„(6) Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.
(7) Ha pedig a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata dicsőséges volt, úgyhogy nem tudtak Izráel fiai Mózes arcára nézni arcának múló dicsősége miatt,
(8) hogyne volna még dicsőségesebb a Lélek szolgálata?
(9) Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel dicsőségesebb az igazság szolgálata!
(10) Sőt ami ott dicsőséges volt, már nem is dicsőséges az azt felülmúló dicsőség miatt.
(11) Ha ugyanis a mulandó dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges a maradandó.
(12) Mivel tehát ilyen reménységünk van, teljes nyíltsággal szólunk,
(13) és nem úgy, mint Mózes, aki leplet tett az arcára, hogy ne lássák Izráel fiai a mulandó dicsőség végét.
(14) De az ő gondolkozásuk eltompult, mert az Ószövetség felolvasásakor ugyanaz a lepel mind a mai napig felfedetlenül megmaradt, mivel az csak Krisztusban tűnik el.
(15) Sőt mindmáig, valahányszor Mózest olvassák, lepel van a szívükön.
(16) De ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel.
(17) Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.
(18) Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.”
(2Korinthus 3,6-18)
Az előző igehirdetésben is arra a kérdésre kerestük a választ, hogy milyen az Isten népe.
Akkor így hangzott kérdésünkre a válasz, a 3. fejezet 4-6. versei alapján, hogy Isten népe élő hitű nép, hiszen Jézus Krisztus által hisz az Istenben; – Isten népe a Szentlélek által megelevenített nép, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít; – valamint Isten népe szolgálatra alkalmassá, és a rábízott feladatra alkalmassá formált nép.
Most folytatjuk erre a kérdésre a feleletek sorát, de a válaszokat mai alapigénkre figyelve fogalmazzuk meg.
1.
ISTEN NÉPE REMÉNYSÉGGEL MEGÁLDOTT NÉP (12).
„Mivel tehát ilyen reménységünk van…” (12) – így kezdődött mai igeszakaszunk.
Isten ugyanis elvette a „leplet” az értelmünkről, a szívünkről és a szemünk elől, hogy a legfontosabb dolgokat világosan lássuk, hitünk és életünk tekintetében (16). Ahogy Jézus Krisztus megváltó halálakor a templom kárpitja, függönye felülről az aljáig kettéhasadt (Máté 27,51), és az akkoriak betekinthettek a templom legelrejtettebb helyére, a Szentek szentjébe; – úgy tekinthetünk mi is Jézus Krisztusban olyan üzenetekre, amelyek eddig elrejtettek voltak. Jézus Krisztusban, a lényegi dolgokat illetően, Isten ismeretét és az Ővele való találkozást illetően tehát világosságunk van. Ez minden reménységünk forrása.
Reménységre indít az a tény, hogy mivel elvétetett az előbb említett „lepel”, ezért látjuk az Írások értelmét. Nemcsak az Ószövetségben, hanem a teljes Szentírásban Jézus Krisztust látjuk, hiszen Őróla szól minden Ige, és a Szentlélek által Ő szól minden Igéből. Hanem ezzel a krisztusi szemlélettel közeledünk a Biblia bármely Igéjéhez, egyáltalán Isten kijelentéséhez, akkor hűtlen szolgákká leszünk, és meghamisítjuk Isten üzenetét. A Biblia azt az örömhírt hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó; és úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (János 3,16). Reménységünk a Megváltó Jézus Krisztusban van.
Reménységre indít az a tény is, hogy mivel elvétetett a „lepel”, ezért látjuk Jézus Krisztus testének, az egyháznak jövőjét. Ahogy ezt a Heidelbergi Káté 54. kérdés-felelete megfogalmazza, miszerint Isten Fia a világ kezdetétől fogva, annak végéig megőrzi az Ő népét. Mi hűséggel végezzük a szolgálatunkat, de az egyház jövője nem rajtunk múlik. Vagyis e tekintetben könnyebbüljünk meg, hiszen az egyház jövője nem statisztikai kategória. Nagy a mi reménységünk.
