sokakat említ, hanem a tanítványi közösségre, azaz Isten népére, az egyházra mutat rá: tiértetek (Lukács 22,19–20; 1Korinthus 11,24).
Elsőrenden tiértetek halt meg Jézus Krisztus. Isten az Ő népének szerzett váltságot.
De Isten népének az a küldetése, hogy a megváltás örömhírét élje és hirdesse sokak felé, mindenki felé, az egész világon (Máté 28,18–20).
Isten népének erre van elhívása: Ti, akik részesültetek a bűnbocsánatban, az új életben, az örök életben; ti, akik megtapasztaltátok a megváltó isteni közelséget, hirdessétek, éljétek és adjátok tovább ezt az áldott, boldog, megváltó szeretetet, Isten megváltó közelségének szeretetét.
A szövetség vére Jézus Krisztus vére.
Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik.
Jézus vette a pohárt, és ezt a kijelentést fűzte hozzá: Ez az én vérem.
Rövid református tanítást adok e kijelentés értelmezéséhez, miként egy héttel ezelőtt ezt a kenyér vétele kapcsán is megtettem.
Amikor az úrvacsora során vesszük a pohárt és megisszuk a benne található bort, akkor egy jelképes cselekmény történik.
A jel – ez esetben a kehely, benne a borral – a „jelzett dologra”, Istennek megváltó szeretetére, megváltó közelségére utal, azt szimbolizálja.
A bor megmarad bornak, miként a kenyér is megmarad kenyérnek.
A változás nem a szent jegyekben történik, hanem bennünk, akik hittel vesszük a kenyeret és a bort, hiszen hitben az élő feltámadott Jézus Krisztussal éljük át a közösséget, a bűnök bocsánatára, az új és az örök élet bizonyosságában.
Ez a közösség egy üdvözítő, valóságos örömre hangoló isteni közelség.
Tehát nem a jegyekben történik a változás, hanem hit által bennünk történik meg ez a nélkülözhetetlen változás, mert a kenyérből és a borból való tényleges részesedés láttatja, velünk a bűnbocsánatot, az új életet és az örök élet bizonyosságát. Vagyis minden reménytelen és elkeserítő helyzet ellenére valljuk, hogy lehet ebben a földi világban is másként élni. Isten megváltó közelségének szeretete új életet adott nekünk már ebben a földi világban, az örök élet tágasságában. Az örök élet örömhíre ugyanis mindig ennek a földi világnak szebbé tétele érdekében szólal meg, hogy aztán földi életünk „odaát” kiteljesedjék majd az örök élet teljességében.
Isten közelsége jó, és ez a közelség, az Isten megváltó szeretetének a közelsége.
*
ISTEN KÖZELSÉGE HÁLÁRA INDÍTÓ KÖZELSÉG (23).
Jézus vette a poharat, és hálát adott.
Jézus imádkozott, amikor vette a kenyeret és a poharat.
Ennek az imádságnak része volt az áldásmondás – Isten áldása, magasztalása, és az Isten áldásáért való könyörgés – a kenyér vétele előtt, majd a hálaadás a bor vétele előtt. Közben az Istent dicsérő, úgynevezett Hallél Zsoltárokat énekeltek (Zsoltárok 113–118).
Amikor Jézus vette a kenyeret és vette a pohárt, mindkét esetben, imádkozó szívvel Istent magasztalva és dicsérve hálát adott.
Ez az imádság túlmutat a zsidó páskavacsora liturgikus rendje szerint elmondott imádságon.
A pohár vétele előtt Jézus hálaadása sokkal többet jelent a puszta liturgikus hálaadásnál.
Gondoljunk bele abba, hogy Jézus Krisztus úgy indult el szenvedései útján, úgy indult el a kínhalála felé, hogy hálát adott!
Jézus azért tudta ilyen helyzetben is magasztalva áldani az Urat és Őneki hálákat adni, mert nem a szenvedéseire tekintett, hanem arra, ami utána jön: a feltámadásra tekintett!
Jézus ezért tudott hálát adni.
