(1) Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, és Isten félelmében tegyük teljessé megszentelődésünket!
(2) Fogadjatok be minket: senkit nem bántottunk, senkit nem károsítottunk meg, senkit nem csaltunk meg.
(3) Nem vádképpen mondom, hiszen az előbb megmondtam, hogy szívünkben vagytok, hogy együtt éljünk, és együtt haljunk.
(4) Nagy a bizalmam irántatok, sok dicsekedni valóm van veletek, tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.
(2Korinthus 7,1–4)
(2Korinthus 7,4)
Ígéreteink vannak – hangsúlyozza az apostol, amelyből istenfélelem következik.
Vannak beteljesedett ígéreteink.
Ennek bizonysága a Szentírás.
Isten megígérte, hogy ennek a „hasadt” világnak szabadítást, megváltást ad, elküldi a Megtartót.
Ezért választotta ki Isten Ábrahámot, és ezért ígérte neki, hogy általa nyer áldást a föld minden nemzetsége (1Mózes 12,3). Ábrahám utódaiból nagy nép lett, és ebből a népből született meg a világ megváltója, Jézus Krisztus.
Az Ő eljövetelét ígérték a próféták. Mikeás próféta Jézus Krisztus születését (Mikeás 5,1), Zakariás próféta virágvasárnapi bevonulását (Zakariás 9,9), Ézsaiás próféta többek között megváltó szenvedését és halálát (Ézsaiás 53,5), a Zsoltárok könyve Jézus Krisztus feltámadását hirdette meg (Zsoltárok 16,9–11).
Mindezek már beteljesedtek. Mi a beteljesedett ígéretek népe vagyunk.
Adjunk ezért hálát Istennek!
Vannak már beteljesedett ígéretek, és vannak még beteljesedő ígéretek, amelyekre reménységgel tekintünk.
Hiszen Isten, az eddigi ígéreteit is maradéktalanul beteljesítette: Jézus Krisztusban mindent odaadott nekünk.
A még beteljesedő ígéret az – ahogy az Apostoli hitvallásban megvalljuk –, hogy Jézus Krisztus visszajön, és teljessé teszi rajtunk a megváltás művét (Ézsaiás 11,1–9).
Addig reménységgel telve sóhajtozunk (Róma 8,19).
„Itt”, ebben a világban, a „már igen, és a még nem” feszültségében élünk.
Már a mieink, az Isten ígéretei; hit által ezeket már birtokoljuk.
De még a maga teljességében „itt” ezeket nem élhetjük át, hiszen e testben távol vagyunk az Úrtól (2Korinthus 5,6); majd csak Jézus Krisztus visszajövetelétől kezdve, amikor Isten új eget és földet teremt (Ézsaiás 65,17; 2Péter 3,13; Jelenések 21,1).
Ezért hangzik fel a sóvárgó könyörgés a Biblia utolsó előtti versében: „Jöjj, Uram Jézus!” (Jelenések 22,20)
Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak – hangsúlyozza az apostol –, ezért istenfélelemben élünk.
A beteljesedett, és a reménységgel beteljesedő ígéretek szentlelkes következménye az istenfélelem, amely szintén kegyelmi állapot.
Csak egy „bővített mondatot” hadd mondjak erről!
Mi az istenfélelem?
Az istenfélelem nem az Istentől való félelem, a szónak abban az értelmében, ahogy mi ezt első hallásra gondolnánk. Bár ez a megközelítés sem hibás.
Mégis, akkor határozzuk meg pontosan az istenfélelmet, ha azt mondjuk, hogy az istenfélelem: az Isten tisztelete.
Az istenfélelem az, amikor Isten Igéjéből megismertem az Ő tökéletes, vitathatatlan, az ember javát szolgáló, életet ajándékozó és üdvözítő akaratát, és ahhoz igazítom az életemet, engedelmes szívvel.
Ez az istenfélelem. Ez az egyetlen, ami elvesz minden emberi félelmet, csüggedést, aggodalmat és rettegést.
Ilyen ígéreteink vannak, és ebből istenfélelem következik.
Az apostol gyönyörűségesen részletezi, hogy miben áll ez az istenfélelem.
Erről szól ez a négy vers, és erről szól a mai igehirdetés is.
1.
Mivel ilyen ígéreteink vannak, AZ ISTEN FÉLELMÉBEN MEGTISZTULVA ÉLJÜNK! (1)
Mit jelent ez: tisztán élni?
