(27) Csak ti Krisztus evangéliumához méltóan viselkedjetek, hogy akár odamegyek és látlak titeket, akár távol vagyok, azt halljam rólatok, hogy megálltok egy Lélekben, egy szívvel, együtt küzdve az evangélium hitéért,
(28) és semmiképpen meg nem rémültök az ellenfelektől. Ez nekik a kárhozat, nektek pedig az üdvösség jele lesz: mégpedig Istentől.
(29) Mert nektek nemcsak az adatott meg Krisztusért, hogy higgyetek benne, hanem az is, hogy szenvedjetek érte,
(30) és ugyanabban a küzdelemben álljatok, amelyet tőlem láttatok, és amelyet most rólam hallotok.
(Filippi 1,27–30)
(Textus: Filippi 1,27)
A Filippi levél első fejezetének utolsó szakaszát azzal a klasszikus módszerrel magyarázzuk, amellyel évszázadokon keresztül prédikálták a bibliai Igéket hitvalló elődeink.
Először alaposan végig gondoljuk a felolvasott igeszakaszt, annak gondolatmenetét, kulcskifejezéseit, vagyis „újramondjuk”, átengedjük magunkon a már hallott igerészt.
Azután szemléltetjük az alapigénket, ezzel jobban megérthetjük, maivá, életesebbé tehetjük mindazt, amit az apostol kétezer évvel ezelőtt leírt.
Végezetül teológiai magasságokba emeljük majd az addig elmondottakat, megfogalmazva, kimondva a mai Igéből itt és most, közöttünk megszólaló üzenetet, amellyel Isten útnak indít bennünket a következő hétre, illetve az előttünk álló időszakra. Ennek az üzenetnek azért van jelentősége, mert ha hazamegyünk, és megkérdezik tőlünk, hogy miről volt szó a mai istentiszteleten, akkor reménység szerint egy rövid mondatban meg tudjuk fogalmazni az elhangzottak lényegét.
Hisszük, hogy mindegyik lépést, az itt felsoroltak közül Isten Lelke teszi elevenné, és az egész folyamatot Ő tartja kezében, mert csak így lehet áldássá, valóban üzenetté, minket megszólító és elindító isteni szóval az emberi beszéd; – ez ugyanis az igehirdetés csodája.
A Filippi levél első fejezetének utolsó szakasza arra figyelmeztet bennünket, hogy a Krisztus evangéliumához méltóan viselkedjünk.
Az evangéliumi hithez méltóan viselkedni első renden nem erkölcsi, hanem hitbeli kérdés, kegyelmi állapot.
Az evangéliumi hit embere Jézus Krisztust látja az Írásokban, Őbenne született újjá, Őt hirdeti, Őt követi, és mindenkor Őt, a feltámadott Jézus Krisztust képviseli, hitvalló bátorsággal.
Amikor az apostol a Krisztus evangéliumához méltó életről szól, akkor nem csupán a gyümölcstermő hit fontosságáról beszél, hanem kiemeli az evangéliumi hit legszebb és legérettebb gyümölcsét: Jézus Krisztus, a Krisztus–hit, az evangéliumi hit hitvalló képviseletét.
Ezen az istentiszteleten tehát Jézus Krisztusnak, a Krisztus–hitnek, az evangéliumi hitnek hitvalló képviseletéről lesz szó; – a szelíden bátor hitvallás fontosságáról.
1.
GONDOLJUK TEHÁT VÉGIG ÚJRA A FELOLVASOTT IGESZAKASZT! (27–30)
Az evangéliumi hithez méltóan viselkedünk, ha meghirdetjük Isten Igéjét, Jézus Krisztus evangéliumát, mindenkor, alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt, elkérve az alkalmakat az Úrtól (1Timóteus 4,2).
Ez egészen egyszerűen azt jelenti, hogy a magunk helyén továbbadjuk Isten Igéjét, mondjuk, szóljuk, nem szégyelljük (1Péter 3,15).
Különösképpen vonatkozik ez a küldetésünk azokra, akik között élünk, mert elsősorban nekik kell meghirdetnünk az örömhírt, amit mi már meghallhattunk másokon keresztül az Úrtól. Így adjuk tovább az evangéliumot a gyermekeinknek, az unokáinknak, munkatársainknak, barátainknak, a közvetlen környezetünkben élőknek.
