(13) Felkerekedett tehát Dávid mintegy hatszáz emberével, kivonult Keílából, és mentek, amerre mehettek. Amikor jelentették Saulnak, hogy Dávid elmenekült Keílából, lemondott arról, hogy ellene vonuljon.
(14) Dávid a pusztában sziklavárakban tartózkodott. Amikor a Zíf-pusztában, a hegyvidéken lakott, Saul mindennap kereste, de Isten nem adta őt a kezébe.
(15) Dávid látva, hogy Saul kivonult ellene, és az életére tör, a Zíf-pusztában az erdőségbe vette be magát.
(16) Ekkor elindult Jónátán, Saul fia, és elment Dávidhoz az erdőségbe, és erősítette az Istenbe vetett bizalmát.
(17) Ne félj – mondta neki –, nem ér utol apámnak, Saulnak a keze! Te leszel Izráel királya, én pedig a második ember leszek melletted. Apám, Saul is tudja, hogy így lesz.
(18) És szövetséget kötöttek egymással az Úr színe előtt. Dávid az erdőségben maradt, Jónátán pedig hazament.
(19) De a zífiek elmentek Saulhoz Gibeába, és ezt mondták: Nálunk rejtőzködik Dávid a sziklavárakban, az erdőségben, a Hakílá-halmon, a sivatagtól délre.
(20) Ha tehát az a legfőbb kívánságod, ó, király, hogy eljöjj, akkor gyere el, és a mi dolgunk lesz, hogy kiszolgáltassuk őt a királynak.
(21) Saul ezt mondta: Az Úr is megáld titeket, hogy megszántatok engem.
(22) Menjetek, és bizonyosodjatok meg újból! Derítsetek fel és ellenőrizzetek minden helyet, amerre meg szokott fordulni, és azt is, hogy ki látta ott, mert azt mondták nekem, hogy nagyon ravasz ember.
(23) Ellenőrizzetek és derítsetek fel minden búvóhelyet, ahol csak elbújhatott, és ha biztos híreitek vannak, térjetek vissza hozzám, akkor elmegyek veletek. Ha az országban van, felkutatom őt, Júda bármely nemzetségében is legyen!
(24) Azok elindultak, és elmentek Saul előtt Zífbe. Dávid ekkor embereivel együtt a Máón-pusztában volt, a síkságon, a sivatagtól délre.
(25) Saul is elment embereivel, hogy megkeresse őt. Dávidnak azonban jelentették a dolgot, ezért elment ahhoz a sziklához, amely a Máón-pusztában van. Meghallotta ezt Saul, és üldözőbe vette Dávidot a Máón-pusztában.
(26) Saul a hegy egyik oldalán vonult, Dávid és emberei pedig a hegy másik oldalán. Dávid sietve próbált elmenekülni Saul elől, mert Saul és emberei már kezdték bekeríteni Dávidot és embereit, hogy elfogják őket.
(27) De követ érkezett Saulhoz ezzel az üzenettel: Siess, gyere, mert betörtek a filiszteusok az országba!
(28) Ekkor visszatért Saul Dávid üldözéséből, és a filiszteusok ellen vonult. Ezért hívják azt a helyet Mahlekót-sziklának.
(1Sámuel 23,13-28)
(Textus: 1Sámuel 23,14)
Dávid hosszú ideje bujdosott Saul haragja elől.
Sokan összeomlottunk volna már ilyen huzamos, tartós megpróbáltatás alatt.
Dávid kitartott.
Mai Igénkben felhangzik az evangélium, a tizennegyedik versben: „Isten nem adta Dávidot Saul kezébe” (14).
Innen indulunk ki, ez az örömhír a kiindulópontunk a mai igemagyarázat során.
Isten nem vette le áldó kezét Dávidról, hanem megtartó kezében hordozta őt, ahogy Ézsaiás prófétánál olvastuk: markaiba metszette Dávidot (Ézsaiás 49,16).
