(1) Abban az időben a filiszteusok összevonták a csapataikat, hogy megütközzenek Izráellel. Ákís ezt mondta Dávidnak: Tudd meg, hogy velem együtt neked is hadba kell vonulnod embereiddel együtt!
(2) Dávid ezt felelte Ákísnak: Akkor te már azt is tudod, hogy mit kell tennie szolgádnak. Ákís ezt mondta Dávidnak: Úgy van! Testőrömmé teszlek erre az időre.
(3) Közben meghalt Sámuel. Meggyászolta egész Izráel, és eltemették városában, Rámában. Saul pedig eltávolította az országból a halottidézőket és jövendőmondókat.
(4) A filiszteusok tehát összegyűltek, benyomultak, és Súném mellett ütöttek tábort. Saul is összegyűjtötte egész Izráelt, és tábort ütött a Gilbóa–hegyvidéken.
(5) Amikor azonban Saul meglátta a filiszteusok táborát, megijedt, és hevesen kezdett verni a szíve.
(6) Megkérdezte Saul az Urat, de az Úr nem válaszolt neki sem álomban, sem az úrímmal, sem a próféták által.
(7) Akkor ezt mondta Saul a szolgáinak: Keressetek nekem egy halottidéző asszonyt! Elmegyek hozzá, és őt kérdezem meg. Szolgái ezt felelték neki: Van itt Én–Dórban egy halottidéző asszony.
(8) Saul ekkor elváltoztatta a külsejét, más ruhát vett magára, és elment két emberével. Amikor éjjel odaértek az asszonyhoz, ezt mondta: Kérj jövendölést a halottaktól, és idézd meg nekem, akit mondok neked!
(9) De az asszony ezt felelte: Magad is tudod, mit tett Saul, hogyan irtotta ki az országból a halottidézőket és a jövendőmondókat. Miért akarsz csapdába ejteni és megöletni engem?
(10) De megesküdött neki Saul az Úrra: Az élő Úrra mondom, hogy nem ér téged büntetés emiatt.
(11) Az asszony ekkor megkérdezte: Kit idézzek meg neked? Ő így felelt: Sámuelt idézd meg nekem!
(12) Amikor az asszony meglátta Sámuelt, hangosan felkiáltott, és ezt mondta Saulnak: Miért szedtél rá? Hiszen te vagy Saul!
(13) De a király ezt mondta neki: Ne félj! Mit láttál? Az asszony ezt felelte Saulnak: Istenfélét látok feljönni a földből.
(14) Saul megkérdezte tőle: Hogyan néz ki? Az asszony így felelt: Egy öregember jön fölfelé, palástba burkolózva. Ebből megtudta Saul, hogy Sámuel az; ezért arccal a földig hajolt, és leborult előtte.
(15) Sámuel ezt mondta Saulnak: Miért háborgattál és idéztél meg engem? Saul így felelt: Igen nagy bajban vagyok. Megtámadtak a filiszteusok; Isten pedig eltávozott tőlem, és nem felel többé sem próféták által, sem álomban. Téged hívtalak tehát, hogy tudasd velem, mit kell tennem.
(16) De Sámuel ezt mondta: Miért kérdezel engem, ha az Úr eltávozott tőled, és az ellenséged lett?!
(17) Úgy cselekedett az Úr, ahogyan általam megmondta: kiragadta kezedből a királyságot az Úr, és másnak, Dávidnak adta.
(18) Mivel nem hallgattál az Úr szavára, és nem izzó haragja szerint bántál Amálékkal, azért bánik most veled így az Úr.
(19) Sőt az Úr veled együtt Izráelt is a filiszteusok kezébe adja, te pedig holnap fiaiddal együtt velem leszel. Még Izráel táborát is a filiszteusok kezébe adja az Úr.
(20) Ekkor Saul hirtelen teljes hosszában elzuhant a földön, annyira megrémült Sámuel szavaitól. Semmi erő sem volt benne, mert egész nap és egész éjjel nem evett semmit.