Jézus ennyire bízott Isten ígéretében.
Teljesen, száz százalékosan bízott az Úrban és abban, hogy amit az Isten megígért, az úgy van.
Jézus nem a szenvedésekre tekintett, hanem a feltámadásra, az isteni, maradéktalan megoldásra fókuszált.
Ezért tudott imádkozni, még a kínszenvedései idején is, ezért tudta áldani az Urat, átélve a csodát, hogy az Isten szeretetének közelsége minden körülmények között hálára indít.
Jézus Lázár sírjánál is ezzel a bizonyossággal imádkozott. Még meg sem történt a csoda, és Ő már előre azért adott hálát, hogy az Isten már meghallgatta Őt (János 11,41). Jézus már előre hálát adott, ennyire bízott az Úrban: Tudom Uram, hogy meghallgattál; mindig is tudtam, hogy Te meghallgatsz…
Jézus nem a szenvedéseire, hanem a feltámadásra tekintett, mert ismerte az Isten ígéretét a 16. zsoltárból: Lehetetlen, hogy a Te gyermeked, a Te szented elmúlást lásson (Zsoltárok 16,9–11).
Ebből következően az üzenet így hangzik: Isten megváltó szeretetének közelsége hálára indít bennünket is.
Jézus Krisztus Isten Fia volt, isteni erejével bízott.
De a megváltás csodája azt is jelenti, hogy a feltámadott Úr ezt az Istenben bízó erőt nekünk is odaajándékozza.
Krisztus feltámadott a mi feltámadásunk zálogaként. Ami Ővele megtörtént, hit által velünk is megtörténik. Mi is kapjuk az Istenbe vetett feltétlen bizalom ajándékát. Mi is megtapasztaljuk majd a feltámadást. Ez nem egy tanítói igehirdetés, hanem egy ünnepi igehirdetés, ezért nem tudok belemenni a feltámadás magyarázatába, az majd egy másik igehirdetés lesz. Most csak azért adjunk hálát, hogy Krisztus feltámadása a mi feltámadásunkat is jelenti.
Ezért a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amit az Isten készített nekünk (Róma 8,18).
Mindenkor áldjuk tehát az Urat és mindenért adjunk hálát! (1Thesszalonika 5,18) Így bízzunk az Úrban! Mindenben a feltámadás isteni megoldására tekintsünk!
Hiszen amilyen valóságosan vesszük a kenyeret és a pohárt, olyan valóságos az Isten hálára indító közelsége, minden helyzetben, a szenvedések idején is, még a halál árnyékának völgyében is.
Miként is lehetne mai, életes kifejezéssel visszaadni a feltámadás jelentését?
A feltámadás: megoldás, isteni megoldás.
Ahol mi már nem találjuk a megoldást, bármennyire erőlködünk is, ott Isten elkészítette a megoldást! Ahol mi már nem leljük a kérdéseinkre a választ – és csak a „miért” kérdések maradnak bennünk –, ott az Isten válaszolni fog a kellő időben. Ahol mi már nem tudjuk megoldani a dolgokat, ott kellő időben érkezik az Isten krisztusi, örök, kegyelmes megoldása.
Jézus Krisztus feltámadott! Jézus Krisztus isteni, maradéktalan, hiánytalan, tökéletes, örök megoldást készített nekünk.
Az Isten közelsége jó (Zsoltárok 73,28).
Mert ez a közelség – Jézus Krisztus értünk kiontott vérére tekintettel – az Isten megváltó szeretetének közelsége.
Ez a közelség hálára indít minden időben.
Nem tudom, milyen helyzetben vagy éppen most.
Azt látjuk, tudjuk, milyen helyzetben van most ez a világ.
De ne a bajokra tekints, ne a szenvedésekre fókuszálj, ne a próbatételek miatt ess kétségbe, hanem hittel tekints arra a mindent elrendező megoldásra, ami Jézus Krisztus feltámadása által már bizonnyal készen van számodra!
Nézz fel Jézus Krisztusra! (Zsidókhoz írt levél 12,2)
Közben pedig mindig adatik kellő erő és reménység, minden körülmények között!
