(33) Megérkeztek Kapernaumba, és amikor már otthon volt, megkérdezte tőlük: Miről vitatkoztatok útközben?
(34) Ők azonban hallgattak, mert arról vitatkoztak egymás között az úton, hogy ki a legnagyobb.
(35) Jézus ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája!
(36) És kézen fogva egy kisgyermeket, közéjük állította, átölelte, és ezt mondta nekik:
(37) Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be; és aki engem befogad, az nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elküldött.
(Márk 9,33–37)
(Márk 9,35)
Jézus tanítványai azon vitatkoztak egymás között, hogy ki a nagyobb közöttük?
*
KI A NAGYOBB? (33–34)
Lám még Jézus követésében járva, a tanítványok között is, tapasztalható volt egyfajta versengés.
Minden ilyen versengés rámutat az óemberünkre, az ember nyomorúságára.
Arra, hogy mindig megkísért bennünket a nagy szétdobáló, miszerint a hatalomvágy, a dicsőségvágy, a hiúság, az érdekeink vezessenek és késztessenek bennünket egymás közötti vitákra: szembenállásra, különböző feszültségekre, el egészen a nagy csatákig, háborúkig.
Ne mondjuk olyan könnyen rá a vitára, hogy az jó! Sok későbbi nyomorúság melegágya lehet. A legtöbb vita mögött hatalomvágy és dicsőségvágy lapul.
A tizenkettő között is kialakulóban volt egyfajta hierarchia. A vita itt erre irányult, ezt a hierarchiát próbálta tisztázni. Természetesen megfogalmazhatjuk: az emberi élet rendjéhez hozzátartozik egyfajta hierarchia, miszerint mindenki egy isteni rendben megtalálja, tudja, elfogadja a maga helyét. Ha úgy tetszik, akkor létezik egyfajta áldott hierarchia is, ami az isteni rend betöltése, így az áldássá lehet az együttműködésben, amelyben minden tag, isteni szeretettel, megbecsülést élvez, és nem megalázást kell elszenvednie. Tudjuk, hogy ez az isteni rend azt jelenti, hogy nem vagyunk egyformák. Isten ezt így akarta, de mindannyian egyenértékűek vagyunk, az Isten színe előtt.
Sajnos azonban az emberi gyarlóság okán ez az emberi hierarchia nem az Istennek kedves módon működik, hanem gyarló módon. Mindent a hatalomvágy, a dicsőségvágy irányít, és különböző viták, feszültségek, csaták, háborúságok ennek a nyomorúságnak az eredményei.
Jézus háta mögött a tanítványok tehát azon vitatkoztak – még ők is –, hogy ki a nagyobb közöttük, ki a legnagyobb közöttük? Jézus háta mögött. Ez a kép önmagában beszédes, mert „Jézus háta mögött” azt jelenti – fordítsuk le, tegyük üzenetté a „képet” –, hogy Jézus nélkül, eltávolodva Jézustól, nem Jézusra figyelve… Amikor gyengül a Jézus-követés a tanítványi közösség életében. Jézus nélkül, Jézus háta mögött idáig jutunk: újból elhatalmasodik az óember rajtunk; marad a hatalomvágy, a dicsőségvágy, a kivagyiság; elsők akarunk lenni mindenáron, és maradnak a viták.
Jézus rákérdez: Miről vitatkoztatok egymás között útközben? (33)
Ez a kérdés azt jelenti, hogy Jézus mindent tud, isteni hatalmával belénk lát.
János evangéliumában olvassuk, hogy Jézus pontosan tudta, hogy mi lakik az emberben (János 2,25).
Amikor a mi Urunk megkérdez tőlünk valamit, akkor az nem azt jelenti, hogy Ő erről nem tud.
Az Úr kérdése azt jelenti, hogy Ő a gyenge pontra ráteszi irgalmas, szerető kezét, és ezáltal önvizsgálatra, bűnbánatra hív bennünket.
