(43) Még beszélt, amikor egyszer csak megjelent Júdás, egy a tizenkettő közül, és nagy sokaság jött vele a főpapoktól, az írástudóktól és a vénektől, kardokkal és botokkal a kezükben.
(44) Aki elárulta Őt, ezt az ismertetőjelet adta meg nekik: Akit megcsókolok, az lesz Ő: fogjátok el, és vigyétek el biztos kísérettel!
(45) Amikor odaért, azonnal hozzálépett, és így szólt: Mester! – és megcsókolta.
(46) Azok pedig megragadták Jézust – rátették a kezüket –, és elfogták.
(Márk 14,43–46)
(Márk 14,46)
Jézus elfogatásának evangéliumi jelenete áll előttünk.
Jézus még beszélt, amikor Júdás megjelent, mögötte a sokasággal.
Jézus éppen ezt mondta a gecsemáné-kerti imádságának végén a tanítványoknak: Elég, ébredjetek, eljött az óra, közelít az, aki elárul engem (42).
Jézus még beszélt, amikor szava be is teljesedett: Júdás megjelent.
Jézus elindul, hogy Isten megváltó szeretete által üdvösséget szerezzen nekünk. Jézus elfogatása ennek az isteni szabadításnak konkrét nyitánya.
Isten szava, Jézus Igéje mindig beteljesedik, a kellő időben azonnal.
Az Úr szavában bízhatunk, abban soha nem fogunk csalódni.
Eme bizonyosságunk jele az, hogy most itt vagyunk, és óhajtjuk Isten szavát, az abban megszólító és életünket felüdítő szabadító szeretetet.
Isten Igéje beteljesedik, a kellő időben azonnal.
Hitben ezt a beteljesedést éljük át mindenkor – még a nehéz idők Isten szeretetének ellentmondani látszó próbáiban is –, és hitben ezeknek az ígéreteknek maradéktalan kiteljesedésére várunk.
Vizsgáljuk meg e jelenet szereplőit, és közben kibomlik előttünk az az üzenet, amit az Isten számunkra mára készített!
*
A JÉZUS ELFOGÁSÁRA ÉRKEZŐK (43).
A zsidó Nagytanács szervezte meg Jézus elfogatását.
A zsidó Nagytanács abban a korban a zsidó nép legfőbb vallási és kormányzati szerve volt.
A Nagytanács három „frakcióból” állt, a főpapokból, az írástudókból és a vénekből, akik megszervezték Jézus elfogatását.
Ők küldték ki az úgynevezett templomőrséget.
Ez a szervezet a Nagytanács rendőrsége volt, mai kifejezéssel élve.
Tehát a zsidó Nagytanács küldte ki Jézus elfogatására a templomőrséget.
Ilyen esetben, amikor politikai lázadás gyanújával fogtak el valakit – és a Nagytanács Jézust végig politikai lázadónak akarta beállítani –, akkor a megszálló római hatóság képviselői is megjelentek.
Ők kardokat, fegyvereket hoztak magukkal.
A Nagytanács, a templomőrség és a római hatóság küldöttségét nagy sokaság kísérte.
Minden megmozdulásra mozgósítható a nép egy része. Ők a sokaság, akiket különböző módon lehet manipulálni, provokálni, hergelni, sokszor csak magáért a zavarért.
Ebben az esetben is sokan kísérték a templomőrség és a római katonák képviseletét. Ezeknél kard volt, a sokaság tagjai pedig botokkal hadonásztak.
A csapatot pedig az egyik tanítvány vezette: Júdás.
Őróla mindjárt külön, részletesebben szólunk, mint Jézus elfogatásának egyik főszereplőjéről.
Képzeljük magunk elé ezt a jelenetet!
