A feltámadott Jézus Krisztust üdvösségemre és reménységemre hirdetik
(18) De mit számít ez? Az a fontos, hogy bármilyen módon, akár színlelésből, akár meggyőződésből: Krisztust hirdetik, és én ennek örülök. Sőt még inkább örülni fogok,
(19) mert tudom, hogy ez üdvösségemre válik a ti könyörgésetek és Jézus Krisztus Lelkének segítsége által.
(20) Ezért szívemből várom és remélem, hogy semmiben sem fogok szégyent vallani, hanem mint mindenkor, úgy most is Krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem, akár életben maradok, akár meghalok.
(Filippi 1,18–20)
(Textus: Filippi 1,20)
Egy grafikát is csatoltunk az idei húsvéti üdvözlethez.
Ez a grafika Jézus korabeli barlangsírokat sorakoztat egymás után, a látóhatárig…
Mindegyik előtt ott nehezedik a sírboltot lezáró kő.
A háttérben, magaslaton, egy nagyobb és két kisebb kereszt kontúrjai.
Az első sírbolt azonban nyitott.
A többi még lezárt, de egy már nyitott (1Korinthus 15,20).
Van remény ott, ahol totális a reménytelenség.
„…elhengerítette a követ…” (Máté 28,2)
Ez a húsvéti evangélium.
Húsvét ünnepén folytassuk ott, ahol egy hete, virágvasárnap abbahagytuk!
Összefüggés van az üdvtörténeti ünnepek között: határozott cél felé, a megváltás felé tartanak az események, Isten rendelése szerint.
Ezeket az összefüggéseket látva, közben felragyoghat a húsvéti örömüzenet.
1.
A FELTÁMADOTT JÉZUS KRISZTUST HIRDETIK!
„De mit számít ez? Az a fontos, hogy bármilyen módon, akár színlelésből, akár meggyőződésből: Krisztust hirdetik, és én ennek örülök. Sőt még inkább örülni fogok…” (18)
Erről szóltunk már a múlt vasárnap is.
Most innen haladunk tovább.
A feltámadott Jézus Krisztust hirdetjük!
Nemcsak húsvétkor, hanem minden vasárnap.
Minden vasárnapi istentisztelet is húsvéti istentisztelet.
Pál hirdette a feltámadott Jézus Krisztust; – mégpedig úgy, hogy Ő maga is találkozott az Úrral a damaszkuszi úton (Cselekedetek 9).
Pál a feltámadott Jézus Krisztust hirdette Filippiben. A feltámadott Jézus Krisztust hirdető, élő és ható Ige által lett ott gyülekezet, elsőként Európában.
Aztán az apostol a feltámadott Jézus Krisztust hirdette még sok gyülekezetben, többek között Korinthusban. Ennek a gyülekezetnek megírta a feltámadás himnuszát, amelyben hangsúlyozza, hogy emlékezteti őket az evangéliumra, amit ő is úgy vett át másoktól, miszerint Jézust Krisztus meghalt a mi bűneinkért, eltemették, feltámadott, majd megjelent, az Írások, azaz az ószövetségi ígéretek szerint (1Korinthus 15,1–11).
Rómában, ahonnan ezt a levelet írta, fogságában, a testőrség tagjai között is a feltámadott Jézus Krisztust hirdette.
Amikor Pál Rómában, fogságában is a feltámadott Urat szolgálta, akkor a filippiek imádkoztak érte, gyűjtöttek neki, adományaikat elvitték az apostolnak, meglátogatták őt, gondoskodta róla. A feltámadott Jézus Krisztus megváltó szeretete újjászül bennünket, hogy legalább a Krisztusban testvéreinket tudjuk szeretni. Eddig az apostol hirdette nekik a Krisztust, most ők is hirdették az evangéliumot, segítő szeretetükkel, az apostolnak. Hol mi hirdetjük másoknak, hol mi szorulunk arra, hogy nekünk hirdessék a feltámadott Urat; – aztán egymást erősítve hirdethessük a világban az Urat. Én hiányolom ezt a szeretet a gyülekezetekből. A sok feszültség, harc, megosztottság, felekezeti, tanbeli, kegyességi villongások hiteltelenné teszik, elnyomják, megfojtják ezt a krisztusi szeretetet.