(21) Az asszony pedig odament Saulhoz, és látva, hogy nagyon megrémült, ezt mondta neki: Látod, szolgálóleányod hallgatott szavadra. Kockára tettem az életemet, és hallgattam arra, amit mondtál nekem.
(22) Most azért te is hallgass szolgálóleányod szavára! Hadd tegyek eléd egy falat kenyeret, és egyél, hogy legyen erőd, amikor útra kelsz.
(23) Ő azonban vonakodva ezt mondta: Nem eszem. De udvari emberei, sőt az asszony is addig unszolták, míg végre szót fogadott nekik, fölkelt a földről, és az ágyra ült.
(24) Volt az asszony házánál egy hízott borjú. Sietve levágta, majd lisztet vett elő, meggyúrta, és megsütötte kovásztalan lepénynek.
(25) Odavitte Saulnak és udvari embereinek, azok pedig ettek. Azután fölkeltek, és elmentek még azon az éjszakán.
(1Sámuel 28,1–25)
(Textus 28,15)
Sámuel első könyvének magyarázata során elérkeztünk a legnehezebb fejezethez, amely egyben a Biblia egyik legnehezebb igeszakasza is.
Ritkán kell szólni erről a nehéz témáról, mert tilos „ingyen reklámot” nyújtani ennek a területnek, viszont akkor igei világossággal és határozottsággal kell beszélni minderről, amikor Isten Igéje konkrétan elénk hozza azt.
Most ilyen alkalmat készített nekünk az Úr, megérkezve a folyamatos igemagyarázat során ehhez a fejezethez.
Nagyon sokat készültem erre az igehirdetésre, hogy röviden, világosan, egyértelműen tudjak szólni a felolvasott fejezetről, az abban feszülő kérdésekről, bízva abban, hogy nemcsak tiszta igei tanítást adhatunk a témát illetően, hanem közben felragyog előttünk az üzenet, a krisztusi evangélium is.
Az előző fejezetben Dávid életének mélypontjáról olvashattunk, amikor belefáradva Saul király állandó üldözésébe, saját népe ellenségeihez, a filiszteusokhoz menekült, és most abba a szorongatott helyzetbe jutott, hiszen minden hűtlenségnek meg van a következménye, hogy a filiszteusok oldalán saját népe ellen kell hadba vonulnia (1–3).
A mostani fejezetben Saul király életének totális mélypontját tárja elénk a Biblia.
Mindez, amit itt olvastunk, akkor történik, amikor a filiszteusok összevonják csapataikat, és teljes haderejükkel felvonulnak Isten népe ellen, akiknek élén Saul király áll. A döntő ütközet előtti éjszakán történnek ennek a fejezetnek az eseményei.
Imádkoztam azért, hogy a tanításon túl élő üzenetet kapjunk ebből az Igéből is, ezért nehéz témánkhoz egy innen vett megközelítés kínálkozik: Hol van életünk igaz, örök, valódi támasza? Ki életünk örök támasza?
1.
Saul király életének totális mélypontján azt látjuk, hogy ÖRÖK, IGAZ, VALÓDI TÁMASZ NÉLKÜL hova juthat az emberi élet (4–6).
Saul király, szemben állva a hatalmas filiszteus sereggel, megkérdezi az Urat, hogy mit tegyen, de az Úr már nem válaszolt neki (4).
Eddig ugyanis Isten sokszor kijelentette Saul királynak egyértelmű akaratát, miszerint a királyságot Dávidnak adta (15,26).
Saul azonban keményen ellent állt Isten akaratának, és görcsösen ragaszkodott a saját akaratához és hatalmához. Pedig, ha Saul király elfogadta volna Isten akaratát engedelmes és alázatos szívvel, akkor más területen még kiteljesedhetett volna az élete.
Az Isten tehát sokszor válaszolt már Saul királynak, aki ennek ellenére a saját feje után ment, megkeményítette szívét, perben állt az Istennel, így egy idő után Isten szava elhallgatott Saul előtt.