*
Az Isten közelsége nemcsak a megváltó szeretet közelsége, és nemcsak hálára indító közelség, hanem az ISTEN KÖZELSÉGE KÖZÖSSÉGET TEREMTŐ KÖZELSÉG is (23).
Jézus vette a kelyhet, hálát adott, odaadta a tanítványoknak, és ittak belőle mindnyájan.
Milyen egyszerű, gyönyörű fogalmazás.
Az utolsó vacsorán Jézus körbeadta tanítványainak a kelyhet.
Ebben a közösségben Jézus volt a családfő, a tanítványok pedig a családtagok.
Amikor Jézus kezéből elfogadva, Jézus kijelentését komolyan véve, a tanítványok körbeadták egymásnak a kenyeret és a pohárt, egy családdá lettek, a testvérek közösségévé formálódtak; átélték azt a testvéri közösséget, ami nélkül nem lehet emberi életet élni.
Gondoljatok bele, Testvéreim, milyen szétszakadozott, milyen feszültségekkel terhelt, milyen megosztott, milyen gyűlölettel teli ez a világ, amiben élünk.
A hirdetett Ige után, a húsvét evangéliumával feltöltekezve, vegyük a kenyeret, vegyük a pohárt, és éljük át mi is ezt a gyógyító és üdvözítő közösséget!
Mit jelent ez a közösség?
Közösségben Istennel.
Közösségben egymással, a testvérek közösségében, Isten népe körében, hiszen egymásnak testvérei vagyunk: tudunk egymásról, könyörgünk egymásért, számontartjuk egymást, fontosak vagyunk egymás számára; nem egy tömeget látunk, hanem személyesen egymást!
Közösségben az embertársainkkal. Lehet krisztusi szeretettel közösségre törekedni azokkal is, akik egészen mást gondolnak a világról, mint mi? Bibliai parancs, hogy a gonoszt is jóval győzzük meg (Róma 12,21).
Közösség a teremtett világgal, amit azért kaptunk az Istentől, hogy műveljük és őrizzük azt (1Mózes 2,15).
Ez a közösség élet és sorsközösség.
Ez a közösség szeretetközösség, a Jézus Krisztusban.
Ez a közösség szolgáló közösség, hiszen felelősséggel tartozunk egymásért: Őrizői vagyunk egymásnak! (1Mózes 4,9)
Az úrvacsorai közösségben olyan felemelő számomra az, hogy amíg a hirdetett Ige hangzik, addig a helyünkön ülve figyelünk az üzenetre – remélve, hogy itt van a Szentlélek, és valami üzenetmorzsát hazavihetünk – és amikor következik az úrvacsora, akkor felállunk, és már azzal is láthatóan megvalljuk a hitünket, ahogy ide kijövünk, egyik testvér a másik után, és vesszük a kenyeret és a bort.
Megható, ahogy az úrvacsora láthatóan is kiábrázolja ezt a közösséget: egyek vagyunk az Úrban.
Nem számít, hogy fiatal, vagy idős; nem számít, hogy egészséges vagy beteg; nem számít, hogy sikeres vagy kudarcos az illető, aki ide kijön; az sem számít, hogy a világ szerint tehetséges, vagy kevésbé tehetséges – mert Isten előtt mindenki tehetséges –; itt az sem számít, hogy kikké lettünk ebben a világban.
Teljesen egyek vagyunk ebben a közösségben – az Isten megváltó, hálára indító szeretetében –, hiszen egyformán gyarló emberek vagyunk, és egyként részesülünk ebből a megváltó, hálára indító, áldott szent közösséget teremtő isteni közelségből!
–
Áldott feltámadás ünnepet!
Jöjjetek! Íme, minden készen van! (Lukács 14,17)
Tapasztaljuk meg együtt, hogy Isten közelsége üdvösségesen jó nekünk, mint életünk egyetlen megoldása.
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. április 9.
Illusztráció: nincs
Húsvét vasárnapja
- hét.
Márk sorozat: 107.