(7) Így kell gondolkoznom mindnyájatokról, mert szívemben hordozlak titeket, mivel fogságomban is, az evangélium védelme és megerősítése közben is mindnyájan együtt részesültök velem a kegyelemben.
(Filippi 1,7-11)
(Textus: Filippi 1,7)
Pál apostol a leveleiben gyakran fogalmaz körmondatokban.
Ezért fontos, hogy időközönként csak egy–egy igeversre figyeljünk, mert így tárul fel az adott szakasz magassága és mélysége, áldott gazdagsága; – valamint ebben az alaposabb figyelemben értjük meg igazán a textust.
Ma tehát csak erre az igeversre figyelünk. Nem szakítjuk ki azt az összefüggéséből, de egy időre kiemeljük a körülötte található szöveg tengeréből.
Pál így ír, egy picit körülményesebben, de pontosan fordítva az eredeti szöveget: „…velem együtt részesültök velem, a nekem adott kegyelemben.”
Induljunk ki innen: Kegyelemben vagyunk!
Ez a mai örömhír!
Olyan ez, mint az, hogy levegőt kapunk. Aki fuldoklott már, az tudja, miről van szó.
Ez az életben maradás örömhíre. Ám annál sokkal több: az élet teljességének örömhíre.
Nem kevesebb.
Kegyelemben vagyunk.
Jézus Krisztusban vagyunk.
Életben vagyunk.
Az élet teljességében vagyunk.
Olyan ez, mint a fa a talajban, a hal a vízben, a madár a levegőben, a hó a hidegben, a hóember a jégen, vagy a hegedű a művész kezében.
Mindegyik felsorolt esetében, annak életeleméről van szó.
A fa elpusztul talaj nélkül, a hal megfullad víz nélkül, a madár tehetetlenül szárnyaszegett levegő nélkül, a hó elolvad hideg nélkül.
Hová lesz pár hónap múlva az a három kis hóember, amelyet a Balaton jegére építettek, és amit tegnap fotón küldött meg nekem a lányom.
A hegedű is, legyen bármilyen értékes hangszer, önmagában csak egy dísztárgy a művész avatott ujjai nélkül, és némán porosodik tokjában, a mennyei Bach-zene Istent dicsérő himnuszai nélkül.
Kegyelem nélkül, Jézus Krisztus nélkül meghalunk, elveszünk, eltűnünk.
De éppen az a mai örömhír, hogy kegyelemben vagyunk, Jézus Krisztusban vagyunk, életben, az élet teljességében vagyunk!
1.
KEGYELEMBEN VAGYUNK!
„…velem együtt részesültök velem, a nekem adott kegyelemben.”
Milyen ez a kegyelem?
Ez a kegyelem megváltó kegyelem.
Jézus Krisztusban, halála és feltámadása által azt oldotta meg Isten, amit mi saját erőnkből soha nem tudunk megoldani: a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalmának kérdését.
A megváltó kegyelem lényege az, hogy mi nem vagyunk rá képesek; – csak Ő!
Isten kegyelme számunkra az üdvösség, az örök élet, itt pedig a megújult élet ajándékát jelenti, Isten rendjében.
Olyan ez, mint amikor a partra vetett halat visszateszik a vízbe, az életelemébe; – oda, ami nélkül nem tud élni.
És a fenti példák szerint folytathatnánk a sort…
Kegyelemben lenni, Isten közelében lenni, Istennel közösségben élni, Jézus Krisztusban lenni: mint fa a talajban, hal a vízben, madár a levegőben, hó a hidegben, hóember a jégen, hegedű a „Mester” kezében; – ember a friss levegőben.
Ez a kegyelem megváltó kegyelem.
Ez a kegyelem megóvó kegyelem.
Isten ebben a világban vigyáz népére, vigyáz ránk.
Ez a kegyelem az Úr gondviselő szeretetét is jelenti.
Isten megvált és megóv, megőriz bennünket.
