(16) Amikor a Galileai-tenger partján járt, meglátta Simont és Andrást, Simon testvérét, amint hálót vetettek a tengerbe, mivel halászok voltak;
(17) és így szólt hozzájuk Jézus: Kövessetek engem, és én emberhalászokká teszlek titeket.
(18) Erre azok a hálókat otthagyva azonnal követték Őt.
(19) Amikor egy kissé továbbment, meglátta Jakabot, Zebedeus fiát és Jánost, a testvérét, amint a hálóikat rendezgették a hajóban;
(20) és azonnal elhívta őket, azok pedig apjukat, Zebedeust a napszámosokkal együtt a hajóban hagyva, elmentek Őutána.
(Márk 1,16–20)
(Márk 1,16–17)
Jézus bemutatása, megkeresztelkedése, megkísértése és első igehirdetése után mindjárt látjuk a mi Urunk első csodáját, amellyel mintegy igazolja az első igehirdetését, amit egy héttel ezelőtt magyaráztunk: Higgyetek az evangéliumban! (1,15)
Ez az első csoda nem más, mint az első tanítványok elhívása.
Ami itt történik, az valóban csoda, mindenestül Isten cselekvése.
Az történik – majd részletesen belemegyünk mindezekbe –, hogy embereket szólít meg a számukra eddig ismeretlen Jézus, akik hallják, meghallják ezt a hívást, azonnal követik Őt, így Jézus Krisztus tanítványaivá lesznek, azért, hogy aztán ők, mint tanítványok, Jézus feltámadása és mennybemenetele után hirdessék az evangéliumot.
Tehát ők tanítványokból tanúskodó tanúkká lesznek.
Az első tanítványok elhívása valóban csoda, amely igazolja Jézus első igehirdetését, és amelynek summázatát olvashattuk röviden Márk evangéliumában (1,14–15).
*
Hogy történt a tanítványok kiválasztása?
Először is, legyen az a hangsúlyos, amelyet a mi Urunk, Jézus Krisztus máshol is kiemel: Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket (János 15,16).
AZ ÚR AZ, AKI KIVÁLASZT BENNÜNKET (16–17).
Hogy történik ez?
Jézus meglátott két testvérpárt, Simont és Andrást, valamint Jakabot és János, akik mindennapi munkájukat végezték.
Halászok voltak, napról-napra tették ugyanazt. Kimentek a Genezáreti-tó partjára, ott sokszor kivetették a hálót, majd behúzták azt, hiszen ebből éltek: és lenni kell, enni kell, élni kell. Ez volt a mindennapi, hétköznapi feladatuk, ez volt a szakmájuk, ehhez értettek, erre volt lehetőségük.
Ezek négyen belefeledkeztek a hétköznapi munkába, feladataikba, lehorgasztott fővel, talán kicsit közömbösen, gépiesen végezték a megszokott feladatot, amely mindig ismétlődően, újból és újból ugyanaz.
Jézus meglátta őket ebben az élethelyzetben, megszólította őket, elhívta őket.
Gondoljunk bele mindabba, ami itt történik.
Azt üzeni nekünk az Ige, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus nemcsak lát bennünket, hanem meglát bennünket abban az élethelyzetben, amiben vagyunk: hétköznapjainkban, örömeinkben, bánatunkban, hétköznapi küzdelmeinkben; abban, hogy sokszor közömbösen, gépiesen végezzük mindennapi feladatainkat, gyakran belefáradva azokba.
Jézus Krisztus lát, meglát, beleszól, megszólít, kiemel bennünket ezekből; elhív bennünket az Ő követésére.
Komolyan véve az előbb kiemelt Igét – az Úr az, aki kiválaszt bennünket –, a teljes Írás összefüggésében, hadd helyezzem ide a gondolat mellé azt, amit most nem tudok kifejteni: akiket az Úr lát, meglát, megszólít és elhív az Ő követésére, azokat Ő már a világ teremtése előtt magának kiválasztotta.
Ez már önmagában csoda, emberileg felfoghatatlan, üdvösséges örömhír és evangélium.
