(4) …hanem úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban,
(5) verésekben, bebörtönzésben, nyugtalan időkben, fáradozásban, átvirrasztott éjszakákban, böjtölésben,
(6) tisztaságban, ismeretben, türelemben, jóságban, Szentlélekben, képmutatás nélküli szeretetben,
(7) az igazság igéjével, Isten erejével, az igazság jobb és bal felől való fegyvereivel,
(8) dicsőségben és gyalázatban, rossz hírben és jó hírben, mint ámítók és igazak,
(9) mint ismeretlenek és jól ismertek, mint meghalók és íme, élők, mint megfenyítettek és meg nem öltek,
(10) mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük és akiké mégis minden.
(11) Szánk megnyílt, szívünk kitárult előttetek, korinthusiak:
(12) nem a mi szívünkben van kevés hely számotokra, hanem a ti szívetekben van kevés hely számunkra.
(13) Mint gyermekeimhez szólok: viszonzásul tárjátok ki ti is szíveteket!
(2Korinthus 6,4–13)
(2Korinthus 6,4)
Miként tekint magára, feladatára, hivatására, életére, annak értelmére az ember?
Kinek tartjuk magunkat?
E fontos kérdésre adott felelet, minden helyzetben, döntően meghatározza az életminőségünket.
Pál úgy ajánlja magát, azaz úgy mutatkozik be a korinthusiaknak, mint Isten szolgája (4).
Aki hitben jár, aki Jézus Krisztust követi, az minden feladatban, minden helyen és helyzetben az Isten szolgája, Jézus Krisztus ügyének képviselője.
Isten népe és az egyes hívő ember: Isten szolgája.
Nincs ennél nagyobb méltóság: Isten szent eszközei, szolgái lehetünk!
Ez a tisztesség életünk lényegi meghatározója: életünk értelme, öröme, ereje, védelme, az örök élet tágasságában.
Gyönyörű szerkezete van ennek a szakasznak.
Első olvasásra észre sem vesszük.
Isten szolgáit háromszor kilenc jellemzővel látja el az apostol.
Ez összesen huszonhét jellemvonás.
Szinte lehetetlen vállalkozás, hogy mindezt egy igehirdetésben kifejtsük, most mégis erre teszek kísérletet a Szentlélek vezetését kérve.
Egy jellemvonás különösképpen megragadott. Ezt emelem most ki, és e köré csoportosítom a többi huszonhatot. Ez a jellemvonás így hangzik: fáradozunk. Isten szolgái fáradoznak.
Isten szolgái,
– Krisztus-hittel fáradoznak (4–5),
– Krisztus ügyéért fáradoznak (6–7),
– és szolgálatban fáradozó életük kettősségét krisztusi reménységgel élik meg (8–10).
1.
ISTEN SZOLGÁI KRISZTUS-HITTEL FÁRADOZNAK (4–5).
Ez a szakasz az Isten szolgáira jellemző tulajdonságok első kilenc, felsorolásszerű egysége.
Isten szolgái fáradoznak.
Isten szolgái mindenkor fáradozók – így mondja az apostol (5).
Szíven ütött ez az egyetlen szó: Isten szolgái fáradozók, Jézus Krisztusba vetett hittel fáradoznak.
Isten szolgái krisztushitben fáradoznak a mindennapokban, a hétköznapokban.
Most ugyan nyár van, sokan pihennek, nyaralnak, de az egy hét, két hét, kinek mennyi adatik, gyorsan lepereg és visszatérünk a feladataink közé, a mindennapokba, nyár idején is a hétköznapokba.
Áldott bizonyosság, hogy Isten szolgáiként krisztushittel fáradozhatunk a magunk helyén.
Ez a fáradozás azt jelenti, hogy Isten népe és az egyes hívő ember mindig odaadással, hűséggel, alázattal, az utolsó percig szent szenvedéllyel, vagyis krisztushittel végzi azt a feladatot, amit az Isten rábízott.
Itt megint két jellemvonás, ami ehhez kapcsolódik: virrasztásban és tűrésben mutatkozik meg a krisztushitben megélt, mindennapos fáradozásunk.
