(1) A szentek iránti szolgálatról fölösleges írnom nektek.
(2) Hiszen ismerem készségeteket, amely miatt dicsekszem veletek a makedónoknak, hogy Akhája tavaly óta készen áll, és hogy a ti buzgóságotok magával ragadta a többséget.
(3) De mégis elküldtem a testvéreket, nehogy a veletek való dicsekedésünk ebben az ügyben hiábavaló legyen, hanem amint megmondtam: készen legyetek.
(4) És ha velem makedónok érkeznek, és felkészületlenül találnak titeket, valamiképpen szégyent ne valljunk mi – hogy ne mondjuk: ti – ebben a bizodalmunkban.
(5) Szükségesnek tartottam tehát, hogy megkérjem a testvéreket, menjenek el hozzátok előre, és készítsék elő a már megígért adományokat, hogy az úgy legyen készen, mint hálaáldozat, nem pedig mint kényszerű adomány.
(2Korinthus 9,1–5)
(2Korinthus 9,2–3)
Az apostol hangsúlyozza, hogy Akhája tartománya már régóta készen áll az adakozásra (2).
Ismerjük az igeszakasz hátterét, többször beszéltem már erről.
A szűkölködő jeruzsálemi gyülekezetnek gyűjtöttek adományt Korinthusban.
Ezért az apostol megállapítása – a szűkebb, szó szerinti értelemben – erre vonatkozik: Akhája tartománya, benne a korinthusi gyülekezet, régóta készen áll az adakozásra.
Dicsekedett is ezzel az apostol, a másik görög tartományban, a makedóniai gyülekezeteknek.
Meggyőződésem azonban, hogy ebben az Igében sokkal több van ennél.
A mai alkalommal erről a „többről” szeretnék szólni, hiszen az adakozásról már bőven hallottunk tanítást ezen a szószéken, különösen a nyolcadik fejezet alapján.
Ha figyelmesen hallgattuk a felolvasott igeszakaszt, akkor észrevehettük, hogy gyakran emlegette a készenlétet az apostol, annak különböző változataiban: felkészültek vagytok, készek vagytok, készen álltok, készségesek vagytok; sőt, ennek a felszólító módját is használta: „Legyetek készen!”
A mai alkalommal ezt az igeszakaszt a felkészülés, a készenlét „optikájából” szemléljük.
Lehet más szempontból is szólni erről az Igéről.
Emlékszem, hogy 2012-ben, a bizalom kapcsán közelítettük meg ezt az igeszakaszt.
Az egy egészen más üzeneteket tartalmazó igehirdetés volt.
Lám, milyen gazdag az Isten Igéje; attól függ, hogy honnan nézzük, mindig úgy kapunk élő üzeneteket egy-egy igeszakaszból.
Tehát ma, innen nézzük ezt a szakaszt: „Legyetek készen!”
*
Mire nézve legyünk készen? Mit jelent késznek lenni?
Induljunk ki a felkészültség fontosságából.
Ha úgy tetszik a prédikációnak ez a része egy általános elvi, bölcseleti, filozófiai bevezető, hogy aztán mélyebbre mehessünk majd a témát illetően.
MIT JELENT FELKÉSZÜLTNEK LENNI? (2)
Akhája már hosszú ideje készen áll a szentek iránti szolgálatra, az adakozásra, a gyűjtésre.
Sőt, ezt így vezeti be az apostol, hogy a szentek iránti szolgálatról felesleges szólni, mert Akhája már két éve készen áll erre nézve.
Persze itt egy pillanatra álljunk meg a felkészültséget illetően!
Valóban természetes ez számunkra? Ilyen magától értetődő? Felkészültek vagyunk-e a szentek iránti szolgálatra?
Itt a testvérek közösségében való szolgálatra, a gyülekezet közösségében, az egyházban végzendő szolgálatra gondol az apostol. Fontos odafigyelni egymásra, legalább a testvérek közösségében! Legalább itt legyen szeretet, irgalom, szelídség, odafigyelés, meglátva a szükséget szenvedőket, azokon segítve. Mindenkinek van a Krisztusban testvérek közül egy-egy embere. Ki a te embered, a testvérek közül, akit adott időszakban az Isten rád bízott? Látod őt magad előtt? Észreveszed?
Ez a szolgálat tényleg természetes számunkra? Ez tényleg magától értetődő? Úgy, ahogy azt az apostol mondja: „A szentek iránti szolgálatról felesleges írnom, mert az annyira magától értetődő”?
