(1) Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.
(2) Azért sóhajtozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunkat,
(3) ha ugyan nem bizonyulunk felöltözve is mezíteleneknek.
(4) Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet.
(5) Isten pedig, aki minket erre felkészített, a Lélek zálogát adta nekünk.
(6) Tehát mindenkor bizakodunk…
(2Korinthus 5,1–6)
(2Korinthus 5,4–6)
Sóhajtozunk!
Az apostol így határozza meg az ember földi életét: megterhelten sóhajtozunk ebben a testben… (2)
Itt azonban nem áll meg az apostol.
Ennél sokkal többre jut: ez a megterhelt sóhajtozás megváltás után vágyakozó, bizonyosságban megélt sóhajtozás.
Soha nem a megkönnyebbülés „most még megúsztam” felsóhajtása ez.
Járjuk be ezt az utat együtt az apostollal!
Előre jelzem: ez az igeszakasz is a „nehéz Igék” sorába tartozik. Ritkán prédikálunk ezekről.
Ez a sóhajtozás kettős értelmű.
A prédikáció végén erre egyértelműen rámutatunk.
Egyrészt a halál ténye és az élet terhei okán sóhajtozunk ebben a testben.
Másrészt ez a sóhajtozás, hit által, mindig a bizonyosság reménységében megélt sóhajtozás, miszerint Isten megváltást ajándékozott nekünk.
Ez a sóhajtozás tehát a félelem és a reménység kettősségében megtapasztalt sóhajtozás.
Lényegi témáról lesz ma szó, a felolvasott Ige alapján, amely mellett minden egyéb részletkérdés eltörpül: szó lesz az élet, a halál, az örök élet kérdéseiről, valamint a földi test, és a mennyei test, az emberi lélek és az Isten Lelkének viszonyáról kapunk itt isteni kijelentést.
Fel sem fogjuk azt, hogy ezek az igazán nagy kérdések, mindaddig, amíg minden rendben van körülöttünk és egészségesek vagyunk.
De abban a pillanatban, ha életünk rendezett sorában valami alapvető feltétel megbicsaklik, vagy súlyos betegek leszünk és a halál közelsége megsuhint bennünket, akkor mindent azonnal átértékelünk.
Ilyenkor csodálkozunk rá arra, hogy miként tudtunk eddig olyan ügyekben gürcölni, olyan vitákban harcolni, olyan dolgokban idegeskedni, amelyeknek semmi értelme. Egyáltalán, miként tudtunk úgy élni, ahogy eddig…
Legalábbis, kegyelmi állapot, ha valaki erre rádöbbenhet; legalább a baj idején, és végre elkezdhet ezekkel a lényegi kérdésekkel foglalkozni, mégpedig Isten Igéjének világosságában.
Tegyük most ezt!
Két találó képpel szól erről az apostol: az emberlét sóhajokkal teli valóságáról.
Később egy harmadik képet is elénk tár Pál apostol; erről a képről majd a következő igehirdetésben lesz szó.
A képek gyakran egymásba mosódnak, mint egyfajta „montázsban”; de ettől a lényegi üzenet még pontosabban megállapítható.
1.
Az első kép, amelyet az apostol elénk tár e lényegi témát illetően: A SÁTOR KÉPE (1).
Sóhajtozunk, mert tudjuk pedig, hogy földi sátorunk összeomlik.
Ez az apostol tömör megállapítása a földi élettel kapcsolatban.
Mindannyian értjük a képet, hiszen a sátor ideiglenes lakhely. A sátrat felállítjuk, egy ideig lakunk benne, majd felszedjük. A nomád népek így éltek.
Ennél azonban sokkal többet fejez ki a kép, hiszen a sátor sérülékeny, nagyobb vihart, súlyosabb időjárási viszontagságokat nem bír ki; ilyenkor felszakad, beázik, összedől.
A sátor képe a földi élet ideig való állapotára utal; arra, hogy nincs itt nekünk maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14).
A földi sátorház előbb-utóbb összeomlik.
