(12) Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus.
(13) Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem,
(14) de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért.
(Filippi 3,12–14)
(Textus: Filippi 3,12)
Erről az igeversről Joó Sándor igehirdetése meghatározó számomra.
Az üzenet szentlelkes elevensége még a nyomtatott prédikáción keresztül is áldottan szenvedélyes, mégis józan; – személyes és mégis a gyülekezet, az egyház és a Krisztus-ügy egészére tekintő; – megszólító; – hosszú évtizedek elmúltával is.
Ezért bocsássák meg nekem, hogy ettől az igehirdetéstől nem tudtam elszakadni, és nem is akartam, mert erről a textusról ennél igeszerűbben, krisztusibban, „magasabban és mélyebben”, tömörebben és szebben nem lehet szólni.
Természetesen nem Joó Sándor egykori prédikációját akarom most elmondani, mert becsülettel készültem, hanem azt az üzenetet fogom megosztani a Testvérekkel, amit én megtusakodtam, kaptam, ma, itt és most. Egyre nagyobb örömben és szenvedésben készülök. De közben visszaköszönnek az egykor Pasaréten már megfogalmazott gondolatok is, hiszen azok kikerülhetetlenek, mert a mai alapige „szíve” most is ugyanaz, mint tíz éve, ötven éve, több száz és több ezer éve!
Ugyanazt mondani nem szégyellem! (3,1)
Vegyük sorra az igevers meghatározó kifejezéseit, szedjük ízekre, majd rakjuk össze, tegyük vissza a helyére, és közben megszólal…
Megragadott a Krisztus, ezért igyekszem!
Ez Pál apostol mondatának summája.
1.
MEGRAGADOTT!
Pál apostol, saját megtérését sűríti össze néhány szóba.
Az egykori Saul, zsidó, farizeusi hitbuzgalommal, öldökléstől lihegve indult Damaszkuszba, hogy az ottani keresztyéneket elhurcolja, az Isten nevében (Cselekedetek 9,1–9).
Útközben szólította meg őt a feltámadott Jézus Krisztus.
– Saul, Saul, miért üldözöl engem? Én vagyok Jézus, akit te üldözöl! Menj be a városba, ott megmondják neked, hogy mit kell tenned!
Rendkívüli kijelentés volt ez, csak kivételes emberek, helyzetek esetében adatik; – erre még kitérünk.
A kijelentést mennyei fény kísérte, miközben a hang hallatszott.
Saul a földre zuhant, mint akit elkaptak, legyőztek, és testét megragadva a földre kényszerítettek; – három napra pedig megvakult a látomás során, ahogy Ady írta, megvakultak hiú szemei.
Sault a vele lévő férfiak kísérték be a városba, hogy várja az Úr Jézus Krisztus szolgálatba elküldő szavát az, aki eddig üldözte az Ő követőit.
Ilyen a megtérés, mert ekkora a halált legyőző, feltámadott Úr hatalma.
Ilyen a megtérés, nem lefolyásában, látványában, hanem Urunk hatalma által, annak lényegét illetően: Megragad a Krisztus, és kárhozatos, másokat üldöző, szakadék felé menetelően buzgó életünk üdvösségesre fordítja az Ő követésében, szolgálatában.
Az itt olvasható kifejezés több jelentést hordoz, de éppen így mutat rá a megtérés lényegére, az Úr cselekvésére.
Első hallásra ezek a jelentésárnyalatok negatív csengésűek.
Ez a kifejezés jelenti azt, hogy valakit rajtakapni, meglepni, mint ahogy a tolvajt szokták, ha éppen valaki ebben lebukott, és bűne nyilvánvalóvá lett. Bizony, sok rejtegetni valónk van. Persze ezek közül nem minden bűnös és rossz, egyszerűen csak olyan dologról van szó, ami nem tartozik másokra, csak a szűk családra, vagy csak a házastársamra, vagy csak rám; – és az Úrra. De akad ezek között sok okkal rejtegetett „tolvajlás” is.