Pál azt hirdette a feltámadott Jézus Krisztusról, amit később az evangélisták is megfogalmaztak, tömör egyszerűséggel a húsvéti történetben: „…elhengerítette a követ…” (Máté 28,2).
Igen, az Isten ereje elhengerítette a követ, üres a húsvéti sír, hangzik a mennyei követ igehirdetése, hogy nincs ott, mert feltámadott.
Ez a húsvéti evangélium: Azt a követ elhengerítette az Úr. A követ, amely lezárt, bezár.
Az Isten elhengerítette a követ, amely életünk zártságát is jelképezi: az idő, a lehetőségek, a tehetség, a genetika okozta zártságokat, a bűn és mérhetetlen önzés támasztotta zártságot, a halál hatalmának zártságát.
Isten hatalma elhengerítette a követ, Jézus feltámadott, hogy megváltson, megszabadítson ezektől a zártságoktól.
Ahogy a próféták meghirdették (Zsoltárok 16,9–11), ahogy Pál és az evangélisták szólták, úgy mondjuk mi is tovább, a mai napon az evangéliumot, hogy ti is meghalljátok, a Szentlélek által befogadjátok és továbbadjátok azt.
Nemcsak hivatalos szolgák, hanem sok elhívott ember hirdeti a feltámadott Krisztust a maga helyén. Még olyanok is, akikről alig gondolnánk. A „Kowalski meg a Vega” nevű alternatív rap zenekar énekli legújabb albumán a nyíltan hitvalló, szinte evangéliumi dalokat. Itt énekelnek a halál feneketlen zsebéről is, ami mennyi mindent elnyel. Jézus Krisztusban ez a zseb lyukassá lett, átmegyünk rajta, de nem ragadunk benne, hanem Isten kezében landolunk; majd Jézus Krisztus visszajövetelével Isten bevarja a halál zsebét! „…és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé…” (Jelenések 21,4)
De jó, hogy hirdették, és ma is hirdetik a feltámadott Urat; – az örömhírt, örömmel, örömöt támasztva; – mégpedig nem csak a hivatalosak, hanem az elhívottak mind hirdetik az örömhírt.
Csodálkozzunk rá erre: a világ változik, és az evangéliumot kétezer éve hirdetik, körülményektől függetlenül. Milliók jártak előttünk ebben a hűséges szolgálatban. Azóta sem halkult el az evangélium hirdetése. Ma is hirdetik, Európában is, itt is, közöttünk is. Hirdetik nekünk, mi hirdetjük másoknak. A gyülekezetben együtt hallgathatjuk az evangéliumot, hogy megerősödve abban, továbbadhassuk azt a világban.
Akár szívből, akár színből hirdetik: az a lényeg, hogy hangzik az evangélium! (18)
Őt, a feltámadott Urat hirdeti az egyházban mindenki, mindenkor, mindenhol; – most és mindörökké: – „mint mindenkor, úgy most is Krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni…” (20).
Őt hirdetik, az örömhírt, örömmel, valóságos örömöt hintve.
Ahogy Schiller énekelte az Örömódában, ami egyébként Beethoven zenéje által az Európai Unió himnusza lenne.
Schiller is a feltámadott Úrról, és az Őtőle való örömről tesz bizonyságot: „Él az Úr, Ő a rugó, Ő az élet, ösztökéje az öröm.”
2.
A feltámadott Jézus Krisztust hirdetik.
Az evangélium hirdetésének két konkrét áldását nevezi meg az apostol.