Minden nap megtapasztaljuk ezt, hiszen annyit mozgunk, megyünk, utazunk, ügyködünk, teszünk–beszünk. Szerintem sokkal többet nyüzsgünk, mint ami igazán indokolt lenne; – és Isten mégis megóv, megőriz bennünket. Noha annyi veszély leselkedik ránk, amit igazán fel sem mérünk. Mindig elmondok egy rövid fohászt, amikor autóba ülök, és akkor is, amikor épségben megérkeztem haza.
Ez a kegyelem ugyanakkor megtartó kegyelem is.
A megváltó kegyelem megóvó és megtartó kegyelem.
Ezt a hármat együtt kell látni.
Ha ugyanis Isten nem őrizne meg bennünket egy–egy helyzetben, vagyis ha próbatétel, nyomorúság, baj, betegség, váratlan fordulat terhelné meg életünket (Dániel 3,18); – mi akkor is hisszük, hogy Ő az Úr, aki a bajban, a nyomorúságban, a halál árnyékának völgyében, és a halálban is megtart.
Hiszen Ő a feltámadás és az élet, és aki hisz Őbenne, ha maghal is él; – és aki él, és hisz Őbenne, az nem hal meg soha (János 11,25).
2.
KEGYELEMBEN GONDOLUNK A MÁSIKRA!
„Illő is, hogy ezt gondoljam mindnyájatokról…”
Más fordítás szerint: „Méltó is, hogy ezt gondoljam mindnyájatokról”, vagy: „Így kell gondolkoznom mindnyájatokról…”.
Hogyan gondolkozunk a másikról?
Aki Jézus Krisztus kegyelmében van, az jót gondol, üdvösségesen jót gondol a másikról; – azokról, akikkel együtt kényszerül lenni; – legyenek azok nemcsak a közvetlen szerettei, hanem a munkatársai; – legyenek azok hitetlenek, vagy egészen mások, mint ő maga.
Mit gondolunk azokról, akikkel együtt élünk a mindennapokban; – illetve akikkel együtt kell élnünk?
Ez egyáltalán nem mindegy?
Merészeljük–e feltételezni a jót?
Merjük–e, akár a csalódások ellenére is megadni a másiknak a bizalmat, tudva és belátva, hogy mi sem vagyunk tökéletesek.
Nagy kísértés, hogy az ember egy idő után bezárkózik, és nem bízik senkiben, gyanakszik, mindenben rejtett, érdek alapú indítékot feltételez.
A mélylélektan, főként Freud leírta, meg társadalmi méretekben a szociológia sem kertel, és elénk tárja; – miszerint az embert az élvezetei és az érdekei vezérlik; – noha ezt tökéletesen megtanulta leplezni, nemes célokkal elfedni, szerepekbe burkolva „szublimálni”. Igen, évezeteket és érdekeket szublimálunk, egyénileg és kollektíve. Hiszen minél jobban, többet akarunk élni, és észre se vesszük, hogy saját érdekeink, saját „profitjaink” vezetnek kizárólag.
Saját tapasztalataink sajnos megerősíthetik mindezt: a mélylélektani és szociológiai felismeréseket.
Na de, ha ez nehéz téma, akkor szűkítsük a kört.
Ha nehezen valósítjuk meg azt, hogy a világban ránk rótt sokféle kapcsolat esetében merészeljünk jót gondolni másokról, mert bizalmatlanokká lettünk; – akkor legalább a testvérek közösségében valósítsuk meg ezt?
Pál is a filippi gyülekezetet szólítja meg, tehát az egyházon belül veti fel először ezt a problémát.
Hogyan gondolkozunk a másik hitéről?
Nemcsak az a kérdés, hogy a mindennapok ügyeiben, csalódásaink ellenére is, merünk–e bízni a másikban?
Hanem arról is szó van itt, hogy miként gondolkozunk a másikról, a hit tekintetében?
Merünk–e üdvösséges reménységgel tekinteni a másikra; – akár azokra is, akik még nem hisznek, akik másként hisznek, mint mi?