Saul király tehát isteni támasz nélkül maradt, ezért joggal megijedt a hatalmas filiszteus sereg láttán (5).
Aki ugyanis nem az Úrra tekint, az a testi szemekkel láthatóra néz, amely sokszor lehet félelmetes.
Saul király nemcsak megijedt, hanem megrettent.
Amikor az ember elveszti az egyetlen biztos, isteni támaszt, akkor joggal ijed, sőt retten meg, hiszen sok olyan esemény történhet életünk során, amelyben átérezzük a saját tehetetlenségünket, kiszolgáltatottságunkat.
Hit nélkül elhordozhatatlan állapot ez. Hit nélkül az élet ijesztő és rettenetes is lehet, mégpedig igen gyakran az, a testi szemekkel várható végkifejletét tekintve, különösképpen.
Saul király élete teljesen szétesett.
Az örök, igaz, valódi isteni támasz nélkül idáig jut az emberi élet.
Saul görcsösen ragaszkodott hatalmához, miközben uralkodása tele volt belső harcokkal, Dávid ellen; – és külső háborúskodásokkal, mint itt a filiszteusok ellenében.
Ezek a külső és belső, folytonos harcok pedig kifárasztják, majd kétségbe ejtik a legkeményebb embert is.
Saul ennek nyomán egyre inkább elvesztette azt a hitét, amellyel kezdte az uralkodást, és amellyel eltávolította országából a halottidézőket és a jövendőmondókat (3).
Saul egyre hitetlenebb lett.
Saul király uralkodása, élete teljesen szétzilálódott, de még nem zavarodott meg annyira, hogy ne látná saját helyzetének súlyosságát, amit ő maga fogalmazott meg: Igen nagy bajban vagyok, megtámadtak a filiszteusok, az Isten pedig eltávozott tőlem, és nem felel többé, nem tudom, hogy mit kell tennem (15).
Saul király tehát szétesett állapotában is még tudatában van nyomorúságának, még mindig lenne remény engedni az Isten akaratának, leborulni az Úr előtt, és megragadni a kegyelmet.
De sajnos nem ez történt…
2.
Saul király az örök, isteni támasz nélkül HAMIS TÁMASZT KERES magának (7–20).
Az embernek ugyanis szüksége van támaszra!
Az emberi élet határmezsgyéjén szükség van emberfetti, erős, személyes hatalomra.
A mai igeszakasz egyértelműen arról beszél, hogy vannak emberfeletti, személyes erők, hatalmasságok.
De vigyázzunk, mert kétfajta ilyen emberfeletti hatalom létezik: – van áldott, kijelentett, isteni, igaz emberfeletti hatalom; – és vannak káros, titkos, démoni, hamis emberfeletti hatalmasságok.
Saul, elveszítve az örök, igaz, valódi isteni támaszt, a hamis emberfeletti hatalmasságokhoz fordul támaszért.
Isten nélkül, Isten háta mögött, dacosan Isten ellenében teszi mindezt.
Isten által tiltott módon cselekszi ezeket.
Hiszen Isten Igéje egyértelműen megtiltotta a varázslás, a jövendölés, igézés és idézés, ide értve a fejezetünkben szereplő halottidézés mindenféle fajtáját is (5Mózes 18,9–14).[1]
Ide sorolhatunk sokféle keleti misztikát is, a primitív babonaságok soráról nem is beszélve.
Ugye pont azokról a tiltásokról van itt szó, amelyeket a jóléti társadalmakban, de a nyomorúságokban is egyre inkább használunk: ezek ugyanis mind Isten által tiltott pótvallások, pótcselekvések.
Saul Isten által megítélt dolgot tesz, amikor elmegy az éndóri halottidéző asszonyhoz.
Isten által megítélt, hamis kapaszkodók ezek, amelyek úgy bánnak az emberi élettel, mint a beszorult fékpofák az autóval, bűzlik, lassul, besül, megáll minden egy idő után.