Továbbá ez a kifejezés jelenti azt is, hogy valakit elkapni, azaz megragadni, mint ahogy a macska elkapja és megeszi az egeret. Ennek a képnek, ebben az összefüggésben komoly teológiai jelentése van, majd kitérek rá később.
Valamint az itt olvasható, eredeti kifejezés jelenti azt még, hogy valakit legyőzni, ahogy a túlerőben lévő, győztes hadvezér legyőzi a kisebb, beszorított, végül is esélytelen csapatot, aki kudarcot szenvedve megadja magát.
Valóban, ezek a jelentésárnyalatok joggal váltanak ki belőlünk elsőre negatív érzéseket.
Hiszen nem jó az, ha valakit bármin is rajtakapnak, meglepnek. Nem kellemes, ha kiderülnek vétkeink. Urunk mindent tud! Uram irgalmazz! Krisztus kegyelmezz! Dicsőség Őneki, hogy könyörül! Nem kellemes az sem, ha napfényre jutnak a csak ránk tartozó mozzanatok, életünk féltve őrzött titkai, eseményei, és intim dolgainkon, amelyek éppen bensőségességük miatt szentek, illetéktelenek kezére, szájára jut, és szentségtelen prédává lesz. Ócska, alávaló lehetőség ezen a téren sok internetes felület, de pletykás, szentségtelen beszédünk is, amivel kihordjuk a másikat. Élen járunk ebben az egyházban. Rettenetes közszereplőnek lenni, akiket állandóan bántanak.
Joggal vált ki belőlünk ellenérzést, ha elkapnak, megragadnak, és valamilyen formában felfalnak bennünket. Sokféleképpen műveljük ezt egymással. Már a másik túlzott dominanciája, energiavámpír élete is lehet ilyen. Megöl az az ember, aki „sok”. De szó szerint is vehetjük ezt a jelentést, hiszen a másik bántása, megzabálása, felzabálása folyamatos. A teológiai értelemére mindennek még rámutatok, ahogy említettem.
Nem jó legyőzöttnek lenni, kudarcot szenvedni, megalázottan megadni magunkat a másiknak.
Vallom, ha az itt olvasható kifejezést és annak jelentésárnyalatait úgy vesszük, hogy ember a cselekvő alany; – akkor valóban nem jó, ha rajtakapnak, utolérnek; – rettenetes, ha elkapnak, megragadnak, „felzabálnak”; – megalázó, ha legyőznek és megadásra kényszerítenek bennünket. Erre mondta Dávid, hogy csak emberek kezébe ne essek, inkább essek az Isten kezébe, mert az irgalmas! (2Sámuel 24,14)
Mégis, az itt olvasható kifejezés és annak jelentései azonnal pozitív, áldott értelmet kapnak, ha úgy vesszük, hogy azoknak cselekvő alanya nem az ember, hanem az Isten.
Itt nem az egyik ember cselekszik valamit a másik emberrel, hanem a hatalmas Isten cselekszik az emberrel, velünk, értünk, bennünk, általunk.
Így mindjárt más lesz a kép!
Amikor az Isten ragad meg, a Jézus Krisztusban, akkor az ember megadja magát; – nem „feladja”, hanem megadja magát, és bármi történik: – ettől kezdve üdvösséges nyugalomban él. Nem nyugodt, mert ebben a világban nincs nyugalom. Ez a világ csak baj halma, nincs itt senkinek nyugalma (424. dicséret). Sőt, az ember ilyenkor kezd igazán nyugtalan lenni, mert látja a világ nyomorúságát. Ugyanakkor mégis van üdvösséges nyugalma, mert látja a krisztusi megoldást is.