Az Úr védelmez.
Ez a mai témánk, ezt fejtjük ki a felolvasott Ige gondolatmenete alapján, és erre figyelve felragyog ma is számunkra az evangélium, amely a mi Urunk Jézus Krisztusban lett teljessé számunkra.
1.
Ez az Ige először is rámutat arra, hogy VÉDELEMRE SZORULUNK (13–28).
Hosszú fejezetek óta olvasunk Dávid bujdosásáról.
Nyomorúságos helyzet ez, állandó bizonytalanság, ide-oda menekülés, félelmek, fenyegetettségek között, tartós életveszélyben.
Ez volt Dávid helyzete.
Szinte belefáradunk, ahogy olvassuk, már hosszú fejezetek óta Dávid kiszolgáltatott helyzetének leírását.
Dávid bujdosásának részletes leírása azonban minden erőltetett, átvitt értelmezés nélkül is „magasabb”, szimbolikus értelmet hordoz.
Vagyis Dávid bujdosása teológiai magasságokba emelve, a teljes Írás összefüggésében szemlélve azt, az emberi élet valóságos állapotára mutat rá.
Nevezetesen arra utal, hogy az emberi élet, az élő Isten nélkül nyomorúságos bujdosás.
Ahogy azt Dante az „Isteni színjáték” kezdő soraiban ihletetten megfogalmazta, szabadon idézve: Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém, és szörnyű elmondani, hogy mi van ottan.
Életünk bujdosás. Vagyis vezetésre és védelemre szorulunk. Erre utalnak Dante sorai is.
Istenre, a megváltó Jézus Krisztusra szorulunk.
Vagyis nemcsak úgy általánosságban vezetésre, védelemre szorul a bujdosó ember, hanem Isten, a megváltó Jézus Krisztus vezetésére és védelmére szorulunk.
Ezt mondjuk ki bátran.
Tovább részletezve a fenti gondolatot, hangsúlyozzuk azt is, hogy mindnyájan, kivétel nélkül mindenki az élő Istenre, a megváltó Jézus Krisztusra szorul, az Ő vezetésére és védelmére; – egyébként nyomorúságosan bujdosó állapotban maradunk.
Hangsúlyozom ismét: mindnyájan Istenre, Jézus Krisztusra, az Ő vezetésére és védelmére szorulunk. Legyünk sikeresek, vagy kudarcos életű emberek, és legyünk a két véglet között bármilyen állapotban is.
Bujdosunk, mert életünk alapállapota, hogy céltévesztett életet élünk. Bujdosunk, mert bűnös életünk céltévesztett élet, ami annyit jelent, hogy önmagunkra tekintünk az Úr helyett.
Ez pedig sok nyomorúságot von maga után.
Önmagunkra figyelünk, vagyis feladatainkra figyelünk, a félreértésekre figyelünk; – feszültségekre, érdekekre, ellenségeinkre koncentrálunk; – és ezek elvonják az energiáinkat, életerőinket; – ahelyett, hogy feltekintenénk az Úr Istenre, aki egyedül adhat nekünk vezetést és védelmet.
Életünk céltévesztett élet.
Meg kell térnünk.
Az Úrra kell tekintenünk.
Ismét hangsúlyozom, mindenki ebben az állapotban van: legyen vallásos vagy nem vallásos, hívő vagy hitetlen, egészséges vagy beteg, ifjú vagy idős, gazdag vagy szegény, szabad vagy üldözött, legyen bármelyik kultúra fia.
Függetlenül mindezektől; – mindenki az élő Istenre, a megváltó Jézus Krisztusra szorul, az Ő vezetésére és védelmére.
Egyébként marad a bujdosás, marad a sötétség, marad a félelem.
A fentiekre hadd említsek egy–egy példát.
Nagyon szeretem az impresszionista festőket. Az impresszionisták előfutára volt Edgar Degas.