De még szűkebbre rajzolom a kört.
Merünkؘ–e üdvösséges reménységgel tekinteni legalább azokra, akik a Krisztusban testvéreink? Akkor is, ha más felekezethez, más kegyességi irányzathoz tartoznak, ha másként élik meg a hitüket, mint mi?
Pál a filippi testvérek egészéről, mindnyájukról reménységgel szól.
Legalább a látható egyházon belül illő lenne egymásra üdvösséges reménységgel tekinteni, egymásról így szólni, egymásra így gondolni.
Sajnos sok baj van ezzel.
Nem részletezem.
Különböző kegyességi irányzatok tagjai nem fogadják egymás köszönését, a Jézus Krisztus nevében? Hát miről beszélünk?
Hogyan tudnánk akkor az egyházon túl valami jót, reménységesen jót gondolni a másikról; ha azon belül is nehézséget okoz mindezt megvalósítani?
A kulcsmondat: A nekem adatott kegyelem.
Aki Jézus Krisztusban van, aki kegyelemben van, annak mindenkor ez a nézőpont, ez az optika.
Az ilyen ember csakis Jézus Krisztus kegyelmén keresztül tekint mindenkire, mindenre, így néz, így értékel…
Nos, éppen itt van egy óriási különbség, amit ennek az igeversnek kezdete hangsúlyoz, hogy noha valóban ez a helyzet. Valóban bizalmatlanságra indít a bűntől megbetegített ember, társadalom és világ. Mégis, nem tehetem, hogy ne kegyelemben, kegyelmesen gondolkodjak felőletek!
Tehát az elkeserítő tények ellenére a hit „belelátja” a könyörtelen valóságba az Isten által készített lehetőséget.
Ez a hit bátorsága.
Jézus Krisztus feltámadott a halálból: Ezért a régiek elmúltak, és újjá lett minden (2Korinthus 5,7).
Még ilyenek vagyunk, de mivé lehetünk! Még pondró, de pillangó lehet. Még gumó, de tulipán lehet. Pál is így tekintett vissza saját magára: Káromló, istentelen, erőszakos, övéit üldöző ember voltam egykor, de mássá lettem (1Timóteus 1,12–14).
Ez a hit bátorsága, a hit illemtana: Illő, méltó, hogy ezt gondoljam rólatok, ezt kell gondolnom rólatok, ahogy ti is ezt gondoljátok rólam, miszerint Isten már elkezdte bennünk a jó munkát és el is végzi azt! – hangsúlyozza Pál.
Aki kegyelemben részesült, az csak ezzel a látásmóddal tud élni a világban?
Éppen ez a jele annak, hogy kegyelemben van az illető, vagy sem: Mit gondol, hogyan gondolkodik a másikról, dolgokról, eseményekről; – hogyan gondolkodik, nyilatkozik az egyházról, Isten népéről, a testvéreiről?
Ott van–e látásmódjában a hit többlete?
Vannak olyanok, akik mindenről csak bántóan, kritikusan tudnak szólni, soha nem építően. Sok „hívő keresztyén” is ilyen: csak kritizál, észrevételez, netán szapul.
Milyen érdekes: ugyanazt a színdarabot láttuk, ugyanazt a filmet néztük meg, ugyanazt az eseményt éltük át, ugyanazt az igehirdetést hallgattuk: és az egyik bántóan, a másik építően nyilatkozik ugyanarról.
Mi ez, ha nem a látásmód különbsége, a hit többlete; – miszerint az egyik kegyelemben van, a másik pedig nem; – még Jézus Krisztust emlegetve sincs kegyelem alatt.
Pál azt hangsúlyozza: A nekem adatott kegyelemből részesültök ti is, mert így tekintek rátok, így munkálkodok értetek, így imádkozom mindnyájatokért: „Mindannyian részesültök a nekem juttatott kegyelemben.” (Mindannyian részesei vagytok a nekem juttatott kegyelemnek.)