Modernebb párhuzama ennek a képnek az építkezéskor használt felvonulási épület, amelyet ideiglenesen építenek az anyagok, szerszámok, értékek tárolására; és amikor elkészült a kőből épült, tartós ház, akkor azt lebontják.
Sóhajtozunk, mert a már „félig összedőlt, beázott” sátorban lakva vágyakozunk a mennyei hajlék után.
A sátor képével szemben fogalmazza meg az apostol a bizonyosságát, miszerint a földi sátorunk, „sátorházunk” összeomlik, de van Istentől készített hajlékunk, örökkévaló mennyei házunk.
A sátor és az épület, ház, hajlék képének egymás mellé állításával több ellentét-párhuzam fogalmazható meg, amelyeket az apostol érvényesít is.
Az egyik földi, a másik mennyei.
Az egyik ideig való, a másik örökkévaló.
Az egyik „nyári” tartózkodásra alkalmas zug, a másik „téli” viszonyok között is óvó, biztos menedék.
Az egyik ponyvából készült odú, a másik kőből készült ház.
Az egyik kényszermegoldás, a másik hajlék. A hajlék kifejezi annak védelmét, melegét, intimitását; a szeretet, a közösség valóságát is: közösségben Istennel és egymással.
A mennyei épület teológiai jelentése, a sátorral ellentétben az úgynevezett „mennyei élet” és „mennyei test”.
Ennél pontosabban Isten ígéreteinek valóságát emberi szavakkal nem lehet kifejezni. A Biblia is ezeket a kifejezéseket alkalmazza. Ezért kell megtanulni az egyház nyelvét, hogy értsük a mennyei titkokat.
Az apostol hangsúlyozza, hogy személyes létezés nincs test nélkül. Ez a páli teológia egyik lényeges tétele, amelyre még kitérünk.
A mennyei test „analógiája” a feltámadott Jézus Krisztus megjelenése, megdicsőült mennyei testében (János 20,19).
Van tehát reménységünk, mert noha e testben megterhelten sóhajtozunk, hiszen földi sátorházunk összeomlik, de van Isten által készített mennyei hajlékunk.
Ugyanezt a gondolatot az apostol több levelében is megfogalmazta.
Legtömörebben így: Jézus Krisztus a mi esendő testünket, életünket hasonlóvá teszi az Ő dicsőséges testéhez, életéhez, azzal az erővel, amellyel maga alá rendelheti a mindenséget (Filippi 3,21).
2.
A második kép, amelyet az apostol elénk tár e lényegi témát illetően: A „FELÖLTÖZÉS” KÉPE (2–4).
Itt egy nagyon fontos üzenetet fogalmaz meg az apostol, amely a keresztyén teológia és bibliai antropológia alapvető tétele: nem levetni „ezt”, hanem felöltözni rá „amazt”.
Mindjárt megmagyarázom ezt a kijelentést.
Így fogalmaz Pál apostol:
– Ebben a testben, ebben az életben, ebben a „földiben” megterhelten sóhajtozunk.
– Azért is sóhajtozunk „itt” megterhelten, mivel vágyakozunk felölteni arra a mennyei, Isten által megtisztított ruhánkat; vágyakozunk felölteni arra a mennyei ruhát, testet, életet; a földire a mennyeit; vágyakozunk a mennyei hajlékunk után (2). Ez a sóhaj a mennyei vágyakozás sóhaja. A kifejtésből látszik, hogy a képek mennyire egymásba mosódnak.
– Továbbá: azért is sóhajtozunk „itt” megterhelten, minthogy nem szeretnénk ezt a „földit” levetni, hanem szeretnénk rá felölteni a „menyeit”; a mennyei testet, életet, hajlékot (4); hogy semmiképpen se bizonyuljunk mezíteleneknek (3).
Mit mond ezekkel a kijelentésekkel az apostol?
Megterhelten, de mennyei bizonyossággal sóhajtozunk, mert nem szeretnénk levetni a „földit”, hanem fel szeretnénk arra ölteni a „mennyeit”; a mennyei testet, életet, hajlékot.