Nehéz ezt megélni, de így van, így kellene lennie…
Egy történettel érzékeltetem, miről van szó, amely rólam szól, de semmiképpen sem magamról akarok itt „történeteket mesélni”. Középiskolás lehettem, amikor anyai nagyanyám öreg, romos házát bontottuk apámmal, és néhány barátjával. Ezek közül az egyik munkatársa elmozdított egy korhadó gerendát a kémény mellől, és a kémény máris zuhanni kezdett, pont felém. Apám, hatalmas kezével megragadta a karomat, és elrántott onnan. Egy pillanat műve volt az egész. Én engedtem neki, eszembe sem jutott tiltakozni, gondolkodni sem volt időm, teljesen rábíztam magamat. A kémény beledőlt a födémbe és egy helyen be is szakította azt. Ha nem ragad meg az apám, a kémény rám dőlt volna, beledöngölt volna a födémbe, és ki tudja, mire zuhanok alá. Megragadott, és megtartott az életre ez az erős kéz. Ilyen az, ha megragad az Úr hatalmával, az életre: nincs vita, nincs emberi akarat, mindent egy isteni döntés végzett el, és minden kegyelem.
Michelangelo mennyezetfreskója a Szixtusz-kápolnában a teremtésről, Ádámot ábrázolja, ahogy az Úr „elengedi”, de valójában nem engedte el. Ádám keze elernyedt, gyenge, de az Úr erős keze utána nyúl. Az újjáteremtésben pedig az Úr keze nemcsak utánunk nyúl és erőt ad, hanem egészen konkrétan, valóságosan megragad, megtart, megvált.
Megragadott a Krisztus (Jeremiás 20,7).
Ez azt jelenti, hogy meghaltunk és feltámadtunk a Krisztussal (Róma 6,8). Amikor a macska megeszi az egeret, csak arra utal a jelentés, hogy a régi emberünk Jézus Krisztusban meghalt, még ficánkol, de nincs esélye már. Teljesen új ember született, aki növekszik, és nem közben már nem a bűn, hanem Krisztus növekszik benne. Ez nemcsak szentlecke, Ige, dogma, tanítás, sablon, hanem hisszük, valóság. De mondjuk újra és újra, mert hangoztatni kell ezt az újjászületett valóságot, ebben a saját magában erőlködő, ügyeskedő és haldokló világban és egyházban!
2.
Térjünk át a második szóra! Megragadott A KRISZTUS!
A Krisztus ragad meg!
Szándékosan kiemeljük, még hangsúlyosabbá tesszük itt azt, amit az Ige is hangsúlyoz, illetve amit az imént már említettünk: Itt minden az Úr cselekvése, és nem emberi cselekvésről van szó.
Isten cselekszik, a Jézus Krisztusban.
Isten cselekszik a Jézus Krisztus által, aki érettünk meghalt és feltámadott, hogy megszabadítson minket e gonosz, jelenvaló világból az új és örök életre.
Isten cselekszik a Jézus Krisztusban, Igéje és Lelke által ma is.
Mint ahogy Isten cselekedett az Ő egyszülött Fiában mindenkor, mindent megelőzően, mindent, még akkor is, ha abban az Úr eszközei lehettünk (Róma 11,36).
Isten értünk kegyelmesen, üdvösségesen cselekszik, és minden ezt a javunkat szolgálja (Zsoltárok 138,8; Ézsaiás 38,7).
Ismét mondom: Ebben nincs vita, nincs emberi akarat, mindent egy isteni döntés végzett el, és minden kegyelem.
Hangsúlyozzuk újra mindennek az igazságnak a másik oldalát is.
Isten cselekszik, nem ember.
Jaj, nekünk, ha emberek ragadnak meg bennünket.
Csak, ha az Úr ragad meg minket, akkor van esélyünk.
Tényleg, mi, vagy ki ragadott meg, hogy itt vagy közöttünk, a gyülekezetben, az egyházban?
Ez döntő kérdés.