Ezek az Isten ellenes, démoni hatalmasságok, titkos erők, okkult praktikák olyanok, mint az örvény, beszippantják az embert. Ha gyalog sétálunk át egy dunai hídon, még nyári napsütésben is, amikor nyugodt a Duna, a koszos sodrásban számos örvényt láthatunk alant. Azonnal beszippantanának ezek, ha nem hordozna bennünk a híd.
Azt is látjuk, hogy ezek a titkos hatalmasságok sötétségbe taszítják az emberi életet, annak kárhozatos értelmében is. Ismerjük a történet végét, Saul öngyilkosságát (31,4).[2] Miközben vegyük észre azt is, hogy az egész esemény sötétben történik, éjszaka, titokban, hiszen Saul éjjel ment el a halottidéző asszonyhoz, álruhában (8). Ezek a külső körülmények is jelzik mindannak belső tartalmát, ami itt folyik.
Az egész halottidézés minden eleme a fentieket igazolja.
Nem akarok részletes leírásba bocsátkozni, hogy minél kevesebbet beszéljünk erről a témáról, viszont a világos tanítás érdekében mégis szánjunk rá egy percet.
A halottidéző asszony az, aki „transzba esett közvetítőként, médiumként” lát valamit, valakit, miközben igazából Saul korábbi szavaiból következő általánosságokat fogalmaz meg (11–13).
Saul király és a vele lévők nem látnak senkit, csak Saul király, az asszony szavai alapján véli látni azt, akit látni akar (14).
Sámuel megjelenése kapcsán pedig biztosan elmondhatjuk, hogy valójában ebben a minden tekintetben tiltott és csúsztatásokkal teli, titokzatos műveletsorban nem Sámuel jelent meg azon az éjjelen. Ez egyértelműen kiderül abból, hogy a megidézett szavai csak látszólag egyeznek azzal, amit Sámuel próféta egész életében mondott Saulnak, miszerint az Úr elveszi királyságát, és Dávidnak adja azt. Sámuel próféta azonban életében mindig a kegyelem hangján szólta az ítéletes próféciát Saul felé, hiszen bánkódott is az elvetett Saul miatt (16,1). Itt azonban a kegyelem hangja elmarad, csak vádló, ítéletes szavak hangoznak el (16–20). Akik pedig ismerik a Bibliát, pontosan tudják, hogy ki az, aki csak vádol, tehát ki az, aki itt valójában szól (Zakariás 3,1). Ha egy igehirdetés is folyamatosan csak vádol, megítél, de nem hirdeti a szabadulás útját, az sem lehet az Isten hangja, üzenete; – ilyenkor idegen hang szól.
Arról már nem is beszélek, hogy Saul király úgy kéri a halottidéző asszony szolgáltatásait, hogy közben az élő Istent emlegeti (10).
3.
Az örök, isteni támasz nélkül halálosan hamis támaszokat keres magának az ember.
Ezt a szomorú diagnózist tapasztalva tegyük fel a mai nehéz bibliai fejezetből következő legfontosabb kérdést: Hol találjuk a mi életünk örök, igazi, valódi támaszát; – illetve KI A MI ÖRÖK TÁMASZUNK? (20–25)
Hol találjuk a mi életünk örök, igazi, valódi támaszát?
Semmiképpen sem káros, titkos, démoni, hamis tanokban és módszerekben, illetve ilyen hatalmasságokhoz folyamodva, hiszen ezeket Isten megtiltotta és megítélte.
Szükség van az emberfeletti, személyes, egyetlen hatalomra, az élő Istenre, Őnélküle elveszünk.
Ő azonban Igéjében, tanításában, bizonyságtételében, amelynek dokumentuma a Biblia, kijelentette számunkra mindazt, ami ebben a világban, minden körülmények között örök, igaz, valódi, áldott, isteni támaszunk lehet.
