(3) Amikor Betániában a leprás Simon házában volt, és asztalhoz telepedett, odament egy asszony, akinél valódi és drága nárdusolaj volt egy alabástromtartóban, és az alabástromtartót feltörve, ráöntötte az olajat Jézus fejére.
(4) Némelyek pedig maguk között bosszankodtak: Mire való az olajnak ez a pazarlása?
(5) Hiszen el lehetett volna adni ezt az olajat több mint háromszáz dénárért, és a pénzt szétosztani a szegényeknek. És korholták az asszonyt,
(6) de Jézus ezt mondta: Hagyjátok őt! Miért bántjátok? Hiszen jót tett velem.
(7) Mert a szegények mindig veletek lesznek, és amikor csak akartok, jót tehettek velük, én azonban nem leszek mindig veletek.
(8) Azt tette, ami tőle telt: előre megkente a testemet a temetésemre.
(9) Bizony mondom nektek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére.
Márk 14,03-09 (03)
A sűrű sötét fellegek közül úgy ragyog fel ez az evangéliumi jelenet, mint amikor borús időben egy pillanatra még felragyog a nap.
Ez a felragyogó nap reménységgel teli emlékeztetés számunkra, ha utána a sötét fellegek még hosszú időre eltakarják a napot, akkor se felejtsük el, hogy a sűrű fellegek mögött ott ragyog a nap.
Ha életünk útját járva is úgy tűnik, hogy minden tekintetben besötétedett, és a ború ködében nem látunk az orrunkig sem, bizony életmentő ez a reménység.
Jézus szenvedésére, halálára gondolva is úgy tűnhet, minden elsötétedett…
De nem így van, a sötét fellegek mögött továbbra is ott ragyog a nap, és előbb-utóbb előtör a sötétségből a világosság: feltámad a Világ Világossága, Jézus a Krisztus, az Isten Fia, aki legyőzhetetlen.
Mesteri, szentlelkesen ihletett az evangélista szerkesztése: a főpapok és írástudók gyilkos indulata és Júdás árulása közé szerkesztette ezt a napfényes, ragyogó, bennünket hitre hívó evangéliumi jelenetet, amikor egy asszony hitvalló szeretettel és teljes odaadással, átadottsággal megkeni Jézus fejét és lábait.
Ragyogjon tehát előttünk bizonyossággal ez az evangéliumi jelenet!
Tekintsünk erre az evangéliumi jelenetre! Mi is történik itt?
Jézus Krisztus a tanítványokkal asztalközösségben van a leprás Simon házában.
János evangélista szerint Lázár házában történt mindez. Ez a részlet a történet üzenete szempontjából lényegtelen. A leprás Simon megnevezés – nem tudunk többet erről a személyről – talán arra utal, hogy Jézus ezt az embert meggyógyíthatta betegségéből.
Így vannak most asztalközösségben Jézus, a leprás Simon, a tanítványok, és talán még többen mások is, amikor ez a jelenet történik.
Az asztalközösségről el kell mondani azt, hogy a zsidó nép számára minden asztalközösség többet jelentett puszta étkezésnél. Az asztalközösség, a megterített asztal bősége hirdette az Isten jelenlétét, az Isten országának valóságát, és annak kiteljesedését, miszerint az egyiptomi szabadulás egyszer majd eléri a csúcspontját, és Isten szabadító irgalma maradéktalanul megjelenik az életünkben. Az asztalközösség kifejezte azt a boldogságot, hogy közösségben vagyunk Istennel, szeretetközösségben vagyunk egymással; kifejezte az örömöt, a bőséget, az Isten országa ígéretének gazdagságát, már megtapasztalt hittel és előre tekintő reménységgel.
Amikor ebben az asztalközösségben így, egy lélekkel együtt voltak, megjelent egy asszony – János evangélista szerint Lázár testvére, Mária –, aki háromszáz dénár értékű, igen értékes, valódi nárdus kenettel kente Jézus fejét és lábait.
A nárdus kenetről azt kell tudni, hogy távol Indiában, egy indiai növény gyökeréből nyerték ezt az olajat, kenetet, amit az asszony egy alabástrom szelencében, tehát egy szintén értékes tégelyben tárolt.
Az alabástrom szelence fehér mészkőből megmunkált kis gyönyörű tégely volt, karcsú nyakkal. Ennek a tégelynek, szelencének karcsú nyakát letörték – mint egy ampulla tetejét – és óvatosan egy ujjnyit kivettek abból, majd azzal kenték meg a mindenkori vendég homlokát; akkoriban ez szokás volt.