„Beszédes” az is, hogy amikor Jézus megkérdezte a tanítványoktól, hogy miről vitatkoztak egymás között útközben, akkor a tanítványok hallgattak (34). Nagy csend. Jézus kérdez valamit, egy lényegi dologra kérdez rá, és a tanítványok hallgatnak, nem válaszolnak.
Most ez a hallgatás, ez a csend kegyelmi állapot, mert annyit legalább jelent, hogy talált Jézus kérdése. A tanítványok legalább meghallották a kérdést, és csendben maradtak. Sokan ma meg sem hallják Jézus kérdését, amivel Ő a gyenge pontjainkra tapint. A tanítványok legalább meghallották Jézus szavát, magukba szálltak, találva érezték magukat, és bűnbánatot, önvizsgálatot tartottak. Ez a csend számunkra itt és most ezt jelenti.
Ez a hallgatás önmagában egy kegyelmi állapot, ugyanakkor nem változtat a helyzet súlyosságán.
Egy héttel ezelőtt tisztáztuk: Jézus északról halad dél felé, Jeruzsálem felé, hogy küldetését betöltse, hogy meghaljon a tanítványaiért – érettünk, az embervilágért – a kereszten, majd feltámadjon a halálból. Jézus úti célja – Jeruzsálem felé igyekezett –, hogy elvégezze küldetését, a megváltás nagy művét.
A tanítványok e „szent” út közben, amikor a legnagyobb, az egyetlen legnagyobb megy érettük, Jeruzsálembe, a kereszt felé, hogy legnagyobb voltát felragyogtassa, vagyis, a legkisebbé legyen, akkor eközben a tanítványok azzal vannak elfoglalva, hogy ki a nagyobb közöttük.
Mennyi problémával küzd ma is ez a világ! Minden probléma egy szent kihívás. Mi pedig megmaradunk kicsinyes vitáink között, ahelyett, hogy együtt az ügyre koncentrálnánk, mint Isten követei.
Jézus halad a kereszt felé. A tanítványok pedig a saját önző, mulandó nagyságuk kérdésén rágódnak: ki áll ki fölött a tanítványi körben.
Ez a jelenet a szent pillanatot és ügyet profanizálja. Az ember a legszentebbet is képes lenne megszentségteleníteni, profánná tenni. Ilyen az emberi bűn. Még a tanítványok is ilyenek? Döbbenetes! Ma sem ismerünk határokat abban a bűnben, hogy a szentet beszennyezzük…
*
Jézus azonban nem akar bennünket ebben az állapotban hagyni.
Cselekszik is a tanítványokért; érettünk is. Ebben az igehirdetésben is munkálkodik közöttünk.
Jézus újjá akarja szülni tanítványait.
Jézus, mint egy családfő, összegyűjti a tizenkettőt, maga köré gyűjti őket és elkezdi őket tanítani, ezzel a konkrét kérdéssel, problémával kapcsolatban: Ki a nagyobb?
Ez a tanítás, ami itt elhangzik, a Biblia egyik legnehezebb Igéje.
Mit mond Jézus Krisztus? Hogyan reagál Jézus a tanítványok rangvitájára?
Tanuljátok meg: Aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki között az utolsó, és legyen mindenki szolgája. (35)
ISTEN ELŐTT AZ UTOLSÓK A NAGYOK, A LEGNAGYOBBAK! (35)
Megyek össze én is.
Megalázkodik bennünk a lélek, amikor Jézus mostani szavát halljuk.
Urunk, ez felfoghatatlan, ezt nem tudjuk megélni, ez túlmutat rajtunk!
Ezt nem tudja megélni a világ, soha nem is élte meg. A világban a problémák mindig újratermelődnek, de más történeti- és erőviszonyok között is, mindig csak ez a fő kérdés: kié a hatalom és a dicsőség? A világ meg sem hallotta azt, hogy egyedül kié a hatalom és a dicsőség. Ez a tény jelzi a világ állapotát, miszerint Isten nélkül él, és fő témája – még a nemes ügye álcája mögött is csak az –, hogy ki a nagyobb, ki birtokol, ki diktál, ki a hatalmasabb, kinél van a vagyon, az erő, a dicsőség?