Először a „nem levetni” a hangsúlyos, aztán a „felöltözni” lesz hangsúlyossá: ugyanazon üzenet két mozzanata.
Nem levetni „ezt”, hanem felöltözni rá „amazt”.
A „mezítelen”, test nélküli lélek a görög filozófia gondolata.
A zsidó gondolkodás számára ez teljesen idegen. A zsidóság egy jó ideig csak e-világban foglalkozott az Isten dicséretével. A későbbiekben, amikor már a túlvilági léttel is foglalkozott a zsidóság, akkor sem tudta az öröklétet test nélkül meghatározni.
Az apostol hű ehhez a gondolkodáshoz. Ezért nem is foglalkozik érdemben a test nélküli lélek lehetőségével, illetve félelemmel gondol erre, és vágyakozását, sőt mi több, bizonyosságát fejezi ki arra nézve, hogy „odaát” is testi valónkban éljük meg az öröklétet.
Tehát a mennyei lét is „testi lét”, konkrét valóság, mert a mennyei lét sem lehet szegényesebb a földinél. Isten nem adhat nekünk kevesebbet „odaát”, mint amit „itt” adott.
De nem ez a rothadandó test egzisztál „odaát”, hanem egy örök, mennyei test, amelyben megőrizzük személyazonosságunkat. A személyesség, a kapcsolatteremtés csak valamiféle testben biztosított. Ezért az örök lét is egy konkrét testi valóság, csak mennyei romolhatatlan testben.
A mennyei test is csak „felöltözött” lehet. A zsidóság egyébként is irtózott a mezítelenség minden formájától. A mezítelenség a bűnesetre utal (1Mózes 3,7). A mezítelenség kiszolgáltatottság, szégyen, tehetetlenség, megalázottság: maga a bűnös emberlét. Az Isten már itt jelezte krisztusi irgalmát a nyomorulttá lett ember felé, amikor bőrruhát készített számára (1Mózes 3,21).
Ismétlünk, hogy haladni tudjunk!
Megterhelten, de mennyei bizonyossággal sóhajtozunk, mert nem szeretnénk levetni a „földit”, hanem fel szeretnénk arra ölteni a „mennyeit”; a mennyei testet, életet, hajlékot.
Először a „nem levetni” a hangsúlyos, aztán a „felöltözni” lesz hangsúlyossá: ugyanazon üzenet két mozzanata.
Nem levetni „ezt”, hanem felöltözni rá „amazt”.
Nem levetni a „földit”, hanem ráölteni a „mennyeit”; a mennyei testet, életet, hajlékot!
A fentieken túl ez azt is jelenti – micsoda üzenet, alig merjük kimondani –, hogy földi életünkből „odaát” is megmarad az Úr kegyelméből az, ami „itt” Istennek kedves volt, amit hitben, Jézus Krisztusban éltünk meg. Az nem semmisül meg „odaát” sem.
Például legszentebb, hitben megélt emberi kapcsolataink, családi életünk vonatkozásában, de sok más tekintetben is nagyon fontos ígéret ez.
Noha a mennyei világot, Jézus szavai szerint sem tudjuk ennek a világnak a dimenzióiból meghatározni, mert ott minden teljesen megújul (Máté 22,30).
De egészen biztos, hogy akiket-amiket az Isten itt fontossá tett számunkra, azok ott is fontossá lehetnek számunkra.
Az apostol újra kifejezi a reménységét, a sóhajok közepette is, akárcsak az előző képnél.
Ezt a reménységet az apostol ennél a képnél így fejezi ki: Nem levetjük a földit, hanem felöltjük rá a teljesen új mennyeit; a mennyei testet, a mennyei életet, a mennyei hajlékot; hogy a halandót elnyelje az élet.
A halandót elnyeli az élet!
Ez a mondat azt jelenti, amit már hangsúlyoztunk is, hogy a Krisztusban megélt földi ott is fontos lesz, de teljesen újjá lesz az. A rothadandó, bűnös, Isten által megítélt „földi” – földi test, földi élet, földi sátor – teljesen megsemmisül. Ezt szögezzük le.