A FELTÁMADOTT JÉZUS KRISZTUST ÜDVÖSSÉGEMRE HIRDETIK!
„…mert tudom, hogy ez üdvösségemre válik a ti könyörgésetek és Jézus Krisztus Lelkének segítsége által.” (19)
Jézus Krisztus hirdetése üdvösségünkre válik!
Igen, itt megint felvetődik a kérdés, hogy mit jelent a ma emberének az üdvösség?
Nem értek egyet azzal, hogy kiszolgálva a ma emberét, mindent meg kellene magyarázni, mai nyelven. Hiszen az egyháznak is van egy nyelve, amivel a rá bízott üzenetet kifejezi. Ezt meg kell tanulni, ahogy a „biznisz” nyelvét, az angolt is gond nélkül megtanulják. Tehát mondom a definíciót, akár értitek, akár nem, mert meg kell tanulni az egyház nyelvét is, mert a hittitkokat csak ezen a nyelven lehet befogadni, ahogy József Attilát is hiába fordítanak le németre. Miként tanulnánk meg, ha nem is halljuk az egyház nyelvét.
Tehát a definíció, az egyház nyelvén. Nem baj, ha először nem értjük, de legalább halljuk, ezen a nyelven. Aztán majd megvilágítom, mert persze ez is fontos. Mi az üdvösség? Az üdvösség Isten jelenléte életünkben. Ebből fakad mindaz a jótétemény és áldás, amiben a Szentháromság Isten testünket és lelkünket a földön és az örökkévalóságban részesíti.
Az üdvösség tehát Isten–jelenlét.
Pár verssel lentebb azt mondja erről az üdvösségről az apostol, hogy sokkal inkább jobb mindennél (1,23). Tehát az üdvösség Isten jelenléte, aminél nincs jobb: ez a legjobb. A részleteket illetően nem tudunk konkrétumokat, de ennyi elég!
Itt arról a jóról van szó, amit a tanítványok átéltek a megdicsőülés hegyén (Máté 17,4), és ami elkísérte őket a völgybe is. Ez az Isten jelenlétéből fakadó legfőbb jó, ami Jézus Krisztus feltámadásával nyilvánvalóvá lett, kihat a földi életünkre is.
Persze fontos, hogy értsük is, ezért egy képpel segítem érzékeltetni az üdvösség meghatározás lényegét. Isten Lelke pedig elvégzi a többit. A példa személyes, de nem magamról akarok beszélni, tehát lássunk túl a példán a lényegre.
Megnyugszom, ha a Feleségem velem van, mellettem van. Jó, ha jelen van. Ma még menni kell Budapestre. Kértem, jöjjön velem! Elintéztem a beléptetést is, csak lehessen velem. Kiderült, hogy nagyhéten itthon lesz a kisebbik lányunk. De jó, velünk van! A másik lányunkat Amerikából várjuk haza, végig imádkozzuk a repülőutat, és alig várjuk, hogy itt legyen, velünk. Aki fontos, annak jó a jelenléte, áldás, megnyugvás, olyan részleges üdvösség–élmény.
Gyarló képek ezek a legfontosabb jelenlétével, Isten üdvösséges jelenlétével kapcsolatban, aminél nincsen jobb ezen a földön; – noha mi mindenütt keressük ezt a jót, csak éppen itt nem!
A feltámadott Jézus Krisztus hirdetése üdvösségemre van! – hangsúlyozza az apostol. Akár én hirdetem, akár nekem hirdetik az evangéliumot.
Nem véletlenül fogalmaz személyesen, egyes szám első személyben az apostol: az én üdvösségemre van.
Az üdvösség, Isten mindenre elégséges jelenlétének öröme ugyanis személyes tapasztalás.
Ezt nem tapasztalhatja meg más helyettünk.
Ez vagy a miénk, vagy távol vagyunk ettől a jótól, múlandó „jókat” hajszolva, amelyek halálos méreggé vegyülnek az életünkben.
