(17) Amikor beesteledett, odament a tizenkettővel.
(18) Amikor asztalhoz telepedtek, és ettek, ezt mondta Jézus: Bizony mondom nektek, egy közületek elárul engem, aki együtt eszik velem.
(19) Elszomorodva egymás után kezdték kérdezgetni tőle: Csak nem én?
(20) Ő pedig ezt mondta nekik: Egy a tizenkettő közül, aki velem együtt mártogat a tálba.
(21) Mert az Emberfia elmegy ugyan, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.
(Márk 14,17–21)
(Márk 14,21)
Megrendít bennünket ez a kiemelt igevers: Jaj annak az embernek, aki az Emberfiát, Jézus Krisztust elárulja. Jaj!
Megrendített engem is, ez a három betűs szó: Jaj!
*
JAJ AZ EMBERNEK! (21)
Induljunk ki a mai, nem könnyű igeszakasz magyarázatából onnan, hogy általánosan értelmezzük először ezt a jajszót, ezt a felkiáltást!
Valóban ez az emberlét alapállapota, ez a jaj.
Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor minden színészkedés nélkül, előre nem előkészítve, egyszer csak úgy váratlanul, a szívünk mélyéről felfakad a sóhaj: Jaj!
Ez a „jaj” igazán belülről tör fel, mert ebben a jajban ott van minden kérdésünk, kétségünk, bajunk, betegségünk, bűnünk, vétkünk.
Az emberlét alapállapota ez a jaj! Jaj nekünk! Jaj az embernek! Ez a „jaj” a bibliai embertan lényege, az egész Biblia ekként beszél az emberről.
Ennek a „jaj”-nak a forrása egy törés, egy hasadás, amely Isten és ember között támadt, az ember hibája miatt, aki visszaélt az Isten szeretetével.
Ebből a törésből fakad minden jajkiáltás, amely valójában az istentelenség jaja. Minden egyéb jaj, és minden egyéb törés és hasadás ennek az istentelenségnek a következménye: törés az Istennel, törés a másik emberrel – tele van az életünk konfliktusokkal – és törés önmagunkkal, hiszen önmagunkkal sem vagyunk tisztában; törés testi, lelki, idegi értelemben; törés egyéni és közösségi értelemben… Ez a törés szakadás az emberi kapcsolatokban, az egyházban, a közéletben, a társadalomban; háborúsan vibrál ez a világ. Jaj nekünk! Ez a törés: mérhetetlen önzés, bizalmatlanság és bizonytalanság…
Minden jajkiáltás mögött – ismét mondom – az istentelenség feszül.
Minden egyéb törés ebből az istentelenségből fakad.
Jaj, az embernek, hiszen az emberlét alapállapota, nincs mit ezen szépíteni: az istentelenség.
Ez az alapállapot életünk egy-egy pontján robban – mint a mai Igében –, látványossá és tetten érhetővé válik.
*
Isten Igéje azonban soha nem általánosságokat mond. Erről a jajkiáltásról sem általánosan szól a mai igeszakasz, hanem egészen konkrétan. Isten Igéje mindig konkrét. A mai Ige is, egészen konkrétan Júdásra mutat, és nemcsak Júdásra, hanem ránk is mutat.
Isten Igéje nemcsak annyit mond, hogy jaj az embernek, hanem hogy JAJ ANNAK AZ EMBERNEK, AKI ELÁRULJA AZ EMBERFIÁT; jaj annak az embernek, aki az istentelenség nyomorúságos állapotában marad; jaj annak az embernek, aki nem ragadja meg – aki nem ragadhatja meg – a kegyelmet (18–21).
Szentlelkes figyelmet adjon nekünk az Úr! Hadd magyarázzam ezt a nehéz Igét a maga mélységében, és ugyanakkor evangéliumi szépségében!
Jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát!
Az Emberfia Jézus Krisztus ószövetségi, próféták által alkalmazott neve, messiási felségjelző.
Az Emberfia elmegy – mondja Jézus Krisztus.
Az Emberfia elmegy Isten rendelése, döntése szerint.