A nekem adatott kegyelemre mutat a kegyelmes látásmódom, amely másokat is részesíteni akar ebben.
Az Isten részesít mindenkit a kegyelemben. Ez nem a mi dolgunk. De a látásmód egyáltalán nem mindegy.
Itt igazából egy minden tekintetben érvényes krisztusi, evangéliumi „hermeneutikáról”, látásmódról, „optikáról” van szó, írásmagyarázati, gondolati, megnyilvánulási értelemben egyaránt.
Így részesülünk együtt a kegyelemben.
Ez itt azt jelenti, hogy a mi „kegyelmes látásmódunk és megnyilvánulásunk” másokban is elindíthatja az Úr kegyelmének érlelő áldásait.
A többi meg nem a mi dolgunk.
3.
KEGYELEMBEN SZOLGÁLJUK AZ EVANGÉLIUM ÜGYÉT!
„…fogságomban, az evangélium védelmében és megerősítésében…”
„…velem együtt részesültök, a nekem adatott kegyelemben.”
Pál azt hangsúlyozza, hogy fogságában is az Úr ügyét szolgálja.
Pál római fogságban van, ahol bilincsek között szolgálta az evangéliumot.
Ezért hangsúlyozza, hogy bilincseimben is az evangélium ügye fontos számára.
A filippiek gyűjtöttek neki, hogy segítsék fogságában.
Ezt köszönte meg az apostol ebben a levélben.
A lényeg azonban most az, hogy nem létezik olyan helyzet, amiben ne lehetne szolgálni valahogy az Úr ügyét.
Megdöbbenek, hogy milyen puhány, kényes, önző a mi életünk.
Mi összeroppannánk a fogságban.
Pálnak ez is alkalom volt az evangélium hirdetésére.
Pál fogsága felvet egy kérdést, az evangéliumért való szenvedés megítélésének a kérdését.
A korinthusiak éppen azért nem tartották apostolnak, mert annyi szenvedés érte őt. Nem lehet az ilyen sok bajjal és nyomorúsággal sújtott ember az Isten küldötte. Pál megfelelt ezekre a vádakra a két Korinthusba írt levelében (1Korinthus 9,1).
Aztán jött a másik véglet, amikor a Krisztusért való szenvedést az igaz hit jelének tartották, ezért keresték a szenvedést. Ez is véglet. Nem kedves az Úrnak, mint ahogy az előbb említett meglátás sem.
Az apostolok és az első keresztyén nemzedék nem kereste a szenvedést, mert szenvedni nem jó. Sőt, azért imádkoztak, hogy az Isten nem vigye őket kísértésbe, illetve csak annyiban próbálja meg őket, amennyiben azt el tudják hordozni. Ez az Úrnak tetsző viszonyulás a szenvedéshez, még az Ő ügye kapcsán is.
Pál, fogságában is az evangélium védelmezésében állt.
Ez az un, „apológia”, a hitvédelem. Az eredeti szövegben is ez a kifejezés szerepel.
Védem azt, ami az Isten rám bízott: Védem a Jézus Krisztus evangéliumát, a megváltás evangéliumát, az ebből következő értékrendet és kultúrát.
Védem, azaz szót emelek Jézus Krisztus ügye mellett.
Védem, azaz aszerint igyekszem élni, Uram erejével.
Védem, azaz közösséget vállalok az evangéliummal, és az Ő látható egyházával: megjelenek annak közösségében, részt veszek annak szolgálatában.
Védem, azaz közösséget vállalok az ebből következő kultúrával.
Védem, azaz nem szólok és cselekszem ellene, nem gyalázom Jézus Krisztus ügyét, sem annak képviselőit, annak intézményeit; – még a látható hibák és fogyatékosságok ellenére sem.
Védem, azaz nem árulom el a rám bízott ügyet; – valami értelmezhetetlen, általános emberszeretetre hivatkozva sem, hiszen lehetetlen az, hogy az enyémeket beáldozzam a nagy közös, átláthatatlan egészért.