Először is azt jelenti, hogy Isten, Jézus Krisztus érdemén keresztül tekint ránk, és kegyelméből már tisztának tart bennünket.
Micsoda kegyelem: az Úr tisztának tart bennünket, pedig nem vagyunk azok.
De Istenünk, Jézus Krisztus tisztaságán, érdemén keresztül tisztának lát bennünket. A térhatású mozikban speciális szemüveg nélkül homályos a film, szemüvegben nézve kristálytiszta a kép. Ez a „szemüveg” – bocsánat a példáért – Jézus Krisztus.
Luther ezt az isteni kegyelmet nevezte megigazulásnak.
Tiszták vagyunk, ahogy Jézus Krisztus maga is mondja: „Ti már tiszták vagytok az Ige által, amelyet szóltam nektek.” (János 15,3)
Kedves Testvéreim! Ebben a kivételezett helyzetben vagyunk most mi is. Ez egy csoda: itt vagyunk, együtt hallgathatjuk Isten Igéjét. Ez kegyelmi állapot: Isten ránk tekint, megszólít bennünket, tisztának tart bennünket az Ő megelőlegezett szeretete.
Nem vagyunk tiszták, és Ő mégis tisztának tart bennünket: ez a megigazulás.
Ez a megelőlegezett kegyelem elindít bennünket a megszentelődés felé.
Az Isten félelmében tiszták vagytok, ezért tisztítsátok meg magatokat minden testi és lelki tisztátalanságtól.
Az előbbit Luther hangsúlyozta: a megigazulást. Tiszták vagyunk! Ez a kegyelem.
Emezt Kálvin húzta alá: a megszentelődést. Maradjunk tiszták! Ez az engedelmesség.
E kettő együtt az istenfélelem.
A megszentelődés nem más, mint megharcolni Isten Lelkének erejével, a hitnek harcát.
A megszentelődés útját járjuk ezen a világon.
Isten népe, Isten népének élete, szolgálata és benne az egyes hívő ember élete egyre inkább feltisztuló élet, ahogy haladunk a hit útján.
Noha ebben a világban soha nem leszünk maradéktalanul tökéletesek, de folyamatosan tisztul az életünk.
Ennek a tisztulásnak része a konkrét bűnlátás, bűnbánat, bűnvallás.
Olyan ez kedves testvéreim, mint amikor reggel felhúzzuk a redőnyt, beárad a napfény, a világosság, és akkor látjuk a szobában a „valódi helyzetet”: fel kellene porszívózni, ki kellene törölni a sarkokat, lepakolni a polcokat és portalanítani, meg kellene tisztítani az ablakot, lemosni az ajtókat…
Ilyenkor konkrétan látjuk, hogy mi a feladat: hol lapul a por, a piszok.
Nem lehet csupán általánosságban megvallani a bűneinket, e megszentelődési folyamatban, hanem egészen konkrétan kell ezt megtenni: – Uram, a múlt héten ebben voltam gyenge, ez volt az én konkrét vétkem. Szeretném ezt megvallani, töredelmes szívvel és letenni azt a színed előtt!
Egész eddigi életünkre tekintve is el kell végeznünk a bűnvallást! Mi az a bűn, életemnek az a gyenge pontja, az az „Achilles-sarka”, ami soha nem elintézett ügy, ahol mindig kisérthető vagyok.
Ezek kapcsán újból és újból kérni kell a bocsánatot; de még inkább az erőt, a megtisztulást, a megszentelődés útját járva, hogy Isten bűnbocsátó, drága kegyelmével ne éljünk vissza.
Isten tisztának tart bennünket: ez a megigazulás.
Erre a tiszta ruhára pedig nem lehet felvenni újból a koszos göncöt.
Nem tudom, ki látta anno a „Gulág” című filmet? Még a „múlt rendszerről” szól, a hidegháborús időszak kezdetéről.
Egy mondatban összegzem a film lényegét. Egy amerikai újságírót elfognak a Szovjetunióban, mert kémnek tartják; megkínozzák, vallatják, de nem tudják megtörni. Végül a vallatói „mesteri” módszerhez folyamodnak. Kivezetik a vizes, nedves, patkányokkal teli odújából. Közlik vele, hogy itt van a családja, láthatja őket: vegye le a testére tapadt, büdös rongyait, fürödjön le, öltözzön tiszta ruhába. Az újságíró reménységgel veszi a jóleső, megtisztító, forró fürdőt, felölti a tiszta ruhát. Kijövet a fürdőhelyiségből, durván közlik vele: – Hazugság az egész, itt a koszos ruha, felvenni, vissza a cellába! Akkor megtört…
Továbbgondolva ezt a filmbéli történetet: ez a „megtörés” a megtérés.