Virrasztásban mutatkozik meg a krisztushittel megélt fáradozásunk. Mert annyi a feladat, hogy ha valaki hűséggel, odaadással, azaz krisztushittel akarja végezni az Istentől rábízott szolgálatot, annak nincs olyan sok szabadideje; sőt, az éjszakából is el kell vennie az időt a szolgálatra. Bibliai parancs a pihenés, és ezt tartsuk is be, mert aki nincs kifogva az igából, az nincs igazán befogva sem. De engedtessék meg egy abszolút szubjektív észrevétel. Sokszor csodálkozom azon, hogy egyeseknek, még ebben a felgyorsult világban is mennyi idejük van. Magam felé teszem fel a kérdést: valamit én nem csinálok jól, hogy nekem nincs időm, és az éjszakából is el kell vennem a munkára? Nem magamról beszélek, hanem az Igéről. A mai Igében megnyugtatott az Úristen, hogy csak így kell, csak így lehet, csak így szabad szolgálni: virrasztásban.
A virrasztáshoz kapcsolódik a tűrés, mint a fáradozó szolgálat krisztushittel megélt jellemzője, hiszen szolgálatunkkal, odaadásunkkal, hűségünkkel nagyon sokan visszaélnek. Ezt is csak krisztushittel lehet elhordozni.
Nemcsak a mindennapokban fáradozunk krisztushittel; hanem a rendkívüli helyzetekben, a határhelyzetekben, a próbatételekben sem csüggedünk el.
Az apostol ezt így fejezi ki: Isten szolgái vagyunk a szükségben is, akkor is, amikor nem jól mennek a dolgaink, amikor szűk, szinte szorongató kereteket kínál nekünk az Úr.
Az apostol kihangsúlyozza: az éhezésben, a verésben, a bebörtönzésben is Isten szolgái vagyunk.
Isten kegyelme, hogy szószerinti értelemben ezeket a rendkívüli helyzeteket nekünk még nem kellett megtapasztalni, noha tudjuk, hogy voltak-vannak olyan politikai korszakok, sőt a keresztyénség ügyének szolgálatában is adatnak olyan időszakok, amikor ezeket a próbatételeket nemcsak átvitt értelemben, hanem szó szerint is átélhetjük.
Azt bizonyossággal tudjuk, hogy Isten az övéit nem terheli erő felett. Nem terhel bennünket a rendkívüli helyzetekben sem, hitünk felett az Úr. Sőt, a rendkívüli helyzetekben, arra az időszakra mindig ad felülről való erőt, hogy a szükségben, az éhezésben, a verésekben, a bebörtönzésekben; átvitt, vagy szó szerinti értelemben hely tudjunk állni.
Krisztusi hittel fáradozunk a mindennapokban és a rendkívüli helyzetekben egyaránt.
Fáradozunk, és valljuk meg őszintén, elfáradunk.
Sokszor elfáradunk: ti is, én is.
A „hasadt” élet nyomása, amit az apostol nyomorúságnak nevez, még a legerősebb embert is kifárasztja, előbb-utóbb halálosan…
Isten színe előtt ezt bevallhatjuk: elfáradunk; de nem fáradunk meg.
Olyan nagy áldás tapasztalni azt – és ez személyes bizonyságtételem is –, hogy napról-napra megújul az Isten irgalma.
Amikor este elfáradtam és nem tudom, hogyan lesz tovább, hogyan döntsünk, mit tegyünk; amikor olyan kilátástalannak tűnik minden, hogy nem jön az álom…
Akkor reggel felébredve „magától” megoldódnak ügyek, vagy már látjuk azok megoldását, mert napról napra megújul az Úr irgalma és megtartó kegyelme.
Megtapasztaljuk tehát, hogy elfáradunk, de nem fáradunk meg, életünk utolsó percéig sem, mert a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban (1Korinthus 15,58).
Ez az első üzenet: Mint Isten szolgái, krisztushittel fáradozunk a mindennapokban és a rendkívüli helyzetekben, soha meg nem fáradva.
2.
ISTEN SZOLGÁI A KRISZTUS ÜGYÉBEN FÁRADOZNAK (6–7).
Ez a szakasz az Isten szolgáira jellemző tulajdonságok második kilenc, felsorolásszerű egysége.
A második kilenc jelzővel az apostol arról szól, hogy Isten népe és az egyes hívő ember krisztushittel bármit tesz, mindenben a Krisztus ügyében fáradozik; direkt, vagy indirekt módon a Krisztus ügyét képviseli.