Ennyien egy ellen…
Kardokkal és botokkal a békesség és a szeretet fejedelme ellen…
A sötétségben fáklyákkal a Világ Világossága ellen…
Ezek nem is tudják, hogy az ellen a valaki ellen indulnak – azt a valakit akarják elfogni –, aki értük megy isteni szeretettel a keresztre. Ezt a hatalmas isteni titkot, a megváltás titkát, ha emberi módon szemléltetem – csak, hogy értsük, de nagyon keveset mondok ezzel –, azt kérdezhetem: Miért van az Testvéreim, hogy mi mindig az ellen megyünk, aki értünk jön, aki bennünket szeret, aki értünk dolgozik, értünk fárad, aki jóindulatú hozzánk; aki kemény és durva hozzánk, attól félünk; aki pedig értünk jön, értünk hoz áldozatot, aki bennünket jóindulatúan szeret, azt nem vesszük komolyan, sőt, annak mindig visszaélünk a szeretetével? Döbbenetes.
Ha ezt az elfogató csapatot számba veszem, akkor ott vannak a zsidók, a nem zsidók – akiket pogányoknak neveztek akkoriban –, és ott vannak Jézus tanítványai, mai kifejezéssel élve a keresztyének. Mindenki az Úr ellen fordult.
Jézus teljesen egyedül maradt.
De éppen ez az egyedüllét fejezi ki Isten akaratát, miszerint Jézus Isten Fia, Megváltó, aki a golgotai kereszten a világ minden bűnét, terhét, nyomorúságát, hasadtságát, valamennyi hűtlenségét, önzését és árulását elhordozta, hogy Isten szeretete nekünk újból utat nyithasson az üdvösség, az élet teljessége felé. Isten ugyanis nem akar bennünket kárt vallott, halálos állapotban hagyni.
Az üdvösség azt jelenti, hogy Isten ajtót nyit a falon, szabadulást készít a lehetetlenség konok falán át is, így az emberileg lehetetlen is lehetségessé válik. Az üdvösség: jóllét testben és lélekben, minden körülmények között, egyéni és közösségi értelemben, itt és az örökkévalóságban egyaránt.
*
JÚDÁS (43–45).
Az elfogató csapat élén Júdás áll.
Őróla már sokat szóltunk.
Most tömören csak a legfontosabbakat mondom el róla; főleg azokat, amelyekre a mai igeszakasz felhatalmaz, de segítségül hívjuk a párhuzamos evangéliumi leírásokat is.
Júdás feladata az volt, hogy a félhomályban pontosan mutassa meg, hogy hol tartózkodik Jézus, és biztosan jelezze, hogy Ő az, így bizonyosan és biztonsággal Jézust fogják el.
Márk megnevezi az árulót: az úgynevezett Júdás.
Márk evangéliumát Krisztus után hetven körül írták. Az evangélium tehát már az ősegyház bizonyságtételét tükrözi. Az ősegyház pedig megnevezte az árulót.
Ezzel a megnevezéssel az első keresztyének elhatárolódtak az árulótól.
Az ősegyház elítélte Júdást.
Sőt, megkockáztatom kimondani: az ősegyház ebben a bizonyságtételében kifejezi, hogy nemcsak elítélte, hanem nem szerette Júdást. Mit jelent ez? Jézus azt parancsolta nekünk, hogy szeressük az ellenségeinket, és imádkozzunk azokért, akik üldöznek bennünket (Máté 5,44). Igen, ez érvényes: aki rám rosszat mond, aki engem bánt, azt szeretnem kell. De egészen más helyzet az, amikor valaki az Isten ügyének ellensége, és az Isten ügye ellen dolgozik, vagyis az Úr ügyét árulja el. Az egy teljesen más kategória az ellenség szeretetét illetően. Itt a jézusi parancs második tagmondata érvényes: könyörögjünk az ilyenek megtéréséért. Az ellenség szeretete első renden arra vonatkozik, aki az én ellenségem, nem pedig az Isten ügyének ellenségeire.
Urunk, Istenünk csak attól óvj meg bennünket, hogy Téged eláruljunk, hogy Teveled perlekedjünk, hogy a Te szent ügyed ellen menjünk! Tedd késszé a szívünket, hogy könyörögni tudjunk a Te ügyed ellenségeinek megtéréséért!
Még egy döbbenetes megnevezést állít elénk itt Márk, Júdással kapcsolatban: az úgynevezett Júdás, egy a tizenkettő közül – a tizenkét tanítvány közül –, aki elárulta Jézust.