Ez nem azt jelenti, hogy velünk unos–untalan csak erről lehet beszélni, miközben mi folyamatosan csak ezt szajkózzuk, mert az akár ellenállást is kiválthat, joggal; – hanem a kellő időben, az Istentől készített alkalmakon, és sok ilyen van, szóljuk, mondjuk, hirdetjük, továbbadjuk a krisztusi üzenetet. „Szentlelkes művészet” az, ha egy hívő ember nem erről beszél, akkor is, mégis erről szól.
Az evangéliumi hithez méltóan viselkedünk úgy, hogy az evangéliumi hitet képviseljük, mindenkor szelíd bátorsággal, mert meghirdetjük és éljük a krisztusi üzenetet.
Ha éppen nem alkalmas az idő szólásra, akkor is éljük az evangéliumi üzenetet, mégpedig hitelesen. Erre aztán mások rákérdeznek, amely alkalmat teremt a szólásra.
A hitelesség, – sokszor elmondtam már – nem tökéletességet jelent, de mégis minden nyomorúságunk ellenére látható és tetten érhető ez a hitelesség. A hívő ember nem tökéletes, de hiteles, mégpedig mindig, minden helyzetben, örömben és bánatban, egészségben és betegségben, sikerben és kudarcban, békében és háborúságban, egyedül és közösségben, közelben és távolban egyaránt (27).
Végre kivirágzott a késői tavaszban a cseresznyefánk, itt a parókia előtt. Hosszú évek óta mindig lefényképezem ilyenkor a virágba borult fát. Szegénynek szűk helye van, aránytalanul nőtt a fény felé, alig lehet leszüretelni a termését, öreg is már szegény, nem szép, nem hasznos, és mégis virágba borul, majd meghozza termését. Ahogy próbáltam fényképezni, akárhogy igazítottam az optikát, mindig belelógott a képbe egy–egy száraz ág. Nem sikerült a kozmetikázás. Aztán rájöttem, hogy éppen így a jó. Nem tökéletes a fa, és mégis hófehér pompával virágzik; – aránytalan termete, száraz ágai, öregsége ellenére is. Valami ilyesmit jelent a keresztyén hitelesség.
Tehát meghirdetni és élni Jézus Krisztus evangéliumát; – ez az evangéliumi hithez méltó viselkedés, az örömhír hitvalló képviselete.
Az apostol ehhez hozzátesz egy fontos kifejezést: meghirdetni, élni az evangéliumot, és megállni az evangéliumi hitben!
Megállni az evangéliumi hitben! Ez is a hitvalló bátorság része.
Kísértések és próbák között is megállni a Krisztus–hitben! A kísértésekre talán mi is befolyással lehetünk, az Isten erejével, a próbatételekre azonban emberileg nincs befolyásunk; – viszont mindkettőben úgy viselkedünk, mint akik hisznek a feltámadott Jézus Krisztusukban, ezért örömmel, reménységgel, erővel állnak helyt mindenkor, az Úrban.
Végezetül az apostol kihangsúlyozza a legfontosabbat, miszerint lehetnek olyan összesűrűsödött, nehéz, ellenséges időszakok, amikor küzdeni kell az evangéliumi hitért.
Ezért biztatja a filippi gyülekezetet az apostol, akárcsak bennünket, hogy ezekben a helyzetekben hitvalló bátorsággal kell küzdeni Jézus Krisztus ügyéért, nem szabad félni és megrémülni az ellenfelektől (28), hanem ha kell szenvedést is felvállalhatunk az evangéliumért (29).
Ez a küzdelem azonban mindig csak krisztusi szeretettel megélt és megvalósuló küzdelem lehet, hiszen a megváltó szeretet evangéliumának képviselete és védelme közben sem hatalmasodhat el rajtunk semmiféle gonoszság vagy gyűlölet.
Erre figyeljünk, mert észre sem vesszük, hogy már nem Isten Szentlelke vezet bennünket a küzdelemben, és miközben Jézus Krisztust emlegetjük, valójában ellenséges indulattal, és nem krisztusi szeretettel tesszük ezt. Az ilyen indulatú küzdelmen pedig nincs ott az Isten áldása; – még ha Jézus Krisztus ügyét, a legszentebb ügyet tűztük is ki a zászlónkra.
Összegezve a mai igeszakasz gondolatmenetét, elmondhatjuk, hogy az evangéliumi hit bátor képviseletének elemei a következők: meghirdetni, élni a Jézus Krisztus evangéliumát, megállni az evangéliumi hitben, és küzdeni az evangéliumi hitért.