Az „elmegy” kifejezés Jézus Krisztus keresztáldozatára utal, a helyettes elégtétel megváltó csodájára, amely Isten akarata, döntése. Az „elmegy” kifejezésben ugyanakkor az is megszólal, hogy Jézus Krisztus nemcsak meghal, hanem feltámad. Tehát az üdvösséges megoldás is ott zeng ebben a kifejezésben: az Emberfia Jézus Krisztus, Isten akarata és döntése szerint „elmegy”, azaz megvált bennünket, meghal érettünk a kereszten, de harmadnapra feltámad a halálból. Isten jó tetszése az, hogy Ő ezt a módot tervezte el, a keresztáldozat minden emberi értelmet meghaladó módját, hogy bennünket ne hagyjon a „jaj” állapotában.
Anselmusnak, az egykori híres teológusnak, meghatározó műve a „Cur Deus homo?”, azaz „Miért lett az Isten emberré?” Anselmus ebben a művében pontosan elénk tárja a krisztusi helyettes elégtétel csodáját, amely tulajdonképpen mai igeszakaszunk magyarázata is: Miért „megy el” az Emberfia, miért hal meg, majd miért támad fel? Anselmus hangsúlyozza, hogy Isten egyszerre igazságos és kegyelmes. Isten igazsága azt követeli, hogy a bűnt megbüntesse, mert Isten a bűnt nem hagyhatja büntetés nélkül, hiszen akkor Isten elnézné a bűnt, akkor igent mondana a bűnre, és ez Isten tökéletességével, tisztaságával, szentségével összeegyeztethetetlen. Isten a bűnt utálja, de a bűnös embert szereti, a bűnös embert meg akarja menteni. Isten nemcsak igazságos, hanem kegyelmes is; Ő könyörülni akar a bűnös emberen, vissza akarja adni az embernek a jajmentes élet ajándékát. Isten ezért küldte el egyszülött Fiát, Jézus Krisztust, aki a golgotai kereszten elszenvedte bűneink büntetését, így Isten igazsága érvényesült, hogy aztán rajtunk, embereken Isten érvényesíthesse az Ő életet megmentő kegyelmét.
Az Emberfia „elmegy”, meghal és feltámad, ahogy azt az Isten elrendelte. Ez az áldozat titka, a keresztáldozat titka és csodája. Belegondoltatok valaha abba, hogy áldozat nélkül nincs élet? Még a mindennapokban sincs élet áldozat nélkül. Tehát nemcsak az ószövetségi, áldozati kultuszból indul ki az áldozat másokat éltető titka – hiszen az ószövetségi áldozati kultusz előképe Jézus Krisztus egyetlenegy tökéletes áldozatának –, hanem a mindennapi életben is tapasztaljuk, hogy áldozat nélkül nincs élet. Az az örömhír, hogy az Emberfia „elmegy”, feláldozza magát érettünk, hogy nekünk életünk legyen és bőségben éljünk (János 10,10). Jézus Krisztus egyszeri tökéletes áldozata által Ő minden áldozatot eltörölt. Az a mi reménységünk, hogy „odaát” a menny teljességében már nem lesz szükség semmiféle áldozatra. „Itt”, ebben a világban, aki Jézus Krisztusban újjászületett, aki odaszánt életet él, az már úgy él, hogy körülötte nincs szükség értelmetlen áldozatra. Ugye értitek ezt az üzenetet? Ám ebben a világban nem mindenki tér meg. Kevesen vannak az odaszánt életű emberek, ezért az életünk még tele van értelmetlen áldozatok sokaságával is.
Az Emberfia elmegy, hogy megváltson bennünket, és a jajmentes életre segítsen bennünket. Ez a gyönyörű igeszakasz azt is hozzáteszi, hogy az Emberfia elmegy, ahogy az meg van írva, ahogy előre megmondták az Ószövetségben, mert Isten mindezt előre elkészítette, megígérte, és ez az ígéret teljesedett be Jézus Krisztusban. Csak néhány Ige, amely a mai igeszakaszhoz kapcsolódóan megprófétálja Jézus Krisztus váltsághalálát. A 41. zsoltár 10. versében olvassuk: Aki együtt eszik velem, az árul el engem. A mai igeszakaszban ugyanez a szituáció. A zsoltár arra utal, hogy Dávid a legkedvesebb barátjával együtt étkezett. Az asztalközösség mindig a testvéri közösséget, a bizalmat jelentette. Ám Dávidot, nem sokkal utána, elárulta a barátja. Erre utal konkrétan ez a zsoltárvers; de ennél sokkal többre, mert előremutat mindarra, ami Jézus Krisztussal történt. A 22. zsoltár hasonlóképpen prófétálja meg Jézus szenvedéseit. Ézsaiás próféta, az Úr szenvedő szolgájáról így énekel: A mi vétkeink miatt kapott sebeket, a mi bűneink miatt törték össze, és mi az ő sebei árán gyógyultunk meg (Ézsaiás 53,5). Maga Jézus Krisztus háromszor jelentette ki halálát és feltámadását tanítványainak (Márk 8,31–33; 9,30–32; 10,32–34).