Tehát ma Isten Igéjének közelében, Bibliával a kézben, egyre érettebb hittel kereshetjük ezt az örök támaszt.
Közben komolyan vesszük azt, hogy a titkok az Úréi, a kijelentett dolgok pedig a mieink és a mi gyermekeinké mindörökké (5Mózes 29,28). Tehát a kijelentett dolgokba kapaszkodunk, és nem tiltott, megítélt titkos fogódzókba.
A Biblia szíve pedig a feltámadott Jézus Krisztus, aki feltámadott a mi feltámadásunk zálogaként (1Korinthus 15,20).
Tehát ki a mi örök, igaz, valódi támaszunk? A feltámadott Jézus Krisztus, akit Isten Igéjéből ismerhetünk meg igazán, és akinek örömhíre, evangéliuma megvidámít, éltet és bátor szívet ad (294. dicséret 1. verse).
Elhunyt szeretteinkre is Őbenne emlékezünk, a feltámadás, az örök élet, a viszontlátás reménységében, de ebben a világban semmiféle kapcsolatunk nincs többé velük.
Tegnapi napon az egyik legkedvesebb hittanosomat temettem el, egy mindig mosolygós fiatalembert, akit harminc évesen váratlanul hívott haza az Úr. Egyetlen vigasztalásunk csakis a feltámadott Jézus Krisztus lehet.
Tehát Isten Igéjében keressük ezt az örök támaszt, aki a feltámadott Jézus Krisztus, és ezt a támaszt hittel ragadhatjuk meg, az erő, a szeretet és a józanság Lelkével (2Timóteus 1,7).
Az élő hitből ugyanis mindig erő, szeretet és józanság származik.
Gyönyörű ez a három így együtt, összefüggéseiben is.
A krisztusi szeretet ugyanis soha nem józan, mindig határtalan. Ez a halottidéző asszony is akkor teszi a legjobbat, a teljesen kétségbeesett, és a rossz hír hallatán összeesett Saul királlyal, amikor annak enni és inni ad (20–22).[3] Az Igébe kapaszkodó krisztusi szeretet ugyanis mindig tesz valami építően jót azért a másik emberért, akit éppen mellé rendelt az Úr, miközben a legnagyobb tehetetlenségben sem szűnik meg Istenhez könyörögni valódi segítségért, messze elkerülve a titkos hatalmasságokat.
A krisztusi szeretet tehát soha nem józan, de az a hit józan, amiből ez a szeretet táplálkozik, és mennyei erőt nyer, és amely józanság által mindig képes elkerülni minden tiltott és hamis támaszt.
Még valami nagyon fontosat hadd mondjak el erről az örök, isteni támaszról.
Mindezt egy példával teszem.
Az egyik filmélményem jelenete jut eszembe: „Szerelem és halál”. Woody Allen filmje ez, amelyben ő játssza a főszerepet is, és amelyet leghíresebb alkotása, az „Annie Hall” előtt rendezett, 1975–ben. A film maga szatíra, de sok elgondolkodtató elemmel. A film végén a kivégzésére váró főszereplőnek megjelenik egy angyal, aki kijelenti neki, hogy ne féljen, mert a cár végül kegyelmet ad neki, és nem fogják kivégezni. A kijelentés biblikusan történik, nem látjuk a jelenést, csak az angyali szózatot halljuk. A főszereplő megnyugodva, mosolyogva áll a kivégzőosztag elé, nem lesz semmi baj: aztán vezényszavak, sortűz és halál. Az elhomályosodott kép fölött csak a kiáltást halljuk: „Becsaptak!” Ugyanis lelőtték.