2.
ALAPIGÉNK ALAPOS ÁTGONDOLÁSA UTÁN SZEMLÉLTESSÜK AZ EDDIGIEKET!
Azzal kezdem ezt a szemléltetést, hogy egy rövid kortörténeti hátteret villantok fel a mai Ige megértéséhez, az akkori filippi „lelkületről” és a filippi polgárok keresztyénséghez való viszonyáról.
Filippiben akkor egy városi, jóléti, polgári réteg élt, akik többnyire a római birodalmat kiszolgált katonák voltak, „ezeket” pedig leszerelt korukban is kellőképpen megbecsülte a birodalom.
Ezek közül, az apostol szolgálata, a Szentlélek munkája által többen megtértek, így jött létre az első európai gyülekezet Filippiben.
Vagyis a jóléti „világpolgárok” köréből létrejött egy keresztyén polgári réteg.
Az pedig már kezdettől fogva világossá lett, és egyre inkább tudatosult is, hogy a jóléti világpolgár állandó harcban áll a Krisztust követő polgársággal.
Ez persze nemcsak a városokban van így, de ott különösképpen szembetűnő.
Nem véletlen, hogy mindjárt az elején Pált és munkatársát megvádolják, majd börtönbe vetik (Cselekedetek 16,20–21).
Tehát az itt említett „szenvedés” még nem a keresztyénüldözésekre utal, hanem arra, hogy a filippi római katonai kolónia polgárai ellenségesek voltak a keresztyénné lett polgárokkal szemben. Mégis ezek között élve („politeuein”) kellett egységesen képviselni az evangéliumot. Pál nem véletlenül használ katonai vezényszavakat.
Innen, a kortörténeti háttér felvázolásától, minden erőltetés nélkül, minden direkt alkalmazás nélkül érkezünk meg a mába, és jut eszünkbe az a helyzet, amiben éppen most vagyunk, itt Európában.
Csak, ami az elmúlt héten történt, az itthoni országos választások után, és annak európai fogadtatása kapcsán, mindenféle kommentár nélkül elvezet bennünket a kétezer évvel ezelőtti Filippiből a mai Európába.
Persze történelmileg akár magyarázatot is adhatunk arra, ami történik körülöttünk.
Ugyanakkor mégis döbbenetes egy városiasodó világban megtapasztalni ugyanazt, amit akkor Filippiben átéltek az első keresztyének.
A világpolgár lelkületű Európában idegen testként van jelen a keresztyén polgár, maga a keresztyénség.
Itt tartunk most; – ugyanott, mint akkor…
Konkrétabban: Halljuk a híreket, és látjuk, hogy Európa mostani vezetői, meghatározó körei, de egyes magyar emberek is hogyan vélekednek a keresztyén kultúráról, gyökereinkhez való ragaszkodásunkról, és azokról a vezetőkről, akik a keresztyénség ügyét valamilyen okból fontosnak tartják…
A helyzet azonban még ennél is bonyolultabb. A korabeli filippi ellenséges lelkület, és a mai világpolgár–féle ellenséges lelkület mellé szomorúan oda kell tennünk azt az egyházi lelkületet is, amely nem mindig reagál éppen hitvalló hűséggel a történésekre.
A modernitáshoz igazodó, „nyitni” akaró „egyház” úgy próbálja „népszerűsíteni” Jézus Krisztus ügyét, hogy vitára bocsájtja, egy neves ember és néhány lelkész közreműködésével, a húsvéti ünnepek előtt, nagyhéten (!) Jézus Krisztus istenségének kérdését: „Jézus Krisztus Isten, vagy egy erkölcsi személyiség?”.
Hangsúlyozom, a szervezők történelmi egyházak, és egyházi épületben szervezik meg magát a rendezvényt is.
Egy „rakat” fiatal előtt történik mindez, akik természetesen a népszerű emberért jöttek el a rendezvényre.
A „hírességnek” a hithez lényegében semmi köze, de agyafúrtan okos, tehetséges és domináns ember, aki hangosan mondja a magáét, miszerint Jézus Krisztus miért csak egy erkölcsi személyiség, és ő miért nem hisz az örök életben, miközben nagyon tiszteli Jézust…
A „híresség” mellett a „jópofa lelkészek” (tipikus mai missziói eszköz), a székben fekve, mikrofonnal a kézben vesznek részt ebben a megalázó vitában.
Persze ma mindenről lehet beszélgetni, vitatkozni.