Az asszony viszont ezt az egész, háromszáz dénár értékű nárdus kenetet ráöntötte Jézus fejére és lábára, feláldozva az értékes alabástrom szelencét is. Háromszáz dénár nárdus kenet egy akkori munkásember egy évi bére volt. Ma nehéz lenne kifejezni e nárdus kenet értékét. Tehát ez az asszony nem egy ujjnyi olajjal kente meg Jézus fejét, hanem a szelencében található teljes mennyiséget, az összes olajat odaáldozta Jézus Krisztus számára.
Kedves Testvérek! Ennek a gyönyörű evangéliumi jelenetnek számos üzenete van.
Igazából ezeket az üzeneteket most csak felsorolom, érintem, és arra kérlek benneteket, hogy odahaza gondoljátok tovább a hallott üzeneteket!
Úgy utalok az itt megszólaló üzenetekre, hogy sorba veszem ennek az evangéliumi jelenetnek a szereplőit.
*
AZ ASSZONY HITE (3).
Hitvalló szeretettel teli hite volt ennek az asszonynak.
Ez az asszony nyilván korábban is ismerte Jézust, hallotta igehirdetéseit, látta a csodáit, kívülről tudta az Őróla szóló ószövetségi ígéreteket. Isten Lelke által pedig megkapta azt a felismerést, hogy kicsoda Jézus Krisztus. Megismerhette Jézus Krisztus titkát. Amikor megkeni Jézus Krisztust, akkor mindezt megvallja.
Ez az asszony megvallja, hogy kicsoda Jézus Krisztus. Megbecsüli Jézus Krisztust, mert felfedezte Jézus Krisztus titkát. Felismerte, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, a Megváltó.
Nincs ennél nagyobb ajándék: Jézusban meglátni a Krisztust.
Akkoriban egyébként a vendégeket illett megkenni, a királyokat kenték fel, és a halottakat kenték meg illatos kenettel. Erről az utóbbiról is szó lesz majd, erre még kitérünk… Az asszony, kifejezve Jézus iránti szeretetét, mint áldott vendéget és mint mindeneknek királyát keni meg Jézus Krisztust fején és lábain.
Az asszony megvallotta a hitét. Nem szégyellte megvallani a hitét. Ez az asszony hitvalló szeretettel szerette az Urat, mert élő hitet kapott ajándékba.
Hitvalló, bátor szeretettel teli hite volt ennek az asszonynak.
A hitvallás bátorságával szereti Jézus Krisztust ez az asszony.
A hitvalláshoz – az adott, minősített pillanatban – mindig hozzátartozik a hitvallás bátorsága.
Ez az asszony bemegy a férfiak közé, egy férfi jogú társadalomban, váratlanul elszántan – ez akkor nem volt illő – és megkeni Jézus fejét.
Ez az asszony elvégzi azt, amit egy vendéggel akkoriban tenni kellett, de ennél sokkal többet fejez ki cselekvése, amire mindjárt rátérek.
Az asszony mintegy kezébe veszi az események irányítását, minden szem rászegeződik. Nem kívánja a nyilvánosságot, de hitvalló bátorsággal, ebben a minősített időben, felvállalja a nyilvánosságot.
Ismét mondom: A hitvallás bátorságával szereti Jézus Krisztust ez az asszony.
Nagy kérdés, hogy minősített helyzetben, amikor annak van az ideje, a magunk helyén, a magunk környezetében, a családunkban, a munkahelyünkön – azok között, akik között élünk – felvállaljuk-e a hitünket?
Tékozló szeretettel teli hite volt ennek az asszonynak.
Ahol hit van, ott áldozathozatal van, ott odaadást tapasztalunk.
Ez az asszony nemcsak óvatosan kibontva ezt a drága szelencét egy ujjnyi kenettel kente meg Jézus fejét és lábait, ahogy az a kor szokása szerint illő volt, hanem összetörve a szelencét, az egész drága kenetet odaöntötte, odaáldozta Jézus Krisztus számára, mint egy illatáldozatot. A jó illat betöltötte a szobát.
A szeretet nem mérlegel, az igazi szeretet mindent átad annak, akit szeret.
Isten ilyen szeretettel szeretett bennünket, egyszülött Fiát adta érettünk. Isten az, aki igazán szeret.