Isten, Jézus Krisztusra tekintve, tisztának tart bennünket. Ez a megelőlegezett kegyelem. Ne éljünk vissza ezzel a kegyelemmel! Tisztítsuk tehát meg magunkat, mert erre a tiszta ruhára már nem lehet a koszosat felvenni!
Nagyon egyszerűen, világosan, még gyakorlatibb módon mondom, miként lehet megtisztulni.
Például: a magam helyén, ahova az Isten állított, a nem gürcölő, de becsületes, odaadó, szolgáló, hivatásként értelmezett munka megtisztít, ha azt az Isten dicsőségére és a másik ember javára végzem.
A komoly, szorgalmas, végig kitartó munka, illetve szolgálat – ott, ahová az Úr állított bennünket – megtisztít, tisztán tart, megszentel.
A komoly munka „katartikus” élmény, Isten ajándéka. Nem véletlen, hogy az eredeti görög szövegben itt a „katharidzó”, „megtisztulni”, kifejezés szerepel.
Folytathatnánk a példák sorát; miként lehet megtisztulni.
Mi a megtisztulás?
Isten tisztának tart bennünket.
Tisztítsuk tehát meg magunkat!
Tegyük ezt azzal a reménységgel, hogy aztán Isten, az Ő Lelke által, tisztán tart bennünket.
Olyan ez, mint amikor a méhészek a végterméket, a gyönyörű kristálytiszta mézet üvegbe teszik…
Megfogják az üveget – Isten kezében vagyunk –: ez a megigazulás.
Kitisztítják az üveget kívülről, belülről – különösképpen belülről, ahova a méz kerül –: ez a megszentelődés.
Aztán teleöntik az üveget kristálytiszta mézzel, amely teljesen kitölti az üveg belsejét. Onnantól kezdve, az nem koszolódhat már többé belülről.
Mikeás próféta mondja: Engem pedig betölt az Istennek Lelke! (Mikeás 3,8)
Jöjj, Szentlélek Úristen! Töltsd be az életünket, a szívünket, a lelkünket, az egész valónkat, mivel ilyen ígéreteink vannak, hogy az Isten félelmében megtisztulva éljük az életünket.
Ez az első, nagyon fontos üzenet.
2.
A másik nagyon fontos üzenet, folytatva az igeszakasz gondolatmenetét: Mivel ilyen ígéreteink vannak, AZ ISTEN FÉLELMÉBEN, BIZALOMMAL FOGADJUK BE EGYMÁST! (2–4)
Legalább a testvérek közösségében, a szentek közösségében élhessük már át ezt a csodát: az Isten félelmében, a bizalommal teli befogadást.
A szentek közösségének ez az egyik lényegi definíciója: minden probléma, feszültség, konfliktus ellenére meg tudunk bocsátani egymásnak, be tudjuk fogadni egymást.
Mi volt a helyzet Korinthusban?
Nem akarom újból elmondani azt, amit a Korinthusi második levél magyarázata során már annyiszor elmondtam, hogy milyen nyomorúságos, szinte kezelhetetlen viszony alakult ki a korinthusi gyülekezeten belül, valamint az apostol és a korinthusi gyülekezet között is.
A gyülekezeten belül pártoskodások okoztak feszültséget (1Korinthus 1,10–13).
Az apostol és a gyülekezet között pedig elmérgesedett a kapcsolat. Ennek dokumentuma a Korinthusi második levél, amelyben az apostol azon munkálkodik, hogy rendezze viszonyát a gyülekezettel.
Milyen hiteltelen, negatív „bizonyságtétel” lehetett a hatalmas Korinthus városában, abban a pogány tengerben, hogy a frissen alakult korinthusi gyülekezeten belül is ennyiféle konfliktus szaggatta a Jézus Krisztusban hívők közösségét.