Egyáltalán, ki a testvér? Ki merjük-e azt mondani, hogy aki Jézus Krisztust, Isten Fiának, Megváltónak vallja, az nekünk testvérünk, függetlenül minden dogmatikai és felekezeti különbségtől?
Sajnos, az egyházban, a testvérek közösségében nem magától értetődő ez; nagyon sokszor nem az.
Az egyházon belül is nagyon sok a feszültség, nagyon sok a szeretetlenség, nagyon sok az irgalmatlanság, nem akarok ebbe most belemenni.
E területet illetően is felvetődik a kérdés, hogy felkészültek vagyunk-e ezen a téren?
Megdicsérhetne-e bennünket az apostol, ahogy a korinthusi gyülekezetet, meg Akhája tartományát megdicsérte: „Dicséretre méltó, hogy ti már készen álltok!”
Ez a testvéri szeretet annyira magától értetődő, hogy aztán a szentek közösségéből, a testvérek közösségéből kilépve másokon is tudunk segíteni; azokon is, akik nem hozzánk tartoznak… Erről hangzott már el egy prédikáció.
Felkészültek vagyunk-e e tekintetben?
Mit jelent a felkészültség?
Egy kicsit gondoljuk tovább ezt a kérdést!
Eszembe jut, korábbi tanulmányaimból a definíció: a felkészültség a képességek, a készségek, az erre épített – folyamatosan gyarapodó és egy adott helyzetben aktualizált – ismeretek egységes rendszere. Ez a hivatalos definíció.
Felkészültségről beszélünk egy adott szakterületen; ott, ahová az Isten állított bennünket. Fontos, hogy a magunk helyén felkészültek legyünk, és ebben folyamatosan továbbképezzük magunkat.
Az is nagyon fontos, hogy ne csak a saját szakmánk szubkultúrájában éljünk, hanem nyissunk más területek felé is, azaz legyen általános műveltségünk, „általános világlátásunk”, egy általános felkészültségünk. Tehát legyünk képben sok más területen is, amely megtermékenyíti a szaktudásunkat, a szakmai felkészültségünket, hogy aztán e kettő összegeként, az adott, konkrét helyzetben is felkészültek lehessünk.
Tehát azt lehet elmondani a felkészültségről, hogy vannak ismereteink, ezeket az ismereteket aktivizáljuk, folyamatosan képezzük magunkat, ehhez mindig járulnak új ismeretek, adódik egy aktuális helyzet és ott, ennek a háromnak az összefüggése aktivizálódik. Ebben a folyamatban mindig egy magasabb szintű, érettebb felkészültség jön létre, ahogy az ember halad az életútján és komolyan veszi azt a feladatot, szolgálatot, ahová az Isten állította. De mondom, mindez a bölcseleti, filozófiai alapvetése a felkészültség fogalmának.
Ezért, hadd kapcsoljam össze ezt a bölcseleti alapvetést az előbbi gondolattal: Minden felkészültség igazából ott vizsgázik, hogy a felkészültségben ott van-e a krisztusi szeretet?
Egy lelkipásztor lehet teológiailag akármilyen felkészült, lehet nagyon okos teológus; ha nem lelkipásztor, ha nem pásztor, ha nem szereti a nyáját, ha nem szereti az embereket, azokat, akik között ott él; nem lesz áldássá.
Egy pedagógus, lehet akármilyen felkészült a maga területén, ha nem szereti a gyerekeket, ha idegesítik a gyerekek, akármilyen is a mai korosztály; nem lehet áldássá.
Vagy egy építőipari szakmunkás, lehet akármilyen felkészült, ha egyébként a mai világ trendjét alapul véve, túlvállalja magát a pénzért, és nem tudja teljesíteni a feladatát; ezért valójában rombol, noha építenie kellene; azaz nem ékesen, szép rendben végzi a munkáját, az nem a szívügye.
Vagyis: az illető lehet jó szakember, de ha nem krisztusi szeretettel és odaadással végzi a munkáját, amiben egyébként felkészült – ha felkészült –; az ilyen nem lehet áldássá.
Tehát a felkészültség nagyon fontos, de az csak krisztusi szeretettel és odaadással lehet áldássá.
A felkészültségnek egy alapvető eleme, hogy folyamatosan készülnünk kell.
Ha van egy feladat, akármilyen jártasak is vagyunk abban, azt nem lehet csak rutinból elvégezni.