Az apostol azt is külön kiemeli, hogy ez a személyes üdvtapasztalat, üdvbizonyosság nem a mi érdemünk, jóságunk, erőlködésünk jutalma.
Ez az üdvösséges legfőbb jó azért lehet a miénk, mert Jézus Krisztus eljött, szenvedett, meghalt, feltámadott; – hogy legyőzze a bűnt, a betegséget, a halált, a gonoszt. Ezt minden vasárnap elmondom. Nem baj!
Ez az üdvösséges legfőbb jó azért lehet személyesen a miénk, mert Isten Szentlelke megnyitja az értelmünket és a szívünket, hogy befogadhassuk a kereszt és az üres sír evangéliumát.
„…mert tudom, hogy ez üdvösségemre válik a ti könyörgésetek és Jézus Krisztus Lelkének segítsége által.” (19)
Az üdvösség egy olyan ajtó, ahol személyesen mi léphetünk be, nem küldhetünk helyettest, képviselőt.
Az üdvösség egy olyan ajtó, ahol belül, az Isten oldaláról van a kilincs, kívülről pedig csak egy gombot ragadhatunk meg és zörgethetünk (Máté 7,7).
De ad az Isten Lelket azoknak, akik ezt kitartóan kérik (Lukács 11,13), a zörgetőknek megnyílik az ajtó (Máté 7,7).
Nem érdemre, de könyörgésre, zörgetésre, isteni kegyelemből megnyílik a „sír”; – megszabadulunk.
Ezért emeli ki az apostol, hogy a feltámadott Jézus Krisztus hirdetése üdvösségünkre lesz, a Szentlélek és a könyörgés által (19).
Aki előtt pedig megnyílt ez az ajtó, az könyörög másokért is.
Aki megtapasztalta az Isten–jelenlét üdvösséges jóságát, az mások üdvösségéért is könyörög.
Tenni csak annyit tudunk ezért, hogy hirdetjük, és minden nyomorúságunk ellenére megszentelődő hitelességgel éljük az Igét, az evangéliumot.
Efelett csak könyörögni tudunk: másokért, szeretteinkért.
Mindig taszított az agresszív, ítéletes, szigorú keresztyénség. Nem a szigorúságról és a következetességről beszélek, mert azok Jézus Krisztus követésében a legfontosabbak. De aki másokhoz szigorúbb, mint magához, miközben eleve sajnálja másoktól az üdvösséget, az hogyan könyöröghetne mások üdvösségéért. A cselekvés a szuverén Istené. De a könyörgés a miénk!
Márpedig ez a könyörgés az Ige szándéka, Jézus Krisztus szándékával találkozik, hiszen az Úr azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, aki elveszett (Lukács 19,10).
De jó tudni, hogy mások is könyörögtek és könyörögnek érettünk, hogy üdvösségünk legyen, és üdvbizonyosságunkban megerősödhessünk.
A feltámadott Jézus Krisztus hirdetése tehát üdvösségünkre van, a Szentlélek munkája és mások könyörgése által.
3.
A FELTÁMADOTT JÉZUS KRISZTUST REMÉNYSÉGEMRE HIRDETIK!
„Ezért szívemből várom és remélem, hogy semmiben sem fogok szégyent vallani…” (20)
Ezek szívből jövő sorok, és szívig hatolnak, de üdvbizonyosságos reménységből, és nem gyarló emberi érzelemből fakadnak.
Ahol a feltámadott Jézus Krisztust hirdetik, ott ez az üdvbizonyosságból fakadó reménység tölti el egész életünket, szolgálatunkat, és ezzel a reménységgel tekintünk a jövőbe is.
Ennek a reménységnek maradéktalan beteljesedésére várunk!
Megszégyeníthetnek, de nem szégyenülhetünk meg végérvényesen; – mert feltámadott az Úr; – azaz nem veszhetünk el, hiszen a végső, maradéktalan győzelem elvehetetlenül a miénk!