Sajnos, ezzel ma nagy gondok vannak.
Még az egyházi intézményeinkben is gyakran szolgálnak olyanok, akik nyíltan az egyház ellen beszélnek, gyalázzák azt. Mi szeretetből eltűrjük. Lám, az egyház bármilyen gyarló, mégis szeret, mert nagyon sokat eltűr, irgalomból.
De tessék elképzelni, hogy például egy Ford szalon kereskedője nyilvánosan szidná a márkát, az általa képviselni rendelt terméket: a következő percben már nem lenne az állásában. Ebből senki nem kreálna lelki kérdést.
Persze az egyház nem autószalon, nem autókereskedés, nem cég, nem klub; – de a mai Ige szerint is világos, hogy ennek ellenére vannak olyan elemi szabályok, amelyek a kegyelem rendjében is érvényesek.
Pál a fogságában is az evangélium védelmezésében, és az evangélium megerősítésében áll.
Pál védte az evangéliumot.
De az evangélium hirdetése nem merülhet ki az állandó hitvédelemben.
Ez egy idő után jogos ellenszenvet vált ki, aroganciává torzul, és ellenállást szül.
Az állandó védekezés kitermeli a saját ellenzékét.
Az evangéliumot mindenekelőtt hirdetni és élni kell, azaz arról tanúskodni kell.
Nem szabad szégyellni az Urat (Lukács 9,26), de nem kell állandóan konfrontálódni, védekezni, védeni az ügyet. Az Úr védi az Ő szent ügyét. Az ügy védelmének garanciája úgysem a mi kezünkben van.
Ez a tanúskodás felvállalja a szenvedést, de saját maga érdekében csak egy határig védekezik, és biztosan tudja azt is, hogy véglegesen az ügy védelme sem az Ő kezében van, hanem az Úréban.
*
Tehát:
Kegyelemben vagyunk, az Ő megváltó, megóvó és megtartó kegyelmében.
Kegyelemben, kegyelmesen, üdvösséges reménységgel tekintünk egymásra, egyházban és világban egyaránt.
Kegyelemben szolgáljuk az evangélium ügyét.
Mindezeket:
– ismerettel, igaz megértéssel (9);
– szeretettel tesszük, ahogy Pál hangsúlyozza, miszerint szívében hordozza a filippieket, és vágyódik utánuk (7–8);
– valamint gyümölcstermő hitelességgel (10–11).
De erről majd egy következő alkalommal lesz szó.
Kegyelemben, Jézus Krisztusban vagyunk.
Hajnalban felébredek, már itt és ott is fáj, kár tagadni. Semmi bajom, ez „lét–fáradtság” (Paul Tillich, Martin Heidegger).
Itt fáj, ott fáj, de még élek.
Aztán Igét olvasok, megpróbálok imádkozni, próbálok még elmélyülni a készülésben.
Mostanában újra Bach kantátákat hallgatok.
Ma reggel a 11. kantáta következett. Készülés közben vagy ötször meghallgattam. Kívülről tudom. Mennyei zene. Az evangéliumi tartalom, a szent és ihletett zene, a trombiták, a hegedűk, kórusok mennyei futamai, a valódi örvendezés tisztasága, a bűnbánat mélysége és a bocsánat kegyelemből fakadó reménysége… Ez mind a 11. kantáta. Igazi ajándék erre az igeversre figyelve, böjt harmadik vasárnapján.
Közben átéltem újra, hogy nemcsak élek, hanem enyém az élet teljessége.
Kézbe vett a „Mester”, mint a hegedűt és a trombitát a művész, és megelevenített.
Elolvadhat a „hóember” a Balaton jegén, de nem tűnik el…
Kegyelemben, Jézus Krisztusban, életben, az élet teljességében, örök életben, üdvösségben!
Dicsőség az élő Istennek!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. március 4.
Textus / Lekció: Filippi 01,07
Igehirdető: Steinbach József