Reménységre indít továbbá az a tény, hogy mivel elvétetett a „lepel”, látjuk saját életünk jövőjét is. Jézus Krisztusban tehát Isten népének, és benne az egyes hívő embernek is örök jövője van. Üdvösségünk már ebben a világban elkezdődik, és reménységre szól (Róma 8,24). Jürgen Moltmann német teológus egész életét a reménység teológiájának kidolgozására szentelte. Legutóbbi könyvét, amely 2014-ben jelent meg eredeti nyelven, karácsonyra megjelenteti a Dunántúli Református Egyházkerület. A könyv címe: „Az élő Isten, és az élet teljessége”. Ez a könyv azt hirdeti, hogy Isten az élet Istene, Jézus Krisztusban az Ő örök életét ajándékozta vissza az embernek, üdvösségünk pedig már ebben a világban elkezdődik, beteljesedik, odaát pedig kiteljesedik. Ott eljutunk a színről-színre látásra (1Korinthus 13,12), ahol sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23), és ahol maradéktalanul megtapasztaljuk az élet teljességét (1Korinthus 2,9). Ez a folyamat, Jézus Krisztusban, már itt ebben a világban elkezdődik, „előíze” a hívő ember itteni tapasztalata is. Tehát ez a reménység nemcsak egy közösség, hanem az egyén reménysége is.
Milyen hatalmas a mi reménységünk, hiszen a reménység, minden körülmények között, a legnehezebb és legváratlanabb helyzetekben is látja Jézus Krisztusban nekünk ajándékozott megoldást. Isten népe tehát reménységgel megáldott nép, mert elvétetett a „lepel”, és Jézus Krisztusban látjuk az Írások értelmét, az egyház jövőjét, és saját életünk jövőjét is.
2.
ISTEN NÉPE SZABADSÁGGAL MEGAJÁNDÉKOZOTT NÉP (17).
„… ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (17)
Ahogy a reménység és az egyház jövője kapcsán említettem, hogy ez a jövő sem statisztikai kategória; – szabadság kapcsán is ki kell emelnem, hogy a szabadság, annak helyes értelmezését illetően, első renden teológiai kategória, és csak utána társadalmi kategória.
Próbálom világosabban megfogalmazni mindezt. Isten népe, Jézus Krisztusban, valóságos szabadsággal megajándékozott nép. Ezt klasszikus megfogalmazásban így szoktuk volt mondani: Jézus Krisztusban megszabadultunk a bűntől, a betegségtől, a haláltól. Bármiféle társadalmi szabadság megélése, újjászületésben, csak a krisztusi megszabadítás, megváltás csodája után lehetséges. Egyébként a problémák újratermelődnek. Jézus Krisztusban megszabadultunk a bűntől, a betegségtől, a haláltól. Sokszor elmondtuk már ezt, ezen a szószéken. A mai igeszakasz azonban lehetőséget ad arra, hogy ugyanezt az igazságot másként fogalmazzuk meg. Jézus Krisztusban megszabadultunk a múlandó dicsőség hatásától és hajszolásától (7-11). Az apostol leírja azt a történést, amikor Mózes átvette a Sínai-hegyen a Tízparancsolat két kőtábláját, majd dicsőségtől tündöklő arccal jött le a hegyről (2Mózes 34,29-35). Az egész szakasznak természetesen mély teológiai értelme van, de erről majd máskor szólunk. Most inkább a leírás „élére” figyeljünk. Mózes büszke volt arra, ami vele történt, bár alázatoskodva eltakarta az arcát, ezt az Istentől való dicsőséget mégis magának tulajdonította; – ezzel pedig ez a dicsőség máris múlandó dicsőséggé lett. Többször is engedett Mózes az effajta kísértésnek, amikor Isten dicsősége helyett a múlandó dicsőséget szolgálta, amely elkülönülő, vagyis Mózes eltakarta az arcát, hiszen olyan tisztesség érte, hogy nem érintkezett ettől kezdve akárkivel; – kárhoztató, azaz mások kritizálása és eltaposása által tartható csak meg; – valamint kárhozatos, ahogy az igeszakasz mondja, hiszen a múlandó dicsőség szolgálata a halál szolgálata. Még világosabban megfogalmazom a problémát: vannak olyan emberek az egyházban is, a legnagyobb szentek között is, akikkel kapcsolatban, egész életükkel, megjelenésükkel kapcsolatban elmondható, hogy a napba lehet nézni, de rájuk nem. Jézus Krisztus megszabadít a múlandó dicsőség hatásától és hajszolásától. Ez az igazi szabadság, miközben valljuk, hogy az emberi élet kiteljesedéséhez elismerésre, valamiféle evilági dicsőségre szükség van, de ezt a hívő ember mindig alázattal a helyén kezeli, és nem erre épít. Mi ugyanis sokkal nagyobb dicsőséget kaptunk, erről még lesz szó.