Erre utal az apostol, amikor így fogalmaz: Semmiben sem szégyenülhetek meg!
A 25. zsoltár vall erről. Gyakran énekelve is imádkozzuk ezt a bizonyosságot: „Mert szégyent nem vallanak, akik hozzád esedeznek…” (Zsoltárok 25,2–3).
– Megvallom nektek, hogy ez az igevers, személyes hitéletem egyik meghatározó bibliai üzenetét tartalmazza.
Személyes imádságaimban innen indulok és ide érkezek meg: Nem enged megszégyenülni az Úr.
Az Úr semmiben sem engedi megszégyenülni szolgáját, szolgájának szeretteit és saját népét!
Az üzenet közösségi és egyéni értelemben is érvényes, az Úrban; – mégpedig a kettő kölcsönösen hat egymásra, erre még utalni fogok.
– De jó ezt tudni!
De jó ezt tudni ma, egy olyan világban, amikor mindent összekever a Sátán!
De jó ezt tudni az egyházban szolgálva, ahol nincs egy szigorú külső rend, és a hitünk nem elég erős ahhoz, hogy a Szentlélek belső rendje fegyelmezzen, még hatékonyabban rombol a gonosz.
De jó ezt tudni, mert mindenbe belekever a gonosz. Állandóan egymásra pakolunk mindent. Észre sem veszem, már benne vagyok. Olyan is van, hogy már csak én nem tudok róla egyedül, és nyakig merültem a kellemetlen helyzetbe, a bajba, és nem tudok belőle kijönni. Emberek használnak saját ügyeikhez.
Melyikünk ne élte volna át ezt, valamilyen formában. Nem magamról beszélek, ez egy általános alanyként megfogalmazott egyes szám.
Segítség emberektől? Nekem még úgy alig segítettek, hogy ne ötször annyi gondom lett volna, mintha magam csináltam volna.
De az Úr ígéri, de jó hallani, hogy a nagy kavarodás ellenére, amikor már csak történnek velünk a dolgok, akkor sem szégyenülhetek meg, semmiben.
Hadd mondjam többes számban ugyanezt: Nem szégyenülhetünk meg mi, akik az övéi vagyunk.
Először egyéni életünkre nézve, személyes összefüggésben hangsúlyozza most ezt a bizonyosságot az apostol: Semmiben; – sem fogok szégyent vallani.
Ez egy boldog reménység.
A feltámadott Jézus Krisztusban üdvösséget nyerve, minden okunk megvan erre a reménységre.
Nem fogok szégyent vallani sem itt, sem odaát.
– Nem fogok szégyent vallani itt, ebben a világban.
Nem fogok szégyent vallani akkor sem; – ha az események kusza sodrása ragadott magával, és túlterheltségem, naivitásom miatt későn vettem észre, hogy önhibámon kívül belekeveredtem valamibe.
Nem fogok szégyent vallani akkor sem; – ha elbuktam, ha kudarcot szenvedtem, ha a saját hibáim, vétkeim, miatt kerültem mélyre; – akkor sem szégyenülhetek meg végérvényesen.
Nem fogok szégyent vallani akkor sem, ha megaláznak; – ha mások akarnak megszégyeníteni, megrágalmazni, meggyalázni; – akkor sem engedi el az Úr a kezemet.
Nem fogok szégyent vallani akkor sem, ha próbatételek érnek; – ha maga az Úr tesz be a szenvedés kohójába; – akkor végképp az Övé vagyok, és elvégzi életemben, amit akar, de nem enged szégyent vallani.
Ő ismer bennünket, nem terhel minket a kereteinken túl: – nem terhel sem hitünk, sem erőnk felett; – ellenségeinket sem engedi egy határon túl; – és hibáink, vétkeink, gyengeségeink, kísérthetőségünk, azaz a gonosz felett is Ő a kegyelmes, ugyanakkor joggal szigorú Úr; – miközben Ő az események Ura is, nem enged bennünket vesztünkre sodródni, nagy örvényekbe belekeveredni.