A „L’Absinthe” című képe előtt állhattunk, ez eredeti alkotás előtt, nemrégiben.
Földbe gyökeredzett a lábunk.
A lányommal egymásra tekintettünk, nem szóltunk semmit, csak bólintottunk egymás felé, mert értettük a képet, és lenyűgözött bennünket az alkotás.
A festmény egy kocsmában két alakot ábrázol.
Egy valaha szebb napokat látott, még szépen öltözött asszonyt látunk a kép bal oldalán, előtte röviditallal, miközben üresen, lemondóan, reménytelenül, kimondhatatlan bánat mélységéből tekint maga elé.
A másik alak egy láthatóan lecsúszott, rongyos ruházatú férfi, aki előtt szintén ott áll a következő, felhajtásra váró abszint. Az ő arca borostás, kipirult, láthatóan feldobódott az italtól, éppen ezért felpörgött, mesterségesen vidám állapotban van.
Mindkettő pótcselekvés: akár felpörgött állapotban, akár reménytelenül élünk, és a kettő között bármi előfordulhat, variációk sokasága; – ez jellemző az emberi életre, az emberi élet bujdosására; – hacsak az élő Isten, a megváltó Jézus Krisztus vezetését és védelmét meg nem találjuk.
Hadd tegyem hozzá, sok minden betöltheti az „abszint” szerepét az életünkben; – még a kegyesség bizonyos megnyilvánulási formái is. A többi hasonlót most nem is részletezem, amivel kiválthatjuk a röviditalt…
A másik ilyen példa általánosabb, de ugyanilyen döbbenetes.
Amikor Párizsban jártunk, a Concorde tér mellett megnéztünk egy híres, XIV. Lajos idejében épült csodálatos teret, a Vendome teret. Ez a tér gyönyörű, korabeli épületek egységes pompájában ragyog. Ma is lenyűgöző.
Itt áll a híres Ritz Hotel, a világ egyik legelitebb és legdrágább szállodája. Ma keleti olajmágnásoké. Utánanéztünk az interneten, hogy mibe kerül itt egy éjszaka. Láttuk, hogy teltház van. Egyszerűen érthetetlen, legalábbis számunkra.
Innen indult el, állítólag a fotósok üldözése miatt, Lady Diana, olajmágnás szeretőjével a halálba, mert miközben a paparazzik üldözték őket, az Eiffel toronyhoz közeli alagút egyik oszlopának csapódtak, és szörnyethaltak.
Mindezt persze nem ezért említem itt, hanem azért, mert az útikönyvekben e térrel kapcsolatban már nem is az építészetet, nem is XIV. Lajost említik, hanem a Ritz hotelt, a gazdagságot és Lady Dianat.
Pedig, és ez az igazán döbbenetes, ugyanennek a térnek a túloldalán, a Ritz Hotellel szemben, egy szerény emléktáblán hirdeti a felirat, hogy itt halt meg harminckét évesen Frédéric Chopin, a világhírű zeneszerző és zongoraművész, aki annyi szívet melengető, rövid és mégis lenyűgöző zongoradarabot komponált, sokak megnyugtatására, örömére, mennyei dallamokkal, vidámsággal és örömmel. Erről már nem szólnak az útikönyvek.
Ilyen a bujdosó ember, alapvetően céltévesztett, értékeiben, figyelmében, irányultságában.
Szomorú nyomorúságos állapot ez.
Mindannyian ilyenek vagyunk, amíg az élő Isten, a megváltó Jézus Krisztus vezetését és védelmét meg nem találjuk.
2.
Mindezeket azért hangsúlyoztam ilyen részletesen, hogy ezek után még hatalmasabban ragyogjon fel az evangélium, amely ebben az igeszakaszban is olyan csodálatosan megszólal, szintén a teljes igeszakasz gondolatmenetét követve, miközben megvigasztal, sőt tanít bennünket.
Védelemre szorulunk, de URUNK MEGVÉD. Ez az evangélium.