Jézus Krisztusban megszabadultunk, valamint felszabadultunk, ami azt jelenti, hogy Isten megváltó szeretetétől senki és semmi el nem választott bennünket, mert Isten előre döntött felőlünk (Róma 8,38). Az életnek van ugyan tétje, vannak fontos ránk bízott dolgok, amelyeket el kell végeznünk, gondoljunk a tálentumok példázatára (Máté 25,14-30). Ugyanakkor az életnek, Jézus Krisztus halála és feltámadása óta nincs halálos tétje. Vagyis az életet komolyan kell venni, de nem kell halálosan komolyan venni. Ez a valóságos, krisztusi szabadság másik fontos eleme, miszerint a hívő ember felszabadul a békességre.
Ugyanakkor ez a szabadság itt, ebben a világban mindig csak korlátok között élhető meg. Isten törvénye tehát továbbra is érvényben van, mert az isteni rend nélkül halálos káosz uralkodik el a világban. A szabadságot az evangélium felől értelmezzük, de ebben a világban mindig a törvény kötöttségében élhetjük csak meg. Ez a törvény és az evangélium viszonya. Ez az a kettősség, amiről az apostol más helyen így szól: „… mindent szabad nekem, de nem minden használ” (1Korinthus 10,23). A szabadság tehát mindig önkorlátozásban, Jézus Krisztussal szólva önmegtagadásban élhető meg (Lukács 14).
3.
ISTEN NÉPE ISTEN DICSŐSÉGÉT HORDOZÓ NÉP (18).
„Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” (18)
Miről van itt szó? Arról, hogy a megtérés, újjászületés, megigazulás során, amelyek ugyanazon kegyelmi történésnek különböző oldalai; – megszületik bennünk a feltámadott Jézus Krisztus.
Aztán a feltámadott Úr, a megszentelődés gyümölcstermő útját járva egyre inkább növekszik bennünk. Akik ránk néznek, minket látnak, velünk találkoznak; – akár örömben, akár próbatételek között, akár váratlan helyzetekben, minden nyomorúságunk ellenére is már valójában nem bennünket látnak, hanem a feltámadott Jézus Krisztust. Így a múlandó dicsőség helyett Isten népe mindig azt a dicsőséget szolgálja és képviseli, amely Isten soha el nem múló dicsősége, és amely felragyogott Jézus Krisztus arcán. Az Ő képére formálódunk át, napról-napra dicsőségesebben. Pontosan fogalmazta meg ezt az apostol a Galata levélben: „… élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Galata 2,20). Keresztelő János is ugyanezt hangsúlyozta, Jézus Krisztusra mutatva: Annak növekednie kell, nekem pedig alábbszállanom (János 3,30).
Milyennek látnak bennünket, Istennek népét. Szeretném kérdő mondat helyett kijelentő módban megfogalmazni az üzenetet: Isten dicsőségét tükrözzük vissza, múlandó dicsőség helyett az örök dicsőséget szolgáljuk. Isten pedig védi az Ő dicsőségét, és az Ő dicsőségének hordozóit, bennünket; – tehát nincs mitől félnünk (Zsoltárok 3,4).
*
A mai igeszakasz alapján tehát újabb válaszokat kaptunk arra nézve, hogy milyen Istennek népe.
Istennek népe reménységgel megáldott, valóságos szabadsággal megajándékozott, Isten dicsőségét hordozó nép, a Jézus Krisztusban a Szentlélek által.
Mivel pedig ilyenek vagyunk, ezért nyíltan szólunk, hitelesen élünk, mindenben az Urat szolgáljuk (12).
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2016. november 6.
Textus / Lekció: 2Korinthus 03,07-18
Igehirdető: Steinbach József