Az Emberfia elmegy, meghal és feltámad, ahogy meg van írva róla… De, jaj annak az embernek, aki elárulja Őt.
Ez a „jaj” csapjon bennünket szíven!
Itt egészen konkrét az Ige. Jaj annak az embernek, aki ebben a „jaj”-ban marad, ebben az elveszettségben, ebben az istentelenségben reked, aki nem ragadhatja meg az Isten kegyelmét. Mert Isten döntése előre elkészítette a megváltást, de aki nem ragadja meg ezt a kegyelmet, az a „jaj” állapotában marad. Ez egy fontos üzenete ennek a nehéz Igének: Jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja.
Képként jelenik meg előttünk ez a rettenet: az utolsó vacsora asztalát látjuk magunk előtt, amely egyben az első úrvacsora asztala is. Jézus ennél az asztalnál kimondja a tanítványoknak, hogy egy közülük elárulja Őt, mégpedig az, aki Ővele együtt nyúl a tálba. Annak jaj! Az utolsó vacsora előétele során – a páskavacsora rendje szerint – keserű füveket mártogattak egy közös tálban elkészített édes mártásba. Az egyiptomi fogság – és mindenféle emberi „jaj” – keserűségére emlékeztették a vacsorázókat a keserű füvek, amelyet Isten kegyelme megédesít majd. A tanítványok vették a keserű füveket, az édes mártásba mártották, majd magukhoz vették azokat. Minden család így fogyasztotta el a páskavacsora előételét. A családfőnek elsőbbsége volt a mártogatásban; először ő nyúlt a közös tálhoz. Az utolsó vacsora asztalánál a tanítványi közösségben egy nagy családként voltak együtt, ahol Jézus volt a családfő. Jézus erre utalva mondta akkor: Az árul el engem, aki velem együtt nyúl a tálba, aki nem veszi figyelembe az én elsőbbségemet. Testvéreim, ez a bűn. Amikor nem számít a „családfő”, amikor már nem számít az Isten, amikor már nem tisztelem az Urat, nem számolok Ővele, amikor az Ő helyébe akarok lépni, ezért „elütöm a kezét a táltól”, hiszen a magam kezébe akarom venni az irányítást. Ez a bűn: amikor az ember isteníti magát, ez az istentelenség csúcsa, ebben vagyunk most is…
Jaj annak az embernek, aki istentelen marad. Mert előre elrendelte az Isten a keresztáldozatot, de mindez nem mentesíti a bűnt, nem mentesíti az árulást, nem mentesíti a gonoszt. Isten előre tudta, előre látta, üdvtervébe előre beletervezte, beleépítette Júdás árulását, felhasználta azt a megváltáshoz. Isten felhasználta a gonoszt, de ez a gonosz gonoszságát nem mentesíti. Isten felhasználta, majd végérvényesen legyőzte a gonoszt.
Mit mond Jézus? Az Emberfia elmegy, miként az Írások megmondták róla, megváltja az övéit. De jaj annak az embernek, aki ezt a kegyelmet nem ragadja meg, így az istentelenség „jaj” állapotában marad! Sőt, jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja, akin istentelensége látványos, tetten érhető árulásban csúcsosodik ki; jobb annak az embernek, ha meg sem született volna!
Ez rettenetes. Mit jelent ez? Jaj, az Isten Fiát eláruló embernek; jobb annak, ha meg sem született volna! Mit jelent ez? Döbbenj meg! Kedves Testvéreim! Nem tudlak megkímélni most benneteket attól e nehéz Ige kapcsán – ez a Biblia egyik legnehezebb igeszakasza –, hogy ne menjünk nagyon mélyre. Mit jelent ez az igevers? Jaj, annak az embernek, aki elárulja Jézus Krisztust, jobb annak, ha meg sem született volna.