Itt megalázkodunk. Milyen döbbenetes! A tanítvány is lehet áruló! Mégpedig ilyen képmutató módon…
Júdás odamegy Jézushoz, megcsókolja Jézust és Mesternek szólítja. A csók a tisztelet jele volt akkoriban, a rabbitanítvány a rabbi felé, a mester felé így fejezte ki tiszteletét és elismerését. A csók a tisztelet mellett a szeretet, a barátság, a bizalom jele is. A Biblia beszél testvéri csókról, vagyis a hittestvériség kifejezéséről (2Korinthus 13,12). Az árulásban az megy tönkre, ami az életet igazán széppé és nemessé teszi: a tisztelet, a szeretet, a barátság, a hit, az odaadás kerül a mocsárba.
Itt az eredeti görög kifejezés igen szemléletes Júdás csókja kapcsán: Júdás buzgón megcsókolta Jézust, vagyis össze-vissza csókolta Jézust. Micsoda rajongó képmutatás ez, farizeusi kétszínűség, mintha még Jézus tanítványa lenne, pedig már nem az. Amikor valaki a buzgóságában túllép egy határt, akkor vegyük észre, hogy ott valami fals, nem tiszta és nem az Istentől való. Júdás buzgó csókolgatásában is ezt látjuk.
Júdás egy volt a tizenkettő közül. A tanítvány is lehet áruló. Urunk, mi is a Te tanítványaid vagyunk, itt vagyunk, Igét hallgatunk, imádkozunk, az ajkunkról csöpög az áhítat, és mégis hányszor elárulunk Téged az életünkkel, a viselkedésünkkel, a szavainkkal, önző tetteinkkel a mindennapokban. Istenünk, növeld a hitünket, egyre inkább tisztítsd, érleld azt, hogy szívünk utolsó dobbanásáig hűek lehessünk a Te ügyedhez, ahogy a Jelenések könyvében olvassuk: Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját! (Jelenések 2,10)
Hadd hozzam ide, ehhez a jelenethez, Júdással kapcsolatban Máté evangéliumát, hiszen Jézus elfogatását mindegyik evangélista leírta, újabb és újabb optikáját adva ennek a jelenetnek.
Jézus, Máté írása szerint, ennél a jelenetnél megkérdezi Júdást: Barátom, miért jöttél? (Máté 26,50)
Ekkor Júdás kap még egy mentőövet, egy utolsó lehetőséget.
A kegyelmi idő utolsó pillanata ez.
A bűneset után Ádámot is megkérdezte az Isten: Ádám, hol vagy? (1Mózes 3,9)
Ez egy mentő kérdés, egy kegyelmi ajándék, egy utolsó lehetőség, egy mentőöv: Hol vagy, hova mész, mire készülsz? Gondold át, borulj le, ne tedd!
Aztán Jézus így szólt: Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát? (Lukács 22,48) Ekkor ez a kegyelmi idő Júdás számára lezárult.
Kedves Testvéreim! Vegyük észre azt, hogy számunkra tart még a kegyelmi idő, hitre juthatunk, megerősödhetünk a hitben, napról-napra közelebb, közelebb, közelebb jutva az Úrhoz! Lássuk meg, hogy ebben a háborgó világban milyen kegyelem alatt vagyunk, és minden napunk ajándék a hitben való járásra.
*
JÉZUS (46).
A harmadik szereplője ennek az evangéliumi jelenetnek maga Jézus; a mi Urunk Jézus Krisztus.
Ő tudja, hogy mi vár rá.
A gecsemáné-kerti imádságból az Isten akaratában való teljes bizonyosság nyugalmával állt föl, ezért az elfogatásánál nem állt ellent.
Sőt, eléje megy azoknak, akik Őt elfogni jönnek.
Pedig emberileg micsoda fájdalom lehetett, hogy belülről árulták el. Soha nem az az igazán veszélyes helyzet, amikor kívülről támadnak és árulnak el bennünket, hanem amikor belülről indulnak ellenünk. A zsoltáros szava teljesedett itt be: Nem az ellenség szidalmazott és árult el engem, hanem az én barátom, az én testvérem, akivel Isten házába jártam (Zsoltárok 55,13–15). Jézus elárulásában és elfogatásában ekként is beteljesedett az Írás.