Isten ismeretét hirdetjük, mint Isten szolgái; annak az élő Istennek az ismeretét, aki teremtő és gondviselő Isten, aki Jézus Krisztusban megváltott bennünket, és aki Szentlelke által élővé és hatóvá teszi hitünket, szolgálatunkat. A Szentháromság, egy, örök, igaz Istent hirdetjük.
Sorolom azokat a jellemzőket, amelyeket szolgálatunk ide vonatkozó területe kapcsán említ az apostol. Ha figyelmesen hallgattátok a felolvasott igeszakaszt, akkor kihallhattátok az Igéből: Isten szolgái vagyunk az ismeretben, az igazságban.
Az Isten ismeretét hirdetjük, a Szentháromság Isten ismeretét, aki az egyetlen, legbiztosabb igazság, és Isten Igéjére hivatkozva „terjeszthetjük” ezt az igazságot.
Isten ismerete a legszentebb, legbiztosabb ismeret.
Minden más ismeret ebből fakad.
A tudománynak bármely felismerése, az embernek bármely ismerete csak akkor lehet áldott, ha az egyetlen, élő Isten ismeretére alapoz, mint biztos fundamentumra.
Ez az ismeret, ez az igazság az, amely Isten Igéjéből következik, amely a Jézus Krisztusban megmutatkozott, aki az Út, az Igazság és az Élet (János 14,6).
Szemléletesen mondva: Isten ismerete, a Jézus Krisztusban közölt igazsága és szeretete a földgolyó tengelye.
Az egész világmindenséget ez az igazság tartja össze, ahogy az Apostolok cselekedeteiben olvashatjuk: emberi értelemmel fel sem foghatjuk a kozmoszt, de Őbenne, az Úrban élünk, mozgunk és vagyunk (Cselekedetek 17,28). Emlékszem gyerekkoromban mennyit meditáltam ezen, szinte beleborzongásig! A világ végtelen? Nem tudom elképzelni. A világ véges, mi van utána? Nem tudom elképzelni. Az Isten öleli magához, tartja egybe ezt a világmindenséget, az Ő igazságával és szeretetével.
Ez a legfőbb és legszentebb ismeret.
Krisztushittel az Isten Jézus Krisztusban közölt ismeretét hirdetjük, az Ő Igéjén keresztül szóljuk ezt az egyetlen biztos igazságot.
Isten ismeretét szeretettel hirdetjük, mint Isten szolgái.
Soha ne felejtsük el, hogy ezt a vitathatatlan igazságot csakis krisztusi szeretetben hirdethetjük és közvetíthetjük.
Hiszen az élő Isten az Ő ismeretének igazságát megváltó szeretetében mutatta meg a bűnös embervilág felé; – felénk.
Ez az evangélium, ez az örömhír.
Ezért Isten ismeretének igazságát, Jézus Krisztus evangéliumát csakis krisztusi szeretettel lehet továbbadni.
Vagyis az evangéliumot nem lehet tapintatlanul kommunikálni; nem lehet egy határon túl olyan intéssel továbbadni, amiben igazából a saját, gyarlóan emberi frusztrációnk, agressziónk és indulatunk feszül.
Nem tudom elfogadni azt a kereszténységet, amely agresszíven hirdeti Isten Igéjét, és közben emberi, önző döntéssel kirekeszt másokat.
Tehát ebben a krisztusi szeretetben ott rejlik az, hogy akik egyelőre nemet mondtak a mi igehirdetésünkre és bizonyságtételünkre, mi azokkal is krisztusi szeretettel és reménységgel foglalkozunk; mert az Isten az, aki majd cselekszik, illetve bármikor cselekedhet az életükben.
Nekünk hirdetni és továbbadni kell az Isten ismeretét, ezt a vitathatatlan és egyetlen igazságot; márpedig csakis krisztusi szeretettel tehetjük ezt.