Gondolj bele, hogy abban a helyzetben is, amiben most vagyunk, lát bennünket a mi Urunk, konkrétan látja, meglátja, hogy milyen helyzetben vagyunk, és mielőtt belecsüggednénk, belekeserednénk – vagy az örömteli helyzetekben, mielőtt a kelleténél jobban elbíznánk magunkat –, Ő megszólít, elhív bennünket az Ő követésére.
Lám, ezek négyen azonnal felálltak és követték Jézus.
Ez is, emberileg megmagyarázhatatlan csoda.
Amikor az élő Isten szól, amikor az Ő Igéje szól, akkor Ő hatalommal cselekszik, annak nem lehet ellenállni, akkor Isten Lelke vesz birtokba bennünket.
Ilyenkor olyan történik, ami túl van az emberen: azonnal felálltak és követték Őt.
Isten – Jézus Krisztus által – lát, meglát, megszólít, elhív, és közben hatalommal cselekszik értünk, velünk.
Semmiféle emberi előkészítés, „technika és módszer” nem előzi meg ezt a csodát.
Ez szintén felfoghatatlan, de megtapasztalható.
Ilyen az Isten Igéje ma is.
Az Úr hatalommal szól, cselekszik, üdvösségesen beleszól az életünkbe.
Az is csoda – menjünk tovább –, hogy Jézus sokféle tanítványt választott ki magának.
Ezek négyen is különbözőek voltak.
Ha alaposan olvassuk a leírást, kiderül – nem tudom, felfigyeltetek-e erre –, hogy Simon és András a partról halásztak, onnan dobták be a hálót, majd vonták ki azt.
Zebedeus fiai, Jakab és János már hajóval és napszámosokkal rendelkeztek, tehát jóval tehetősebb emberek voltak, mint Péter és András.
Különböző szociális, társadalmi helyzetben lévő embereket hív el a mi Urunk.
Ha pedig – előreszaladva az eseményekben – a majdani tizenkettőre tekintünk, beláthatjuk, hogy milyen vegyes volt ez a „társaság”.
A kor vallási palettáját nézve is, különböző kegyességi irányzatokhoz tartoztak, ezek tizenketten.
A „poliszhoz való viszonyuk” is egészen eltérő volt.
Sokfélék voltak Jézus tanítványai, és mégis megtörténik velük az a csoda, hogy ezt a sokféle embert, Jézus Krisztus megszólító szava eggyé formálja.
Ki, ha nem Ő képes erre? Ki, ha nem az egyetlen, élő Isten az, aki ezt a csodát megcselekedheti, és bizonnyal ma is megcselekszi.
Olyan össze-vissza ez a világ körülöttünk, annyiféle ellentét feszül közöttünk, indulattal, haraggal, gyűlölettel.
Emberi bölcsesség, emberi erőfeszítés nem képes eggyé formálni a különböző gyökerű, kultúrájú, nézetű; különböző érdekekre alapozó embereket.
Az élő Istennek azonban van hatalma erre! Ő az, aki lát, meglát, beleszól a mi életünkbe, megszólít, kihív, elhív bennünket; akiket már mindeneknek előtte kiválasztott. Ezt hatalommal cselekszi az Úr, miközben eggyé formál minket az Ő követésében; minket, akik olyan sokfélék vagyunk.
*
Ő az, aki kiválaszt bennünket, az Ő tanítványaivá.
Mire választ ki bennünket?
Mondtuk már, de most erre figyeljünk részletesebben: AZ Ő KÖVETÉSÉRE VÁLASZT KI BENNÜNKET A MI URUNK (18).
Ez azt jelenti, hogy végig Ő az, aki elöl jár; a mi Urunk, Jézus Krisztus.
Ő az, aki elöl megy, aki mutatja nekünk az utat; a sokféle út közül az egyetlen helyes, járható utat.
Ő az, aki az úttalanban utat tör számunkra. Ővele lesz lehetségessé a lehetetlen (Márk 10,27).
Nekünk egy feladatunk van, hogy engedelmesen Őt kövessük.