De hogy az egyház, mint kezdeményező, saját épületeiben, saját lelkészeivel tematizálja hitünk legszentebb tételének megkérdőjelezését, amit a világháló szétkürtöl; – ez túlmegy minden határon…
Innen már csak egy lépés megfogalmazni azt az általános lelkületet, amelyben ma élünk, itt, a nagy jólétben.
Hiszen amit nagyapáink megéltek, ahhoz képest minden problémánk, kiégésünk, csak babapiskóta rágcsálás…
Márpedig ez a jóléti, általános lelkület rémisztő.
Egy hatalmas áruházban járva láttam egy plakáton olyan házat, amelyből most sokezer nő ki a földből. Tudom is egykori hittanosaimtól, akik most építészmérnöknek tanulnak, hogy a nagy szabadságban nem is szabad másfajtát tervezni, csak ilyet. Egy nagy kocka, rajta egy kisebb kocka, mellette még egy kocka: első szint, terasz, második szint, garázs, lapostető, kockakert, lenyírt gyep, ugyanolyan anyagok.
Kocka, sarkos, rideg az egész. Ez a szabályozott szabadság, ahol tenyészik a szabadosság. Ránézve is lelketlen szépségről, gazdagságról, tehetségről árulkodik az egész.
Pontosan olyanok ezek az épületek, mint amilyen a mai ember lelkülete: rideg, szabályozottan szabad és lelketlen.
Tiszta falanszter.
A jóléti társadalmakban kialakult egy olyan szabadságeszme, amely gyakorlatilag egyfajta gondolkozásmódot képvisel nyilvánosan, így a szabadság nevében a teljes nyitottság és szabadosság kötöttségébe kényszerítenek bennünket, minden korábbi értékeink feladásával együtt, miközben a pénz az egyetlen értékmérő.
Talán sikerült kellőképpen szemléltetni, hogy az apostol miért hangsúlyozza az evangéliumi hithez méltó viselkedés kapcsán a hitvalló bátorság fontosságát.
Ma ugyanis ugyanaz a helyzet, mint akkor volt; – pontosan ugyanaz.
Ezért nagyon fontos az evangéliumi hitvalló képviselete: meghirdetni, élni az evangéliumi hitet, megállni az evangéliumi hitben, és küzdeni az evangéliumi hitért.
3.
Végezetül az Ige gondolatmenetének a szemléltetése után FOGALMAZZUK MEG AZ ÜZENETET: HITVALLÓ BÁTORSÁG! (27–30)
Hitvalló bátorság, de hogyan?
Az apostol először azt hangsúlyozza, hogy lehetséges megállni; – lehetséges minden körülmények között hitvalló bátorsággal megállni és küzdeni.
Erre, bizonyságul említi a saját példáját.
A filippiek ismerték az apostolt akkor is, amikor közöttük járt, és hallanak róla most is, hogy a fogságában miként hirdeti, éli az Igét, hogyan áll meg a hitben, és milyen bátorsággal küzd az evangéliumi hitért (30).
Ugyanerre a hitvalló bátorságra biztatja az apostol a filippi gyülekezet tagjait is (27).
Az apostol példája azt hirdeti, hogy Isten erejével lehetséges megállni a hitben, bármi történjék is.
Lehet megállni a hitben (1Korinthus 16,13), mégpedig együtt lehet megállni a hitben.
A gyülekezet tagjainak, a hívők közösségének együtt kell meghirdetni a Krisztus evangéliumát, együtt lehet áldottan megállni a hitben, és küzdeni az evangéliumi hitért.
Ez az egység nem valami hamis ökumené, hanem az Isten Szentlelke szerint való egység.
Most különösképpen olyan korban élünk, amikor nem a részletkérdéseken kell vitatkoznunk, hanem együtt, egységes bizonyossággal és bátorsággal kell megjelenítenünk az evangélium örömhírét és erejét.
Ezért nyomatékosan inti az apostol a filippi gyülekezet tagjait, hogy egy Lélekben, egy szívvel, együtt küzdjenek az evangéliumi hitért (27).
A Szentlélek az egység Lelke.
Nem véletlenül teszi a hangsúlyt erre az apostol, hiszen az ellenséges külső környezet mellett a belső feszültségek, villongások is gyengítették a filippi gyülekezetet, akárcsak a korinthusit is.
Erre utal az apostol a második fejezet első öt versében, mert sokat rombolt az önzés, a hiú dicsőségvágy és a gőg a filippi gyülekezetben.