Pontosan szól az apostol ezekről a szolgálatunkat meghatározó jellemvonásokról, a második „kilences blokk” közepén: képmutatás nélküli szeretetben, „Szentlélekben” adjátok tovább az evangéliumot, az igazság jobb és baloldali fegyvereivel (Efezus 5,16). Tehát mi, Isten szolgái, Isten megváltó szeretetének követei, csakis a Szentlélek kardjával „harcolhatunk”, és védekezni csakis a hit pajzsával védekezhetünk. Ha ez a durva és vaduló világ számára nem elég, akkor Isten majd cselekszik, ahogy akar, mi pedig Isten „kezére” bízzuk magunkat. De másfajta kardhoz és másfajta pajzshoz nem nyúlunk. Ha ennek az lesz az eredménye, hogy szeretetünkkel visszaélnek, és valamilyen formában „keresztre” jutunk, akkor bátran valljuk azt, hogy nem is jó egy olyan vad világban élni, ahol a krisztusi szeretet képviselőivel ez történhet. Akkor jobb nekünk az Úrnál. Védekezünk, egy pontig; és direkten soha nem támadunk. A mi fegyvereink: a Lélek kardja és a hit pajzsa…
Krisztushittel fáradozunk, és ebben a fáradozásban mindenkor a Krisztus ügyét képviseljük, az Isten ismeretének egyetlenegy igazságát, mégpedig csakis Jézus Krisztusban való szeretettel.
Arról is szól az apostol, hogy miközben az Isten ismeretének igazságát krisztusi szeretettel kommunikáljuk, mint Isten szolgái, ezt hitelesen tehetjük.
Kegyelmi állapot ez a hitelesség, amit az élő Isten elvégez bennünk, az Ő elhívott szolgáiban.
Újabb jellemzőket, Istentől való adományokat olvasunk itt: tisztaságban, jóságban, erőben.
Négy héttel ezelőtt, pünkösd ünnepén, a konfirmáción szóltam ezekről az adományokról alaposan. Most nem akarok részletesen kitérni újra az akkor már elmondottakra.
A hívő élet egyre inkább megtisztuló, feltisztuló, megszentelődő élet; minden nyomorúságunk ellenére is; Jézus Krisztus kiformálódása bennünk (Galata 4,19).
A jóság nem a mi „jóságunk”. Egyedül az Isten a jó, aki egyszülött Fia, Jézus Krisztus által mutatta meg nekünk ezt a mindenek feletti jóságot (Máté 19,17). Miben nyilvánul meg ez a bennünk kiformálódó, krisztusi jóság? Abban, hogy az isteni, krisztusi, valódi jóságot, nem pedig a magunk gyarló, önző, részrehajló „jóságát” cselekedjük, ebben a durva, pörgő, mindent bedaráló rendszerben, amiben élünk. Tehát mindezek ellenére mégis odafigyelünk a másikra, a ránkbízottakra. Ez a jóság az istentelen és ezért embertelen, személytelen, bürokratikus, elnézést a kifejezésért, elvaduló világban – mert hát vadulunk – akár egy kedves mosolyban, egy fáradtan is biztató, személyes jelzésben megnyilvánulva is életet menthet.
Ebben a szelíd, krisztusi jóságban, szeretetben mégis erő van – hangsúlyozza az apostol – mennyei erő, a feltámadott Jézus Krisztus ereje, akinek adatott minden hatalom! Erőtlenségünkben, krisztusi szelídségünkben mutatkozik meg az Úr ereje (2Korinthus 12,9). Ha pedig ezzel visszaélnek, akkor azt egy határon túl, az Isten erejével felvállaljuk. Szóltam már erről az imént.
Tehát: Isten szolgái vagyunk, krisztushittel fáradozunk, amivel Jézus Krisztus ügyét képviseljük; igazságban, szeretetben és hitelesen.
3.
A harmadik üzenet összekapcsolja az előző kettőt.
Ezt a szolgálatot, ENNEK A FÁRADOZÓ SZOLGÁLATNAK AZ E-VILÁGBAN MEGÉLT „KETTŐSSÉGÉT”, MINDIG REMÉNYSÉGGEL ÉLJÜK MEG (8–10).
Ez a szakasz az Isten szolgáira jellemző tulajdonságok harmadik kilenc, felsorolásszerű egysége. De ez a harmadik blokk, a harmadik kilenc adomány ellentétpárokban mutatja be az Isten szolgáit.
Azt kell mondanom, hogy ez a korinthusi második levél egyik legemelkedettebb része.
Ezért pár perc türelmet, figyelmet, még a meleg ellenére is, hadd kérjek tőletek, Testvéreim, mert gyönyörűséges ez az Ige.
Minden ember, ebben a világban, ezeket a kettősségeket éli át (ha kapott rá az Úrtól valamiféle reflexiós képességet); de mégis más a kettőségek megélése a puszta emberlétben; és alapvetően más hitben járva, a Jézus Krisztusban.