Testvéreim! A Biblia szerint a halál nem a lét, hanem az élet ellentéte. Mi az istentelenség állapotában létezünk, vagyunk, vegetálunk, de Isten nem ilyen életet szánt nekünk. Létezni Isten nélkül: ez egy menthetetlen, rettenetes, békétlen, kárt-vallott állapot, tele feszültséggel; folyamatos árulás. A Jelenések könyvében olvassuk: Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy (Jelenések 3,1). Nem véletlen, amikor bizonyos reménytelen helyzetekben kifakad belőlünk a panasz: Ez nem élet, ahogy mi élünk! A jólétben is ugyanúgy felszakadhat az emberi szívből ez a kiáltás, mint a mélyszegénységben: Nem ilyen életet szánt nekünk az Isten; ez nem élet, ahogy gürcölünk, robotolunk, bántjuk egymást, tele vagyunk képmutatással, háborúsággal egymást megszegényítve és megnyomorítva, elpusztítva, miközben nincs egy perc nyugalmunk, így nem is tudunk az életre rácsodálkozni; még a kegyességre sincs időnk, marjuk, faljuk egymást!!! Ez nem élet! Ez csak létezés, vegetálás. János evangélista hangsúlyozza, ha nincs megtérés, akkor a kárhozat állapotában vagyunk, és ez az állapot csak kiteljesedik rajtunk (János 3,17–19). Ha pedig ez így van, akkor tényleg jobb – mert ez rettenetes, ez menthetetlen állapot – ha meg sem születtünk volna.
Az Emberfia eljött, miként az meg van írva, de jaj nekünk – jaj nekem, jaj neked –, ha eláruljuk Őt, vagy ha megmaradunk az istentelenség közömbös, vagy gonoszul tobzódó állapotában…
Még mélyebbre megyünk az igemagyarázatban, egy exkurzus keretében! Muszáj itt erről a kérdésről is beszélnem. Ha valaki elfáradt, és nem tud velem haladni, az nyugodtan pihenjen egy kicsit, én mégis hadd térjek ki erre a kérdésre!
Itt felvetődik az a kérdés – hiszen a tanítványok mind ott ülnek az első úrvacsora asztalánál –, hogy úrvacsorázott-e Júdás?
Hiszen Júdás – az evangélisták híradása szerint – ette a kegyelem, a feloldozás jegyeit.
Bár másként szólnak erről az egyes evangélisták.
Lukács Júdás árulásának bejelentéséről az utolsó vacsora után szól (Lukács 22,21–23). Eszerint a kronológia szerint Júdás végig ott volt az első úrvacsorán, tehát részesült a szent jegyek vételében.
Márk, és ennek nyomán Máté nem foglalkozik kiemelten ezzel a kérdéssel. Márk nem menti fel Júdást, de nem is emeli ki negatíve a többi tanítvány rovására; a mai igeszakaszban meg sem nevezi Júdást, csak annyit mond, hogy „egy a tizenkettő közül” (20). Márk ugyanis egy negatív tanítványi képet tartott szeme előtt, miszerint egészen húsvétig – sőt, szinte pünkösdig – a tanítványok mind keményszívűek, hitetlenek és méltatlanok voltak; igazából mindannyian árulók voltak, és egészen az utolsó pillanatig nem fedezték fel Jézus Krisztus titkát; azt, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Tehát Márk és Máté nem foglalkozik konkrétan ezzel a kérdéssel.
János evangélista szerint, amikor az előételt ették a közös tálból, az utolsó vacsora legelején – tehát még nem vették a kenyeret és a bort –, akkor ennél az első falatnál, amire a mai Igében is olvassuk az utalást (20), bement a Sátán Júdásba, és e falat után Júdás kiment az éjszakába, majd elárulta az Urat. János szerint tehát Júdás nem vett úrvacsorát (János 13,30).
Ezek inkább olyan teológiai okoskodások, amelyek minden részletkérdésre választ akarnak! Ugyanis nem mérvadó ez a kérdés az úri szent vacsora sákramentumának méltóságát illetően. Gondoljunk arra, amikor Pál apostol az úrvacsora szereztetési Igéiben (1Korinthus 11,23–29), annak a vége felé hangsúlyozza, hogy aki a szent jegyeket méltatlanul eszi, az ítéletet eszik, az az ember nem részesül a sákramentum javaiban. Tehát ilyen értelemben teljesen mindegy, hogy Júdás vett-e úrvacsorát, vagy nem vett úrvacsorát, mert az a kérdés, hogy milyen lélekkel vesszük az úrvacsorát. Méltatlanul venni az úrvacsorát pedig azt jelenti, hogy nem vettem a sákramentumot komolyan; nem készültem fel arra töredelmes és imádságos szívvel, átgondolva bűneimet, letéve azokat az Úrhoz; azaz úgy vettem a szent jegyeket, hogy nem volt bennem bűnbánat, töredelem, és nem volt bennem az a boldog bizonyosság sem, hogy nincs olyan bűn, amire ne lenne bocsánat Jézus Krisztus keresztjénél.