– Nem fogok szégyent vallani „odaát” sem!
Nem fogok szégyent vallani sem itt, ebben a világban; – sem pedig „odaát”.
Az apostol ezt a reménységét is megfogalmazza: Akár élek, akár meghalok, nem szégyenülhetek meg!
Megszégyeníthetenek, de nem szégyenülhetek meg, nem veszhetek el.
Akármi történik, és bármi történhet! De mi akkor is a feltámadott Úr kezében vagyunk, aki az örök élet Ura.
Semmiben, semmikor nem fogunk megszégyenülni.
Mindenekelőtt Isten népével, és Jézus Krisztus ügyével kapcsolatosan hangsúlyozza ezt a bizonyosságot az apostol: – Semmiben sem fogok szégyent vallani; – mert Jézus Krisztus feltámadott, mert az Ő ügye győztes ügy, mert Jézus Krisztus nem szégyenült meg, és az Ő követői sem szégyenülhetnek meg.
Az apostol szívéből nem csupán a saját sorsának reménységgel teli összefüggésében fakad fel ez az imádságos vallomás, hanem Krisztus ügyének, és így Isten népének összefüggésében is: „…mint mindenkor, úgy most is Krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem…. (20).
A kettő azonban összefügg.
Az Úr nem engedi megszégyenülni elhívott szolgáját, küldöttét, népét; – mert nem engedi megszégyenülni Egyszülött Fia ügyét!
Minden azért történik, hogy Jézus Krisztust, a feltámadott Urat nyíltan hirdessék és magasztalják.
Ennek a levélnek Krisztus–himnusza világosan szól arról, hogy efelé tart ez a világ, amikor majd minden térd meghajol az Úr előtt, és Őt magasztalja (Filippi 2,10–11).
Ez a magasztalás, „Egyedül Istené a dicsőség”, nem valami öncélú magasztalás, mert Isten dicsőítése az a boldog állapot, amely egyedül jó nekünk is.
Minél előbb elkezdhetjük, annál inkább kiteljesedik az életünk.
Micsoda reménység, micsoda távlatok ezek: húsvéti távlatok.
*
Összegezve:
A feltámadott Jézus Krisztust üdvösségünkre és reménységünkre hirdetik!
Olyan világot élünk, hogy mindenki mondja, teszi a magáét, minden gyorsul, sűrűsödik, torlódik, és ütközik, sokszor halálosan.
Egy olyan csomópont az életünk, bocsánat az egyszerű példáért, mint amilyen itt a templomunk előtt alakult ki.
Itt a templom előtt, szinte minden ki- és bejárás feszültséget okoz, mert három irányból, nagy kanyarokból rohannak rám az egyenesben, még a legnéptelenebb időszakban is.
Csomópontban élünk sokféleképpen, elvárások, feszültségek, érdekek, irigyek között, ezernyi inger és feladat torlódásában dudálunk egymásra, néha öklöt rázva, kiabálva.
De ez csak a felszín, mert a mélyben ezek a csomópontok halálosak, kárhozatosak is lehetnek.
Nagypénteken és húsvétkor a gyarló világ halálos csomópontját eligazította, megigazította az Isten, „felüljárót” épített: a feltámadott Jézus Krisztust adta nekünk.
Valóban feltámadott az Úr! (Lukács 24,34)
Mi a feltámadott Urat hirdetjük!
A feltámadott Jézus Krisztus evangéliuma üdvösségünkre és reménységünkre szól!
Nem szégyenülhetünk meg, semmiben!
Istentisztelet húsvét vasárnapján, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. április 1.
Textus / Lekció: Filippi 01,18-20
Igehirdető: Steinbach József