Ám aki ezt az isteni szeretetet felismerhette, az válaszként viszontszeretheti az Urat, azaz mindenét átadhatja az Úrnak, mindenét Őrá bízhatja. Ahol élő hit van, ott előbb-utóbb eljut az ember az önátadás vágyáig és megéléséig: Uram, szeretnék mindent átadni Teneked; szeretnék mindent Terád bízni, mindent visszaadni a Te kezedbe, hiszen mindent Tetőled kaptam; szeretnék teljes egészében Terád hagyatkozni, elengedni mindent, amim van, és letenni mindenemet a Te kezedbe, mert ott van a legjobb helyen. Ez az elengedés boldog, hitből fakadó tudománya, amely egyben a valódi meggazdagodás forrása.
Ez az asszony szabad minden e-világi megkötözöttségtől, szabad a vagyontól, szabad a pénztől, szabad az emberek véleményétől, szabad mindenfajta önző, gyarló emberi méricskéléstől.
Ez az asszony mindenét átadta az Úrnak.
Igen, ez az élő hit mozdulata: Mindent az Úrra bízni, mindent Őtőle várni, azzal a bizonyossággal – noha az adott pillanatban nem mindig látunk tisztán dolgokat arra nézve, hogy az Isten mit miért cselekszik (János 13,7) –, hogy Ő mindent a javunkra tud fordítani (Ézsaiás 38,17).
A hitnek ez a hitvalló, tékozló, mindent odaadó bátorságos szeretete az, amely olyan napfényesen ragyogóvá teszi ezt az evangéliumi jelenetet.
Szerdán Budapesten a cisztercieknél tartottam egy böjti előadást. Az előadás után a szervezővel és a feleségével beszélgettem, akiket már régtől fogva jól ismerek, Krisztusban testvéreim. Az egész család komoly hívő, gyakorló katolikus. Amikor már csak szűk körben maradtunk, elmondták, hogy nagy tragédia érte őket. A feleség negyvenéves húga agyvérzést kapott, és meghalt. Három gyermeket hagyott itt. Ráadásul a templomban, egy családi ünnepségen lett rosszul. Mostanában így szólnak az Úrhoz: Uram, hiszünk Tebenned, de most beszélgetni akarunk Teveled; most bocsásd meg nekünk, hogy perben állunk Teveled, mert nem értjük, mert annyira fáj, mert annyira tehetetlennek érezzük magunkat ebben a váratlan fordulatban…
Bizony, olyan szépeket lehet mondani innen a szószékről: Mindent átadni, mindent az Úr kezébe visszaadni, mindent Őtőle elfogadni… De mindezt megélni, próbák és kétségek között, a saját bőrünkön tapasztalva a fájdalmat, már egészen más.
Ugyanakkor mondjuk ki, hogy megnyugvás csak akkor adatik nekünk – lásd ennek az asszonynak a hitét –, amikor az életünkben megtörténik a felismerés: Uram, életem ideje és mindenem a Te kezedben van, és Te – ha éppen nem is értem, amit teszel – csakis jót akarsz nekem. Áldott légy ezért!
Asszonyi szeretettel teli hite volt ennek az asszonynak.
Hadd emeljem ki még az asszony hitével kapcsolatban azt, hogy itt egy asszony hitéről és hitből fakadó szeretetéről van szó.
Jézus Krisztus megbecsülte az asszonyokat, mégpedig egy férfijogú társadalomban tette ezt. Az evangéliumokból ez a tény letagadhatatlan.
Valóban, a nők hite, szeretete, érzékenysége, fogékonysága, szentlelkesen intuitív képessége páratlan.
Ez az asszony, a Szentlélek által, megérezte az Istentől rendelt pillanatot, és hitvalló, bátor, odaadó szeretettel, ugyanakkor névtelenül, csendesen cselekedett.
Erre a nők, az asszonyok képesek. A nők finomsága, odaadása, emellett határozottsága, bátorsága, ereje az, amelynek páratlanságára rámutat ez az evangéliumi jelenet. Maga Jézus Krisztus is kiemeli ezt; erre is kitérünk mindjárt.
Ezzel szemben Péter hitvallása – Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia (Máté 16,16; Márk 8,29) – noha nagyon értékes és szintén a Szentlélektől való, mégis olyan nevesen zengzetes, amelyet utána csúfos kudarc, bukás és csőd követ (Márk 14,71).