Persze, mindig használunk paneleket, ahhoz odakapcsoljuk az új ismereteket, de a készülésnek a lényege az, hogy a felkészültségünk aktivizálódjék egy adott feladat előtt.
A folyamatos készülés elengedhetetlen: Minden feladat előtt „odaszánok időt” arra a feladatra, készülök arra a feladatra; megtisztelem azt, akivel kapcsolatba kerülök a felkészültségemet illetően.
Egy évtizede hallgatok valakit, szinte vasárnapról vasárnapra, rövid köszöntőkben. Tegnap már nagyon zavart egy ünnepi alkalmon az, amit tíz év után elszenvedünk, hogy az illető kiáll, és minden készület nélkül mondja azt, ami éppen, ott, akkor eszébe jut. Nem várunk semmi csodát, újat, mit lehet újat mondani egy köszöntőben. Egy adott helyzetben, persze lehetne… A műfaj meghatározza a kereteket. Mégis, döbbenetes ez a tiszteletlenség: legalább fél percet kellene szánni arra, „odaszánni”, hogy az illető átgondolja a mondanivalóját, és ezzel megtisztelje a hallgatóit…
Folyamatosan készülni kell!
Ez egy elvi, bölcseleti bevezetés volt. Ne haragudjatok, hogy zavartalak ezzel benneteket!
De továbbmegyünk, mert nagyon keveset mondanék, ha csak ennyit mondanék a felkészültségről.
A felkészültség ennél sokkal több!
A felkészültségnek vagy egy lelki tartalma.
Ez a mai igehirdetésnek a lényege.
A folyamatos készülés, minden egyes alkalommal, egy hosszú út.
Ezt a hosszú utat kell minden odaszánt készülés során végigjárni.
Az alkotáslélektan foglalkozik ezzel: a preparáció, inkubáció, illumináció és verifikáció lépései szerint újból és újból meg kell élni a készülésben az alkotás szenvedését és örömét. Csak így lesz áldássá a munkánk, a szolgálatunk is; az igehirdetői szolgálatunkra különösképpen csak így adatik az Úr áldása; ebben az odaszánásban.
Minden alkotás eredményén érződik, hogy végigjárta-e ezt az utat, vagy sem.
Az odaszánt készülés akkor is nélkülözhetetlen, ha úgy tűnik, már a kisujjunkban van „az egész”.
*
Felkészültek vagyunk, ha felkészültek vagyunk.
De mégis tudjuk, alázatos szívvel, hogy SOHA NEM VAGYUNK KÉSZEN (3).
Ezért szólítja fel az apostol a korinthusiakat is, noha bízik felkészültségükben, hogy készen legyenek.
A felszólítás ránk is érvényes: „Készen legyetek!”
Lehet, hogy nem vagyunk készületlenek, de soha nem vagyunk készen, mert töredékes emberek vagyunk, gyarló emberek vagyunk.
Az Isten az egyetlen, aki a maga tökéletességében, szentségében készen van.
Az Úr az egyetlen, aki maradéktalan, és aki Jézus Krisztusban odaadta önmagát nekünk.
Az Úr odaajándékozta nekünk az Ő mennyei gazdagságát: azt a készenlétet, azt a készséget, azt a teljességet, ami csak az Ő birtoka.
Ezt az Úr ajándékozza nekünk.
Az Úr folyamatosan adja ezt nekünk, de ezt folyamatosan el is kell kérnünk Őtőle.
Minden felkészültség alapja az, hogy naponta folyamatosan készülünk; de most nem szakmai értelemben, hanem lelki értelemben értem ezt.
Minden készülés alapja, hogy folyamatosan odajárulunk a kegyelem királyi székéhez (Zsidókhoz írt levél 4,16).
Hiszen mindenre nem lehet felkészülni, minden kegyelem, mindig vannak váratlan helyeztek.
Az egész életünk kegyelem: minden nap, minden perc kegyelem.
A napi kegyességben odajárulunk a kegyelem királyi székéhez, és minden felkészültségünket erre a kegyelemre, mint biztos alapra, építjük fel: „Uram, a Te kegyelmedre bízom magam, így indulok el! A készülésemet, a felkészültségemet újból és újból a Te kegyelmedre építem, Uram, mert Tenélküled nem megy!”
Naponta oda kell járulnunk a kegyelem királyi székéhez, mert minden kegyelem.