Jaj az embernek! De még inkább jaj annak az embernek – legyen az Júdás, vagy bármiféle Júdás – aki ezt a felkínált kegyelmet nem ragadja meg, nem ragadhatja meg, noha az Emberfia meghalt és feltámadott érettünk, tehát készen van az üdvösséges megoldás.
Jaj nekünk, ha mi az istentelenség állapotában maradunk!
*
Ezek után hadd hirdessem az evangéliumot!
Nagyon nehéz nekem mostanában ezeket az igeszakaszokat magyarázni, mert ahogy elmélyülünk azokban – és nem mozoghatunk a felszínen –, szinte letaglóznak ezek az Igék bennünket.
De azt remélem, hogy mindig, minden erőltetés nélkül megérkezünk e nehéz Igék magyarázata során is az evangéliumig.
Az örömhírig szeretnénk eljutni most is: Jaj az embernek; jaj annak az embernek, aki nem ragadja meg a kegyelmet; DE NEM „JAJ” NEKÜNK, mert mi megragadhattuk az Úr kegyelmét (17–18).
Ragyogjon fel előttünk az evangélium!
Isten nem „jaj”-t akar, hanem életet készített számodra!
Hát éppen az ennek a bizonysága, hogy itt vagy, itt ülsz a templomunkban, ilyen komolyan figyelsz Isten Igéjére, ilyen imádságos komolysággal készülsz a húsvéti úrvacsoraosztásra.
Ezek már mind-mind annak jelei – ha nem is tudtad végig követni a prédikációt –, hogy Jézus Krisztusé vagy, és megragadhattad az Ő megtartó kegyelmét, vagyis Isten kiemelt téged a jajból és megnyert az élet teljességének, az üdvösségnek.
Ennek örüljünk!
Az első úrvacsora, és attól kezdve minden megterített úrasztala, azaz a hirdetett Ige után a látható Ige mindig azt pecsételi meg, hogy a feltámadott Jézus Krisztussal van közösségünk a bűnbocsánat, az új élet és az örök élet bizonyosságában.
A bibliai görögben ez a „jaj” azt is jelenti, hogy jaj, de sajnálom ezt a helyzetet.
Ebben a jajban számunkra az Isten szeretetének a sajnálata zeng felénk.
De az isteni megváltó szeretet sajnálata mindig több puszta sajnálatnál.
Ez a jaj az Isten minket megszánó szeretetének sajnálata, ami nemcsak egy tehetetlen részvét, hanem abban ott feszül az Isten hatalmas, szabadító tette: Irgalommal szánva minket, nagy jósága ránk tekintett (328. dicséret, 4. verse, 1948-as református énekeskönyv szerint).
Így szólít meg az Isten minket: jaj, de szeretlek! Éppen ezért nem „jaj” neked! Közösséget vállaltam veled, egyszer s mindenkorra, magamhoz öleltelek téged; bűnbocsánatod, új életed, örök életed van.
Amikor beesteledett, asztalhoz ültek (17).
Itt a beesteledés nem csak egy időhatározó.
Persze, jó arról is tudni, hogy mit jelent a mai igeszakasz első verse az utolsó vacsora idejének meghatározása kapcsán: Amikor beesteledett, asztalhoz ültek. A zsidók naptára szerint Niszán hónap 14-én, nagycsütörtökön készítették elő a páskavacsorát. A zsidók azonban este hat órától, beesteledéstől már az új napot számolták, vagyis már nagypéntek első óráiban fogyasztották el az utolsó vacsorát, Niszán hónap 15-én. Erre is utal ez az időhatározó.
De az időhatározó jelentése ennél sokkal többet üzen nekünk.