Ezzel szemben ennek az asszonynak alázatos, a Szentlélek által az adott pillanatot megérző, hitvalló, bátor, odaadó szeretete valóban a sötét fellegek mögül felragyogó naphoz hasonlít.
*
A TANÍTVÁNYOK HITETLENSÉGE (4–5).
Az asszony mellett ennek az evangéliumi jelenetnek a másik szereplőcsoportja Jézus tanítványai és mindazok, akik ezen a vacsorán asztalközösségben lehettek egymással, így tanúi lehettek ennek a váratlan jelenetnek.
Óriási az ellentét, azt is mondhatnám, hogy szinte üvölt ez az ellentét, miszerint az egyik oldalon ott látjuk az asszony hitét – mindazt, amiről eddig beszéltünk –, a másik oldalon pedig a Jézussal lévők, közöttük a tanítványok hitetlenségét.
Szinte fáj, szinte kiabál ez az ellentét.
Márk tapintatosan fogalmaz, amikor leírja, miként reagáltak a jelenlévők az asszony odaadó, hitvalló, bátor hitére.
Egyesek, azok közül, akik ott voltak, elkezdtek bosszankodni, méltatlankodni, keményen rendre utasították az asszonyt, hogy minek ez a pazarlás, rengeteg pénz veszett így kárba; a drága kenetet el lehetett volna adni, az árát pedig oda lehetett volna adni a szegényeknek.
János evangélista leírja, hogy a tanítványok voltak azok, akik méltatlankodtak, főleg Júdás biztatására (János 12,4).
Döbbenetes!
Ezek ott, Jézussal asztalközösségben, a szegényekkel takaródzva el akarják rejteni a saját haszonlesésüket; miközben takargatni akarják a lelkiismeret-furdalásukat és az asszony felé táplált irigységüket: Mi nem tudunk így hinni, mint ez az asszony, aki mindent átadott az Úrnak. A tanítványok az irigységüket és a haszonlesésüket a szegényekre hivatkozva próbálják palástolni. Döbbenetes.
Itt álljunk meg egy pillanatra! Tisztázzunk valamit!
A kereszténység egyenlő-e a szegények szeretetével és megsegítésével?
Persze nagyon fontos ügye az egyháznak a szegények ügye, azok segítése, a szeretetszolgálat gyakorlása.
De csak ennyi lenne a kereszténység? Mostani világunkban szinte csak a diakóniára akarnák leszűkíteni a keresztyénség ügyét. Legyen az egyház szegény, szeresse és segítse a szegényeket, egyébként meg maradjon csendben és maradjon veszteg. Ismét kérdezem: Csak ennyi lenne a mi szolgálatunk; kereszténység egyenlő a szegények szeretetével és szolgálatával?
Ez az állítás egy rövidzárlat.
Határozottan azt kell válaszolnom erre a kérdésre, hogy a keresztyénség fő ügye nem a szeretetszolgálat. Ez csak egy áldott következmény lehet a sok közül.
A kereszténység nem más, mint a feltámadott, megváltó Jézus Krisztus szeretete, az Ő megtartó kegyelmének hittel való megragadása emberlétünk totális kiszolgáltatottságában és tehetetlenségében.
Ehhez az állapothoz az is hozzátartozik, miként azt Jézus megfogalmazza, hogy a szegények mindig velünk lesznek (7), vagyis a szegénység ügye soha nem lesz megoldott kérdés ebben a világban, sok más problémával együtt, mert olyan nagy a mi gyarlóságunk; hacsak az Úr nem könyörül rajtunk. Jézus szavai egyszerre mutatnak életünk nyomorúságára, ugyanakkor hívogatnak minket az Ő életet megújító irgalmához.
Ki kell tehát mondani, hogy egyedül Jézus Krisztus életünket megtartó és megváltó, újjászülő kegyelme tud rajtunk segíteni. Ez a keresztyénség legfőbb ügye és üzenete. Ha mi úgy tudnánk szeretni Jézus Krisztust, miként ez az asszony tette, mindenét átadva Őneki, akkor a szegénység ügye is megoldódna ebben a világban. De csak akkor, ha egyre többen, mindenekelőtt a világ vezetői is, megtérnének ezen a világon, és Jézus Krisztus lenne az életünk Ura, miként ennek az asszonynak Jézus Krisztus volt az egyetlen Ura.