Ugyanakkor ez megnyugtató, biztató, bátorító: nem nekünk kell kitalálni azt, amihez soha nem lenne hozzáférésünk. A mi Urunk, Mesterünk előttünk jár, az Ő lábnyomában kell haladni, mert Ő biztosan tudja az irányt és az utat, ott is, ahol már minden emberi okosság és bölcsesség csődöt vall.
A lényeg: az engedelmesség. Mert ha engedetlenek leszünk, ha mi akarjuk átvenni a vezetést, ha be akarunk előzni, ha mi akarunk a „Mester” elé furakodni, akkor istenné tesszük magunkat. Ez halálos út.
Jézus tehát választ, kiválaszt, elhív; és az Ő követésére választ ki bennünket. Ő az, aki elöl megy, mutatja az irányt.
Ez a követés végig Jézus Krisztus személyéhez kötött.
Ez egy életre szóló tanítványság, tehát életünk utolsó percéig tart, az Ő megtartó kegyelméből, beletorkollik az örökkévalóságba.
Ez azt is jelenti, hogy Jézus Krisztus, ebben a követésben, végig megmarad Mesternek, mi pedig életre szólóan tanítványok maradunk.
Tehát nem arról van szó, mint abban a korban, a zsidó, rabbinista gyakorlatban. Akkor volt a rabbi – a tanító, a mester –, és volt a tanítvány. A mester tanította a tanítványát. Aztán eljött az az idő, amikor a tanítvány mindent megtanult, mindent tudott, és már nem szorult tovább tanításra, ő maga is mesterré lett, így ő is tanított másokat.
Ez emberi viszonylatban így van, és így is a helyes.
De a Jézus Krisztussal való viszonyunkban, Jézus Krisztus követésében, ez másként van. Jézus Krisztus követésében mi végig engedelmesen, életreszólóan megmaradunk tanítványnak. Ő pedig örökké megmarad a mi „Mesterünknek”, aki megtartó szeretettel az üdvösség útján vezet minket; mi pedig engedelmesen követjük Őt.
Ebben a követésben talán a legnehezebb – amit az előbb csak érintettem az általános felvezetésben –: a radikális Jézus-követés.
Itt álljunk meg egy picit, mert ez nehéz pontja ennek a történetnek.
Minden igehirdetés egyben igemagyarázat is.
Próbáljuk ezt a jelenetet, az Isten Lelke által, az Ő világosságában, megérteni: Mit jelent az, hogy a számukra eddig ismeretlen Jézus megszólítja ezt a két testvérpárt; azok pedig azonnal mindent otthagytak, és követték Jézust?
Ez, ami itt történik, emberi értelemmel felfoghatatlan csoda. Itt valóban egy radikalitásról van szó. Jézus követése, az Ő személyéhez kötött, radikális fordulat az ember életében, miközben az ember elhagyja a régi életét, és éli az új és örök életét – már e-világban is –, a Krisztusban.
Nyilván, ami ott, akkor, ezzel a négy emberrel történt, az számukra nem egy tudatos döntés volt, abban az értelemben, hogy ezt a döntést a Szentlélek munkálta. Minden döntést, amit az Úrnak engedve hozunk meg, azt a Lélek munkálja bennünk. Ezért minden ilyen döntés csoda. Jézus feltámadása után, az Ő megváltó szeretetének ismerete után, ez a döntés talán lehet tudatosabb, de akkor is túlmutat rajtunk arra, aki az értelmünk és az akartunk, így a döntéseink Ura is.
Úgy szokták magyarázni ezt az igeszakaszt, hogy ezek négyen, a számukra még ismeretlen bizonytalanért otthagyták a már megszokott biztos egzisztenciájukat.
Tényleg így van ez?
Azt kell mondanom, hogy itt pont a fordítottjáról van szó.
Ezek négyen tényleg a bizonytalanért hagyták ott a biztosat?
Legfeljebb az eddig megszokott és eddig még ismeretlen értelmében állíthatjuk ezt.
Ugyanis mi az, ami itt, ebben a világban biztos, amire emberileg biztosan alapozhatunk?