Vegyük sorra, a felolvasott igeszakasz gondolatmenetét követve, hogy hogyan véd meg bennünket a mi Urunk.
Itt lesz igeszerű és textusszerű ez az igehirdetés (13–28).
Először is úgy véd meg a mi Urunk, hogy erőt ad nekünk, ahogy Dávidnak erőt adott.
„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” (Filippi 4,13)
Az Úr erőt adott Dávidnak, és erőt ad nekünk is, mai gyermekeinek, mai népének is.
Ami itt különösképpen hangsúlyos, hogy a tartós próbák alatt is erőt ad. Akkor is, amikor nem látjuk a próbatételek, a nehézségek végét.
Minden napra megadja az erőt.
Megadja az erőt a folyamatos, tartós küzdelmekhez, a „feladatos, zaklatásos”, ellenséges időkben, valamint a próbák idején ugyanúgy, mint amikor emberileg csak egy hajszál választ el bennünket a bukástól és a haláltól.
Isten nem engedi, hogy feladjuk, ahogy Dávid esetében sem engedte ezt.
Isten tehát folyamatosan erőt adott Dávidnak, és erőt ad Övéinek.
Urunk tehát megvéd úgy, hogy erőt ad.
Urunk megvéd továbbá úgy bennünket, hogy megbízható emberi eszközt rendel mellénk ezekben a helyzetekben.
Így ajándékozta Dávid mellé Jónátánt, a barátját, aki nemcsak testvér volt a számára, hanem megbízható barát, munkatárs, bajtárs (Filippi 2,25).
Legalább egy ilyen megbízható testvért, mint emberi eszközt állít mellénk az Úr, a nehéz időkben, aki nem hagy el bennünket, akiben megbízhatunk, akivel őszintén megbeszélhetjük dolgainkat, aki nem pletykál és nem ad ki bennünket sohasem.
Az ilyen testvér, az ilyen barát, az ilyen ember Isten eszköze az életünkben.
Legalább egy ilyen embert mindig ad az Úr, mint ahogy Dávidnak adta Jónátánt.
Van-e legalább egy ilyen ember az életedben? Van-e egy ilyen testvéred és barátod? A hitvestársad ilyen számodra? Vagy a családod ilyen számodra? Van-e rajtuk kívül legalább egy testvéred a gyülekezetben, akiben így megbízhatsz?
Jónátán a hitében erősítette Dávidot, és a reménységében is, láttatva vele az Isten által elkészített, boldogabb jövőt, mert az Úrban bízva mindig látjuk a jövőt (13).
Csak zárójelben tegyük hozzá, hogy Jónátán ezt a jövőbeni reménységet még gyarló módon fogalmazza meg itt, hiszen azt hangsúlyozza Dávid előtt, hogy te leszel majd az első, én meg melletted a második (13). Igen gyarló megfogalmazása ez az Isten által készített jövőnek, hiszen tudjuk, hogy Isten Jézus Krisztusban ennél sokkal magasabb szinten készítette elő nekünk a jövőt. De itt ószövetségi módon olvassuk azt, ami Jézus Krisztusban hitelesebben, méltóbban történik.
Itt azonban most a hitben való erősödésen és a reményteli jövőn van a hangsúly.
Lám, Isten ad emberi eszközt, aki hitünkben erősít, reménységünket támogatja a jövőt illetően, és őszinte testvérként, barátként mellénk áll.
Urunk megvéd, mert folyamatosan erőt ad a tartós próbák alatt; – mert megbízható emberi eszközt ad mellénk, aki hitünket és reménységünket erősíti; – továbbá Urunk megvéd bennünket, mert „leszereli” az aljasságokat (19–25).
Dávid a zífiek között kapott menedéket.
Ezek azonban saját gyarló érdekeikre tekintve, beárulják Dávidot Saul királynál, és ki akarják adni őt a királynak, aki örömmel élne is a lehetőséggel.