Amikor ugyanis az Isten, Jézus Krisztusban ható, üdvösséges cselekvéséről szólunk, akkor egyben azt is kimondjuk, hogy az egyházban mik azok a hatások, amelyek nem jöhetnek számításba, noha ezek igen gyakran kísértenek, megtévesztenek bennünket. Sokszor valójában ezek hatnak. Ezekkel ilyenkor észrevétlenül átveszi az ember a cselekvést, noha az emberi aktivitásról kiderül, hogy gyarló és nem maradandó.
Jézus Krisztus minket megragadó jelenlétében nem valami keresztyén hangulatról van szó, valamiféle emelkedett érzésről, elérzékenyülésről. Ez lehet az Úrhoz vezető első lépés, de nem rekedhetünk meg itt.
Jézus Krisztus minket megragadó jelenlétében: – nem szép prédikációt; – nem gondosan elkészített, míves, találó, kifogástalan igei üzenetet; – nem egy kreatív, okos, művelt, jóképű, remek szervezőkészséggel megáldott, ambiciózus lelkészt találunk; – hanem a megváltó Urat, magát.
Jézus Krisztus minket megragadó jelenlétében a gyülekezet: – nem lehet pusztán egy működő testvéri közösség, lelkes szolgálókkal, buzgó elkötelezett hívekkel; – végképp nem lehet a gyülekezet egy civil klubhoz hasonló rendezvényszervezővé, ahol kórusok, kirándulások, kulturális alkalmak, kiskörök kavalkádja segít eltölteni az időt, lekötni a gyereket. Ha mi emberek cselekszünk, könnyen silányulhat csak ilyenné a gyülekezetünk.
Jézus Krisztus minket megragadó jelenlétében itt nem csupán egy jó és nemes ügy szolgálatáról beszélünk, amelynek vannak látványos elemei, például építkezések és felújítások végtelen sora, hiszen sok nemes ügy van ezen a világon, amikbe mégis sokezren pusztultak bele…
Isten cselekszik, a Jézus Krisztusban, nem az ember.
Ez itt a lényeg.
Megragadott a Krisztus!
Ez a krisztusi cselekvés pedig kegyelmi állapot: – adatik, akinek adatik.
Ez az élő hit lényege: kegyelmi állapot, Isten cselekvése, ajándéka a Jézus Krisztusban.
Ez a krisztusi cselekvés pedig fenséges, felfoghatatlan, hasonlíthatatlan, titokzatos; – de megtapasztalható, és részben tudatosan, mint hittapasztalat, feldolgozható, és fel is kell dolgozni; – a kijelentett Ige mentén, vagyis nemcsak úgy a magunk feje után haladva, hanem az Ige pórázán.
Ez a hit racionális és irracionális eleme. Mindegyik elem fontos. Kiegészítik egymást. Igénk itt most az irracionális elemet emeli ki.
Ez nekünk fontos is, hiszen a reformáció egyházai racionálisak voltak, és ma is azok. A tanításunk színtiszta racionalizmus, amely mindent meg akar érteni; – mindent definiálni, megmagyarázni, birtokolni akar az Ige mentén. Ez az utóbbi kötelék azért nagy mentségünk és gazdagságunk, igazi áldás! Ennek ellenére szárazok, ridegek, lelketlenek vagyunk, az Istenre hivatkozva is.
A katolicizmus inkább a hit irracionális elemét hangsúlyozta; – azt, amit mai Igénk is kiemel: miszerint, ha megragad a Krisztus, az fenséges, felfoghatatlan, hasonlíthatatlan esemény. Abban mindig van valami titokzatos. Nem lehet mindent birtokolni. Az ember soha nem fogadhatja be teljesen az Istent. Valami csak sejthető. Ez így van, bár ez a sejtés is önmagában sok veszélyt rejt.
A kisegyházak ügyesen szörföznek a hit mindkét eleme között, mindegyikből kimazsolázva az előnyös, hatásos elemeket.
3.
Megragadott a Krisztus! Ezért IGYEKSZEM!
Így folytatja az apostol.