Ezzel a napi kegyességgel tudunk méltóképpen felkészülni a mindennapi feladatainkra is.
Ha felkészültek vagyunk is, soha nem vagyunk készen.
Lelki értelemben úgyszintén folyamatosan készülni kell, nemcsak szakmai értelemben, hogy az Úr kegyelemére alapozva indulhassak el az adott nap konkrét kihívásai felé.
A feladataimban, az Úr kegyelmére alapozva, készülni kell az előre modellezhető és a váratlan nehézségekre egyaránt. Amikor ezek a várható, vagy váratlan nehézségek, problémák, feszültségek, viták, provokációk elérnek; akkor csakis az Úr kegyelme által tudok majd krisztusi szeretettel, isteni bölcsességgel felelni, helytállni; mert erre a kegyelemre alapozva vagyok felkészült.
Ez a kegyelem hordoz a kudarcok idején, hogy el ne csüggedjünk.
Az Úr kegyelmébe kapaszkodva kell felkészülnünk az örömeinkre is. Amikor valami sikerül, amikor olyan „sikeres” életidőszakaink vannak, amikor az élet tenyerén hordoz minket, akkor azért „életmentés” a kegyelem, mert nem enged elbizakodni. Ez is a lelki felkészültséghez tartozik.
A folyamatos lelki, hitbéli felkészülésnek nemcsak „mindennapi” aspektusa van, hanem úgynevezett eszkatológiai aspektusról is beszélnünk kell.
Ez a felkészültség, és az erre hangoló folyamatos hitbéli felkészülés azt jelenti, hogy minden, ami velünk történik, azt az örök élet szemszögéből nézzük: a nehézségeket, az esetleges kudarcokat, az örömöket és a sikereket is.
Vagyis: „Uram, nem csüggedek és nem is bízom el magam, mert minden az enyém, örök életem van, üdvösségem van; bármi történik, Jézus Krisztus ügye győztes ügy!”
Készen vagyok-e, folyamatosan készülök-e, hogy amikor Jézus Krisztus visszajön, vagy nekem el kell mennem ebből a világból, akkor az Úr hitben találjon, abban a szolgálatban találjon, hűséggel, ahová állított. A mi Urunk Jézus Krisztus példázata is erre figyelmeztet bennünket (Lukács 12,42). Nem tudjuk, hogy meddig tart az időnk itt, e földi világban; nem tudjuk, hogy mikor kell elmennünk innen, mikor hangzik felénk a hazahívó szó; ezért mindig készen kell lenni, hitben folyamatosan készülni kell!
Készen kell lenni, mert olyan gyorsan letelik ez a földi idő.
Készen kell lenni Jézus Krisztus fogadására, készen kell lenni a hazamenetelre, mindent az örök élet felől lehet szemlélni, és közben a mindennapi feladatainkra, nehézségeinkre, örömeinkre is így lehet felkészülni.
Ugye, mennyivel több ez, mennyivel gazdagabb ez, mint a felkészültségről szóló elvi, bölcseleti, filozófiai, pedagógiai elmélkedés? Ez az Ige tanítása, a Biblia tanítása a felkészültségről, amiről az apostol az adakozás kapcsán, a korinthusi gyülekezetnek is szólt.
Naponta járuljunk oda a kegyelem királyi székéhez; hiszen, ha fel is készültünk, soha nem vagyunk készen, az Úr kegyelme nélkül.
Aki folyamatosan készül, aki folyamatosan nyit az Úr felé, az folyamatosan tud nyitni az övéi felé; azaz készséges marad!
*
Ebből az üzenetből következik az a gyakorlati tanítás, ahova a mai igehirdetés során meg szerettem volna érkezni: Felkészülünk, folyamatosan készülünk, hitbélileg is; ezért MINDIG KÉSZSÉGESEK MARADUNK! (2)
Aki így felkészült – aki nemcsak szakmailag, hanem lelki-hitbéli értelemben is felkészült, mert folyamatosan készül, hitbéli értelemben is – az egész életében; még betegen, még elesetten is, készséges marad.
A hívő ember, Isten hívő népe, mindenkor készséges marad.
Ismét mondom: aki folyamatosan készül, aki folyamatosan nyit az Úr felé, az folyamatosan tud nyitni az övéi felé; azaz készséges marad!
Kétszer is kihangsúlyoztam a felolvasás során – mert ott szerepel a mai Igében a „készenlét”, a „legyetek készen”, a „felkészültség” mellett ez a kifejezés –, hogy „készséges”, „készségesek vagytok”, „legyetek készségesek”.
