(12) Ezért tehát, szeretteim, ahogyan mindenkor engedelmeskedtetek, nem csupán jelenlétemben, hanem sokkal inkább most, távollétemben is, félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket,
(13) mert Isten az, aki munkálja bennetek mind a szándékot, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően.
(14) Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent,
(15) hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban,
(16) ha az élet igéjére figyeltek. Ezzel dicsekszem majd Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, és nem fáradtam hiába.
(17) Sőt ha italáldozatul kiöntetem is a hitetekért bemutatott áldozatban és szolgálatban, örülök, és együtt örülök mindnyájatokkal;
(18) de ugyanígy örüljetek ti is, és örüljetek velem együtt!
(Filippi 2,12–18)
(Textus: Filippi 2,15)
Szentháromság vasárnapja az egyházi év ünnepes félévének záró vasárnapja.
Ezután kezdődik az üdvtörténeti ünnepeket nem tartalmazó félév.
Advent első vasárnapja pedig az egyházi év kezdete, egyben az „ünnepes félév” kezdete.
Most, Szentháromság vasárnapján, folytatjuk a Filippi levél magyarázatát a soron következő szakasszal.
Ez a szakasz a Biblia nehezebb egységei közé tartozik, de gyönyörűséges, kristálytiszta evangéliumi üzenetet hordoz.
Egyben ez az igerész a kálvini teológia egyik alapigéje; – nem könnyű, de alapvető Ige.
Ezzel nem teszünk különbséget Ige és Ige között, hiszen egy egységről van szó, a lényeget illetően; – de mégis vannak pillér kijelentések, mint a hidak esetében, noha minden sodronynak szerepe van a statikát illetően.
Emellett mai Igénk a Krisztus-követés mibenlétéről is tanítást ad.
Pál apostol azt hangsúlyozza a filippieknek, és a Szentlélek által nekünk is, hogy ragyogók vagyunk, mint a csillagok (15).
Ez tény, valóság, kijelentő mód.
Nem úgy fogalmaz Pál:
– jövő időben, hogy majd „ragyogni fogtok”;
– nem is feltételes módban mondja, „ragyoghattok”;
– nem is felszólítás ez, „ragyogjatok!”;
– hanem ez kijelentő mód, már valóság, mindenkor, minden örömünkben és bajunkban és nyomorúságainkban is ragyogók vagyunk, mint a csillagok
Nézzük tehát ennek a ragyogásnak a tartalmát, az igeszakasz gondolatmenetét követve:
1.
RAGYOGÓK VAGYUNK, MERT ÜDVÖSSÉGÜNK VAN! (12–13)
Mi az üdvösség?
A legtömörebb, de legpontosabb, általam sokszor idézett meghatározást mondom először.
Az üdvösség Isten mindenre elégséges jelenléte.
Ebből fakad mindaz a jótétemény és áldás, amiben a Szentháromság Isten testünket és lelkünket, egész valónkat, a földön és az örökkévalóságban részesíti.
Tehát az üdvösség, mint Isten jelenléte, már itt, ebben a világban valóság, a Jézus Krisztusban, és egész életünkre kiterjed, testünkre, lelkünkre, kapcsolatainkra, mindenre kiterjedő áldás.
Ez az üdvösség, mindenestől Isten ajándéka.
Ezt az apostol gyakran hangsúlyozza: Kegyelemből van üdvösségetek, hit által, Isten ajándéka ez, hogy senki se kérkedjék (Efezus 2,8–10).
Az apostol kiemeli, hogy az üdvösség olyannyira Isten ajándéka, hogy annak emberi munkálása is valójában az Ő munkája, vagyis az is kegyelem.
Isten ajándéka munkálja a mi saját „üdv-munkálásunkat” is; – üdvbizonyosságunk erősödését.
Vagyis az Úr végzi el azt is, hogy munkálhassuk a saját üdvösségünket.
Az Úr adja nekünk az akarást, a cselekvést, jótetszése szerint (13).
Amikor a „dugaljba csatlakoztatva a vezetéket”, napi kegyességünk során összeköttetésbe kerülünk a mennyei, megváltó áramforrással; – akkor ez is kegyelem, ezt a napi csatlakozást, ennek akarását is, cselekvését is Isten munkálja.
Ő, Jézus Krisztusban, örök hatalmát megváltó szeretetté transzformálta, hogy az ne megítéljen, megégessen, agyoncsapjon bennünket, bűneink miatt, hanem irgalmasan megtartson.
Arról nem is beszélek, hogy mi lenne velünk áram nélkül. Megbénulna az élet. Valóban, nincs élet az Ő megváltó szeretete nélkül.
Isten ajándéka lehet a félelem és a rettegés is, a mi üdvösségünkre: „… félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket…” (12).
Van ugyanis olyan félelem és üdvösség, amit nem a gonosz támaszt bennünk, hanem az Úr.
Ezt a félelmet Ő adja, hogy rádöbbenjünk a saját halandóságunkra, törékenységünkre és tökéletlenségünkre, és ez a felismerés az Úrhoz kergessen bennünket, mindent alázatosan az Ő kegyelmére bízva, mindent Őtőle várva.