Amikor úgy érzed, hogy beesteledett; amikor nem látod, miként tovább; amikor az életed kudarcai, bűnei, vétkei, lehetetlen helyzetei, betegségei, nyomorúságai ráülnek az életedre; amikor azt tapasztalod, hogy méltatlanul megvádoltak, vagy te magad belátod, hogy végzetesen elrontottál valamit, amit már nem tudsz jóvá tenni, ezért majdnem megszakad a szíved; amikor azt gondolod, hogy olyan nagy vétket követtél el, amire már – mint egy júdási vétekre – nincs bocsánat; akkor vedd észre, hogy mégis van bocsánat: Még erre a nagy bűnre is van bocsánat! A töredelem ugyanis az elkészített kegyelem megragadásának a jele.
Amikor beesteledett… Amikor megrendít ez a beesteledés! Ez a méltóan magunkhoz vett úrvacsora lényege.
Jaj, nagyon szeret az Isten!
De jó, hogy így szeret az Isten!
Egyébként az evangélisták ezt a történetet – Júdás történetét – katechetikai, hitoktató jelleggel írták meg, figyelmeztetően, megtérésre hívva; tehát nem ítélkezve.
Amikor Jézus kijelenti nekik, hogy egy közülük elárulja Őt, akkor nem egymásra mutogatnak, nem egymást ítélgetik meg, hanem – egy kivételével – megszomorodnak, töredelmes szívvel belátják a saját gyengeségüket.
Tehát mindenekelőtt azért tárta elénk Isten Igéje ezt a nehéz történet, hogy erre a megszomorodásra elvezessen bennünket.
Figyeljük csak, miként reagálnak arra, ahogy Jézus bejelenti, hogy egy közülük elárulja Őt! Csak nem én vagyok az Uram? (19)
Gondoljuk tovább a tanítványok kérdő kiáltását!
Ments meg engem ettől Uram!
Legfőképpen ettől ments meg engem, hogy én legyek az, aki Téged elárullak.
Add Uram, hogy megragadhassam a kegyelmet, a bűnbocsánatot, az új életet, az örök életet; tarts meg!
Mondjuk többesszámban! Köszönjük Urunk, hogy bizonyossággal vallhatjuk, mi megragadhattuk a Te kegyelmedet, mert Te mindeneknek előtte megragadtál bennünket! Köszönjük, hogy megmentett emberek vagyunk, és a Te szeretetedtől senki és semmit el nem választhat bennünket! (Róma 8,38–39)
–
Jaj az embernek?
Igen, jaj annak az embernek, aki a „jaj” istentelen állapotában marad.
De nekünk nem jaj, mert megragadhattuk a kegyelmet, hiszen Isten szeretete, kegyelme mindent megelőzően megragadta a mi életünket.
Nincs ennél nagyobb örömhír, nincs ennél nagyobb boldogság!
Ez az evangélium.
Mázsás kövek, mint súlyok esnek le az életünkről, és egyszerre felszabadulunk, tele leszünk örömmel, reménységgel, körülményektől függetlenül!
Éppen erre van szükségünk, csak erre!
Ezzel az evangéliummal menjünk el ma ebből a templomból!
Múlt héten, kedden, a gyülekezeti filmklubban a Márai Sándor regényéből készült „Eszter hagyatéka” című filmet vetítettük le. Rengetegen voltunk. Utána élénk és építő beszélgetés alakult ki a filmről.
Gyönyörűen megírt regényből ihletetten elkészített filmet láthattunk kiemelkedő szereposztással.
Egy mondatban a lényeg: A főszereplő – Cserhalmi György játszotta – egy tehetséges, gátlástalan, gonosz szélhámos évtizedek múltán meglátogatta fiatalkori szerelmét, aki még mindig várt rá, egyedül maradva továbbra is szerette őt. A férfi látogatásának célja az, hogy a nő egyetlen értékét, egzisztenciáját, a badacsonyi házát is elvegye tőle. A nő erre azonnal rájön, ám végtelen megkeseredésében nem tesz ellene semmit. Szinte kimondja: Vigyétek; én nem akarok egy olyan világban élni, ahol ez a tehetségesen gátlástalan, képmutató, határtalan gonoszság diktál. Ám ez a nő, Eszter, ott hibázott nagyot, hogy nem vette észre, nincs egyedül, sokan szeretik őt, figyelmeztetik, mellette álltak és állnak, tapintatosan segítették és segítik őt, sőt segítenék most is…
Te ne hibázz ekkorát!
Vedd észre, nem vagy egyedül: Veled az Isten mindörökké! (Máté 1,23)
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. március 26.
Illusztráció: nincs
Böjt ötödik vasárnapja
- hét.
Márk sorozat: 105.