Tehát, ha mégis úgy alakulna életünk sora, hogy egy adott ponton kudarcot szenvedünk, sőt végérvényesen leterítenek bennünket, Isten akkor sem hagyott el minket, mert Ő nekünk mindig örök támaszunk. Isten nem csap be soha, aki Őbenne bízik, az nem csalatkozik. Vagyis, ha Isten nem tenné is meg érettünk a látványos konkrét szabadítás cselekedeteit, mi akkor is hisszük, hogy Ő az Úr (Dániel 3,18), aki a feltámadott Jézus Krisztus által örökre megszabadított bennünket a gonosztól, a bűntől, a betegségtől és a haláltól (Máté 6,13).
Jézus Krisztus feltámadott, hitben járva is lelőhetnek, leteríthetnek bennünket, de Isten soha nem csapja be övéit.
*
Összegezve tehát az evangéliumi üzenetet:
– Az örök, isteni támasz nélkül;
– hamis támaszokat keresve elveszhetünk;
– de Isten azt akarja, hogy életünk legyen, és bőségben éljünk (János 10,10), megragadva az Isten Igéjében kijelentett örömhírt, a feltámadott Jézus Krisztus kegyelmét, az élő hit lelkével.
Ő a mi egyetlen támaszunk, Ő a mi egyetlen Közbenjárónk! (1Timóteus 2,5)[4]
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. január 7.
[1] „Ha bemégy arra a földre, amelyet Istened, az Úr ad neked, ne tanuld el azokat az utálatos dolgokat, amelyeket azok a népek művelnek. Ne legyen olyan nálad, aki a fiát vagy a leányát áldozatul elégeti, ne legyen jós, se varázslást űző, jelmagyarázó vagy igéző! Ne legyen átokmondó, se szellemidéző, se jövendőmondó, se halottaktól tudakozódó! Mert utálatos az Úr előtt mindaz, aki ilyet cselekszik: éppen ezek miatt az utálatos dolgok miatt űzi ki előled ezeket a népeket Istened, az Úr. Légy feddhetetlen Istened, az Úr előtt! Mert ezek a népek, amelyeknek a földjét birtokba veszed, varázslókra és jósokra hallgatnak, de neked ezt nem engedi meg Istened, az Úr.” (5Mózes 18,9–14)
[2] „Így halt meg Saul a hűtlensége miatt, mert hűtlen lett az Úrhoz, és nem fogadta meg az Úr szavát. Sőt szellemet idéztetett, és azt kérdezte meg, nem az Urat kérdezte meg. Ezért ölette meg őt, a királyságot pedig Dávidra, Isai fiára ruházta.” (1Krónikák 10,13–14)
[3] Csak zárójelben jegyzem meg, mert nem akarom a fő gondolatmenetet gyengíteni, hogy a keresztyénség legnagyobb nyomorúsága az úgynevezett keresztyén skizofrénia, amely nem vállalja a józan hitből fakadó krisztusi szeretet kockázatát. Ebből pedig az következik, hogy szép dolgokat hirdetünk mi a krisztusi szeretetről, meg a Krisztust követő élet szépségeiről, miközben a hétköznapokban, a pénzügyek, a pozícióharcok, és korábbi dolgaink elengedése kapcsán mindenben a világ irgalmatlanságát követjük. Csak két példa erre. Az egyik az, hogy éppen napokban keresett meg valaki egy húsz évvel ezelőtti problémával, már a szereplők jó része is meghalt, és ő még mindig nem tudta elengedni, pedig komoly hívő ember lenne az illető. A másik példa pedig a napokban történt, amikor is bejelentettem valakinek, hogy igen komoly összeget kaptak egy felújításra, mire az illető a hálaadás és a köszönet hangja helyett azonnal azt felelte, hogy ez csak a fele a szükséges összegnek. Hol van itt a krisztusi lelkület? Hirdetjük, de nem éljük a krisztusi szeretetet. A szeretetünk józan, viszont a hitünk nem józan és érett hit. Ez az oka az említett, mások számára is üvöltő ellentmondásnak, amit keresztyén skizofréniának nevezhetünk.
[4] „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus…” (1Timóteus 2,5)
Textus / Lekció: 1Sámuel 28,01-25 (15)
Igehirdető: Steinbach József