Ha a számokat nézzük, hitben még mindig egymást boldogítva tudnánk elosztani a javakat. Ezen a világon a Föld GDP-jének 30%-ával el tudnánk érni, hogy a nyolcmilliárd ember mindegyike emberhez méltó, „normális”, elégedett és biztonságos életet élhessen! De ehhez mindenekelőtt hit kellene, Jézus Krisztusba vetett hit, amelynek egyik áldása lehetne a szegények ügyének megoldása, sok más áldás mellett.
Nagyon fontos a szegények ügye, de nem csupán ennyi a kereszténység. A kereszténység Jézus Krisztus ügyével egyenlő, ha pedig Krisztus lenne az életünk Ura, miként ennek az asszonynak Jézus Krisztus volt egyetlen Ura, akkor megoldódna a szegények ügye is ezen a világon.
Óriási rövidzárlat, óriási csúsztatás tehát takaródzni a szegényekkel, miközben tele vagyunk haszonleséssel, irigységgel, önzéssel.
A tanítványok nem tudják elviselni az asszony átadott hitét, és annak tükrébe tekintve, a szegényekre hivatkozva takarják el a maguk hitetlenségét, és minden ebből fakadó gyarlóságukat.
*
JÉZUS KRISZTUS HITRE HÍVÓ SZERETE (6–9).
Jézus védelme, védelmező szeretete ölel körbe bennünket ebben az Igében.
Jézus Krisztus ugyanis ennek a történetnek a harmadik szereplője, valójában a „főszereplője”.
Tehát az egyik oldalon az asszony hitét látjuk.
A másik oldalon a tanítványok kishitűségét emeli ki az evangélium. Ezt Márk végig hangsúlyozza az evangéliumában, ez Márk negatív tanítványképe. A tanítványok kishitűsége most a bosszankodásukban, keményszívűségükben mutatkozik meg.
Végezetül felhangzik az örömhír, amikor megszólal Jézus Krisztus, aki védelmébe veszi ezt az asszonyt. Ez önmagában evangélium: Hagyjátok; ne bántsátok; jót tett velem! (6) Megmelegedett a szívem, amikor ezt olvastam.
Jézus Krisztus védelmébe veszi az övéit. Jézus Krisztus védelmébe veszi azokat, akik Őbenne hisznek és bíznak, így a hitükről az alkalmas időben bátran vallást tesznek, miként ez az asszony tette.
Kedves Testvéreim! Isten népe vagyunk, Isten védelmét élvezzük. Jézus Krisztus óvó szeretetével körbeölel bennünket, ahogy ezt az asszonyt védő szeretetével körbeölelte.
Jézus minősített ideje szólít meg bennünket ebben a bibliai jelenetben.
Jézus hangsúlyozza, amikor védelmébe veszi ezt az asszonyt: A szegények mindig veletek lesznek, de én most vagyok itt! (7)
Tegyetek jót a szegényekkel mindig, mert ha eggyel megtettétek a szegények közül ezt a jót, akkor azt velem tettétek meg (Máté 25,40–45). A szegényekkel tegyetek jót, hiszen a szegények mindig veletek lesznek, mert – miként azt már említettem – ebben a bűntől rontott, „hasadt” világban soha nem lesz megoldott a szegénység kérdése.
De – hangsúlyozza Jézus – én most vagyok „itt”, e-világban veletek. Ez most egy minősített idő, egy Istentől rendelt „kairosz”. Ez az asszony ezt a minősített időt észrevette, hittel felismerte a pillanatot, és hitét megvallva élt az „itt és most, ma” páratlan lehetőségével.
Érted, Testvérem? Amíg élünk, amíg az Isten megtart bennünket ebben a világban, addig minősített időben, isteni „kairosz”-ban élünk, hogy Őhozzá forduljunk, hitre jussunk, hitünkben erősödjünk és hitünket szavakkal és szolgáló szeretettel megvalljuk. Minden perc és nap egy minősített idő, mert nem tudjuk, hogy lesz-e következő perc és következő nap; nem tudhatjuk, hogy lesz-e holnap: Ma még lehet, ma még szabad, borulj le a kereszt alatt! Most még tart a kegyelmi idő. Most, „itt”, ma kell Jézus Krisztussal üdvözítő, újjászülő és megszentelő közösségben lenni. Még ma kell megtérni, ma kell a hitünkben erősödni és tisztulni, még ma kell mindent átadni.