Először tehát a saját bűneinkkel szemben kell felvenni a küzdelmet!
Kívülről és belülről is támadt a gonosz, hogy gyengítse a hitvalló hűséget.
Tehát lehetséges megállni, együtt lehetséges megállni a hívők közösségében, Jézus Krisztus által lehetséges megállni a hitben.
Minden hűség, hitvalló bátorság, evangéliumi hit melletti kiállás forrása Jézus Krisztus kegyelme, Isten ereje, az Úr ajándéka.
Ezt egyértelműen megfogalmazza az apostol, amikor így ír: Isten adta a kegyelmet, hogy higgyetek benne, és hogy szenvedjetek is érte (29).
Ehhez azt is hozzáteszi Pál, hogy az Isten ajándéka a hit és az evangéliumi hit hitvalló, küzdelmet, akár szenvedést is felvállaló képviselete; – amely egyben az üdvösség jele, bizonyossága számunkra (28).
A hit, a hitvallás és a szenvedés kapcsolata különösen fontos, ezért értsük pontosan az Ige ide vonatkozó üzenetét.
Bennünket a hit kapcsol Jézus Krisztushoz, és nem a szenvedés. Vagyis az igaz hitnek nem meghatározó jellemvonása a szenvedés, hiszen itt evangéliumról, örömhírről van szó, ezért a hit harcával járó szenvedést, az evangéliumi hit képviseletével együtt járó küzdelmet is reménységgel vállaljuk fel.
Ezért a szenvedést még az evangélium ügye kapcsán sem keressük, mert az Isten kísértése lenne (Máté 4,7).
Az evangéliumi hit hűséges képviseletével együtt járó szenvedés elhordozása ugyanis külön kegyelmi ajándék, amit Isten egyeseknek ad, másoknak nem ad.
Az a mi bizonyosságunk, hogy adott helyzetben, amikor erre szükség van, akkor kapjuk az evangéliumi hit képviseletéhez szükséges bátorságot, akár a konkrét szenvedések elhordozásához is.
De nem keressük a szenvedést, nem akarjuk a szenvedést, hiszen nem jó szenvedni; – beteg ember az, aki ezt másképp gondolja.
Ám, felvállaljuk a szenvedést, Jézus Krisztus ügyét képviselve, Isten erejével, ha arra szükség van, mert bizonnyal az Isten megadja hozzá a kegyelmi ajándékot is, és nem terhel bennünket erőnk felett.
*
Gyönyörű ez az Ige, áldott annak üzenete, aktuális, amely Jézus Krisztus, a Krisztus–hit, az evangéliumi hit hitvalló képviseletére bátorít bennünket.
Jó volt a klasszikus módszer szerint kibontani ezt az igeszakaszt, mint egy maradandó ajándékot rejtő csomagot: újragondolni az igeverseket, szemléltetve megérteni és „életessé” tenni azokat, valamint meghallani az Ige itt és most érvényes, „megindító” üzenetét.
Azt éltük át, amit annak idején Augusztinusz megfogalmazott: tanítani, gyönyörködtetni, megindítani (docere, delectare, flectere).
Urunk, add, hogy élő hittel tudjuk képviselni ügyedet ebben a széthulló világban.
Hiszen Te megtartó Isten vagy, Urunk; – aki arra méltattál bennünket, hogy örömhíred eszközei lehessünk ebben a világban.
Köszönjük, hogy adsz hitet, adsz elhívást, adsz erőt, hogy meghirdetni, megélni tudjuk a Te evangéliumodat, valamint megállhassunk az evangéliumi hitben, és a legnehezebb helyzetben is küzdeni tudjunk az evangéliumi hitért.
Köszönjük, hogy mindezt nem agresszíven, nem emberi indulattal, hanem a Te szereteteddel, alázatos, szelíd határozottsággal.
„Nem erővel, nem hatalommal, hanem az én Lelkemmel!” – így szól az Úr (Zakariás 4,6).
Ugyanakkor köszönjük Urunk azt az örömteli bizonyosságot, hogy noha Te felhasználsz bennünket, a Te eleve győztes ügyed nem tőlünk függ.
Éppen ez ad nekünk erőt, bizonyosságot és örömöt a szolgálathoz, a bátor hitvalláshoz, mindenkor.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. április 15.
Textus / Lekció: Filippi 01,27-30 (27)
Igehirdető: Steinbach József