Az apostol itt éppen a békesség munkálása miatt hangsúlyozza, saját magával és munkatársaival kapcsolatosan: – Senkit nem bántottunk, senkit nem károsítottunk meg, fogadjatok be bennünket, szív szerint, hogy együtt éljünk és együtt haljunk…
Ez a kérés ránk is vonatkozik, hiszen ez a mai Ige üzenete: – Mivel ilyen ígéreteink vannak, az Isten félelmében, a szentek közösségében, legalább a testvérek közösségében bocsássunk meg egymásnak, fogadjuk be egymást bizalommal, hogy aztán így lehessen a szolgálatunk hiteles a világ felé.
Legalább a testvérek közösségében, a szentek közösségében élhessük már át ezt a csodát: az Isten félelmében, bizalommal teli befogadást.
Ismét mondom. A szentek közösségének ez az egyik lényegi definíciója: minden probléma, feszültség, konfliktus ellenére meg tudunk bocsátani egymásnak, be tudjuk fogadni egymást.
Nem tudom, észrevettétek-e az Ige felolvasása kapcsán a különbséget? Nem azt mondja az apostol, hogy fogadják el őket, hanem azt kéri a korinthusiaktól, hogy fogadják be őket.
A kettő között óriási a különbség! Ez nem szójáték.
Elfogadni a másikat azt jelenti, hogy a felszínen fátylat borítunk a problémákra, mert belefáradtunk már a csatározásokba, tehát tűzszünetet tartunk; köszönünk egymásnak, esetleg még az időjárásról is beszélgetünk egymással; de igazából nem bocsátottunk meg a másiknak. Belül továbbra is ott böknek a tüskék, feszítenek a sérelmek, a heg alatt gennyesednek a sebek, amelyek újból és újból felfakadhatnak, ha úgy alakul a helyzet.
„Fogadjatok be bennünket!” Ezt kéri az apostol a korinthusiaktól. „Bocsássatok meg nekünk!” Az apostol kezdi a bocsánatkérést, nem a másikra vár. „Dicsekedjünk egymással! Legyünk valóban a testvérek közössége, a Jézus Krisztusban!”
Nem lehet ezt az üzenetet ennél szebben kifejezni, mint ahogy Pál apostol, szinte imádságként, megfogalmazza a korinthusiakkal kapcsolatban: „Krisztusi, szolgáló sorsközösségben éljünk, odafigyelve egymásra, mint akik egy test vagyunk, a Krisztusnak teste; egy szívdobbanással, együtt éljünk és együtt haljunk!”
Nem elfogadni egymást, hanem befogadni egymást!
Ez a mai igeszakasz újabb fontos üzenete.
Közben pedig megtapasztaljuk azt a csodát – amely erőt ad a világban való bizonyságtételhez –, miszerint a Jézus Krisztusban egy test vagyunk, a szentek közössége vagyunk, számontartjuk egymást, egymás hite által épülünk, igazán szeretjük egymást.
Nagy ajándék ezt az egységet és szeretetet megélni ebben a gyülekezetben – minden probléma ellenére is –, az almádi és fűzfői gyülekezetben, a nyaraló testvérekkel együtt, évtizedek óta.
Most, a „Balatonalmádi-Balatonfűzfői Református Nyaralók VIII. Találkozóján”, ebben a nagyobb közösségben éljük át ezt a csodát, azokkal együtt, akik rendszeresen itt nyaralnak, vagy más okból lelki otthonuknak tartják a mi gyülekezetünket.
Az eredeti görög kifejezés is ezt a „befogadó szeretetet” támasztja alá: „khoreó”, „khorészate hémász” szó szerint azt jelenti, hogy helyt adni a másiknak a szívünkben, hogy együtt éljünk és együtt haljunk.
Ez az igazi testvéri közösség, ilyennek kellene lennie a szentek közösségének; nemcsak a felszínen elhordozni, elszenvedni egymást, hanem befogadni egymást, hogy együtt dobbanjon a szívünk, hogy együtt szolgáljunk, együtt örüljünk és szenvedjünk, kitartva egymás mellett örömben és bánatban.
Az apostol pontosan erről beszél. A krisztusi testvériség ezt jelenti: együtt élni és halni (3); szívünk utolsó dobbanásáig…
Pál ilyen befogadó bizalommal fordul a korinthusiakhoz: Sok bizalmam van bennetek! (4)
Itt a bizalom, a „parészia” egyszerre jelen bizalmat, nyíltságot és bátorságot.
A másikban így bízni, a másik ember felé – legalább a Krisztusban testvérem felé – ekkorát nyitni, valóban bátorság; de nincs más út!