Bizony, még ma kell hinni; még ma kell a hitünket megvallani; még ma kell egymást jobban szeretni; még ma kell örülni az életünk minden percének, mert minden perc kegyelem. Kaffka Margit „Fényben” című verse a költészet nyelvén utal erre a „most”-ra. A „most” és „itt” minősített ideje evangéliumi, áldott figyelmeztetés.
Jézus Krisztus védelmébe veszi ezt az asszonyt, és üdvözítő védelmébe vesz bennünket is, miközben védelmező szeretetével figyelmeztet minket: Most, itt van a minősített idő. Hiszen most is velünk van az Úr, Igéje és Lelke által. Életed minősített idő, hogy átadd az életedet az Úrnak, megragadva az Ő megváltó és megtartó, megigazító és megszentelő kegyelmét! Velünk van az Úr (Máté 1,23), minden napon, a világ végezetéig (Máté 28,20), és övéivel azon túl is (Filippi 4,7). Most higgy, most valld meg a hitedet, most szeresd a másikat, mindenekelőtt a rád bízottakat.
Csak így lehet értelme az életünknek, csak Jézus Krisztusban bízva lehet értelmes, teljes életet élni.
El ne szalaszd az időt! El ne késs! Annyiszor elkésünk. Urunk, segíts, könyörülj, hogy a lényegi dologban és döntésben – amelyből minden más e-világi lényeges és azon túlmutató örök származhat – el ne késsünk. Segíts, a Te kegyelmedből!
Szó van itt Jézus Krisztus védelméről, Jézus Krisztus minősített idejéről, és szó van ebben a szakaszban Jézus Krisztus evangéliumáról.
Mit mond Jézus a tanítványoknak, az asszony védelmében? Ez az asszony a temetésemre kente meg a testemet (8). Jézus Krisztus evangéliumot hirdet ezzel a kijelentéssel, mintegy új dimenzióba állítva az asszony tettét. Ez valójában a negyedik szenvedésjövendölése Jézusnak (Márk 8,31–33; 9,30–32; 10,32–34). Amikor a mi Urunk a temetéséről szól, akkor Ő tudatosan felvállalja mindazt, ami Őelőtte áll: szenvedését és halálát. Isten mindent kijelentett Őneki. Jézus Krisztus nem játékszere az eseményeknek. Jézus Krisztus Atyja az eseményeknek is Ura. Tehát Jézus szenvedése nem valami emberi sorstragédia, nem is egy hős mártírhalála valamiféle ideigvaló csoport mulandó igazságáért. Jézus Krisztus szenvedése és halála Isten megváltó és újjáteremtő szeretetének kiteljesedése az embervilágban.
Jézus ugyanis nemcsak a haláláról beszél, hanem a feltámadására is utal itt, mert hozzáteszi – és ez is milyen vigasztaló üzenet számunkra –: Valahányszor az evangéliumot hirdetik, szerte a világon, erről az asszonyról meg fognak emlékezni, hogy milyen jót tett velem (9). Az evangélium egyetemes, minden népnek szól, az egész világon hirdetik ma is. Az evangélium lényege az, hogy Jézus Krisztus meghalt, és feltámadott. Az evangélium ez a kettő együtt. Micsoda örömhír! Megváltott emberek vagyunk.
Félre ne értsük Jézus szavát: Nem abban van a mi megváltásunk, hogy majd emlegetnek bennünket a halálunk után! Ugyan, ugyan, ugyan… Elfelejtenek bennünket, bárkivé is lettünk, mintha sohase jártunk volna e-világ útjain. Az örök élet nem abban van, hogy az emlékünk megmarad. Ez édeskevés, valójában ócska vigasz. Szánalmas, akinek ez a törekvése, amely valójában az örök élet semmirevaló pótléka. Az evangélium lényege az, hogy mi magunk maradunk meg.
Isten megőriz bennünket. Minden emberi értelmet felülhalad ez a csoda (Filippi 4,7). Az Úr ebben a világban is megőriz, amíg tart Őáltala kimért időnk, de Ő megőriz bennünket e-világon túl, az örök életre, megdicsőült testet ad nekünk, eltétetett nekünk a viszontlátás reménysége, egymásra ismerünk, hiszen egy konkrét valóság az örök élet… Nem részletezem most tovább.
Jézus Krisztus szava hitre hív bennünket.
Ezért Jézus példaként elénk állítja ennek az asszonynak a hitét, szemben a tanítványok hitetlenségével, miközben Jézus Krisztus védő, az isteni minősített időre rámutató, figyelmeztető, evangéliumi szava – Ő meghal és feltámad és örök életet ajándékoz nekünk –mind-mind élő hitre, valamint hitünk növekedésére hív bennünket.