Ugyanakkor ez a kijelentés azt is hirdeti, hogy nem a halál nyeli el az életet, hanem az élet nyeli el a halált.
Ilyen értelemben áll fenn kapcsolat a földi élet és az örök élet között, a földi test és a mennyei test között. De hitben megélve a földi élet Isten ajándéka, annak minden percével, mintegy az örök élet „előszobája”.
Ez a krisztusi evangélium, hiszen Jézus Krisztus feltámadott a mi feltámadásunk zálogaként.
3.
A két képet foglaljuk össze, fő témánkkal, a sóhajtozással!
TEHÁT: SÓHAJTOZUNK (1–5).
Miféle sóhajtozás ez?
A sóhaj mindenki tapasztalata (2).
Ismét mondom, itt most nem a megkönnyebbülés „most még megúsztam” felsóhajtásáról van szó.
Ismerjük azt a pillanatot, amikor valaki fegyelmezetten viselkedik egy nehéz helyzetben is, de aztán egy adott ponton, szabályozhatatlan mélységből feltör egy sóhaj belőle.
Ez a pillanat kifejezőbb „kiáltás”, mint egy dühkitörés.
Amikor az apostol e testben való sóhajtozásról szól, akkor az Istentől elszakadt, megváltásra szoruló földi lét legpontosabb jellemzését adja.
Mindannyiunk tapasztalata a sóhajtozás, amely átvitt értelemben ennél sokkal többet jelent; gyakorlatilag mindent, ami az embert, mint „hiánylényt” meghatározza.
Sóhajtozunk, mert tudjuk, hogy örök életünk van, hogy a halált Jézus Krisztusban elnyelte az élet; de a „meghalás” akkor sem „egyszerű”. A „meghalás” mindenkinek gyötrelmesen nehéz. A meghalás nehéz, noha a hívő ember számára a halál az élet kiteljesedése. A halálfélelmet nem lehet letagadni, de a meghalástól való félelem nem zárja ki a reménységet és a bizonyosságot.
Álljunk meg itt egy pillanatra!
Ez a sóhaj őszinte sóhaj.
Az apostol úgy szól a bizonyosságáról, hogy megterhelten sóhajtozva mer szólni a félelmeiről, az aggodalmairól, az ember kérdéseiről és vágyairól is.
Mi, hívő keresztyének, ebben nagyon „képmutatók” vagyunk.
Nekem mindig gyanús az, ha a „hívő ember” folyton azt hangsúlyozza, hogy ő nem fél, ő nem aggódik, ő a hívő szerettei halálát is hitben élte meg, és bizonyossággal örült.
Tanuljunk az apostoltól, ahogy vall az emberlét megterhelt sóhajairól, és arról a nyomorúságról, hogy amíg e testben élünk, távol vagyunk az Úrtól (6).
De az apostol nem ragad bele a félelmekbe és az aggodalmakba! Ezek nem lesznek úrrá rajta, az Úr erejéből és kegyelméből.
Milyen „emberien” fejezi ki az apostol a bizonyosságát, amelyben egyszerre jelenik meg a hit bizonyossága, ugyanakkor az emberi félelem, vágyakozás és imádság: – Nem szeretnénk levetkezni, inkább fölébe öltözni… – Bárcsak ne bizonyulnánk mezítelennek (3).
Tehát: sóhajtozunk e testben!
De reménységgel sóhajtozunk!
Ez az a „kettős sóhajtozás”, amivel kezdtük ezt az igehirdetést, amelyet mindkét apostoli kép kifejez az élet, halál, örök élet lényegi témáját illetően; mégpedig a reménység győzelmével teszi ezt.
Ezért „kettős” ez a sóhaj, hiszen félelem (vágy) és reménység együtt dolgozik benne, a reménység győzelmével.
Megterhelten sóhajtozunk „itt” (4) és vágyakozunk „odaátra” (2).