Ezt az üzenetet is megfogalmazom még egyszerűbben, hogy teljesen világos legyen mindenki számára, miről is van itt szó!
Itt arról van szó, hogy a hívő ember nem sértődhet meg!
Érted? A hívő ember nem sértődhet meg!
A hívő ember, ahogy a „Miatyánkban” imádkozzuk, megbocsát (Máté 6,12).
A megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejtettem a bajokat, a vélt és valós sérelmeket.
Nem erről van szó. Ne hazudjunk, legalább az Isten színe előtt ne tegyük ezt! Hiszen amíg az elmém ép, amíg tudok gondolkozni, addig nem tudok felejteni, nem tudok „delete”-et nyomni, nem tudok csak úgy „törölni”.
Éppen az a megbocsátás csodája, felülről való Szentlelkes ajándéka, Isten erejének és hatalmának megnyilatkozása, hogy a megtörtént bántásokat, sérelmeket, bajokat nem tudom ugyan elfelejteni, de azokat mégis le tudtam tenni a Jézus Krisztus keresztjéhez, mégis meg tudtam bocsátani, mégis el tudtam engedni azokat.
Ez a megbocsátás csodája.
Még egy gyakorlati hozadéka van ennek a gondolatnak, ami inkább kollektív, mint egyéni áldása igeszakaszunknak.
A bizalom nemcsak a keresztyén testvéremre – és ezen keresztül a másik embertársamra – vonatkozik, hanem az egyházra is!
Ne feledd, az egyházról csak jót mondhatsz, még ha vannak kritikai észrevételeid, akkor is.
Ez a bizalom a Jézus Krisztusba vetett hited igazi mércéje!
Hát, bizony gyakran elbukunk a vizsgán…
Elkeserítő, ha valaki állandóan csak kritikusan beszél a saját gyülekezetéről; még akkor is, ha észrevétele megalapozott.
Ez lelkület, hit kérdése.
Tehát: mivel ilyen ígéreteink vannak, az Isten félelmében megtisztulunk, és megéljük a szentek közösségét; egy bizalmi válsággal teli világban bízunk egymásban, és nemcsak elfogadjuk egymást, hanem befogadjuk egymást, megbocsátva egymásnak; így lesz aztán hitelessé szolgálatunk a világban.
3.
Végezetül következzék a harmadik üzenet, az Ige gondolatmenete szerint.
Mivel ilyen ígéreteink vannak, az Isten félelmében, megtisztulunk, bizalommal befogadjuk egymást, és csordultig vagyunk örömmel.
AZ ISTEN FÉLELMÉBEN, CSORDULTIG ÖRÜLJÜNK! (4)
Ez az öröm evangéliumi öröm.
Olyan gyönyörűen zengi az apostol az evangéliumi öröm bizonyságát.
Engem mindig úgy megerősítenek az evangéliumi örömről szóló Igék (Filippi 4,4–7).
Néha én is annyit panaszkodnék… Már-már ott van a számon… Az a gyarló ó-ember! Ahogy Luther említette: új emberek vagyunk, de kísért az ó-ember, ott úszik a dög. Az ó-ember állandóan panaszkodna, nyavalyogna, a saját gyarló igazából kiinduló sérelmeit szajkózná, indulatosan és frusztráltan rossz hangulatot keltene.
Aki istenfélő, aki Jézus Krisztusban újjászületett ember, az mindenkor az evangéliumi örömöt hirdeti és éli.
Isten népe evangéliumi örömöt megélő és „kommunikáló” nép.
Ez az öröm mindenkori öröm.
Az apostol úgy fogalmaz, hogy minden nyomorúsága ellenére csordultig van örömmel.
Ilyen az evangéliumi, ilyen a krisztusi öröm.
Erről az örömről mondja Gyökössy Endre a Filippi levél magyarázata kapcsán, hogy ez az öröm az un. „mégis öröm”, a körülményektől független öröm.
Ez az öröm nem a körülményekből táplálkozik, hanem Jézus Krisztus örökkévaló szeretete élteti azt.
„Minden nyomorúságom ellenére csordultig vagyok örömmel!” – vallja meg az apostol.
Letagadhatatlan a nyomorúság, nem kell hamis rajongással szépíteni a valóságot, és mégis a krisztusi öröm határoz meg bennünket.