–
Kell-e ennél nagyobb csoda? Kell-e ennél nagyobb vigasztalás?
Gyönyörű evangéliumi történet ez: a sötét fellegek mögül ránk ragyog az evangélium, és mi ezzel a ragyogással menjünk el szeretett templomunkból a mindennapokba!
Bármilyen sötét fellegeket is élünk meg, soha ne feledjük el, hogy a sötét fellegek mögött ott ragyog a nap; feltámad a Világ Világossága.
A ragyogó nap előbb-utóbb utat tör magának a sötét fellegek közül.
Ez az evangélium lényege.
Egy utolsó gondolat, egy mondat ehhez kapcsolódóan zárásként.
Ragyog ez a történet és illatozik.
Amikor az asszony az alabástrom szelence karcsú nyakát letörte, és azt a teljes, drága nárdus kenetet kiöntötte Jézus fejére – az áldott vendégnek, az örök élet Királyának a fejére, aki majd meghal és feltámad – akkor az egész terem megtelt, tartósan, a drága kenet jó illatával.
Annyi minden – bocsánat a kifejezésért – bűzlik körülöttünk, a rothadandóság nyomorúsága miatt.
Olyan jó tudni, hogy Krisztus jó illata betölti az életünket, az élet illata legyőzte a halál illatát (2Korinthus 2,16).
Amikor négyen-öten hosszú órákon keresztül bent zötyögünk egy kocsiban, sokszáz kilométert megtéve – főleg, ha férfiak nyomorgunk együtt a szűk térben – akkor, akármilyen hideg van kint, egy idő után kérem, hogy húzzuk már le az ablakot, mert elviselhetetlenül büdös van, és nincs levegő. Igazi vezeklés számomra minden ilyen út. Ez a kép csak egy „ablak” arra nézve, hogy Isten megváltó és újjáteremtő szeretete nélkül csak bűzlik az életünk, valójában a halál illatát terjesztjük.
Az evangélium azonban azt üzeni nekünk, hogy Jézus Krisztus az életünk jó illata, és ha mi Őbenne bízunk, akkor mi magunk is Jézus Krisztus jó illatává leszünk. Az életünk nem bűzlik, hanem illatozik.
Olyan a hit, kedves Testvérek, mint amikor sokan vagyunk egy teremben és végre kinyitjuk az ablakot, hogy beáradjon az életet ajándékozó friss levegő. Olyan a Jézus Krisztusba vetett hit, mint amikor egész nap dolgoztunk, fizikai munkát végeztünk, jól megizzadtunk, de munka után forró vízben lefürdünk, szinte megújulunk; mintha Krisztust öltöttük volna magunkra. Olyan a hit, mint amikor a sötét, befüggönyözött szobába beengedjük a kint ragyogó napfényt; hogy az előbbi képet ismét idehozzam. Ezek csak gyenge szemléltetések arra, mivé formál bennünket a Jézus Krisztusba vetett hit. Nyissuk ki életünk ablakát és ajtaját az Úr ragyogó, illatozó szeretete előtt!
Az asszony hitvalló, odaadó élet-kenetének jó illata elárasztotta az egész termet, ahol vacsoráztak a többiek.
Ez a jelenet felidézi az ószövetségi illatáldozatokat, amelyek valójában Jézus Krisztusért, Isten megváltó szeretetéért könyörögtek. Hiszen Jézus Krisztus a mennyei jó illat, Isten életet üdvözítő és megtartó szeretetének jó illata. Mi, akik Őbenne hiszünk, vagy minden kishitűségünk ellenére az Ő hitre hívó szavát komolyan vesszük, akkor Jézus Krisztus jó illatává leszünk ebben a világban, az Isten dicsőségére, sokak hitének épülésére.
Ragyog és illatozik ez az evangéliumi történet.
Ragyogj, illatozz!
Nyisd ki életed ablakát és ajtaját az Úr ragyogó, illatozó szeretete előtt!
Légy a krisztusi ragyogás visszatükrözője!
Légy Krisztus jó illata te is ebben a bűzölgő világban!
Isten kegyelméből ragyogni és illatozni fogsz.
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. március 5.
Illusztráció: nincs
Böjt második vasárnapja
- hét.
Márk sorozat: 102.