Jézus tehát alázattal, Isten akaratát elfogadva megy eléje azoknak, akik Őt el akarják fogni, és ellenállás nélkül adja meg magát. Jézus az Isten akaratában való bizonyosság nyugalmával éli meg elfogatását, és nem harcol.
Kedves Testvéreim! Mi mindig, az utolsó pillanatig, az utolsó leheletünkig ellentmondunk, harcolunk, saját gyarló igazunkat képviselve, folyton a másikra hárítva a felelősséget, és nem vagyunk hajlandóak megadni magunkat. Alig tudunk bűnbánattal önvizsgálatot tartani, noha gyakran beszélünk ezek fontosságáról. Még akkor is elmarad ez a megadás, amikor ez lenne az Isten akarata, az Ő ügyének békességes szolgálatában. Pedig, jó megadással lenni és várni az Úr szabadítására (Jeremiás siralmai 3,26). Hűtlen és képmutató tanítványok vagyunk…
Jézus nem állt ellent az elfogatásakor.
Ebben megmutatkozik az, hogy Jézus elfogadta Isten akaratát, miközben láthatóvá lesz Jézus Krisztus isteni szeretet-hatalma is.
Az egész jelenetet Ő uralja, noha Őt fogják el.
Itt Máté evangélista után az újabb parallel helyet, János evangéliumát hadd hozzam ide, ahol a 18. fejezetben olvassuk Jézus elfogatásának leírását (János 18,4–9).
Jézus megkérdezte az Őérte érkezőket: Kit kerestek? A názáreti Jézust – felelték. Jézus visszaválaszolt: Én vagyok. Amikor ezt kimondta, „Én vagyok”, akkor megmutatkozott isteni hatalma, hiszen az elfogatására érkező katonák visszatántorodtak és a földre estek. János evangéliumában Jézus „Én vagyok” kijelentése mindig Jézus isteni hatalmára utal. A katonák azonban felálltak, Jézus újból megkérdezte, hogy kit keresnek; a katonák felelték, a názáreti Jézust; mire ismét elhangzott Jézus ajkáról, „Én vagyok”; a katonák pedig újból a földre estek. Kétszer ismétlődött meg egymás után ez a jelenet. A katonák újabb és újabb lehetőséget kaptak, megtapasztalva Jézus hatalmát – miként Júdás is –, ám újból és újból ott folytatták, ahol abbahagyták, vagyis Jézus ellen mentek.
Ebben a jelenetben megmutatkozik az Isten akaratát elfogadó Jézus mennyei hatalma. Jézus hatalma azonban a megtartó szeretet hatalma, és soha nem valamiféle gyarló emberi hatalom, amivel mi olyan csúnyán vissza tudunk élni. Jézus isteni hatalma az Ő megváltó szeretetében mutatkozik meg övéi életében. Ebben a jelenetben ugyanis ott állnak körülötte a Gecsemáné-kertben, imádságban elalvó, erőtlen, hamarosan félelmükben elmenekülő tanítványok. Jézus rájuk nézett, és azt mondta a katonáknak: Ha engem kerestek, akkor engedjétek ezeket elmenni (János 18,8–9). Jézus ebben a helyzetben is védi erőtlen, méltatlan tanítványait, nem terheli őket erő felett, mert akiket az Atya Őneki adott, azok közül senki sem veszhet el (János 18,9). Micsoda ajándék ez, mindenre elégséges örömhír: Az Úréi vagyunk, nem veszhetünk el! Ezért megy érettünk Jézus a keresztre, ahol Isten megváltó, megtartó, üdvözítő szeretet-hatalma végérvényesen nyilvánvalóvá lesz számunkra.
Az utolsó gondolat, és máris befejezem, de ide szerettem volna megérkezni, hiszen ebben a súlyos bibliai jelenetben itt ragyog fel igazán az evangélium.
Jézus egészen egyedül maradt, elfogói pedig megragadták Őt, rátették Jézusra a kezüket (46).