„Ne légy elbizakodott, hanem félj!” (Róma 11,20)
Isten jótetszése, kegyelme ez az üdvösség.
Minden kegyelem.
Halljuk meg, hogy micsoda örömhír ez!
Isten jótetszésétől függünk, és nem emberek „tetszésének”, kényének, kedvének vagyunk kiszolgáltatva.
Ragyogók vagyunk, mint a csillagok:
– mert üdvösségünk van;
– amely mindenestől Isten ajándéka;
– annak isteni és emberi oldalát illetően egyaránt;
– beleértve hívő emberként élve, a félelmeinket is.
Még egy rövid szemléltetése mindennek.
Áldott, végre egy nézhető műsor a „Virtuózok”.
Itt is együtt látjuk ezt a ragyogást, amelynek isteni és emberi oldala is kegyelem.
A tehetség kegyelem.
A rengeteg munka, a gyakorlás is kegyelem.
Az izgalom is kegyelem.
Efelett pedig a személyiség az, ami az egészet összefogja – mint a mennyei, üdvösséges többlet krisztusi valósága – szintén kegyelem.
Az nyerhet, akiben a három, az Úr kegyelméből együtt van.
2.
RAGYOGÓK VAGYUNK, MERT TELJES ÉLETÜNK VAN! (12–18)
Üdvösségünk van!
Ezért teljes életünk van!
Így kegyességünk van.
Krisztus–követők vagyunk!
Ennek a teljes életnek tartalmát fejti ki ezután az apostol.
Teljes életünk, ragyogásunk forrása, hogy Isten Igéjére, az élet Igéjére figyelünk (16).
Most is ez történik.
Minden istentisztelet csoda.
Az a tény, hogy itt vagytok: csoda.
Szól az Ige és megszólít; – üdvbizonyosságunkban erősít; – aztán elindít, eligazít, hogy ragyogjunk a hétköznapokban is: – ez is csoda.
Teljes életünk, ragyogásunk láthatóvá lesz abban, hogy engedelmesek vagyunk, az igei útmutatásnak (12).
Ez az engedelmesség, az üdvösséges irány, az Isten szava szerinti mérce, egy örökkévaló értékrend szerint.
Ez az engedelmesség áldott korlát, út, sin.
Ez az engedelmesség a legnagyobb szabadság, éppen ebben az isteni keretben élve, mozogva, cselekedve, akarva (13), futva (16).
E keret nélkül csak szabadosság létezik, mert a keret nélküli szabadságban szétesik az élet. Korlát nélkül összezúzzuk magunkat a mélységekbe zuhanva. Látjuk ennek példáit manapság.
Ezt az engedelmességet azonban az isteni, igei korlátok, keretek között örömmel éljük meg (17–18), vagyis nem tartjuk ezt korlátozásnak, hanem éppen valós szabadságunk kiteljesedésének, az élet teljességének; – miközben zúgolódás és vonakodás nélkül teszünk mindent (14); – mert tudjuk, hogy életünk, szolgálatunk nem hiábavaló az Úrban (16; 1Korinthus 15,58).
Ez az engedelmesség cselekedetekben ölt testet, de ezek a cselekedetek is az Úrtól vannak, amelyeket Isten előre elkészített nekünk, hogy azokban járjunk (Efezus 2,10).
Ez az engedelmesség: a Jézus Krisztus követése.
Teljes életünk, ragyogásunk láthatóvá lesz abban, hogy áldozatot hozunk (17).
Ez egy nehéz téma, a legnehezebb: az áldozathozatal teológiája.
Megpróbálom a lényegét összefoglalni, a tejes Írás alapján.
„Normál” helyzetben nem kell feláldoznunk magunkat a másikért. Isten ezt nem várja tőlünk.
Nem kell feláldoznunk magunkat a másikért, de áldozatot kell hoznunk egymásért, különösképpen azokért, akiket az Úr leginkább ránk bízott. Ez azt jelenti, hogy nem élhetünk csak önmagunknak.
Amikor pedig szükséges a teljes önmegtagadás, vagy a konkrét áldozathozatal, az Úr ad bölcsességet, hogy ezt észrevegyük. Valamint az Úr ad erőt ahhoz, hogy képesek legyünk az önmegtagadásra (Lukács 9,23).
Ennél persze többről van szó, a mai Igében, hiszen Pál itt a saját mártírhaláláról szól: italáldozatként „kiöntik” az életét, Jézus Krisztus ügyéért (17).
A tényleges mártíromság külön téma. Most csak érinteni tudjuk. Azért is, mert noha a körülmények kezdenek hasonlítani Pál korához, a konkrét áldozathozatalt illetően, de gyenge hitünk még nem tudja ezt befogadni.
A kopt keresztyén férfiak mártírhalála, három évvel ezelőtt, megrendítő volt. Micsoda hit! Nem tagadták meg az Urat. Imádkozva mentek a halálba. Érdemes lenne a kopt keresztyének történetét tanulmányozni, hogy világosabban lássuk, miben vagyunk és mi várhat ránk. Ennek semmi köze sincs az aktuálpolitikához. Ezek tények.