Ebben a radikalitásban éppen arról van szó, hogy a Szentlélek munkája, csodája által, ha valaki Jézus Krisztus követőjévé lesz, az egyetlen, örök biztosért, Jézus Krisztusért, otthagyja ezt a földi bizonytalant.
De mindezt azért teheti, hogy Jézus Krisztus követésében megszabaduljon mindentől, ami Istennek nem tetsző, azt letegye, majd megújultan visszatérjen a mindennapokba, oda, ahonnan az Isten Őt elhívta; így ezzel a krisztusi biztossal átjárja a földi bizonytalant.
Jézus Krisztus követése ebben a világban lesz áldássá!
Ez a radikális Jézus-követés tényleg abban mutatkozott meg, hogy akkor valóban, szó szerinti értelemben is mindent otthagytak, amiben eddig voltak? Ha majd tovább olvassuk és magyarázzuk Márk evangéliumát, látni fogjuk, hogy például Simon-Péter továbbra is tartotta a családjával a kapcsolatot, sőt Jézust elvitte a családjához, aki beteg anyósát meggyógyította (Márk 1,29–31).
Vannak rendkívüli helyzetek, amikor a Jézus-követés radikalitásának szó szerinti értelemben kell testet ölteni. De ezek a kivételek csak megerősítenek bennünket abban, hogy a Jézus-követés mai értelmét az alábbiakban fogalmazhatjuk meg.
A biztosért, Jézus Krisztusért otthagyjuk a földi bizonytalant, megújulunk az Úrral való közösségünkben, majd ezzel a krisztusi biztossal visszamegyünk a mieink közé; oda, ahová az Isten helyezett bennünket, hogy ott tanúskodjunk a Krisztus biztos ajándékairól. Tehát: nem otthagyni a mieinket, hanem a „krisztusi-biztosat”, ezt az örökkévaló krisztusit bevinni a mieink közé! Ez a szolgálalat! Ez a Krisztus-követés megélésének hiteles módja.
Ez még akkor is így van, ha – miként említettem – vannak kivételek, rendkívüli helyzetek, amikor tényleg mindent el kell hagyni, mert rendkívüli küldetéssel rendelkeznek emberek, vagy csak így adhat az Úr valódi szabadulást, de ez a kivétel csak erősíti a szabályt.
Ugyanis, sok nehéz helyzetben, tényleg a legegyszerűbb lenne csak úgy mindent magam mögött hagyni, és újat kezdeni; hiszen csupa csőd az életünk. Igen, a legegyszerűbb lenne otthagyni mindent, és újrakezdeni valahol; de ez többnyire felelőtlen menekülés, nem az Istennek kedves megoldás. Arról nem is beszélve, hogy gyakran a külső körülmények sem teszik lehetővé ezt. De a lényeg e tekintetben mégiscsak az, hogy nem ez az Isten akarata szerinti megoldás. A Krisztus-követés radikalitása nem ebben van, hanem a megújulás radikalitásában, majd pedig abban, hogy hitünkkel és evangéliumi örömünkkel visszatérünk oda, ahová az Isten állított bennünket.
Remélem, hogy valamennyire sikerült megmagyaráznom ezt a nagyon nehéz részt, a Krisztus-követés radikalitásának gyakorlati értelmét.
Jézus Krisztus az, aki hatalommal kiválaszt bennünket, sokféléket, az Ő követésére. Ebben a követésben végig Ő marad a „Mester”, bennünket pedig az Ő engedelmes követésében visszaküld arra a helyre, ahol nekünk a feladatunk van, hogy hirdessük és éljük az evangéliumot.
*
Mire választ ki bennünket az Úr: EMBEREK MEGMENTÉSÉRE VÁLASZT KI BENNÜNKET AZ ÚR! (17)
Ezt a szolgálatot Jézus Krisztus így fogalmazza meg: „Jöjjetek utánam, és én emberek halászaivá teszlek titeket!” (17)
Mit jelent pontosan ez a kifejezés: embereket halászni?
Embereket halászni a teljes Írás és a krisztusi bizonyságtétel összefüggésében azt jelenti: üdvösségesen embereket menteni.