Ezzel máris leföldeli, gyakorlativá, mindennapivá, ezzel érthetővé és életközelivé teszi az „elvont” teológiai üzenetet, mert úgy kezd arról beszélni, hogy a következményekről szól: Mit tesz a Jézus Krisztus által megragadott ember, milyenné lesz?
„…igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus.”
Megragadott a Krisztus, mi ennek a következménye?
Mit tett értem az Isten, és mit tehetek én?
Minden ebből következő, és ezt megelőző, vagyis ami emberi, az a hit racionális eleme, amit persze szintén kezében tart a Szentlélek.
Az előző gondolatsorban a hit irracionális elemét hangsúlyoztuk, most a racionális oldalát emeljük ki.
A hit kegyelmi ajándék, Isten cselekszik, Jézus Krisztus ragad meg.
Mit tehetek én?
Alkalmat adok arra, hogy megragadhasson az Úr, először életmeghatározóan, és aztán egyre erősebben…
Ez egy fontos következménye annak, ha valakit megragadott a Krisztus.
Annyit mindenképpen tehetek, hogy krisztusi hatásoknak teszem ki magamat, és a rám bízottakat is.
Ahogy említettem, most ismétlem:
Amikor megragad a Krisztus, az természetfölötti, hasonlíthatatlan, a hit irracionális eleme.
Minden ebből következő, és ezt megelőző, vagyis ami emberi, az a hit racionális eleme, amit persze szintén kezében tart a Szentlélek.
Az előző gondolatsorban a hit irracionális elemét hangsúlyoztuk, most a racionális oldalát emeljük ki.
Itt tehát ne várjunk semmi titokzatost, rendkívülit, a Krisztus-esemény óta végképpen ne.
Ahogy a mi Urunk Jézus Krisztus emberi testben jött el erre a világra, és ezen az emberi „természeten” sugárzott át az isteni; – úgy a mi számunkra ma, az Ő visszajöveteléig Isten Igéjének „testében” jön el közénk.
Tegyük ki magunkat rendszeresen az Ige hatásának, ez a legtöbb, amit tehetünk.
Legyen rendszeres igei, imádságos kegyességünk.
Közben pedig csodákat tehet az Isten, az Ő akarata és jótetszése szerint.
Tudom, ez ma sokaknak érthetetlen, anakronisztikus, de nem mondhatok mást, csak ezt.
Ám, hogy érthetőbb legyen, felteszem a kérdést: Milyen hatásnak teszed ki magad, mi és ki hat rád, miben gyönyörködsz, min érzékenyedsz el, mit olvasol, milyen zenét hallgatsz, mit teszel a szabadidődben?
Még súlyosabbak ezek a kérdések, ha a következő nemzedékre gondolva úgy tesszük fel az iménti kérdéssort, hogy milyen hatásnak teszed ki a gyermekeidet.
Nagyon szeretem a gyerekeket; – őszintén szólva: szerettem. Mert a mai „jóléti” gyerekek mindent megkapnak, miközben alig támasztanak elvárást velük szemben, és olyan pimasz, kibírhatatlan, fegyelmezetlen a legkisebb gyerekek is, hogy azt már olykor alig hiszem el…
Így talán már jobban értjük, miről van szó, amikor azt a kérdést feszegetjük, hogy mit tehetünk mi egy „normálisabb” élet ügyében? – hogy egészen egyszerűen fogalmazzak. Milyen hatásnak tesszük ki magunkat és a gyermekeinket, mit látnak és hallanak, érik–e őket krisztusi hatások, hitben, kegyességben, kultúrában, ebben a híresen sokszínű világban. Persze legyünk „nyitottak”, ha már ezt ma így kell mondani. De mi a „domináns” hatás, van–e, mi az?
Az apostol hangsúlyozza, hogy igyekszik ebben megmaradni, és a filippiek is igyekezzenek ebben, ahogy az apostoltól ezt látták és hallották (15–17).