Nézzük ezeket az ellentétpárokat! Nem idézem fel mindegyiket, de a legfontosabbakat igen. Valamelyikhez rövid, magyarázó megjegyzést is fűzök, segítve a továbbgondolást.
Egyszerre dicsőségben és gyalázatban. Kell magyarázni? Hol fönt, hol lent.
Egyszerre jóhírben és rosszhírben. Az egyházban, de a közéletben, a politikában, a világban mindenhol tapasztaljuk, hogy ugyanarról a helyzetről, ugyanarról az emberről valakik jót mondanak, az egekbe magasztalják őt; mások meg ugyanazt mindenhol bántják, rosszat mondanak róla, sőt egyenesen szapulják és gyalázzák…
Mint ámítók és mégis igazak. Az apostol is átélte Korinthusban ezt. Azt mondták a korinthusiak róla, hogy rászedte őket, becsapott embereket, hazudott; bizonyságtételében is ámítónak tartották némelyek. Pedig az apostol az igazság Igéjével ment a korinthusiak közé, hiszen Isten Igéje az igazság Igéje. Kell ezt aktualizálni? Hirdetjük az evangéliumot, és ámítónak tartanak bennünket, bolondoknak, vagy botránkozást keltőknek, aki rászednek másokat valamiféle droghoz hasonló valótlansággal (1Korinthus 1,23).
Egyszerre ismeretlenek és ismerősök. Ha csak általánosságban veszem ezt a kettősséget manapság; amikor mindenki „sztár”, amikor mindenki ismert, a maga szubkultúrájában; ugyanakkor éppen ezért nem ismert senki sem. Aki nekem „világhírű”, az a másiknak teljesen ismeretlen is lehet. Ami nekem élmény, katarzis, arra a másik akár meg sem rezdül.
Egyszerre halálra váltak, és mégis élők. Jézus Krisztus meghalt és feltámadott. Mi is Ővele együtt meghaltunk és feltámadtunk (Róma 6,8). Erről még fogok szólni.
Egyszerre szomorkodók és mégis örvendezők. Kell ezt magyarázni? Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy az igazán intelligens ember, ebben a világban, csakis depressziós lehet. Ezzel így nem értek egyet, de mégis nagyon fontos és részben igaz megállapítás van ebben; egyfajta diagnózis az Istentől elszakadt emberlét ellentmondásosságáról. Az ilyen ember meg tud szomorodni a világ sok-sok nyomorúságán, baján; és mégsem keseredik bele abba, hanem mindenkor krisztusi reménységgel örvendező. Egyszerre szomorúak és örvendezők vagyunk…
Egyszerre szegények és gazdagok. Pontosabban idézve az Igét, evangéliumi értelemben mondja ezt az apostol: egyszerre szegények és mégis másokat gazdagítók. Ki a szegény és ki a gazdag? Mennyire relatív ez a kérdés! Mindannyian átérezzük ezt a kettősséget. A szegénység és gazdagság kérdése – most a tényleges anyagi javak tekintetében – attól függ, hogy kihez mérjük magunkat. Szögezzük le: nincs az a szegény, akinek ne lenne annyija, hogy a másikat, a mellette lévőt ne tudná valamiben gazdagítani; ugyanakkor nincs olyan gazdag, aki ne akarna még többet, és akinél ne lenne még gazdagabb…
Végül himnikusan zárja ezeket az ellentétpárokat az apostol: olyanok vagyunk, az emberlétben, és a Krisztusban, de mindegyik helyzetben másként; mint akiknek nincs semmijük, és akiké mégis minden. Nem is magyarázom tovább…
Utaltam e kettősségek felsorolásával arra, hogy minden ember, ebben a világban, ezeket a kettősségeket éli át (ha kapott rá az Úrtól valamiféle reflexiós képességet); de mégis más a kettőségek megélése a puszta emberlétben; és alapvetően más hitben járva, a Jézus Krisztusban.
Tehát van egy lényegi különbség!
Az a lényegi különbség, e kettősségek megélése során, mondjuk ki, hogy akik nem hitben járnak, azok menekülnek amíg tehetik, ezek elől a kettősségek elől, az élet, a tapasztalati, testi-lelki jó irányába.