Valljuk meg őszintén, hogy a tanítványok között, Isten népe között, vagyis az egyházban sem különb a helyzet. Itt is folytonos rangvita emészti meg a ránk bízott szent ügyet, és ezáltal hiteltelenné tesszük küldetésünket a világ előtt. Az óember az egyházban is olyan sokszor legyőzi az új embert, ugyanúgy az egyes hívő ember életében, miként az egyház közösségében.
Urunk, megdöbbenünk, leborulunk: hatalmas ez a mérce, miszerint aki első akar lenni, legyen utolsó, mindenki szolgája.
Hadd fordítsam meg az előbb elmondott „negatív” tapasztalatot, a „pozitív” evangéliumi tapasztalatot is felvillantva!
Személyes bizonyságtételként is mondhatom. Ha olykor-olykor átélhettem, egy-egy szorult helyzetben, hogy a rám bízott szent ügy érdekében tudtam visszalépni, engedni, alulmaradni, utolsónak lenni, szolgálni, akkor felülről a mennyei világ gazdagságát éltem át, miközben adatott nyugalom, békesség, öröm, valamint a probléma is kezdett megoldódni.
Ugyanis ilyenkor a mi Urunk van jelen közöttünk, aki szabadító munkáját hatalmasan végzi, ezáltal az önző és pusztító rombolásból építés lesz.
Mondjuk ki, krisztusi utolsónak lenni, emberileg, testi szemekkel látva, óriási rizikót jelent. Ebben a gyarló világban az alulmaradás következménye az is lehet, hogy a bűnös rendszer bedarál, elemészt, legyűr, megöl… Aki Jézus Krisztus követésében, mennyei erővel mer utolsó lenni, annak a vége lehet a kereszt is. Vagyis ilyenkor testi szemekkel azt láthatják mások, hogy elvesztettük a csatát, legyőztek bennünket; hiszen, ha hagyod, végképp és azonnal eltaposnak.
De soha ne felejtsük el, hogy a keresztet mindig a feltámadás követi!
Ez az igazi győzelem, ez a krisztusi, örök, valós győzelem; nem pedig e-világi, ideigvaló, mulandó, percnyi győzelem. Legyen az „itteni” győzelem bármilyen látványos is, elillan.
Utolsónak lenni, szolgálni! Ez a krisztusi etika, ami sokkal több, mint etika. Mindjárt rámutatunk erre a többletre!
Én mindig akkor voltam boldog, amikor tudtam alul maradni, megtapasztalva ezt a szent győzelmet; csak ilyenkor volt nyugalmam, békességem…
De emberi erővel ez nem megy. Valljuk meg őszintén, itt az Isten színe előtt, hogy emberi erőnkből nem telik utolsónak lenni, csak elsőnek. Utolsónak lenni: emberileg lehetetlen.
Vigasztal bennünket az Ige: ami embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges (Márk 10,27).
Miként lehetséges?
Szerepel itt egy nagyon fontos kifejezés, aminek most ne a világi, hanem az evangéliumi értelmét tárjuk fel: befogadni.
Jézus Krisztus, a mai igeszakaszban, a kisgyermekekkel kapcsolatban mondja mindezt: Aki befogad egyet e kisgyermekek közül, az engem fogadott be, az velem vállalt közösséget, és azzal, aki engem elküldött (37).
Csak úgy lehetséges mindezt megélni – azaz utolsónak lenni – ebben az irgalmatlan és kemény világban, ha először Jézus Krisztust befogadtuk. Ez a befogadás evangéliumi értelme: befogadni Jézus Krisztust, hitre jutni, Jézus Krisztussal közösségben lenni, újjászületni; átélni azt a csodát, amit Pál zeng; én Krisztusban és Krisztus bennem.