Nem a „thlipszisz”, nem a nyomorúság; hanem a „kharisz”, az Isten kegyelméből fakadó öröm határozza meg az életünket, a közérzetünket, az életminőségünket, a viszonyulásainkat.
A görögben, a „thlipszisz” az élet nyomása. Igen, kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy mindenfelől szorongatnak bennünket, de nem szorítanak be minket (2Korinthus 4,8).
Már-már megfulladnánk, de az Isten mégis ad levegőt; mert munkál a „kharisz”, a megtartó kegyelem és az ebből következő „khairein”, az örvendezés.
Ez az öröm krisztusi-evangéliumi öröm; mégis öröm, vagyis a körülményektől független öröm.
Ez az öröm csordultig való öröm.
Csordultig („hüperperisszeuomai”). Csordultig örömmel! Mivel vagy tele? Csordultig örömmel! Nem szomorúsággal, hanem örömmel!
Csordultig való öröm: valahogy úgy, mint amikor a poharat megtöltik…
Velem gyakran előfordul, hogy nem figyelek a töltésre, mert közben beszélgetek, figyelek arra, aki éppen hozzám beszél, és túltöltöm a poharat, az üdítő kifolyik, kicsordul a pohárból.
Igen, erről van szó. A krisztusi öröm, ami bennünk van, túlcsordul rajtunk keresztül mások felé.
Megint érthetően mondom, világosan…
Ki az, akit ma meg kell vidámítanod? Nemcsak egy viccel felvidítani az illetőt, hanem ezzel az evangéliumi örömmel megvidámítani, buzdítani, bátorítani, és nem megszomorítani, nem elkeseríteni a saját bajaiddal.
Ez egy áldott szolgálat, áldott feladat.
Még egy gyakorlati útmutatás ezzel kapcsolatban.
A hívő ember nem lehet depressziós! A hívő ember nem égheti ki! Most ezekkel a „modern kifejezéssel” fogalmazom meg az üzenetet.
Egy nagyon kedves hívő testvérem, akinek a szavára sokat adok, azt mondta nekem: „Az intelligens ember csakis depressziós lehet ebben a világban.”
Szíven csapott ez a mondat.
Igen, akinek van reflexiós, önreflexiós képessége, az látja a világ „hasadtságát”, nyomorúságát, hiányát.
Pontosan értettem, hogy miről beszél ez a testvérem.
De ő azonnal hozzátette, hogy a hívő ember krisztusi reménységgel túllép az intelligencia reális látásán.
A mi Urunk ezt úgy fogalmazta meg: Boldogok, akik sírnak! Boldogok, akik meg tudnak szomorodni a világ bűnnel terhelt, istentelen szegénységén és nyomorúságán. De a mi Urunk hozzátette: Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek (Máté 5,4).
A hívő ember, aki „több”, mint az intelligens ember, a körülményeitől függetlenül is csordultig telt örömmel, és abból jut másoknak is.
Nem keseredhetünk el, soha nem csüggedhetünk el, mindenkor tele vagyunk reménységgel (2Korinthus 5,6).
*
Kedves Gyülekezet! Kedves Nyaraló Testvérek!
Jó találkozni, jó lesz újból beszélgetni.
Áldott legyen ezért a mindenható Isten.
Köszönjük nektek azt, hogy tavasztól őszig, amikor hétvégeken lejöttök, itt vagytok közöttünk, és lelki otthonotoknak tartjátok a mi kis gyülekezetünket!
Köszönjük az Úrnak, hogy erősíthetjük egymást!
Áldjon meg benneteket a mindenható Isten!
Vigyük el magunkkal ezt a gyönyörűséges Igét!
Lám, milyen gazdag a Szentírás: négy vers ez az igeszakasz mindössze, és mennyi mindenre tanít bennünket.
Mivel ilyen ígéreteink vannak, az Isten félelmében élünk, megtisztulva, bizalommal egymást befogadva és csordultig örömmel.
Istentisztelet, Balatonalmádi-Balatonfűzfői Református Nyaralók VIII. Találkozója, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. augusztus 11.
32. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 11.
Szentháromság utáni 8. vasárnap
Keresztelő, Varjas Jonatán Sándor, 2019–15, 651.
Keresztelő, Mátéffy Klára, 2019–16, 652.
Esküvő, Földes Péter és Nagy Katalin Ildikó, 2019–03, 203 (2019.08.11.).
Textus / Lekció: 2Korinthus 07,01-04 (01)
Igehirdető: Steinbach József