Döbbenetes ez az aljasság.
Ne felejtsük el, hogy minden pletyka, minden rágalom, minden árulás ilyen aljas lelkületből fakad.
Tele van ma is ilyenekkel az életünk.
Ugyanakkor döbbenetes Saul látásmódja is, aki áldottnak nevezi a zífieket, mivel megszánták őt (valójában saját érdekeiket nézték, semmi mást), és az ő oldalára állva ki akarták neki adni Dávidot.
Milyen döbbenetes ez a látásmód.
Sajnos mi is ilyenek vagyunk. Még az egyházban is.
Aki mellénk áll, aki a mi „brancsunk” tagja, az legyen áldott, a többiek pedig vesszenek…
Nem Istennek kedves gondolkodás ez, hanem gonosz és ördögi…
Urunk megvéd: – mert erőt ad; – mert emberi eszközöket ad mellénk; – mert „leszereli” az aljasságot, és nem adja Dávidot Saul kezébe; – és Urunk megvéd, mert kézbe veszi az eseményeket, és ezt Dávid javára fordítja (27–28).
Sokszor hangsúlyoztam már ezen a szószéken, hogy Isten az események ura is. Ő ezen keresztül is adhat jeleket nekünk.
Ő úgy irányítja az eseményeket, hogy az a mi javunkat szolgálja.
Lám, így történik ez itt is. Saulnak haza kell mennie, fel kell hagynia a Dávid üldözésével, nem élhet a zífiek árulásával sem, mert hírt kap, hogy a filiszteusok betörtek országába, tehát azonnal védenie kell az országát, és ezért haza sietve, békén kellett hagynia Dávidot.
3.
Tehát védelemre szorulunk.
Az evangélium azonban az, hogy Urunk ténylegesen megvéd bennünket, ahogy ez a mai Igéből is kiderült.
Igénk üzenete azonban ennél sokkal mélyebb, mert azt hangsúlyozza, hogy még az eddig elmondottak felett is többet ad nekünk a mi Urunk: VALÓS VÉDELMET AJÁNDÉKOZ NEKÜNK; – mert van valós, maradandó örök védelem.
Ezt úgy fejezte ki a mai Ige, hogy Isten nem adta Dávidot Saul kezére (14).
Jób könyvében is olvasunk hasonlót: Úgy tűnik, hogy Isten egy időre kiszolgáltatta Jóbot, de soha nem engedte el Jób kezét (Jób 1,12).
Van valós védelem.
Isten ezzel a valós védelemmel védte Dávidot; – így védi népét; – és tegyük hozzá, hogy népén keresztül így védi az egész világot, hiszen gondoljunk az Evangélium Evangéliumára: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3,16)
Mi merjük ilyen egyetemesen hirdetni az evangéliumot. A többi Istenre tartozik.
Van valós védelem.
Isten ezzel a valós védelemmel védi Dávidot, védi az Ő népét, és népén keresztül az egész világot.
Mégpedig, hangsúlyozzuk, hogy Jézus Krisztusban teszi ezt, mert mindazt, amit ezután elmondok, azt csak Jézus Krisztusban fogadhatjuk be…
Isten megvéd bennünket, ezt hangsúlyoztuk az imént részletesen, az igeszakasz magyarázata során.
Hiszen Isten valós védelmének része az, hogy Ő adott helyzetekben konkrétan, látható, tetten érhető módon megvéd bennünket.
Megvéd bennünket hosszú úton, megvéd bennünket nehéz helyzetekben, kihoz bennünket betegségekből, nem enged be bennünket olyan ajtókon, amelyeken nem szabad bemennünk.
Hányszor megtapasztaltuk ezt a konkrét védelmet az elmúlt héten is.
Vegyük észre ezeket, adjunk hálát ezekért.
Isten nemcsak megvéd, hanem megóv bennünket.
Isten valós védelemmel ölel körül bennünket: konkrétan megvéd bizonyos időkben; – és megóv, hogy össze ne törjünk, ha konkrétan már nem véd meg bennünket.