Befogadtam Krisztust, ezért befogadhattam a másik embert. Tudok szolgálni, tudok mindenki között az utolsó lenni, azaz mindenki szolgálja (35). Ez a „mindenki” azokat jelenti, akiket az Isten ránk bízott, akik között élünk. Nem a világ összes nyomorúságát kéri számon rajtunk az Isten. Jézus mondja: Tiközöttetek nem ez a rend (Máté 20,26), nem az elsőségre törekvés! Az isteni rend egészen más! Legalább ti, tanítványaim, követőim valósítsátok meg ezt az isteni, boldog rendet, egymás között – mondja Jézus –, és akkor én majd elvégzem, hogy kifelé, a világ felé is só és kovász lesztek, amely megkeleszti ezt a tésztát. Először ti, egymás között! Mert tiközöttetek nem ez a rend, hogy rangvitát folytassatok, hanem ahogyan én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást (János 13,34).
Nincs más megoldás. A világ problémáira – számos gyötrelmünkre, amit okozunk egymásnak – csak ez a megoldás: Aki első akar lenni, legyen utolsó, szolgáljon. Önmegtartóztatás, önkorlátozás, szolgálat! Jézus Krisztus követésében aztán megtapasztaljuk azt az igazi győzelmet, ami a krisztusi győzelem (Márk 10,31).
*
Jézus Krisztus most is – mint oly gyakran – szemlélteti, „láttatja” az üzenetet, hogy jobban megértsük, miről is van szó. Milyen az Istennek kedves kicsinység, azaz nagyság?
JÉZUS KRISZTUS EGY KISGYERMEKKEL SZEMLÉLTETI AZ ISTENNEK KEDVES NAGYSÁGOT (36–37).
Ezt a képet ne csak a mai igeszakasz, hanem egy tágabb evangéliumi kontextus teljességében tekintsük meg – ezekre majd utalok –, hogy teljes szépségében lássuk a képet és annak gazdagságát!
Jézus kézen fog egy kisgyermeket, odavonja magához, megöleli, felemeli – más jelenet szerint – meg is áldja ezt a kisgyermeket (Márk 10,16), jelezve ezzel, hogy Jézus Krisztusban az Isten minket megölelő, óvó, felemelő, megáldó szeretete jött közel hozzánk.
Ezt a kisgyermeket Jézus odahelyezi példaként elénk, hogy szemléltesse az üzenetet: Aki egyet befogad e kisgyermekek közül, az engem fogad be, és az engem küldő Isten szeretetét fogadja be.
Ezért Jézus Krisztust befogadni azt jelenti: Istent befogadni, a másik embert befogadni – mindenekelőtt a rám bízottakat befogadni –, és önmagamat is befogadni, elfogadni.
Ez a befogadás azt jelenti: Ha nem úgy fogadjuk az Isten országát – az Isten szeretetét, az Isten jelenlétét – mint egy kisgyermek, nem megyünk be abba az országba (Márk 10,15); ha nem leszünk olyanok, mint egy kisgyermek, akkor semmiképpen sem megyünk be a mennyek országába (Máté 18,3).
Az a kérdés, hogy milyen a kisgyermek; miként példa a kisgyermek mai Igénk nehéz üzenetére nézve?
Kisgyermekről van szó.
Ez nagyon fontos!
Nem csecsemőről.
De még kisgyermekről.
Maximum egyéves korig érvényesek a gyermek kapcsán is azok a tulajdonságok, amit itt felsorolunk, és ami általános üzenetté lesz, példává lesz, a kisgyermekre tekintve.
Egyéves kor után ezek a tulajdonságok eltűnnek a kisgyermekből, és nagyobbacska gyermeknél már nyomát sem látjuk azoknak.
Abban a korban, Jézus korában, nem volt olyan gyermekkultusz – jól értsük most ezt a kifejezést –, mint manapság.
A kisgyermek akkoriban nem volt megbecsült, hanem inkább kiszolgáltatott.
A gyermek, Jézus korában, egy tökéletlen felnőttnek számított.
Majd, ha egyáltalán megéri a felnőttkort, és a társadalom hasznos polgára lehet, akkor számításba veszik.