Embereket mentünk az üdvösségnek, de ennek a szolgálatnak része az is, hogy a ránk bízott embereket ebben a világban is segítő, mentő szeretettel vesszük körül.
Jézus Krisztus követőinek szolgálata embermentő szolgálat. Erre hív el bennünket a mi Urunk: „Jöjjetek, és én embermentőkké teszlek benneteket!”
Az emberhalászat helyes értelmezése kapcsán le kell szögezni azt, hogy nem mi vagyunk azok, akik az embereket üdvösségesen megmentjük.
Ennek a kifejezésnek, „emberhalászat”, abban az időben is volt egy pejoratív, negatív értelme, miként ma is kiérezzük ebből a kifejezésből ezt az árnyalatot: becsapni, rászedni, hitetni, elhitetni valakit.
Nem mi vagyunk, akik embermentőkké leszünk.
Gyakori kísértésünk, hogy igazából, Jézus Krisztust emlegetve is, magunkhoz hívjuk az embereket.
Jézus Krisztus az, aki egyedül az embermentő.
Csak az Ő hatalma képes valóságosan embereket megmenteni, megszabadítani, megújítani, üdvözíteni.
Ez az evangélium lényege, ez az evangélium szíve.
A mi szolgálatunk csak az lehet, hogy nem magunkhoz, hanem Jézus Krisztushoz hívjuk az embereket.
Egyedül Ő képes arra, hogy az örök életnek megmentsen bennünket, hogy erre a világra újjászüljön minket.
Az embermentésre nézve, a mi Urunk, Jézus Krisztus egy képet használ.
Jézus egy olyan képet használ itt – „emberhalászat” –, amely kapcsolódik a tanítványok mindennapi foglalkozásához.
Jézus, hogy jobban megértesse a tanítványság lényegét, a mindennapi életből vette ezt a szemléltetést, de valójában embermentésről van itt szó.
Nem becsapás, nem rászedés, nem hitetés; nem magunknak gyűjtjük az embereket, hanem Jézus Krisztusnak.
Itt meg kell említenem még egy ide kapcsolódó képet. Ugyan ez egy külön igehirdetés tárgya lehetne, ezért csak érintjük most ezt. Jézus egy példázatban szólt erről az embermentésről, egy néhány mondatos példázatban, az Isten országával kapcsolatban. Próbálom röviden mindjárt „lefordítani” ezt a „hálóról” szóló példázatot (Máté 13,47–48).
Az emberek fickándoznak az élet veszélyes tengerében egy ideig, amíg lehet, ahol persze nagyon sok a ragadozó, nagyon sok a veszély, az életveszélyes helyzet.
Az emberek közük sokan nem tudják, hogy Isten már körbevette őket a hálójával.
Amikor megtelik ez a háló, akkor az Isten kivonja a hálót, ez az ítélet, a nagy elválasztás.
Itt Jézus Krisztus egyértelműen azt mondja, hogy a „hitvány halakat kidobják”, azaz visszadobják a veszélyeket rejtő tengerbe; a jókat pedig edénybe, védelmet jelentő „medencébe” teszik, ahol már nincs jelen a halálos veszély.
Az Isten mentő szeretete, az Isten országa, körbeölel bennünket.
Ugyan még benne élünk az életveszélyes világban, de az Isten mentő szeretete, mint egy „burok” körbeölel bennünket.
Ez az üdvösséges védelem pedig kiteljesedik majd „odaát”.
Hadd mondjam el személyes bizonyságtételként: én magam is, hányszor, de hányszor megtapasztaltam már ezt a csodát, hogy az Isten mentő szeretete, mintegy „szent burok”, körbevesz engem az élet veszélyes tengerében.
A mi szolgálatunk csak egy lehet – mert az ítélet az Istenre tartozik –, hogy hirdessük és éljük az evangéliumot, mint az Isten embermentő szeretetének engedelmes és hűséges eszközei. Hirdetjük, és – minden nyomorúságunk ellenére is – láttatjuk azt, hogy nem maradunk „hitványak”, nem vagyunk „hitványak”, hiszen Isten elkezdett munkálni bennünk, az Ő Lelke által, mert meg akar menteni bennünket.