Ez a vágy természetesen hitben megélt vágyakozás, amely a földi életet is Isten ajándékának tartja, és minden helyzetben örömteli reménységgel éli meg földi létének minden percét.
Ez a „kettős sóhaj” gyakran fáradtsággal teli félelem és mégis bizonyossággal teli öröm.
Az apostol a Filippi levélben is ezt a kettősséget fogalmazza meg, mégpedig a bizonyosság győzelmével: „…vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak.” (Filippi 1,23–24)
Tehát: megterhelten sóhajtozunk.
Ez a sóhaj őszinte kifejezése az emberlét nyomorúságának, amelyet a hívő ember is folyamatosan megtapasztal e testben.
Ez a sóhaj „kettős sóhaj”: félelem és bizonyosság egyszerre; vágyakozás a mennyei hazába.
Ez a sóhaj a hívő ember életében bizonyosságban megélt sóhaj, mert végül győzedelmeskedik a reménység.
Olvassuk csak el figyelmesen a mai igeszakaszt, miként fejezi ki az apostol ezt a bizonyosságot!
– Tudjuk pedig… (1).
– Tudjuk pedig, hogy van mennyei hajlékunk (1).
– Tudjuk pedig, hogy van Istentől készített mennyei hajlékunk, amely nem emberkéz „csinálmánya” (1). Valóban, a mennyei hajlékot mindenestől Isten ajándékozza nekünk.
– Isten készített fel bennünket erre a csodára (5). Vagyis Isten az Ő Igéje által hangol bennünket erre a bizonyosságra, mint a jó mester felhangolja a „lehangolt” hangszerét. Tehát ti, akik most Isten Igéjét hallgatjátok, az Isten kezében vagytok, abban a kivételezett helyzetben, hogy Isten készít fel benneteket most is az örök létre; és arra, hogy földi életeteket ezzel a bizonyossággal éljétek meg. Ahol Isten Igéje hirdettetik, ott Isten kézbe veszi az emberi életet, és a lehangolt életeket reménységre hangolja. Isten készít fel bennünket az élő reménységre; vagyis az örök élet bizonyossága nem csupán egy emberi vágy, és nem az ember vágyának kivetítése, hanem tényleges valóság.
– Erre az Istentől készített reménységre Ő ad garanciát. Isten ugyanis a Szentlélek zálogát ajándékozta nekünk (5). Isten Szentlelke ma is munkál és mindig életben tartja övéi életében a reményteli ember állapotát. Más fordítások szerint a Szentlélek záloga, a Lélek előlege, a Lélek foglalója. Most előleget adott az Isten, de bizonnyal megkapjuk majd az „egészet”. Isten ugyanis az egyetlen, aki nem végez félmunkát. Az Úrban nem fogunk csalódni (Zsoltárok 25,2). Isten Lelke az Úr pecsétje. Olyan ez, mint egy aláírt, lepecsételt szerződés: visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan. Isten, aki elkezdte bennünk a jó munkát, el is végzi azt (Filippi 1,6). Kell-e ennél nagyobb garancia Isten ígéretei számára?!
– Ezért mindenkor bízunk… (6)
*
A mindig szelektált könyvespolcomra tekintettem.
Itt el kell férni a legfontosabbaknak.
De ez a polc mindig eszembe juttatja, hogy mennyi cuccunk van: mennyi könyvünk, hanganyagunk, megannyi dobozunk; miközben földi életünk napról napra fogy, és már nemhogy feldolgozni, elmálházni sem lesz idő és erő azokat.
Akkor még nem beszéltem a „világ cuccairól”, a virtuális térben keringő „rengetegről”.
Ezek mind az emberiség megterhelt sóhajtozásainak a termékei.
Fontosak ezek, jelzések, kiáltások!
De jó, hogy Urunk válaszolt; és megváltó szeretettel válaszolt.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. május 19.
20. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 04.
Húsvét utáni negyedik vasárnap
Textus / Lekció: 2Korinthus 05,01-06 (04-06)
Igehirdető: Steinbach József