A gyermek kicsinynek, kitaszítottnak számított akkoriban.
Utolsónak lenni, és a kiszolgáltatottakat, kitaszítottakat befogadni!
Ilyen értelemben példa a kisgyermek befogadása, amely nem jelent mást, mint a kiszolgáltatott befogadását.
Jaj, de nehéz téma ez!
A befogadott visszaél a szeretettel. És mégis, ez a krisztusi szeretet! Ez a befogadás rizikója.
Ugyanakkor kérem a gyülekezetet, hogy a befogadást ne a mai értelemben vegyük, mert ma ez egy olyan téma, a nemi identitással együtt, amivel hisztérikusan provokálják az egész világot, bennünket is, egy újabb háborús helyzetet teremtve. A világban meg lehetne oldani ezeket a súlyos kérdéseket is, az isteni rendben és szeretetben. Az ember azonban hatalomra törekszik, mindenáron, és nem megoldásra, ami sok áldozatot követel. Gondolj ehelyett inkább most arra, hogy a saját közvetlen szeretteid, testvéreid, embereid kiszolgáltatott helyzetében sem tudsz befogadó lenni, még a legkisebb problémát illetően sem… Egyszer azonban majd te magad is árván és kiszolgáltatottan maradsz, befogadás nélkül.
Teológiailag is tegyük rendbe ezt a jézusi képet!
A kisgyermek nem ártatlan és bűntelen, de még nincsenek látható, tetten érhető vétkei.
Nem olyan értelemben példa a kisgyermek, hogy ő még tökéletes, makulátlan, ártatlan, bűntelen.
Tudjuk, hogy a bűn nyomorúsága egy csecsemőben is ott rejtőzik.
A kisgyermek nem ártatlan, nem bűntelen. Legfeljebb egyéves koráig a kisgyermeknek – miként azt már tisztáztuk, hogy ilyen korig sorolhatjuk be a Jézus által kiemelt kisgyermeket – még nincsenek látható vétkei.
De azt sehol nem tanítja a Szentírás, hogy a kisgyermek tiszta lap, amire azt írunk rá, amit akarunk, a környezet hatásai szerint.
A kisgyermek – egyéves koráig – odaadó.
A kisgyermek gyönyörködni tud egy darab kavicsban is, órákig el tud játszani azzal. Egy darab kavicsban ott van számára az Isten csodálatos teremtett világának az egésze.
Ez a belefeledkezés, a gyönyörködés odaadása: a kisgyermek tud csak úgy lenni, örülni az életnek.
Ugyanakkor a kisgyermek kapcsán beszélhetünk a tevékenység odaadásáról is: a kisgyermek, ha valamit tesz, például játszik, akkor abba teljesen bele tud feledkezni; azaz odaadóan tevékeny.
Legyetek olyanok, mint a kisgyermekek: odaadóak. Amikor a magatok szolgálatát végzitek, akkor odaadóan tegyétek azt, az Isten dicsőségére.
Ezt az odaadást énekli meg Pál apostol: „…ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Filippi 3,14)
Jézus szerint az az első, aki ezzel a kisgyermeki odaadással tud élni és szolgálni az Isten dicsőségére, a körülötte élők javára, a maga helyén.
Ez az odaadás az, amit meg kell tanulnunk a kisgyermekektől. Isten adja ezt az odaadást. De el lehet kérni az Úrtól ezt az odaadást. A kisgyermek csak szemlélteti ezt az odaadást, Isten pedig ajándékozója annak.
A kisgyermek – egyéves koráig – nem ismeri a pozíciót; nem ismeri a rangvitát, hanem szeretetközösségben van a társaival.
A fejlődéslélektannal foglalkozók kimutatták, hogy egy bizonyos életkorig, még a játékfejlődésben is megtapasztalható az, hogy a gyermekek mindenféle hierarchia és vezérkedés nélkül, egymás mellett, zavartalanul és önfeledt örömmel tudnak játszani.