Ugye értjük a kettő közötti különbséget?
Ugye nem kell részletesebben magyarázni, hogy mit jelent e védelem és e megóvás közötti különbség?
Van valós védelem, és Isten valós védelemmel szeret bennünket; – mert konkrétan megvéd; – mert megóv, ha nem véd meg; – és mert megvált, ha már meg sem véd, és meg sem óv bennünket, vagyis ha már összeomlunk, ha meghalunk, ha testi szemekkel végső kudarc az osztályrészünk; akkor is megvált, akkor sem hagy el bennünket.
Ez a három együtt Isten valós védelmének gyönyörűséges egysége.
Ez a három együtt maga az üdvösség.
Ezt a hármat együtt kell szemlélnünk, az élet adott helyzeteiben, miközben mindent az Úr kezéből kell elfogadnunk.
Ennek megélése csak Jézus Krisztusban lehetséges, hangsúlyozom ismét, csak hitben lehetséges.
Hadd szemléltessem mindezt egy eseménnyel.
Tegnapelőtt Rimaszombatban, a Felvidéki Református Keresztyén Egyház „Reformáció 500” ünnepségén vehettünk részt, ahol az ünnepi istentisztelet után leleplezték a gályarab emlékművet, hiszen az ottani gyülekezetből három gályarabot hurcoltak el a XVII. század gyászévtizede idején.
Mi, vendégek nem láttuk az emlékművet, csak a hatalmas letakart alkotást sejtettük.
Amikor aztán az ünnepi beszédek után nagy nehezen lekerült a lepel az emlékműről, felszisszentem a gyönyörűségtől, hiszen igen kifejező, emelkedett, méltó alkotás született; – monumentalitásában is egyszerű és evangéliumi.
Egy fekete, hatalmas márványtömbön kapott helyet az alkotás. A fekete márványtömbön felsorolták az összes gályarab nevét.
Fölötte pedig egy hófehér törtmárványt látunk.
A törtmárvány a tenger hullámait fejezi ki.
Ebből a tört, fehér márványból kiemelkedik egy hófehér, hatalmas, gyönyörűen megformált kéz.
A kézen pedig bronzból kiöntve három apró láncra fűzött alak; – az innen elhurcolt gályarabok.
Gyönyörű alkotás.
Éppen a mai Ige evangéliumi üzenetét szemlélteti.
Tudjuk, hogy sokan odavesztek a gályarabok közül, nem mindenki bírta ki a kínzásokat, az emberfeletti próbatételeket, nem mindenki tért haza; – sőt voltak olyanok, akik a gályarabság után mégis hajótörést szenvedtek a hitben.
De, akik odavesztek, és akik hitben hazatértek, azokat egyaránt megvédte, megóvta, megváltotta az Úr; – vagyis a három isteni lehetőség egyike által részesültek Isten valós védelmében, mert ez az örökkévaló kéz hordozta őket, bármi történt is velük ebben a világban,
Ez a kéz hordozta Dávidot, hordozza mai népét is, és rajtunk keresztül az egész világot, a mi Urunk Jézus Krisztusban.
Ne felejtsük el, amit Ézsaiás mond: „Markaimba metszettelek!” (Ézsaiás 49,16)
*
Utolsó gondolat.
Vigyük haza az üzenetet: Védelmez bennünket a mi Urunk.
– Védelemre szorulunk;
– az Úr megvéd bennünket;
– és van valós védelem minden körülmények között, mert az Úr nemcsak megvéd, hanem megóv, sőt megvált bennünket, a mi Urunk Jézus Krisztusban.
Történjék bármi, nem csüggedünk, sőt tele vagyunk reménységgel, mert ez az evangélium, ez az örömhír a miénk.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. november 19.
Textus / Lekció: 1Sámuel 23,13-28 (14)
Igehirdető: Steinbach József