Akit megragadott a Krisztus, és aki naponta igyekszik megragadni ezt a kegyelmet, miközben másokat is ennek a hatásnak tesz ki, gyerekeit, szeretteit különösen: „direkt”, főként „indirekt”, ahogy alkalmat ad rá az Úr.
Elszégyellem magam, ahogy ezeket végig gondolom.
Pál apostol igyekszik alázatban maradni.
Alázatban maradok!
Ez is egy fontos következménye annak, ha valakit megragadott a Krisztus.
Igyekszik minden alkalmat megragadni (Kolossé 4,15), hogy krisztusi hatások érjék mindig, és igyekszik alázatban maradni; – miközben tudja, hogy ezt az igyekezetet is az Isten munkálja, hiszen Ő munkálja bennünk az akarást (2,13).
Megkapó ez az alázat. Pál, a nagy megtérő, a nagy konvertita hangsúlyozza, hogy nem gondolja, hogy már elérte a célt, csak azt tudja, hogy úton van, kegyelemben van, Krisztusban van, ezért minden erejét megfeszítve igyekszik, fut (2Péter 1,10; 3,1).
Pál olyannyira fontosnak tartja ezt hangsúlyozni, hogy kétszer is megismétli ugyanezt.
„Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem…” (12–13)
A futásról magáról, a múltról és a jövőről majd a következő alkalommal szólunk részletesen, mert az egy külön prédikáció.
Fontos ez a kijelentés: igyekezni alázatosnak maradni!
Akit megragadott a Krisztus, és aki naponta igyekszik megragadni ezt a kegyelmet, az alázatos.
Annyi pökhendi keresztyént láttam már. Fenyeget engem is ez a veszély. Ezért Isten Szentlelke nagyon aláhúzta számomra ezeket az igeverseket.
Isten Igéje minden hívő gőgöt elvet.
Hívő gőg nem!
Bizonyosság igen!
Pál apostol igyekszik: úgy, hogy szolgál.
Szolgálok!
Ez szintén egy látható következménye annak, ha valakit megragadott a Krisztus.
Alkalmakat megragadni (krisztusi alkalmakat), alázatban maradni, szolgálni!
Ez aztán különösen megszégyenít.
Pált megragadta a Krisztus, ezért igyekezett megragadni a Krisztust: – ekként szolgált; – szenvedett, szeretett, szolgált; – áldássá lett.
Megdöbbenek, mennyire kiveszett a krisztusi szolgálat belőlünk, az egyházban is. Mindent méricskélünk, mindenben a saját hasznunkat, érdekünket, élvezetünket nézzük, mindenen azonnal pattanunk, ha alul maradunk, azonnal visszavágunk hacsak lehet, vagy gyáván eloldalgunk. Mit várunk a világtól, ebben a vadonban?
Milyen szenvedéseket állt ki az apostol Krisztusért (2Korinthus 11,15), és hordozta, mert tudta, hogy Krisztusban már minden az övé (2Korinthus 4,15).
Pál a krisztusi üdvösséges gazdagságban nem bánta, ha a szolgálatra rámegy az élete, és ebből semmi látható haszna sincs; – sőt, Isten mindent kivesz a kezéből, hogy csak Ő maradjon.
Igen, Isten mindent kivesz a kezünkből, hogy az Ő gazdagságával töltse meg azt, hogy hintsük tovább másoknak.
Jaj, de nem megy ez nekünk.
Kegyelem, ha mégis megy, akármilyen gyarló módon is.
Miközben kegyelem az is, ha igyekezhetünk, törekedhetünk erre: annak a jele ez, hogy megragadott minket a Krisztus, és mi is megragadhatjuk Őt.
Már az is kegyelem, ha fáj az, hogy gyakran nem megy ez a krisztusi szolgálat nekünk…
Nem magamról akarok beszélni, de el kell mondanom, mert minden hivatásban így lehet megtapasztalni a krisztusi szolgálat örömét; – „szenvedve is örömmel”.