A hívő ember készséges marad, szíve utolsó dobbanásáig.
Mit jelent ez?
Ez a készség először is azt jelenti, hogy a szívünkben megmarad az, amit a Jelenések könyve így fogalmaz meg: az első szeretet tüze (Jelenések 2,4).
Ez a készség először is azt jelenti, hogy megmaradunk az első szeretet lelkesedésében, a szentlelkes lelkesedésben.
Amikor hitre jutottunk, akkor tele voltunk lelkesedéssel, pontosabban fogalmazva, „szentlelkesedéssel”.
Megmaradni az első szeretetben annyi, mint megmaradni ebben a hitből fakadó lelkesedésben, „szent készségben”.
Ezért, noha látjuk a problémákat, nem keseredünk bele a dolgokba, nem csüggedünk el, nem darálnak be bennünket a csalódásaink, – nem dönt le minket a „nem így képzeltem” lelkülete –, hanem megmarad bennünk, szívünk utolsó dobbanásáig, a kezdeti lendület, a kezdeti „szentlelkesedés”; azaz megmaradunk az első szeretet tüzében.
Ez az első szeretet nem rajongás, de látható, másokat buzdító lelkesedés.
Őszintén vallok nektek, Testvéreim, hogy engem is megszégyenít ez az Ige. Visszagondolok arra, hogy harminc évvel ezelőtt hogyan érkeztem ide közétek, milyen „szentlelkesedéssel”, és harminc év után mi maradt ebből? Szóval, nekem is adott a feladat: naponta odajárulni a kegyelem királyi székéhez, folyamatos felkészülés, lelki készület során elkérni ezt a készséget!
Tarts meg, Urunk, bennünket, életünk utolsó percéig, minden csalódásunk ellenére is, az első szeretet tüzében!
Ez a készség másodszor azt jelenti: megmaradunk a buzgóságban! (2)
Az apostol megdicséri a korinthusiakat, hogy a korinthusiak buzgók; és a buzgóságuk a többséget magával ragadta.
Lám, milyen fontos ez a felelősség: példaként járunk elől, akármilyen helyzetben vagyunk is, akármilyen körülöttünk a világ; mégis tele vagyunk reménységgel, nem keseredtünk meg, hanem megmaradtunk a buzgóságban.
Nem vagyunk túlbuzgók, de buzgók vagyunk, és ez a többséget magával ragadja.
Ez egy felelősség, ez egy szolgálat, amely embereket örömre és reménységre hangol; amely épít és nem rombol.
Egy másik kifejezéssel is elénk tárja ezt a készséget az apostol: dicséretre méltók vagyunk és azok is maradunk.
Az apostol dicsekszik a korinthusiakkal (2–3).
Tudjátok, aki ekként készséges, Isten Lelke által készséges, azt észreveszik, azt megdicsérik, annak megköszönik a munkáját; még ebben a kritikus világban is.
Ilyenkor tudjuk, hogy valójában nem bennünket dicsérnek meg – tehát nem bízhatjuk el magunkat –, hanem az Istent dicsérik, az Isten nevét magasztalják, ránk tekintve.
Ugyanezt másként is megfogalmazza a mai igeszakaszunk; vagyis egy negyedik kifejezést is említ az apostol erre a készségre nézve: megbízhatóak vagyunk és azok is maradunk (4).
Bízhatnak bennünk, bizalomra méltók vagyunk; a másik megbízhat bennünk, a másik nem fog csalódni bennünk; nem fog megszégyenülni az, aki bennünk bízik.
Bízhatnak bennünk?
Ha valaki elmond neked valamit, akkor az megmarad benned, vagy sejtetésként mégiscsak továbbadod?
Aki bennünk bízik, nem szégyenülhet meg, mert bizalomra méltók vagyunk, és azok is maradunk!
Megbízhatóak vagyunk? Azok is maradunk, az Úrban?
Ugye, nem miattunk káromolják az Isten nevét a világban? (Róma 2,24)
Urunk, könyörülj rajtunk, hogy ne valami külső kontroll által, hanem a Te népedhez méltóan, egy „felső kontroll” által, a Te Szentlelked ereje és hatalma által, tarts meg bennünket ebben a készségben!
Felkészültnek lenni: „nagy dolog”.
Lelkileg felkészültnek lenni, hitben folyamatosan készülni: kegyelmi állapot.