Aztán később, szinte egy csapásra, az ellenkezőjére fordul minden. Kirobban a gyermek igazi, gyarló, emberi természete: kialakul a másokat megalázó hierarchia, az uralkodás, a dominancia iránti igény. Szinte azt mondhatnánk, úgy történik ez, miként az állatvilágban. A gyarló ember és az állat összevetése azonban inkább az állatra nézve lehetne sértő. Ebbe most nem megyek bele részletesebben. A gyermekeknél az uralkodás – egyéves kor után – nyíltan és leplezetlenül történik, kegyetlenül; amit aztán a felnőttek már a szerepeik közé rejtve, általuk nemes és igaz ügyekre hivatkozva, képmutató módon palástolnak.
Jézus azonban hangsúlyozza: a kisgyermekekre – szigorúan az említett életkorig – az jellemző, hogy szeretetközösségben képesek együtt lenni, mindenféle gyarló, egymást megalázó, rombolóan egymás fölé kerekedő indulat nélkül.
Tehát: Úgy legyetek elsők, hogy odaadóan, szeretetközösségben szolgáltok egymásnak (Galata 5,13), mindenféle gyarló pozícióharc nélkül, miként a kisgyermekek.
A kisgyermek tud pici lenni.
A kisgyermek beismeri, hogy ő pici, segítségre van szüksége, rászorul mások segítségére, elsősorban szülei segítségére.
Ezt egészen őszintén bevallja, beismeri: ő pici.
A kisgyermek nem játszik szerepet, nem titkolja a kicsinységét, a kiszolgáltatottságát és azt, hogy befogadásra, segítségre, gondoskodásra van szüksége; miként erről már részletesen szóltunk.
A kisgyermek nem akarja az erős ember hamis látszatát kelteni.
A kisgyermek tudja, hogy ő pici, így bizalommal tekint fel arra, aki igazán nagy.
A kisgyermek bizonyosan tudja, hogy van atyja, vannak szülei; akikben feltétel nélkül bízik, azokhoz odamenekül.
Szinte első emlékeim közé tartozik az az élmény, amikor kisgyerekkoromban Édesapám, kérésemre, a nyakába vett: „Apa emelj fel, mert itt lent csak lábakat látok, de ha te felemelsz, akkor kitárul a látóhatár, mindent jobban látok!”
Így fordulhatunk mindnyájan, mi pici emberek, mennyei Atyánk felé: „Emelj fel, pici vagyok, Te hatalmas vagy, Terád szorulok, Terád hagyatkozom, Tebenned bízom, feltétel nélkül!”
A kisgyermek tudja, hogy ő pici, de azt is bizonyosan tudja, hogy hatalmas atyja van.
Tehát: a kicsinyek alázatát, ugyanakkor a kicsinyek hitét, a mennyei Atyára való boldog ráhagyatkozást is megtanulhatjuk a kisgyermekektől.
Úgy legyetek elsők, hogy odaadóan, szeretetközösségben szolgáltok egymásnak, miközben látjátok a magatok kicsiny voltát, és a mennyei Atya megtartó és felemelő szeretettel teli nagyságát.
Aki első akar lenni, legyen utolsó, mindenkinek a szolgája, mert ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, akkor semmiképpen sem mentek be az Isten országába (Máté 18,3).
Legyünk odaadó szolgák, pozícióharc nélkül, mint akik tudják, hogy picik, de bizonyosak abban, hogy hatalmas Atyjuk van!
Merjünk alázatosak lenni, utolsók lenni, tanuljuk meg, hogy Jézus Krisztus szelíd és alázatos szívű (Máté 11,29); ugyanakkor bízzunk mindig a mennyei Atyában, aki előttünk jár, aki felemel bennünket, boldog győzelemre segít, amely nem a másik legyőzése, de mindenképpen annak az ígérete, hogy az utolsókból elsők lesznek (Márk 10,31).
–
Végezetül a legfontosabb!