Ez önmagában érthető, és nem is lenne baj – hiszen folyamatosan a problémákkal, a „halál árnyéka völgyének” nyers valóságával szembesülve elsorvadna az életünk – ha nem csak ez lenne az uralkodó tendencia.
De sajnos ez az uralkodó tendencia: Ne kelljen szembenézni a problémákkal.
A letagadhatatlan bajokat, az emberen túli megoldásokkal orvosolható nyomorúságokat elütjük magunktól, vagy emberi technikákkal, pszichológiai, vallásos, vagy egyéb köntösbe öltöztetett önáltatással próbálnánk kezelni. Ez pedig tényleg ámítás!
Hiszen valójában megváltásra van szükségünk!
Ez tehát a jóléti társadalom élvezeti kultúrája: csak a jót látni, minden rendben van, amennyire lehet, élvezzük az életet; csak a jóval kelljen szembesülni, a rosszal ne, ameddig lehet.
Hit nélkül járva mégis azt tapasztaljuk, hogy „elütve is valamiképpen megszenvedve” ezt a kettősséget, ezt a hullámzást: halálra válunk és nem élünk! A kilenc kettősségből most csak ezt az egyet emeljük ki a fentiek igazolására, hiszen mindegyik ellentétpárról egy külön igehirdetést lehetne tartani, akár egy evangélizációs sorozat keretében.
Hitben járva azonban Isten szolgái ezt a sok-sok kettősséget, reménységben élik meg.
Ezek is látják a problémákat, két lábbal a földön járnak, nincsenek rózsaszín ködös illúzióik, de mégsem keserednek bele azokba, mert reménységük van, győzelmük van a Jézus Krisztusban.
Hitben járva tényleg olyanok vagyunk, mint akiknek semmijük sincs, mindent odaadnak; és akiké mégis minden az örök életben, az üdvösségben; így „onnan” visszafelé tekintenek erre a földi életre.
Hitben járva olyanok vagyunk, mint akik nem halálra válnak, hanem élnek, új élettel ebben a világban, „odaát” pedig az örök életben.
*
Adjunk hálát ezen a nyári vasárnapon!
– Urunk, köszönjük azt a kegyelmi állapotot, hogy hitben járhatunk, mert Te megnyitottad az értelmünket és a szívünket, így a Te szolgáid lehetünk.
– Urunk, köszönjük Teneked, hogy krisztushittel fáradozhatunk; élhetünk és szolgálhatunk, a mindennapokban és a rendkívüli időkben is, mint akik elfáradnak, de soha meg nem fáradnak!
– Urunk, köszönjük, hogy a Te ügyedben fáradozhatunk, igazságban, szeretetben és hitelesen.
– Urunk, köszönjük, hogy szolgálatunk kettősségét hitben és reménységben élhetjük meg.
Kérlek benneteket, Testvéreim – hiszen minden igehirdetésnek, minden tanításnak az a lényege, hogy mocorogjon bennünk a hallott Ige – hazamenve lapozzuk fel a mai textust!
Olvassuk el újra és csodálkozzunk rá ennek az igeszakasznak gyönyörűségére, erre a háromszor kilenc, összesen huszonhét jellemzőre, amit én most próbáltam csoportosítani.
Ilyenek lehetünk mi: az Isten szolgái.
Áldott legyen ezért az élő Isten, és mint az Ő szolgái, az Ő evangéliumával járjuk át ezt a világot!
Életmentés ez, mint a nyári, rekkenő forróságban a felüdítő eső!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. július 7.
27. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 08
Szentháromság utáni 3. vasárnap
Keresztelő: Gyarmati Zsófia Dorka és Gyarmati Ákos, 2019.09-10; 645-646.
Igehirdetésből kimaradt, de ahhoz kapcsolódó, a következő igehirdetésre mutató gondolatok:
Az apostol itt kitárja a szívét a korinthusiak előtt, vállalva e kitárulkozás minden kockázatát, bízva e kitárulkozó, fáradozó, krisztusi szeretet viszonzásában (11–13).
A kitárulkozásnak vannak határai, a józanság Lelke által vezetetten.
De kitárulkozás nélkül lehetetlen Istennek szolgálni, mert akkor elveszünk a személytelen szervezés, bürokrácia, építkezés, egyházigazgatás rengetegében, és elsikkad a ránk bízott evangélium.
Textus / Lekció: 2Korinthus 06,04-10 (04)
Igehirdető: Steinbach József