Ennek a kegyelmi állapotnak testet öltése az, hogy szívünk utolsó dobbanásáig készségesek vagyunk, az első szeretet tüzével, buzgón, dicséretre és bizalomra méltóan.
Legyetek készen! Legyetek készségesek!
Ne kényszerű adományként legyetek készen – mondja az apostol –, hanem szívetek minden hálájával (5).
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2012. január 29.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. november 10.
45. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 22.
Egyházi év utolsó előtti vasárnapját megelőző, „Ítélet” vasárnap
Az igehelyről sorozat hangzott el az alábbiak szerint:
Őrségi egyházmegyei reformációi istentisztelet, Szentgyörgyvölgy, 2011. október 30.
Az igehirdetésre készülő, ahhoz kapcsolódó, meditatív gondolatok:
„…készen legyetek.” (2Korinthus 9,3)
Isten kijelentésének, az Igének ünnepén sokkal többről szól számunkra a mai igeszakasz, mint az egyébként nagyon fontos adakozásról, annak rendjéről, az arra való készség áldásairól.
Elsőrenden persze erről van itt szó: készen lenni a szentek iránti szolgálatra (1), amely olyan magától értetődő, hogy erről felesleges is írnia az apostolnak. Tényleg magától értetődő ez, miszerint először a ránk bízott testvéreinkért tartozunk felelősséggel az Úrnak? Tényleg magától értetődő számunkra az, hogy akik Jézus Krisztust Isten Fiának, Megváltónak tartják, azok nekünk testvéreink? Tényleg magától értetődő a Jézus Krisztusban testvéreink iránti szeretet és irgalom? Olyan kegyetlenek tudunk lenni egymáshoz is… Készségesek vagyunk, legalább egymás iránt? Készen állunk arra, hogy egymás iránti buzgóságunk, másokat is buzgóságra hangolva áldássá lesz és nem rombol? Tudunk-e dicsekedni egymással, a Krisztusban és nem hiábavalóságokban? Dicsekedhetünk-e egymással úgy, hogy közben dicsekvésünk nem vall kudarcot; mégpedig azért nem vall kudarcot az egymással való dicsekvésünk, mert számolunk a csalódásokkal, a gonosz munkájával, de mint a győztes Jézus Krisztusra tekintő, hívő emberek, akik Isten erejét kérve szeretettel teljes, egyértelmű szabályokkal is kordában tartják a gonoszt? Pál az adakozás kapcsán is ezt tette, amikor felügyelőket küldött az adakozás ékes és tiszta pénzügyi lebonyolítása érdekében (3–4).
A mai napon azonban sokkal mélyebben érint bennünket ez a felszólítás: Legyetek készen! (3) A mi Urunk felszólítása szólít meg itt minket: Legyünk készen az Ő fogadására mindenkor, mert nem tudjuk az időt! (Máté 24,44) Legyünk készen az Úr fogadására, hogy hálaadó hittel és bizonyossággal állhassunk meg a hétköznapi harcokban és piti provokációkban ugyanúgy, mint a próbatételek idején és halálunk óráján. A felszólítás kérdéssé lesz: Készen vagyunk-e? Könyörülj Urunk, óvj meg minket a felkészületlenségtől! (4)
John Rutter „Requiem” című művét hallgathattam a napokban, amelynek szépsége megrendített és felkészített… A zenemű mennyei ihletettséggel szólaltatta meg a halandó ember mélységből felkiáltó könyörgését megváltó Urához, aki egyedül adhat örök nyugodalmat neki, a feltámadás életes elevenségével. Igei bizonyossággal zengett a bibliai és liturgikus énekek feldolgozásában hitvallásunk: Jézus Krisztus a feltámadás és az élet (János 11,25).
Micsoda kegyelem: annyi minden nem kész bennünk és körülöttünk, de a mi Urunk készen áll elfogadni minket, és éppen ez az irgalom formál bennünket is késszé! Isten kinyilvánította felénk irgalmas készségét. Ő mindent elkészített nekünk! Jézus Krisztus feltámadott! (Lukács 24,34) Íme, minden kész! (Lukács 14,17) Nincs mitől félnünk, akkor sem, ha „itt” félbemaradtak a dolgaink; csak hűséggel fáradozzunk abban a munkában, amibe az Úr állított minket!
Textus / Lekció: 2Korinthus 09,01-05 (02-03)
Igehirdető: Steinbach József