Egyre inkább nincs időm semmi másra, csak arra, ami a hivatásom, amit kaptam az Úrtól, amire Ő elhívott.
Isten minden mást kivesz már a kezemből, hogy csak ez maradjon.
Gyakran tiltakoznék, mert fut itthon minden, húsz éve egy csavart nem húztam meg, már elfelejtek minden mást. Nincs idő családra, hobbira, kedvtelésre, semmire, csak erre. Ha adatik néha pár nap, az inkább életmentés.
Kiáltanék: Elég volt!
Megrettenek olykor: Nincs semmi másom, ha ezt már nem tudom csinálni, mi lesz velem, már nem értek semmihez!
Aztán rájövök: Mennyi mindent kaptam, és talán adhatok, sok kudarc között is.
Csak hálát adhatok, és bízzak jobban az Úrban.
Isten kivesz a kezünkből minden más hiábavalóságot, hogy csak Ő maradjon.
*
Gyönyörű üzenet: minden szó hangsúlyos.
Megragadott a Krisztus: rajtakapott, elkapott, legyőzött; – megváltott!
A Jézus Krisztus ragadott meg, nem emberek. Mindent Ő cselekedett, ettől nem kétes, nem rettenetes, hanem üdvösséges ez a megragadottság.
Ezért igyekszünk mi is megragadni az Ő kegyelmét, mert kegyelem alatt vagyunk: alkalmakat ragadunk meg (krisztusi alkalmakat), alázatban maradunk, szolgálunk!
Nincs ennél fontosabb.
Minden más „hatás” elmúlik, meghalványul, csak ez marad meg.
Nagyon szeretem a könyveket, általam felfogható természettudományos írásokat is, de minden bölcseletet, művészetet.
Ha megragad egy festmény, egy zenemű, egy színdarab, egy könyv, napokig, hetekig a hatása alatt vagyok; – úgy tűnik, jobbá tesz, felüdít az élmény.
Aztán fakul az egész.
Nézem az egykori könyveket, regényeket, amelyeket valaha olvastam, és tudom, hogy nagyon hatottak rám, de mára már semmi konkrétumra nem emlékszem. Újra kellene olvasni őket. De erre már nincs idő, és talán szükség sincs rá.
Noha: „A Pál utcai fiúk” című regényt újra kellett olvasnom, és nagy ajándék volt felnőttként, Jézus Krisztust is ismerve, szembesülni ennek az ifjúsági műnek címkézett remekmű igazi mélységeivel. Meg is írtam az egykori „lónyais, refis” diákok történetének felnőtt, keresztyén olvasatát.
De a fenti példa csak erősíti bennem azt az igazságot, hogy minden „hatás” halványul, elmúlik, a krisztusi azonban megmarad, erősödik, örökké megmarad (Zsidókhoz írt levél 13,8).
Pár napja olyan helyen jártam, ahol döntő időkben elcsendesedtem, ahol sok minden eldőlt…
Persze megállni nem volt idő, ezért menet közben fotóztam.
Az elsuhanó, elmosódó színek kavalkádjából én kivettem az egykori „helyet”.
Ugyanakkor maga a fotó jelezte az igei üzenetet: Minden itteni hatás elmúlik. Még akkor is, ha ezek között voltak, vannak áldott hatások is, amelyeken keresztül maga az Úr érlelt, vezetett minket, és áldottak ezek. Vannak persze gonosz, veszélyes hatások is… Ezekre most nem térek rá.
Ami azonban örökre megmarad, ami kihoz a gonosz hatásokból, és megszenteli az itteni áldott hatásokat is: az maga a feltámadott Jézus Krisztus.
Ha Ő ragadott meg, akkor megállunk, és mi is megragadhatjuk Őt.
Áldott legyen az Úr!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. július 22.
Az igehirdetésről kizálólag hanganyag áll rendelkezésre.
Textus / Lekció: Filippi 03,12-14 (12)
Igehirdető: Steinbach József