Jézus Krisztus nem csak szemléltette ezt az életmentő tanítást, amely – ismét mondom, mindig vallom – az emberlét egyetlen megoldása minden problémára.
Jézus Krisztus nemcsak szemlélteti ezt a tanítást, hanem megváltó halálában és feltámadásában győztesen megpecsételte ezt az életmentő tanítást. Ő a legkisebbé lett érettünk, de Őt az Atya a legnagyobbá tette.
Továbbá, a mi Urunk, isteni hatalmával, megváltott bennünket arra, hogy újjászületve és a megszentelődés útját járva mi is krisztusivá lehessünk, felvállalva a krisztusi ember életének minden kockázatát, ugyanakkor részesülve annak minden gyönyörűségéből és győzelméből e-világban; majd pedig maradéktalanul „odaát”.
Tartsunk önvizsgálatot, mindannyian, én is, te is!
Jézus kérdése indítson bennünket bűnbánatra! Miről vitatkozunk „útközben”, milyenek vagyunk?
Gondolj bele: miket élsz át, miket művelsz a hétköznapok harcaiban!
Netán indulatosan még odáig is eljutsz, hogy inkább vesszen minden, de egy jottányit sem engedek az „igazamból”?
Urunk, könyörülj rajtunk!
Legalább mi, a Te néped, legyünk mások!
Szülj bennünket újjá, hogy megélhessük ezt az egyetlen, krisztusi megoldást: aki első akar lenni, az legyen szolga, utolsó, mindenki szolgája!
Soha ne felejtsük el ezzel kapcsolatosan: ami embereknél lehetetlen, Tenálad lehetséges! (Márk 10,27)
Azt se felejtsük el, hogy lesznek az utolsókból elsők (Márk 10,31).
Az Úr adja nekünk ezt a krisztusi nagyságot!
Mindenekelőtt pedig legyen áldott az Úr, hogy Övé a hatalom és a dicsőség, mindörökké!
Ámen.
Imádkozzunk!
Mi gyarló, nagy emberek magunkat megalázva leborulunk Teelőtted, minket szerető, megváltó és új életre hívó Urunk.
Áldunk Téged, megtartó Urunk. Köszönjük Teneked, hogy egyszülött Fiadban, Jézus Krisztusban, számos gyarlóságunk ellenére megtartod, hordozod életünket, mindenkor, minden helyzetben, az öröklét boldog megérkezéséig.
Magasztalunk Téged, szabadító Urunk. Köszönjük, hogy minden gyarlóságunk ellenére, a bajból kimenekítesz, a bajban mennyei erőt adsz, s a baj ellenére megszabadítasz, pedig nem érdemeljük.
Dicsérünk Téged, megváltó Urunk, azért a szeretetért, amellyel, értünk emberekért, üdvösségesen munkálkodsz, és soha nem mondasz le rólunk.
Áldott légy, hogy a mai Ige üzenete is ezt a bizonyosságot pecsételi meg számunkra.
Köszönjük Urunk, hogy Te kisgyermekké formálsz bennünket. Köszönjük Urunk, hogy nem hagysz bennünket óemberi állapotunkban. Áldott légy, hogy a Te tanítványaidként is, életünk utolsó percéig, érleled, növeled a mi hitünket, miközben tanítasz minket arra a krisztusi nagyságra, a szolgálat boldog, győzelmes örömére, amely az egyetlen megoldás, és amelyre megváltottál bennünket.
Köszönjük a mai Ige áldott üzenetét.
Ebbe az Igébe kapaszkodva könyörgünk reménységgel egymásért, szeretteinkért, hívő népedért, hazánkért, a világért és mindenkiért.
Kérünk életnek Ura, eseményeknek Ura, üdvösség Ura, hogy megváltó szereteted bizonyossága járja át életünket a jövő héten is!
Add nekünk a krisztusi nagyságot!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2022. február 6.
Márk sorozat: 61.
5. hét.
Vízkereszt utáni utolsó vasárnap
Textus / Lekció: Márk 09,33-37 (35)
Igehirdető: Steinbach József