Sajnos, nekünk egyelőre többnyire kirakat hitünk van még.
Egyben bízunk! Urunk nem terhel bennünket erőnk felett, és nem engedi, hogy hűtlenek legyünk az Ő ügyéhez.
Urunk, növeld a mi hitünket! (Lukács 17,5)
Csak árnyalásképpen vetem fel a gondolatot! Véletlenül se kapcsoljuk az előzőekben elhangzottakhoz. Nem tudom, valójában melyik a nehezebb, engedni egy kicsit a másiknak is a hétköznapi csatározásokban, vagy látványos „áldozatot” hozni nagy ügyekért?
Ragyogók vagyunk, mint a csillagok;
– mert üdvösségünk van;
– és mert ennek nyomán teljes életet élünk, Isten Igéjére figyelő engedelmességünkben és áldozathozatalunkban.
3.
RAGYOGÓK VAGYUNK, MINT A CSILLAGOK, A KRISZTUSBAN! (15)
Ő ez a ragyogás; – az Úr Jézus Krisztus.
Őbenne adatik mindkettő: az üdvösség és a teljes élet.
A kettő együtt ez a ragyogás.
Ő ragyog bennünk, mint körtében az izzó (Galata 2,20).
Ő ragyog bennünk és általunk ebben a világban, az elfordult, elfajult nemzedék között (15). Ezt most nem magyarázom, nem aktualizálom, csak mondom, ahogy Pál mondta.
Ő ragyog bennünk, és ezáltal feddhetetlenek és hibátlanok vagyunk, minden nyomorúságunk között is, mert az Ő tökéletessége ábrázolódik ki bennünk.
Olyan ez, mint a friss sárgarépa, bármilyen göcsörtös is, de mégis táplál, betölti rendeltetését. A napokban azonban bekaptam egy megromlott sárgarépát, és majdnem belevesztem utána a hasfájásba.
Nem vagyunk tökéletesek, de Jézus Krisztusban romolhatatlanok vagyunk.
Ő ez a ragyogás, az Úr Jézus Krisztus.
Ő a nap.
Jézus Krisztus születésekor ezt jelezve ragyogott fel a csillag; – jelezve a naptámadatot (Lukács 1,78).
Így vezette a csillag a napkeleti bölcseket.
Így ragyogott fel az Úr dicsősége a pásztoroknak (Máté 2,2; Máté 2,1–12; Lukács 2,9; Lukács 2,8–14).
Jézus Krisztus a nap, és a csillag a napfelkeltére készít, Jézus Krisztushoz vezet…
Ő ez a ragyogás, az Úr Jézus Krisztus.
Ő a nap.
Mi pedig a csillagok vagyunk.
Nem mi vagyunk a nap, mert az Jézus Krisztus.
Ennek valóságát sokan csak akkor vennék észre, ha nem kelne fel többé a nap…
Hiszen valójában Jézus Krisztus a mi örök napvilágunk ebben a csalókán világító árnyékvilágban (Jelenések 21,23).
Ő a nap, mi a csillagok vagyunk.
Csillagok vagyunk, és nem villám vagyunk, nem villámokat szóró keresztyének vagyunk! A villámlásba ugyanis belevakulunk. A villámlás ijesztő, véget vethet nekünk. A villámló kegyesség, bármily igaz a tanban, mégis rombol.
Mi csillagok vagyunk, amely a sötétben, az elfajult, elfordult nemzedékben fénylik, világít.
A csillag titokzatos, de valóságos; – mint ahogy a keresztyén, újjászületett élet ragyogása is titokzatos ebben a világban, értelemmel nem megfejthető, de mégis valóságos; – kegyelmi állapot.
A csillag ragyog és nem vakít.
A csillag biztat, reményt ad, utat mutat; – naptámadatra vár.
*
Három napig nem voltam itthon.
Hazaérve megnéztem a portát, hogy minden rendben van-e?
Ahogy a gyülekezeti ház felé ballagtam, megragadott egy látvány, az építkezés alatti, még érintetlen kert szintjén.
Kedvenc virágom, egy futórózsa virított a napon, a kert alsó szintjén, ahol még nem barmolt az építkezés káosza.
Az árnyas gesztenyék alól kitört a napra ez a gyönyörűség, és annak sötét szélén ragyogott, piroslott a távolban.
Gyönyörű látvány volt.
Előtte a roppant gesztenyék, a vöröskő támfal, a harmincas évekből való rusztikus kőkorlát, a másik szint szélén.
Egykori polgári világ a villa előtt. Az egykori Almádi. A szép Almádi, aminek még mindig liheg utánunk a varázsa, most is. Micsoda érték.
A mai igehirdetés már születőben volt.
Így azonnal kapcsolódott ez a pazar látvány a mai, igei üzenethez.
Lefotóztam, majd azt a címet adtam a képnek: „Futórózsa ragyog az árnyékos villakertben.”
Ragyogók vagyunk, mint a csillagok:
– mert üdvösségünk van;
– mert teljes életünk van;
– az Úr Jézus Krisztusban!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. május 27.
Textus / Lekció: Filippi 02,12-18 (15)
Igehirdető: Steinbach József