Isten körbevesz bennünket az Ő szeretetének „hálójával”.
Amikor pedig eljön az ítélet ideje, akkor az Ő kegyelme által megtartatunk.
Addig az Úr az élet veszélyes vizeiben is megtart; majd a kellő időben az élet veszélyes vizeiből valóságosan is kiemel bennünket; az Ő örök, védő, megváltó szeretete által.
Ez az üdvösség, amit már itt, ebben a világban megtapasztalhatunk.
Így lehetünk Jézus tanítványai, tanúi, hirdetve az Igét, képviselve az Isten mentő szeretetét.
Ez életünknek egyetlen értelme és öröme.
Imádkozzunk!
Urunk, köszönjük Teneked, hogy Te meglátsz bennünket abban az élethelyzetben, amiben vagyunk; Te, aki mindeneknek előtte kiválasztottál minket. Te látsz, meglátsz, megszólítasz, elhívsz bennünket, a Te követésedre. Ez a legjobb, a legcsodálatosabb, ami velünk történhet. Dicsőség Neked ezért!
Köszönjük, Urunk, hogy kegyelem alatt vagyunk; hogy a Tieid vagyunk, a Te tanítványaid, a Te tanúid. Áldunk Téged, hogy életünknek az ad üdvösséges célt, irányt, értelmet, tartalmat, hogy engedelmesen Téged követhetünk.
Könyörülj rajtunk, Urunk, hiszen annyi kísértés, annyi világi öröm és annyi kudarc vesz körül bennünket, amely gyengíti a hitünket. Könyörülj rajtunk, hogy végig megmaradhassunk a Te engedelmes követésedben, szívünk utolsó dobbanásáig.
Urunk, Istenünk, használj fel bennünket a Te Lelked ereje által, hogy a Te embermentő szolgálatod részesei, eszközei lehessünk. Hiszen mi magunk megtapasztaltuk, hogy a Tieid vagyunk, a veszélyes vizekben megőriztél, a számonkérés idején pedig nem dobsz vissza minket a veszélyes tengerek sűrűjébe, hanem mentő szeretettel magadhoz ölelsz.
Köszönjük, hogy minket példaként is odaállítasz, mint megmentetteket, mások elé. Urunk add, hogy mint megmentettek, alázattal végezhessük a Te embermentő szolgálatodat, tudva azt, hogy nem mi vagyunk azok, akik megmentünk másokat, hanem Te munkálsz rajtunk keresztül, Te vagy a megmentő, Te vagy a Megtartó.
Végezd el bennünk azt a nyitott szeretetet, hogy mi mindenkire csak reménységgel tekinthessünk; úgy, mint akik boldog örömmel megtapasztalták, hogy ebben a világban milyen védelemmel, milyen megváltó szeretettel ölelsz körül bennünket. Áldott légy ezért! Köszönjük, hogy a Te tanítványaid és tanúid lehetünk.
Add, Urunk, hogy ezekben a nehéz időkben is, nem megfáradva, nem félve, hanem Téged követve lehessünk a Te mentő szereteted szolgái.
Így áldj meg bennünket; azokat, akik itt vagyunk; azokat is, akik nem tudtak eljönni; azokat is, akik betegek. Urunk Te áldj meg minden fáradozást, minden embermentő szolgálatot, nemcsak az egyházban, hanem az orvosokat, az egészségügyben fáradozókat, a vezetőket!
Urunk, a Te kegyelmedre, a Te megtartó irgalmadra hagyatkozunk, ott vagyunk a legjobb helyen.
Hallgasd meg a mi könyörgésünket, élő Istenünk, egyszülött Fiadért, Jézus Krisztusért!
Ámen!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. szeptember 27.
39. hét – Szentháromság utáni 16. vasárnap.
Márk sorozat: 9.
Az igehirdetésről kizálólag hanganyag áll rendelkezésre.
Textus / Lekció: Márk 01,16-20 (16-17)
Igehirdető: Steinbach József