Ízlelgessük magunkban ezt a rövid mondatot: Megragadták, rátették a kezüket…
Ebben van ma az üzenet. Legalább ezt vigyük haza!
Ha ebben a jelenetben értelmezzük ezt a rövid mondatot – megragadták, rátették a kezüket Jézusra –, akkor ez a tagmondat kifejezi a bűn valóságát.
Ez a képesen is érthető tagmondat láttatja az emberi bűnt, amikor önzéssel, indulattal, átvitt értelemben vagy tettlegesen, a másikra tesszük a kezünket, megragadva embertársunkat, kezet emelünk arra. Hányszor előfordul ez! Nézzetek szét ebben a világban! Átvitt értelemben is, és egészen konkrétan is nekimegyünk egymásnak. Ez a bűn. Valamilyen formában a másikra emeljük a kezünket. Hol tartunk, miket művelünk, egymásnak ellenségei vagyunk, és nem a testvérei, atyjafiai, embertársai?
De ez a jelenet – Jézus elfogatása – ennél még sokkal súlyosabb bűnre tapint rá, arra, amikor az Isten Fiára, amikor magára az Istenre emelünk kezet, amikor az Istent semmibe vesszük, amikor az Ő ügye ellen beszélünk, amikor istentelenül az Istent káromoljuk, amikor a minket éltető, lélegzetvételt adó, életet ajándékozó Urat bántjuk és szapuljuk a kereszténységet, és romboló lélekkel csak kritikával illetjük a látható egyházat. Az egyház nem tökéletes, az egyházkritikának helye van, de nem mindegy, milyen lélekkel tesszük ezt. Ma már a keresztyénség által hirdetett szent ügy nem számít, minden más vallás igen, de Jézus Krisztus követőit lehet, sőt, divat bántani. Ezt tények, számok igazolják. Mi baj van a kereszténységgel? Mi rosszat teszünk mi?
Megragadjuk egymást, rátesszük a kezünket egymásra és Istenre is. Ez a legmélyebb nyomorúság, a „kárt vallás” állapota. Jézus Krisztus azonban ezért megy a keresztre, mert nem akar bennünket ebben az állapotban hagyni, hanem – miként azt a prédikáció elején említettem – meghal érettünk, hogy sokféle halálosan bántó árulásaink minden terhét és következményét elhordozza miattunk, érettünk, helyettünk, így maradandó, valóságos, üdvösséges megoldást nyerhessünk.
Jézus Krisztus megváltó szeretete által az Isten Lelke újjászül bennünket, hogy a mi kezeink se ártó és bántó kezek legyenek, hanem egymást erősítő, támogató, simogató, segítő kezekké szelídüljenek.
Jézusra az elfogói rátehették a kezüket, mert Isten ezt megengedte nekik, de azért, hogy a golgotai kereszt és a feltámadás csodája által világossá legyen, hogy Őáltala, maga Isten helyezte ránk a kezét. Ha pedig a szerető Isten teszi ránk a kezét, akkor az azt jelenti, hogy az Ő megtartó keze hordozza, megtartja a mi méltatlan életünket, újjászüli azt, és az örök élet teljességére tart meg minket. Sőt, ha Isten az Ő megtartó kezét ránk helyezi, akkor az Ő mindenre elégséges áldásával ajándékoz meg bennünket.
Tehát Jézust azért foghatták el, mert Isten megengedte, hogy elfogói kezet emeljenek rá – Jézus pedig engedelmes volt mindhalálig –, azonközben pedig Isten határtalan, megtartó, megváltó, minket megáldó szeretete ránk tehesse a kezét.
–
A 139. zsoltárban olvassuk: „Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni.” (Zsoltárok 139,5–6)
Valóban, Isten szeretete minden értelmet felülhalad (Filippi 4,7).
Áldott legyen az Isten, hogy mi ezt a felfoghatatlan szeretetet hittel megragadhattuk!
Ámen.
Istentisztelet, felnőttkonfirmáció, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. június 4.
Illusztráció: nincs
Szentháromság vasárnapja
- hét.
Márk sorozat: 114.